Kim John Payne amerikai gyermekpszichológus és pedagógus Egyszerűbb gyermekkor c. könyve 2009-ben jelent meg magyarul. Bázisául az az 1980-as évek óta jelen lévő, az egyszerűsítést (Simplicity) célul kitűző mozgalom szolgált, melyet tulajdonképpen a túlfogyasztásra adott válaszként értelmezhetünk.

A könyv fókuszában az áll, hogyan nevelhetünk kiegyensúlyozott gyermekeket egy nagyon is "pörgös", minden határon túl fogyasztásra ösztönző, információval elárasztott társadalomban. Kim John Payne észrevette, hogy az ingerekkel: játékokkal, programokkal, túlságosan elárasztott, zsúfolt tárgyi környezetben és feszes napirend szerint élő gyerekek szinte PTSD-szerű tüneteket mutatnak. Szoronganak, érzelemszabályozási nehezségekkel küzdenek és időnként megjelentek náluk kényszercselekvésre utaló motívumok is.

Kim John Payne négy területen javasolja az egyszerűsítést:

1. tárgyi környezet
2. ritmus
3. időbeosztás
4. felnőtt információk kiszűrése

Miközben a könyvet olvastam, időről időre megfogalmazódott bennem, vajon nekünk felnőtteknek nem volna-e előnyös egy kis egyszerűsítés? Nekünk szükségünk van-e a legújabb, méregdrágán beszerezhető technikai eszközkre? Hasznos-e órákat töltenünk különféle képernyők előtt, és nem csak a munkánk soran, hanem a szabadidőnkben? A gyermekpszichológus külön kitér a túlzott képernyőhasználat veszélyeire is, beleértve a televízió, a különféle digitális eszközök előtt eltöltött időt is, akár aktívan, akár passzívan használjuk azokat.  

Miért tekinthető károsnak a túlzott képernyőhasználat?

Induljunk ki a gyermekek szükségletei felől! A gyerekeknek figyelemre, odafordulásra, emberi kapcsolatokra van szükségük. Előfordulhat, hogy több figyelmet igényelnének, mint amit mi aktuálisan biztosítani tudunk számunkra. A gyerekek pedig elég kreatívan megtalálják a módját, hogy felhívják magukra a figyelmünket: sokszor hangoskodással, nyűgösködéssel és általában olyan viselkedéssel, amit mi "rosszalkodásnak" titulálunk. Ilyenkor látszólag jól jönnek az okoseszközök, hiszen kezükbe adjuk a tabletet, telefont, azzal a felkiáltással, hogy úgyis csak nekik való tartalmakat fogyasztanak, hiszen ezek a műsorok, játékok nekik készültek! És varázsütésre megoldódni látszik minden: a gyerek figyelme lekötve, mi időt nyerünk és loholhatunk tovább a teendőink után.

Mi történik ilyenkor valójában?

A kisgyerek még nem képes az érzelemszabélyozásra, a felnőtt (szülő) kell, hogy segítse őt ebben. A felnőtt, érett idegrendszerrel rendelkező személy segítségével meg tud valósulni az érzelemszabályozás, mivel a felnőtt aktiválásával helyreállítja az autonóm idegrendszer egyensúlyát. (Ez a koreguláció folyamata.) A gyerek akkor tudja gyakorolni a szabályozást, ha jelen van egy felnőtt, akivel együtt vesz ebben a folyamatban. Idővel a pici megtanulja, hogy az érzelmi állapotok megnevezhetők, kezelhetők és átmenetiek, és képes lesz az önszabályozásra, önmegnyugtatásra, teljes mértékben valamikor a kamaszkor vége felé. 

A gyerekek tehát az okoseszközökkel egy tárgyat kapnak, amikor valójában egy személyre lenne szükségük, aki megnyugtatja őket, strukturát ad, kapcsolatot létesít velük és elősegíti az önszabályozást. 

Ráadásul nem is akármilyen tárgyat! Az okoseszközök olyan módon veszik birtokba a pszichénket, hogy szinte azonnal függőséget alakítanak ki. Hogy ezt túlzás így kijelenteni?  Gondoljunk bele, mennyire nehezen tudjuk félretenni az okostelefont, kikapcsolni a Netflixet vagy kilépni a netes játékból? Hányszor ragadunk ott késő éjszakáig a képernyő előtt, és másnap milyen állapotban szoktunk ébredni? Vajon hány reggel ébredünk úgy, hogy az első dolgunk a telefonunk után nyúlni? Erősebb függőség ez, mint a kávé vagy szinte bármilyen szerhasználat. 

 Az okoseszközök az agyunk élvezetközpontját stimulálják, dopaminfelszabadulással járnak együtt. Az emberi kapcsolódás révén pedig oxitocinfelszabadulás figyelhető meg. Bár a képernyőnézés és az okosszközök aktív használata kétségkívül élvezetet okoz, sosem nyújt tápláló, kielégítő, megnyugvást adó élményt. Ilyen módon nem alkalmas arra sem, hogy csökkentsük a stressz-szintünket (amire egy fárasztó és túlhajszolt nap végén a leginkább szükségünk van.) Gondoljunk vissza, könnyű volt-e elaludnunk, amikor legutóbb órákig daráltuk kedvenc sorozatunkat, vagy játszottunk a PC-nk előtt? 

