A dallamosan csengő név mögött kinek-kinek más és más jelenik meg lelki szemei előtt.  Van, akinek a futók, a színes ruhák, a bulihangulat, és van, akinek a kemény felkészülésssel járó nagy küzdelem, megint másnak a lezárások miatti bosszúság.

Nos, én az első körbe tartozom. Igazán készülnöm sem kell, egyszerűen csak futok. Olvasok ugyan különböző edzésterveket, de sok hasznát nem veszem. Egyrészt majd 50 évesen kezdtem el futni – és ebben a korban az ízületek egyedi elbírálást igényelnek –, másrészt szívbetegként másként „működök” mint egy átlagember. Mindemellett dolgozom, családom van, tehát az időmet sem a sportnak rendelem alá, épp fordítva, akkor megyek el futni, amikor tehetem. És olykor fáradtan. De egy ilyen nagy létszámú versenyen az élmény számít, nem a percekben mért eredmény. Ha esetleg valaki mégsem tudná, mit jelent a név: városvédő futás. Bár inkább embervédő. Ugyanis egy félmaratoni táv leküzdéséhez mindenképpen szükség van némi edzettségre, rendszeres futásra, és aki ezt műveli, az már biztosan tett az egészségéért, saját magáért, tágabb értelemben nemcsak városáért, hanem az egész országért. Fizikailag és mentálisan erősebb emberként kisebb szeletet fog kihasítani a közgyógyellátás drága tortájából. Tudom, a laikusoknak ez érthetetlen. Például mikor (anno) a feleségemnek bejelentettem, hogy szeretnék indulni a következő (második) félmaratonomon – nem kis meglepetéssel a hangjában –, kijelentette: „De hiszen már lefutottad!” Azóta már tudja, hogy ez egy életre szól...

Felkészülésről nem is kell beszámolnom, hiszen egy héttel korábban futottam a bajai félmaratont. Akkor túllőttem a célon, berobbant mindkét sarkam, napokig kellett Akhilleusz szelleméhez könyörögnöm, míg megenyhült, és engedett futni. Ám egy távoli versenyre eljutni sem egyszerű, nem kis előkészületet és szervezést igényel. Most sem volt másként. Míg a közeli versenyekre elmegyek autóval, addig egy budapestire nem szívesen, mint opció, fel sem merült bennem. Fiammal – aki egyetemistaként többedmagával lakik albérletben – megbeszéltem, hogy nála alszom 6,5 m2-es szobájában. Ennek megfelelően hálózsákkal, Open Air fekvőhellyel készültem. Feleségem csomagolt hazait, összességében tekintélyes csomaggal ültem buszra. A Népligetben szembesültem az első gonddal: egy nagy táskával + tömött hátizsákkal már WC-re menni sem egyszerű. A föld alatt most elsőre elnavigáltam magam, nem úgy, mint egyszer a nyolcvanas évek elején, amikor évvégi vizsgára menet nagyobbat tévedtem, mint Kolumbusz Kristóf. Mázli, hogy szerethető figura voltam – és jól is tanultam –, így tanáraim kimostak a szószból. A Városligetben átvettem a rajtszámot és vártam. Sokat. Majd megcsörrent a telefonom, két szóban megbeszéltük hol találkozunk.

– Szia! Mi volt ma? – tettem fel a kérdést. Mindig szűkszavú fiam szokása szerint röviden válaszolt:
– Zéhá.
Ekkor jöttem rá eddigi, kicsit passzív hozzáállásának okára a versenyt illetően.
– És hogy ment? – próbáltam folytatni a beszélgetést, és Bálint kivételesen egész mondatban válaszolt:
– Szerintem jól!

Kelenföldre tartva mesélte el, hogy hajnali háromkor felkelt tanulni. Mire odaértünk hozzá, már sokkal szívesebben mutogatta meg, hol lakik, hogyan rendezkedett be. Fiam nagyon jó fejnek bizonyult, nem hagyta hogy a földön aludjak, átengedte nekem az ágyát. Vacsora után már olyan fáradt voltam, be kellett vennem egy altatót, hogy el tudjak aludni.

