Ma több, mint egy hónap után voltam ismét futni. Három kilométer, az utolsó mintha az örökkévalóságig tartott volna benne egy pár méteres emelkedővel.

A sztori alapvetően nem érdemelne posztot, hiszen amikor legutóbb voltam, akkor nagyjából egyéni csúccsal - 30 perc alatt - lett meg az öt kilométer kora reggel, esőben, a végén egy monszun szerű futózáporral és elképesztően büszke voltam magamra, az év egyik legmenőbb szelfijével, a csúcson és az esőn túl az volt az idei 50. lefutott kilométer a vállalt 150-ből, ami az idei célom.

A mai futás után a tartaléktüdőmet keresve viszont azon gondolkodtam, miért hagyjuk abba, amit szeretünk csinálni?

"Nem azért futok, hogy napokat adjak az életemnek, hanem, hogy életet adjak a napjaimnak" - Ronald Rook

Noha immár július közepét tapossuk, a jobb később, mint soha elvét követve arra gondoltam beszélgessünk egy kicsit az első teljes hónap tapasztalatairól a Twitch tekintetében.

Inkább magam felé támasztom azt az elvárást, mely szerint igyekszem nem túl hosszan írni. Mindez azért is lesz nehezebb, mert ahogy elkezd kattogni a billentyűzet, a fülemben dobbanó ritmusokra ömleni kezdenek a gondolatok is. De azért próbáljuk meg, és közben hágjunk át minden, az írással kapcsolatos szabályt.

Humorbomba, közönségkedvenc, a brit futball megkerülhetetlen figurája. Valahogy így lehetne pár szóban jellemezni Peter Crouchot, aki a tőle megszokott könnyedséggel rukkolt elő könyvével, és gondoskodott róla, hogy immáron ne csak futballtudása, vagy épp robottánca miatt maradjon örökre emlékezetes a személye.

A kettőség oka egyszerű, ugyanis az elmúlt, mintegy másfél hónap során sikerült annyi élményt és tapasztalatot szereznem teljesen kezdő streamerként, ami a belső motiváción túl is kellő erővel láthat el ahhoz, hogy tovább másszak fel azon a bizonyos hegyen, mégsem szeretném felesleges részletekkel untatni az olvasót. Halvány jóindulattal sem merném kijelenteni, hogy immáron mindent tudok, a következő percekben leginkább a saját tapasztalataimról tudok mesélni, és arról, én miként éltem meg az első 100 követőig vezető utat.

MINDEN KEZDET NEHÉZ

Kezdjük is mindjárt a legkellemetlenebb ténnyel: ha nincs egy kezdetleges felszerelésem, akkor ezeket pótolnom kell. Mivel én magam addig leginkább csak PS4-en játszottam, és a gamer laptopom cikkek írására használtam az újságírói munkám-tanulmányaim során, nem volt egy egéren és headseten kívül semmilyen más kiegészítőeszközöm. Na jó, életem egyik legjobb befektetése nyomán van egy gamer székem is, amiben 12 órát ülve is pont ugyanolyan kényelmes ülni, mint az első percben, de ennyi. 

Sőt, igazából normális íróasztalom sem volt, ami alkalmas lett volna erre az egészre, így a koncepció átgondolása közben fel kellett magamnak tennem a kérdést: tényleg ezt akarom, és felkészültem a legnehezebb napokra is? Egy eldobható hobbiként tekintek erre most és majdan, vagy egy álomként, amiért a falat is átszakítanám, ha erre lenne szükség a megvalósulásához?

Kábelrengeteg, megvilágított billentyűzet, poszterek... már csak a hot tube medence hiányzott a kezdő streamer felszerelésből és egy filctoll.

Noha a „Train to Busan” 2016-ban készült el, néhány évnek el kellett telnie, hogy nemzetközi viszonylatban is ismertté váljon. Amikor azonban ez megtörtént, aligha volt olyan ember, aki elégedetlenül állt volna fel az apa-lánya történetét bemutató dráma elől, ami horrorként is bőven megállta a helyét.

Persze szó se róla, az említett képsorok is örökre velünk maradnak az alkotás kapcsán, de annak nagyságát jelzi, hogy így sem a legemlékezetesebb pillanat. Mielőtt azonban rátérnénk erre, beszéljünk egy kicsit a motivációs filmekről, és úgy ámblokk a személyiségfejlesztés témaköréről, ami épp annyira vékony jég hazánkban, mint a politika, vagy a vallás.

Valamiért utólag esett csak le, de az adás lényegi része tulajdonképpen épp két évvel azt követően zajlott le, hogy a Liverpool történetének egyik legfantasztikusabb győzelmét láthattuk megtörténni, a fordítást, ami után a Madridban elhódított BL trófea már csak osztálykirándulás közben lejátszott edzőmeccsnek hatott. Persze a mai írás nem kifejezetten ezzel akar párhuzamot vonni, egyszerűen csak másnap esett le az egész, és az éppen maradt agysejtjeim egymásnak integetve arról beszéltek: ha akartam se tudtam volna jobban időzíteni.

Vasárnap este volt, én pedig valami könnyed kikapcsolódásra vágytam a vacsora mellé. Imádom a horror filmeket, de a hangulat és a körítés miatt leginkább moziban szeretem őket nézni, meg különben is, kevés jobb dolog van filmnézés közben, mint tudni, hogy hozzád hasonlóan mások is rajonganak egy kis rettegésért.

Gyorsan egy közhellyel indítanék, mert így pár nappal a vége után még oda lehet kaparni a beszámolónkra: 2020 filmes szempontból pocsék volt, és ha nem lett volna egy Tenet, hirtelen azt sem tudnám megmondani, melyiken kellett gondolkodni.

Ráadásul a koronavírus még Vin Dieselt és a családot is elvette tőlünk, így hiába lóg a szobám falán a Halálos Iram 9 posztere egy szúrós tekintetű Dominic Torettoval, az év végén kénytelen voltam olyan emberekkel tölteni az utolsó napot, akikkel a vásznon túl is családiasan érezhettem magam.

Nekik köszönhetően került a szemem elé a Teljesen idegenek, amiről már elvétve-futólag hallottam valamikor, de nem néztem meg, mert... mert elraktam későbbre.

Mit tehet az ember, ha egy éve félbehagyott, vagy ha úgy tetszik, igazán el sem kezdett valamit? Újra lehet kezdeni? Érdemes vele még foglalkozni?

Sok dolog motoszkált a fejemben az elmúlt hetekben, de végül arra jöttem rá, hogy azzal együtt is hiányzik az írás, hogy napjainkra akár azt is mondhatnám, ha a dolgok szerencsésen alakulnak, rövidesen újságíróvá válhatok. Ez gyakorlatilag az egyik legnagyobb álmom, és a nehezebb napok ellenére is hiszem, hogy végül célt érhetek.

Azért fontos ezt megjegyeznem bevezetőként, mert a blog is emiatt indulhat újra még akkor is, ha tartom, nem tudom hogyan kell írni, azt pedig végképp nem, filmekről hogyan.