Tehát ha végeláthatatlanul görgetünk a közösségi médiában, vagy bármilyen aktív módon használjuk az eszközeinket (játszunk például), vagy egyszerűen csak bambulunk egy sorozatot vagy egy vicces, cuki videót, nem leszünk tőle hosszú távon jól. Kétségkívül kikapcsol és eltávolít a nehézségeinktől, de nem bír érzelemszabályozó funkcióval, nem tölt fel minket úgy, mint például a kapcsolat egy másik emberrel, vagy bármilyen egyéb hagyományos tevékenység (olvasás, hobbi, sport stb.). Annyira kedvezőtlenek az élettani hatásai, hogy némi teátrális túlzással azt is mondhatnánk, az okoseszközök túlzott használa tulajdonképpen önmagunk bántalmazása, de semmiképpen sem az önmagunkkal való jól bánás iskolapéldája!

Mindennek fényében valószínűleg nagy haszunkra válik, hogyha tudatosan és radikálisan csökkentjük a képernyő előtt aktívan és passzívan töltött időt! Mind a saját, mind a gyermekeink életében. Könnyen lehet, hogy eleinte nagy tiltakozást fog kiváltani, és nekünk sem lesz egyszerű "lejönnünk a szerről", vagyis korlátozni önmagunkat. Nem is arról van szó, hogy ki kellene hajítani az ablakon az összes okoseszközt (főleg, mert igen drága is a legtöbb). De a saját és a családunk jólléte érdekében hasznos lehet korlátozásokat bevezetni, és valami mással kitölteni az amúgy is egyre kevesebb szabadidőt. Nem teljes digitális böjt, hanem egyfajta bölcs diéta, mely egyaránt szolgálja testi és lelki egészégünket, jobbá teszi életminőségünket. 

Az előző részben főként azt taglaltuk, hogyan kerülhetjük el, hogy erőszakos bűncselekmény áldozatává váljunk, vagy legalábbis jelentősen csökkentsük annak esélyét. Ebben a részben Gavin de Becker biztonsági szakértő könyve alapján azzal foglalkozunk, mit tehetünk, hogy elkerüljük a kapcsolaton belüli erőszakot.

De Becker szerint szeretjük azt állítani, hogy az erőszak egy kapcsolatban előrejelezhetetlenül, váratlanul  keletkezik. Ez azonban nem más, mint önámítás, és a nagyon is jól működő intuíciónkat hagyjuk módszeresen figyelmen kívül ezekben az esetekben. Tény, hogy a kapcsolati erőszakot leggyakrabban olyan követik el, akiket kezdetben úgy jellemezhetünk, hogy kifejezetten kedves, figyelmes, előzékeny és gyengéd emberek. Figyelmeztető jelek azonban ilyenkor is vannak - legfeljebb az áldozatok úgy döntenek, hogy nem veszik ezeket figyelembe. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy de Becker célja NEM az áldozathibáztatás. Az azonban igen, hogy vegyünk észre, sokszor nekünk is van felelősségünk abban, mi történik velük. 

Hogyan észlelhetjük  a veszélyt?

Nagyon sok megbízható előjele van a párkapcsolati erőszaknak..

Az első és legfontosabb, hogyha egy kapcsolat kezdetén úgy érezzük, hogy " ez túl szép, hogy igaz legyen", akkor az túl szép, hogy igaz legyen. Pont.

Gavin De Becker további figyelmeztető jelek sorol fel, melyek közül néhány különösen releváns:

• ösztönösen úgy érezzük, veszélyben vagyunk (azaz működik a már sokat emlegetett intuíciónk)
• a kapcsolat kezdeti szakaszában partnerünk túlzottan sietteti az eseményeket: összeköltözés, közös életvitel és fetűnően korán hozakodik elő olyan témákkal, mint házasság, közös gyerekek stb. Folyton hív, üzeneteket hagy, váratlanul beállít és megvár munka utána a cégnél, ahol dolgozunk stb.  (Minden romantikus elképzelésünkkel ellentétben ez nem a lángoló szerelem jele.).
• a partner a konfliktusokat bántó, erőszakos módon oldja meg
• szóbeli bántalmazásra hajlamos (vegyük észre, hogyan beszél másokkal: az édesanyjával, a pincérrel, egy idegennel stb.)
• dühében megüt, összetör tárgyakat
• szimbolikus erőszakot követ el: pl. összetép egy bennünket ábrázoló fotót, tönkretesz egy számunkra kedves és fontos tárgyat
• mindenre ls mindenkire féltékeny, ami a kapcsolattól vesz el időt, elszámoltat az időnkkel, hogy kikkel találkozunk (Ez szintén nem a lángoló szerelem jele.)
• az alkolholt vagy drogot kifogásként használja erőszakos viselkedésére ("ő valójában nem ilyen, csak a szer beszélt belőle")
• korábbi kapcsolataiban megütötte partnerét
• képtelen elfogadni a visszautasítást
• gyermekként átélt bántalmazást vagy szemtanúja volt ilyesminek
• úgy véli, az egész világ ellene van, a partner családja, barátai sem szeretik őt és útjában állnak a kapcsolatnak. Ennek érdekében korlátozni igyekszik, kivel, mikor és mennyit találkozunk, mindezt a "kapcsolat érdekeire" hivatkozva

Miért nehéz sokszor kilépni egy bántalmazó kapcsolatból?