Challenge Day

Reggel korán keltünk, hogy az ajánlást betartva a rajt előtt bő egy órával érkezzünk. Indulásnál már a 4-es metró lejáratánál feltűnt egy-két fura figura: lábukon futócipő, kezükben A/4-es boríték. Akárcsak nekem. Néha többen lettek, máskor megfogyatkoztak. Más-más úton igyekeztek ugyanoda. Mint egy titkos földalatti szervezet gyűlésére igyekvő tagok. Mosolytalan arcukon várakozás, nyilván az enyémen is. Nem vettünk tudomást egymásról, még egy biccentéssel sem. Érdekes volt... Aztán egyre nagyobb lett a tömeg, az átszállókban meg sem próbáltam a táblákat keresgélni, csak a fiamat követtem. Hiába, amikor én jártam itt iskolába, még nem volt ennyi metró, és bizony az emlékek is megkoptak. Egy órával később a Városligetben mint egy zápor idején túltelt vízköpő, úgy okádott ki bennünket a kisföldalatti. Itt már hamisítatlan versenyhangulat fogadott bennünket. Színpompás kavalkád, hangosítás – ami egyetlen pillanatra sem csendesült el –, sátrak, mobilvécék erdeje, és nekem újdonságként a Legó-piramisokként sorakozó piszoárok. Hamar megtaláltuk a csomagmegőrzőt, holminktól megszabadulva már csak a rajtot vártuk. A térképet kinyomtattam, de korábban jól emlékezetembe véstem a tájékozódási pontokat, így nem értek meglepetések. Kis futkosás bemelegítésként, meglátogattam egy – a már korábban említett – piramist, majd irány a rajtzóna. Tulajdonképpen sosem izgulok, hiszen egy félmaraton nekem meg sem kottyan, de mégis. Ilyenkor jönnek a negatív gondolatok: „mi lesz ha…” Mivel kicsit az összes szívbetegért is futok, nem szeretnék lesérülni, kudarcot vallani. Ez minden rajtnál bennem van, szerencsére csak addig, amíg meg nem szólal a rajtot jelző kürt.

A nagyszámú résztvevő miatti szakaszos rajt okán én a negyedik zónából indultam, így a tizenkettedik percben léptem át a rajtvonalat. Eredetileg stopperrel kívántam nyomon követni sebességemet – GPS-es futóórám nem lévén –, ám simán elbénáztam, csak hittem, hogy el is indult. De nem. Ezt egy legyintéssel elintéztem, ekkorra ugyanis tisztában voltam vele, hogy egy fárasztó napot követő futóverseny élvezetes lehet, de sikeres nem. Ettől függetlenül sokáig 6 perc alatti kilométereket futottam. A BSI bevezetett egy új szolgáltatást, amin valós időben lehet  nyomon követni a futókat. Ezen felbuzdulva Bálint ismét jó fejként viselkedett, lerobogott a metróba, megpróbált elém jutni, hogy telefonjával lefotózhasson, ahogy elhaladok előtte. Én győztem! Metróval lassabb volt a közlekedés. Persze a tömeg sem segítette. De a gesztus ezer fotónál többet ér!