Sokszor azért tartunk ki akár hosszú éveken át egy bántalmazó kapcsolatban, mert meg sem fordul a fejünkben, hogy bármilyen más lehetőségünk lenne. Sok évnyi (verbális vagy fizikai) bántalmazás után az önbecsülésünk romokban heverhet, sokszor személyes szabadságunkban is korlátozva lehetünk.Először is a döntésnek kell megszületnie, hogy ki akarunk szállni. Ez pedig Gavin de Becker szerint különösen nehéz lehet:

"Ahogy egy megvert gyermek, úgy egy megvert nő is óriási megkönnyebbülést él át, amikor az éppen aktuális erőszakos incidens véget ér. Ettől az érzéstől függővé válhat. A bántalmazó az egyetlen személy, aki - amikor egy kis idpre a jobbik énjét mutatja - megnyugvást hozhat az áldozat számára. Lényegében a bántalmazó kezében van az áldozat érzelmi nyugalmának kulcsa. A bántalmazó hozza el a legjobb pillanatokat, amelyek a legrosszabb időszakokat határolják, és minél rosszabbak a mélyrepülések, annál szárnyalóbbnak tűnnek a békés pillanatok. Emellett tény, hogy a megvert áldozat annyira traumatizált, hogy minden egyes borzalmas eseményről elhiszi, hogy ez volt az utolsó."

Tapasztalataim szerint ez akkor is igaz, ha fizikai agresszió nem (vagy még nem) történik a kapcsolatban, "csak" verbális bántalmazás. És sajnos az is igaz, hogy bármennyire is fogadkozik maga a bántalmazó is, hogy ez volt az utolsó bántás, és mostantól meg fog változni. Az esetek legnagyobb részében ez nem következik be. A bántalmazás rövid időn belül visszatér, sokszor felerősödik, eldurvul. 

A szerző hangsúlyozza, hogy az esetek legnagyobb részében van választásunk, és dönthetünk úgy, hogy kiszállunk egy bántalmazó kapcsolatból. A következő kapcsolatunk kezdetén pedig úgy is dönthetünk, hogy odafigyelünk a jelekre, hallgatunk az intuíciónkra, és nem kezdünk bele egy újabb kapcsolatba, ha gyanújeleket észlelünk. Szívből ajánlom a könyvet nem csupán bántalmazott nőknek, hanem mindenkinek, akit érdekel az erőszak természetrajza és az, hogyan kerülhetjük el, hogy áldozattá váljunk.   

Túlzás nélkül állíthatom, hogy ezt a könyvet minden nőnek érdemes elolvasnia. Sőt, nem csak nekik. A szerző biztonsági szakértő, az erőszakos bűncselekmények és azok elkerülésének specialistája. Ügyfelei között titkosszolgálatok, városok önkormányzatai, az amerikai kormány és közismert hírességek is előfordulnak. Jól ismeri az erőszak természetét, megjelenési formáit - és azt is, mit tehetünk, hogy elkerüljük az áldozattá válást. 

Mert sokat tehetünk magunkért. 

Kivéve azokat az (egyébként statisztikailag meglepően ritka) cselekményeket, amikor vadidegenek minden szó nélkül fegyvert fognak ránk, a legtöbb esetben az erőszak előre jelezhető és sokszor meg is előzhető. Az erőszakos cselekmények elkövetői a leggyakrabban ismerőseink közül kerülnek ki. Az utcán elkövetett cselekmények esetében is gyakori, hogy az elkövető szóba elegyedik áldozatával, bizalmába férközik, majd később lendül támadásba. 

Biztonságunk sarkpontja az intuíciónk, mely veszélyhelyzetekben sokkal értékesebbnek bizonyul, mint a racionális gondolkodásunk vagy éppen a tudatos ismereteink. Sok erőszakot elszenvedett áldozat számol be arról, hogy az első pillanatban érezte, valami nincs rendben az utcán hozzá lépő idegennel, vagy éppen azzal a randipartnerrel, akivel később, minden baljós előérzete ellenére, összekötötte az életét. Mi magunk is érezhettük már olykor, hogy "tudtam, hogy nem jól teszem", és mégis megtettük. Ez azt jelenti, hogy vettük ugyan a vészjelzéseket, de nem hallgattuk rájuk, nem tiszteltük saját belső hangunkat. Mi vagyunk az egyetlen faj - így de Becker -, akik tudatos döntés eredményeképpen nem foglalkozunk a természetes túlélés jelzéseivel, sőt, szándékosan figyelmen kívül hagyjuk azokat. 

 A nők - neveltetésüknél fogva és a társadalmi elvárások, sztereotípiák miatt - sokszor azért esnek áldozatul erőszakos bűncselekményeknek, mert nem akarnak udvariatlannak tűnni, még egy vadidegen, gyanút keltő emberrel szemben sem. Nőként azt tanítják nekünk, legyünk kedvesek, együttműködőek - és sokszor emiatt kerülünk bajba.

Képzeljük csak el, hogy a liftre várunk, és amikor kinyílik az ajtó, a fülkében egy férfi áll. Félelem fut át rajtunk. Nem tudjuk megmondani, miért, de ősztönösen veszélyt észlelünk, azaz jelez az intuíciónk. Hányan reagáunk úgy, hogy elnyomjuk magunkban a természesen félelemérzetet (mely sokszor a túlélésünk kulcsa), és megis beszállunk a liftbe, mert nem akarunk udvariatlannak tűnni, megbántani (az egyébként vadidegen) utast? Meggyőzzük magunkat, hogy butaság, amit érzünk, és belépünk a fülkébe. Mi a nagyobb butaság - teszi fel de Becker a kérdést -: megvárni a következő liftet vagy beszállni egy hangszigetelt fémkalitkába egy idegennel, akitől félünk?

Egyszer részt vettem egy nőknek szervezett önvédelmi szemináriumon, ahol a konkrét önvédelmi fogásokon túl oktatás tárgyává tették, hogy nem kell udvariasnak lennünk, ha valaki leszólít bennünket, és mi nem akarunk szóba állni vele. Vagy nem kell ajtót nyitnunk egy gyanús külsejű alaknak, mondjon bármilyen szívhez szóló monológot is. Nem véletlenül töltöttünk el ezzel legalább egy órát. A ragadozó típusú elkövetők ugyanis éppen ezt használják ki, hogy mi nők, gyakran nem merünk határozottan nemet mondani, nyílt visszautasítással reagálni, de sokszor még szó nélkül odébb sétálni sem. Egyszerűen, mert így neveltek bennünket. Azonban még mindig összehasonlíthatatlanul jobb, ha valaki bunkónak gondol bennünket, mert nem állunk vele szóba a sőtét és elhagyott buszmegállóban, mint hogy bűncselekmény áldozatává váljunk. Úgy tűnik, nőként sokszor engedélyt kell adnunk magunknak, hogy ösztöneinkre, megérzéseinkre hallgassunk és megvédhessük magunkat. 

A legfontosabb tanács, amit Gavin de Becker ad, hogy "figyelj a saját jelzéseidre". Azaz bármikor, bárkivel kapcsolatban, bármilyen helyzetben felmerül, hogy valami nincs rendben, ezt tekintsük intuíciónk jelzésének és hallgassunk rá. 

A szerzőnek a kapcsolaton belüli erőszakról is van érdemi mondanivalója, erről egy következő bejegyzésben írok. 

Onnantól fogva, hogy megszületik az első gyermeke, a legtöbb ember törekszik arra, hogy jobb szülővé váljon. Önkéntelenül is átgondolja, ő mit hozott otthonról, milyen minták, szokások, rituálék és szabályok mentén alakították ki az ő szülei a család légkörét. Sokan elolvasnak néhány könyvet, esetleg az internetről tájékozódnak, netán tőlük tapasztaltalabb barátaiktól kérnek tanácsot.

Legtöbbünknek, amikor szülővé válunk, igényünk lesz arra, hogy a lehető legjobb szülei legyünk gyermekeinknek.
Hogyan érhetjük ezt el? Mi tesz minket jó szülővé?

Ahhoz, hogy jó, jobb szülővé váljunk, két dolog tűnik elengedhetetlenül fontosnak:

1. Ismerjük a gyermekünket

Ennek a pontnak van egy általános és egy specifikus része.

Fontos, hogy ismerjük a gyermekünk életkori sajátosságait. Nem arról van szó, hogy gyermekpszichológus diplomát kell szereznünk! Elég, ha nagy vonalakban tudjuk, az adott életkorban melyek gyermekeink legfontosabb szükségletei, mire képesek, mi szolgálja legjobban a fejlődésüket. Nem árt, ha arról is tudunk valamennyit, tekinthető "normálisnak", mi várható el tőlük.
Például egy nyolc hónapos babától nem elvárható, hogy órákig eljátsszon egyedül, egy két és fél eves nem képes érzelmei szabályozására, és nem tudja megnyugtatni önmagát. Egy hároméves még általában nem tud "végigülni" egy teljes, hosszú népmesét, egy hatéves pedig nem feltétlenül tud 45 percen át csendben, mozdulatlanul, mégis aktívan figyelni.

A specifikus része pedig, hogy a saját gyermekünket mi ismerjük a legjobban. Mi tudjuk, hogyan lehet őt megnyugtatni, hogyan szeret elaludni, mi a kedvenc játéka, meséje és plüssállata, mitől szokott félni és hogyan lehet rávenni, hogy - legalább időnként - működjön együtt velünk.

Ha mindezeket tudjuk, nem fogunk irreális elvárásokat támasztani felé, el tudjuk fogadni, hogy általában milyen és mire képes aktuálisan, és könnyebb ráhangolódnunk. Jó, ha tudomásul tudjuk venni, hogy a gyermekünk egy adott tulajdonságkészlettel születik (temperamentum), és nem akarjuk mindenáron megváltoztatni, a magunk vagy egy elképzelt ideál képére formálni őt. Ez pedig át is vezet a második ponthoz.

2. Ismerjük önmagunkat

A második pillér pedig, hogy ismerjük önmagunkat. Kik vagyunk, mivé váltunk életünk során, és mi az, amit esetleg nem értünk el? Milyen hiányaink vannak, melyek a legnehezebb helyzetek az életünkben, és mik az erősségeink, kiaknázható erőforrásaink?

Hogyan neveltek bennünket a szüleink, mit adtak át szavakban és szavak nélkül, mit gondolunk alapvetően a világról és benne önmagunkról? Mi az, amit szeretnénk továbbadni mi is a gyermekeinknek, és mi az, amit semmiképpen sem? És mit teszünk annak érdekében, hogy valóban ne adjuk át, amit nem szeretnénk?

A gyerekkori mintáink - hacsak nem dolgozunk velük - gumikötélként ránthatnak vissza bennünket, akkor is, ha erősen eltökéltük, mi majd másképp, jobban csináljuk. Éppen ezért érdemes átgondolni, tisztába jönni mindezekkel. Hogy ne gyermekünktől várjunk valamit, amire valójában nekünk van szükségünk, és tisztán, reálisan lássuk őt magát, ne saját szemüvegünkön keresztül.

Ez a gyűjtemény arról szól, amit ígér. A női szexualitásról. Nők írnak benne tabuk nélkül vágyaikról, tapasztalataikról, a testükről, a szexuális életükről. 

Elementáris erejű könyv.

Vannak benne nagyon jól megírt, szépirodalmi novellák és kevésbé jó írások. Ez a mű azonban elsősorban nem, vagy nem csak esztétikai szempontból érdekes. Hanem azért, mert 33 női szerző összesen 56 műben beszél vágyról, intimitásról, szenvedélyről, testiségről, szerelemről és erőszakról, prostitúcióról is akár.
Arról, hogy a nők hogyan élik meg a szexualitást, a (világ)rodalomban jellemzően csak férfiak tollából olvashatunk. És bár számtalan csodálatos, érzékeny alkotás született - mégis, minőségében más, ha egy női író ír ugyanerről a témáról. Autentikusabb.

"Nem szeretem azokat, akik jobban tudják, hogy mások mit éreznek. Mindig megdöbbentett, amikor valaki elkezdte magyarázni, hogy én voltaképpen mit érzek. Csodálkozom azon, hogy vannak akik egyáltalán belevágnak egy ilyen vállalkozásba, hogy megmondják, valaki más mit érez, vagy mit gondol, mikor én magam is gyakran tanácstalan voltam az érzéseimmel kapcsolatban."

Évszázadokon át általában a férfiak privilégiuma volt a női szexualitásról diskurzust folytatni, kutatni, "kezelni" is akár a (sokszor csupán feltételezett) diszfunkciókat. Gondoljunk csak a hisztéria nevű betegség orvoslástörténetben bejárt karrierjére, vagy akár arra, honnan, milyen epicentrumból kell kiindulna a női orgazmusnak. Felidézhetjük azt is, hogyan vélekednek tudós férfiak a nők vágyának természetéről, esetleg arról, hogyan is kellene nekünk, nőknek szülés közben éreznünk magunkat.

"Frédérique Leboyer szülész (a Frédérique itt férfinév), akinek szülésről szóló könyvét három évvel ezelőtt fordítottam magyarra, s aki tulajdonképpen arról próbált meggyőzni, miközben szülészeti tapasztalatait a keleti filozófiákkal vegyítve osztotta meg az olvasókkal, hogy nekem mint nőnek, ha valóban az vagyok, és még nem veszett ki belőlem teljességgel minden női ösztön (például tudok búgni a köldökömmel) és természetesség, a tolófájások során az orgazmusig kellene eljutnom. Ha nem jutok el, az azt jelenti, hogy valamit nem jól csinálok, ám ekkor se keseredjem el, ne hagyjam abba, szüljek csak szépen tovább, és élvezzem a dolgot, amennyire lehet, adjam át magam a bizsergető, édes lökéseknek, melyek ezúttal nem kívülről, hanem belülről jönnek, de ez igazán elhanyagolható különbség, szóval élvezzem a szülést." (Tóth Krisztina: Nagy vonalakban a női szexualitásról.)

Hála elődeinknek, azoknak a bátor nőknek, akik sokat tettek azért, hogy mára már jóval szabadabban beszélhetünk erről, rengeteg tabu leomlott, sok elmélet érvényét vesztette. Mégis... még ma is érezhető annak a hatása, ahogyan a nők szexualitásáról oly sok századon át gondolkodtak. Leírhatatlanul fontos, hogy nyíltan és bátran beszéljünk az élményeinkről, megéléseinkről akár az irodalomban is. Hogy lássuk, értsük, mennyire sokszínűek vagyunk és a sokféle tapasztalatunk egyaránt érvényes, elfogadható, rendben lévő.
Bátran ajánlom mindenkinek, aki nő, illetve ismer nőket.

"A gyász az ár, amit meg kell fizetnünk azért, hogy volt merszünk szeretni."

A könyv, amelyben a halál a főszereplő, mégis az életről szól. A Yalom-házaspár közösen írt naplója abból az időből, amikor kiderül, hogy Marilynnek halálos betegsége van. A házaspár az utolsó hónapokról ír közösen naplót, majd a könyvet Irvin Yalom fejezi be, hiszen felesége időközben elhunyt.
Mindig megrendítő halálról, gyászról, veszteségről olvasni, ez a könyv azonban jóval több, mint megrendítő. Felemelő, mély, hiteles és szinte terápiás hatású azoknak, akik éppen veszteséggel kénytelenek szembenézni. Páratlansága abban a mindvégig őszinte és emberi hangban rejlik, melyet mindkét szerző megüt. Azt hiszem, amikor közel a vég, már nem érdemes másnak, csakis őszintének lenni. A Yalom-házaspár pedig elénk is tárja őszintén mindazt, amin az utolsó együtt töltött hónapjaikban keresztülmentek. Sőt, a férj arról is beszámol, hogyan élte át a gyász első, legfájdalmasabb hónapjait.

"Hosszú évek óta az egyik legfontosabb gondolatom, hogy egy ember akkor hal meg igazán, amikor már senki sem él, aki felidézhetné az arcát."

Képzeljük csak el: itt van a világ egyik legjobb terapeutája (talán túlzás nélkül mondhatom ezt), és mi bepillantást nyerhetünk abba, ő maga hogyan birkózik meg az őt ért óriási veszteséggel. Egy terapeuta, aki sokmindent látott, átélt, és sok száz órányi önismeret van mögötte. Most mégis, ebben a végtelenül fájó helyzetben elsősorban emberként látjuk, mert meri magát emberként láttatni. Közben persze átsejlik Yalom mérhetetlen terápiás tudása, tapasztalata, lélekismerete. Sok más könyvében is ír halálról, halálszorongásról, mindegyik ragyogó, mint a Nap, de ezek a legszemélyesebb, leglíraibb sorai.

„Hiába minden filozófiai értekezés és orvosszakmai biztosíték, nincs gyógymód arra az egyszerű tényre, hogy el kell válnunk egymástól.”

A könyv, bár Marilyn Yalom halála áll a középpontjában, mégis útikalauz az élethez is. Tömör, egyszerű és mégis kifejezhetetlenül mély igazságok fogalmazódnak meg benne. Fontos mondanivalója, hogy a szeretetkapcsolataink egyszer véget fognak érni (például valamelyikünk halálával). De addig, amíg itt vagyunk, értékeljük azokat, akik a körülvesznek, és fejezzük is ki a szeretetünket feléjük, amikor csak lehet.

"Sok éve vallom meggyőződéssel, hogy a halálszorongás és a meg nem élt élet érzése között egyenes összefüggés van. Más szóval: minél inkább úgy érezzük, hogy sok mindent elmulasztottunk, annál inkább szorongunk a haláltól."

Yalom úgy tanítja, meghalni akkor igazán nehéz, ha sok mindent kell megbánnunk a végén. Tudatosan figyelhetünk arra, hogy minél kevesebb megbánnivalónk maradjon. Éljünk és cselekedjünk ebben a szellemben, amíg lehet, amíg le nem jár a nekünk adatott idő.

Kinek ajánlott: Mindenkinek, aki egyszer meg fog halni, vagy valamikor el fogja veszíteni valamelyik szerettét.

"Bárcsak te is azt választanád, hogy otthagyod a börtönt, és elvégzed a munkát, hogy szabad legyél. Hogy megtaláld a szenvedésedben a magad életre szóló tanításait. Hogy megválaszd, milyen örökséget kapjon a világ. Hogy a fájdalmat örökíted tovább - vagy továbbadod az ajándékot."

Edith Eva Eger új könyvének, Az ajándék c. kötetnek zárómondatai ezek. Ajándék ez a könyv valóban. Vallomása szerint magának a szerzőnek is - nem is számított rá, hogy még egy könyvet megírhat A döntés után. Ajándék azoknak, akik valóban szabadok akarnak lenni a lelkükben - tartsa őket fogva bármi. Én is ajándékba kaptam kölcsön - váratlanul, egy nagyon kedves gesztussal egy csodás munkatársamtól. És ajándék talán az egész világnak - amikor ismét, újra háború dúlja fel Európát. 

Nehéz dolgom van, ha jó idézeteket szeretnék hozni a könyvből. Hisz gyakorlatilag minden sorát idézni lehetne, annyira esszenciális és értékes. Tömény és pontos térkép a saját lelkünkhöz, belső szabadságunkhoz és ahhoz, hogy valóban szeretni tudjuk önmagunkat és az életet. Dr. Edie (így írja alá a bejegyzéseit a közösségi médiában) mindig saját példával jár elöl. Nem tagadja saját szenvedéseit, nem rejti véka alá ballépéseit. Mindenközben pedig elkerüli, hogy egyetlen pillanatra is az áldozatszerep ingoványos, süppedős mocsarába süllyedjen.Ennél többet tartogat nekünk az élet, és ennél többet is érdemlünk - ha hajlandóak vagyunk elvégezni a munkát, azaz tenni önmagunkért. Számtalan kliense története is igazolja azt, hogy a legtöbb reménytelennek helyzetből van kiút, van továbblépés, van gyógyulás. 

 "Mindannyian találunk erőt és szabadságot, még a legrettenetesebb körülmények között is. Drágám, te vagy a felelős, úgyhogy vedd a kezedbe a felelősséget. Ne légy Hamupipőke, aki a könyhában ül, és valami lábfetisiszta fickóra vár. Nncsenek már hercegek, se hercegnők. Megvan benned minden szeretet és erő, magadban. {...}
A tudatunk mindenféle zseniális módot kitalál, hogy megvédjen minket. Az áldozatlét csábító pajzs, mert azt sejteti, hogyha mi magunk hibátlanok vagyunk, akkor a bánatunk kevésbé fog fájni. {...} Az áldozatlét hamis haladékot kínál, mert felfüggeszti és késlelteti a gyarapodást. Minél tovább maradunk benne, annál nehezebb kijutni."

Dr. Edie 12 leckét kínál nekünk. A tananyag csupa olyasmi, amivel a legtöbbünknek dolga van: áldozatlét, önfeladás, elkerülés, bűntudat, szégyen, feldolgozatlan gyász, félelem, ítélkezés, reménytelenség. Ahhoz, hogy szabadabbak és boldogabbak legyünk, először közel kell mennünk ahhoz, ami fáj, ami fogva tart. Edith Eva Eger nem festi rózsaszínre, ami sötét. Teljes egészében át kell érezünk, meg kell magunknak engednünk az érzéseinket. Közelmenni, atölelni mindazt, ami mi vagyunk, mindenünkkel együtt, majd kiszabadítani magunkat múltunk (és jelenünk) börtönéből. Ehhez ad 12 kulcsot a magyar származású pszichoterapeuta. 

És neki, aki megjárta és túlélte Auschwitzot, bátran hihetünk. Magyar zsidóként, holokauszt-túlélőként, bevándorlóként és édesanyaként ő aztán tudja, hogy az élet nem habostorta. Szó sincs semmifelé mérgező pozitivitásról vagy a fájdalmak tagadásáról. Hanem arról, hogy választhatunk: csupán reagálunk életünk történéseire vagy tudatos választ adunk.

"Ne vondd be  a fokhagymát csokoládával. Nem lesz jó íze. Ugyanígy nincs szabadság a valóság tagadásában, vagy abban, ha valami édessel akarjuk befedni. A remény nem a sötétségről való megfeledkezés. Hanem a sötétséggel való konfrontáció."

Ehhez erő kell és bátorság. Dr. Edie nem a tagadásra vagy a hurráoptimizmusra biztat. Egyetlen pillanatra sem tagadja, hogy keserves és rossz dolgok bármikor történhetnek. Ahhoz is bátorság kell, hogy ne csüggedjünk. Hogy legyen bátorságunk a reményt és az életet választani, bármi is történt vagy történni fog. 

Szabad választásunk van abban, hogy mit kezdünk az életünkkel. Természetesen örökre bezárhatjuk magunkat az áldozatszerep, a tehetetlenség és a múlt börtönébe. De dönthetünk máshogy is. Kezükbe vehetjük az irányítást. Ehhez az kell, hogy vállaljuk a felelősséget érzéseinkért, viselkedésünkért, cselekedeteinkért, önmagunkért. Senkinek nincs akkora hatalma, hogy helyettünk éljen, helyettünk cselekedjen. De nekünk magunknak megvan. Ez az ajándék.

Edith Eva Eger: A döntés c. könyve zárul ezzel a mondattal. És mire végigolvassuk a magyar származású pszichoterapeuta könyvét, nagy valószínűséggel hinni is fogunk neki. Ki tudna hitelesebben írni a belső szabadságról, elengedésről, megbocsátásról, mint egy Auschwitz (Birkenau) borzalmait átélő, majd később Amerikába - akkor még úgy mondták - disszidáló pszichoterapeuta? Aki rengeteget tanult, hogy másoknak segíthessen, s közben saját maga is végigjárta a fájdalom, a gyász, a harag stációit, majd lépett rá a szabadság útjára. 

A könyv a Holocaust borzalmainak taglalásával kezdődik, ám az írónő megpróbáltatásai közel sem érnek véget, amikor egy amerikai katona megmenti őt. Kendőzetlen őszinteséggel beszél házasságáról, a bevándorló lét nehézségeiről, a gyermekneveléssel kapcsolatos dilemmáiról, és arról, hogy saját traumája hogyan tartotta őt évtizedeken át börtönben. Nem hallgat el semmit sem, nem szépít, nem köntörfalaz, éppen ezért végtelenül hiteles, emberközeli és felszabadító ez az írás. 

"Éhezünk a szabadságra:arra, hogy magunkhoz ölelhessük az életünket, hogy igazán megismerjük önmagunkat, és önmagunk lehessünk." {...} A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után."

A pszichológus a saját és kliensei történetén keresztül lépésről lépésre végigvezet minket is ezen az úton, telve empátiával, megbocsátással, melegséggel és életigenléssel. . A döntés egyszerre személyes vallomás és útmutató ahhoz, hogyan jussunk el saját belső szabadságunkhoz- bármi is tartson fogva minket. Arról sokszor nem dönthetünk, hogy mi történik velünk. A Holokauszt iszonyatát nem lehet eltörölni, vagy elfelejteni. Valószínűleg így van ez a saját életünk nyomasztó, fájó emlékeivel is. Éppen ezért szól ez a könyv mindenkinek. Nem csupán azoknak akik érintettek a XX. század legnagyobb - kollektív és egyéni - traumájában, hanem mindazoknak, akik szeretnének meggyógyulni saját fájdalmaikból, veszteségeikből, bármilyen traumájukból.

Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, először le kell szállnunk saját pszichénk mélységeibe, felszínre kell hoznunk azt, amit talán jólesne örökre eltemetni.

"Nem tudod meggyógyítani azt, amit nem érzel." 

A belső munkát tehát saját "pokolraszállásunkkal" kell kezdeni. Dr. Eger őszintén beszámol arról, hogy évtizedekig élt hárításban, tagadásban. Így próbálta távol tartani magát borzalmas emlékeitől, ám ez csak még inkább elmélyítette sebzettségét és kínjait. Az hozott számára feloldozást, amikor bátran szembenézett emlékeinek poklával. Mindez nem egyszerre történt, hanem lépésről lépésre, ahogy és amint a lelke készen állt rá. Amikor pedig mindezt megcselekedte, akkor tudott igazán szárnyakat bontani és valódi, szabadságon alapuló döntéseket hozni. 

"Egészen addig áldozatok maradunk, ameddig egy másik személyt tartunk felelősnek a saját jóllétünkért." 

Legyenek ezek a szüleink, a párunk, a munkatársunk, egy politikus vagy a múlt század egyik legsötétebb diktátora. Pszichés jóllétünk kulcsa csakis a mi kezünkben van. Mi magunk kezdhetünk el felelősséget válni az életünkért - döntéseinken keresztül. 

Egy napon, talán a múltban, talán a jövőben, vagy éppen ma, különös szürke urak tűnnek fel egy városban. Arra ösztönzik az embereket, hogy minél jobban takarékoskodjanak az idejükkel, s azt ígérik, ezt a megtakarított időt egy szép napon visszakapják. Addig is, a spórolás érdekében mondjanak le mindenről, ami "felesleges": baráti beszélgetések, állatokról való gondoskodás, családi együttlétek, ábrándozás, figyelem, egymással törődés... Rendeljenek mindent alá a hatékonyságnak, az eredményes időgazdálkodásnak, a gyorsaságnak, ezzel takarítva meg időt.

S miközben eluralkodik az idővel való fukarkodás, a rá-nem-érés, a rohanás, az embereknek furcsa mód mégis egyre kevesebb idejük marad. A városban mindenki krónikus időhiányban szenved. Emiatt az emberek kapkodnak, feszültek, rosszkedvűek, és nem veszik észre, hogy éppen az idővel való szüntelen spórolás az, ami elszínteleníti, megmérgezi az életüket. A rosszkedvet ellensúlyozandó, elkezdenek fogyasztani, tárgyakat felhalmozni. Soha semmi nem elég jó, mindenből egyre nagyobb, modernebb, jobb és több kell. No meg szükségessé válik a sok szórakozás, kikapcsolódás, amely eltereli a figyelmet arról, milyen nyomorúságos is lett így az élet. Hiszen az idő maga az élet, s aki így takarékoskodik az idővel, az valójában az életével spórol. 

Ugye milyen szerencse, hogy ez csak egy mese...?

"Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik."

Ezt azonban a nagyváros lakói egyre kevésbé tudják. Helyette azon aggódnak, vajon elég időt tesznek-e félre az időtakarékba, melyet ezek a láthatatlan, de nagyon is észrevehető szürke urak működtetnek. Ezek az urak meggyőznek, arról, hogy érdemes minden percünkkel fukarkodni, hogy majd egyszer, a távoli jövőben, legyen egy csomó megtakarított időnk. És aki üzletet köt a szürke urakkal, annak hirtelen kevés lesz az ideje, egyre kevesebb, pedig egyre hatékonyabban takarítja meg azt. S hogy hová vezet mindez?

"Eleinte alig veszed észre. Ha megkapod, egy szép napon mindentől elmegy a kedved. Semmi se érdekel, sivár minden. De ez a sivárság többé nem múlik el, megmarad s egyre nő. Napról napra, hétről hétre rosszabb. A beteg mind kedvetlenebb, belül mind üresebb, mind elégedetlenebb magával meg a világgal. Majd lassanként ez az érzés is megszűnik, többé semmit sem érez. Teljesen közönyös és szürke lesz, az egész világ idegennek tetszik neki, semmihez semmi köze. Már nem haragszik, nem lelkesedik, nem örül, nem szomorkodik, többé nem tud se nevetni, se sírni. A belsejében hideg lesz, már nem tud szeretni senkit. Ha idáig jut, a betegség gyógyíthatatlan. Nincs visszaérés. Üres, szürke arccal járkál, ugyanolyan, akár a szürke urak."

Tulajdonképpen ez definitíve maga a depresszió. Ám Michael Ende szerint tehetünk ellene! Ahogy a regényben Momo, a borzas hajú, árva kislány, akit nem tudnak lépre csalni a szürke urak. Momo tudja, amit a minden gyermek: a játékra és az egymásra szánt idő sosem időpocsékolás! Hiába takarítjuk meg az időnket, ha nem osztjuk meg másokkal, ha nem érzünk örömet közben, csak füstbe megy, mint a szürke urak szájából folyton kilógó szivar. 

Visszaszerezhetjük tehát az elrabolt időnket (melyet talán éppen mi magunk raboltunk el magunktól). Az életidőnk véges, de arról hozhatunk döntést, mivel akarjuk eltölteni. Mire fordítjuk a figyelmünket, minek engedünk teret. Milyen sorsot szánunk az idővirágoknak, melyek minden egyes órában kinőnek, majd elhullajtják a szirmaikat a szívünkben.

Természetesen a címe miatt akadt meg a szemem rajta a könyvtárban, ám (SPOILER) valójában a képen több macska szerepel, mint a regényben. Ennek ellenére nem okozott csalódást, sőt.

A történet:

A regényíró egyetemi dolgozószobájában egy napon megjelenik egy öreg haszid, és azt állítja, hogy Kafka nem halhatott meg 1924-ben a Bécs melletti szanatóriumban, mert ő találkozott vele 1944-ben Auschwitzban. A regényírót nem hagyja nyugodni ez a kérdés, így nyomozásba kezd Európa és Izrael városaiban, valamint a Kafkáról írt szövegekben, hogy a titok nyomára leljen. Ezzel párhuzamosan saját életének megválaszolatlan kérdéseire is keresi a választ. Olyan kérdésekre, melyeket akár mi magunk is feltehetnénk magunknak - talán fel is tettünk már.

"Ilyen az egész modern kultúra. {...} Nincs semmiféle bizonyosság, ezért beszélünk annyit a dolgokról."

Így hát a rejtély jóval túlmutat Kafka egyéni sorsán: identitás, zsidóság és történelem megválaszol(hat?)atlan kérdései bukkannak elő minduntalan. Mi az otthon? Egy ország? Az anyanyelvünk? A kultúránk? A családunk? Egy másik ember, akihez tartozhatunk? És ha a hazánk vagy a családunk nem bánik jól velünk - választhatunk másikat?

És mihez kezdjünk a szorongásunkkal, melynek fel-fel bukkanó búvópatakját egyéni, transzgenerációs és kollektív traumák egyaránt táplálják? És ebben a posztmodern, kapaszkodók nélküli, izolált és individuális világban nem éppen a szorongásunk-e az, ami a leginkább jellemez és egyedivé tesz bennünket?

"Szégyelled, hogy pornót nézel. Pedig azt nézni egyedül vagy kettesben, ahogy két idegen ember dug, akik tudták, hogy felveszik őket, és erre élvezni semmi ahhoz képest, hogy egy író kínlódásait, vágyait és félelmeit megmutatjuk, és azon csámcsogunk közösen, konferenciákon vagy könyvekben - lamentáltam. - A kultúra épp azt takarná el, ami a leginkább egyforma, és a legszemélyesebbet leplezné le. Mindenki hasonlóan kefél, de nagyon is sajátosan szorong. Ez a lehető legintimebb."

Rendkívül intelligens és jó stílusban megírt, nem csupán irodalomelméleti, hanem lélektani szempontból is jól értelmezhető regény. Ennek ellenére meglepően olvasmányos. Nagyon szerettem!

Korábbi könyvajánlók itt olvashatók:

Mark Manson: A lesz*rom rafinált művészete

Aronson - Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)