Az index.hu fotóján még azok is kiszúrtak, akik rühellik a futást

A Hősök terét az Andrássy út követte, így volt lehetőség előzgetésre a nagyszámú versenyző ellenére. Előztek engem is, és voltak, akiket én előztem meg, bár összességében hasonló tempót futottunk. De az igazi élményt a Lánchíd, az Alagút, a rakpart, a rengeteg futó és szurkoló jelentette. A hidak mindig közel álltak hozzám, most is nagyon vártam őket. Nem is tudnám megmondani, a Lánchíd „kőbástyáit”, vagy az Erzsébet híd légies könnyedségét szeretem jobban. Persze túl sokat nem lehetett gyönyörködni a városban, mert könnyen áteshetünk egymáson, mégis fantasztikus érzés volt. Egy-egy zenekarnál talán még én is szívesen megálltam volna, ha nem éppen a szívbetegek – tudtommal jelenleg egyszemélyes – csapatát erősítem. Viszont a frissítőpontoknál megálltam, azt a pár másodperc pihenőt az izmok és ízületek meghálálják. Nagyon jól oldották meg a frissítést, hamar meg lehetett találni azt, amire éppen szükségünk volt, és elég hosszan terült el ahhoz, hogy ne kelljen várakozni, azaz egyszerre sokan odaférjünk hozzá. Jó érzés volt elfutni a hidak alatt, várni, hogy a következő felbukkanjon. A Rákóczi hídi visszafordító a féltávot jelentette, lassan feltűnt a Szabadság híd, amin majd vissza kell jutnunk a pesti oldalra. A váltópontot kicsivel féltáv utánra tették. A friss erővel indulók demoralizálólag hatottak, bár összességében elmondható, hogy akik a teljes távot futották, azok jobban bírták, edzettebbek voltak. Ekkor már kezdett ismét fájdogálni a sarkam és a talpam, vissza kellett vennem a tempót. Arról sem feledkezhettem meg, hogy egyórányi metrózás vár rám a célban, és ha visszajutottunk Kelenföldre, akkor zuhanyozás után újabb metrózás a Népligetbe, hogy majd csak hazafelé a buszon pihenhessem ki magam. A nyugati pályaudvari felüljáró sokakat megfogott – nyilván a tűző nap sem kedvezett erőnlétüknek –, így én előzgettem, bár módjával. Itt már közeledett a cél, a már lefutott táv fordított arányban volt a versenyzők erőnlétével. Szerencsére esőisten szívébe fogadott bennünket, és ahogyan kezdtük, ugyanúgy napsütésben fejeztük is be a versenyt. Szerénytelenség nélkül állíthatom: nem kifulladva futottam át a célvonalon, őszinte mosollyal köszönhettem meg a nyakamba akasztott érmet. Miután Bálinttal visszakaptuk leadott holminkat, irány a metró.

A kisföldalattin ülőhelyről szó sem lehetett, állva is alig fértünk el. Pedig ha lehetett volna, szívesen leülök. De ez átszállás után a 3-as metrón sem adatott meg. Az egyes és a négyes metró között az igazi szakadékot nem is a stílusbeli eltérés vagy a bő 100 év korkülönbség, hanem a 3-as metró képezi. Engem a nyolcvanas évek elejére „röpített vissza”. Csak még szürkébb, még kopottabb, még csúnyább. Ellenben a kocsikban lapuló motorok mintha rá akarnának cáfolni küllemükre: hihetetlen vehemenciával ragadják magukkal rozsdás kasztnijukat. Itt élek is a gyanúperrel, hogy a mai napig söntellenállásokon szabályozzák a teljesítményt az alagutat fűtve. És a mai metrókocsik? Vajon tudják azt, amit már 20 éve egy Toyota Prius is tudott? Azaz fékezésnél visszatermelik az áramot a hálózatba? Mert ha nem, az Jedlik Ányos és Kandó Kálmán országában több mint szégyen. (Hogy is állunk azzal a városvédelemmel?) Az  öreg szerelvények fülsiketítő üvöltése után nagyon kellemes volt a 4-es metró. A tágas terek, a korábban túl egyszerűnek tűnt betonfelületek, a viszonylagos csönd mind-mind pihentetőleg hatnak a fáradt utazó szemére, testére-lelkére. Korábban nem vettem észre, de a beton nem is sima, hanem nyilván a zajelnyelés miatt, bordázott. Kimondottan tetszett. Ahogyan odafelé a kézben tartott boríték, most a gyalogosok nyakában lógó aranyszínű érem tűnt fel. Csak most vidám, felszabadult arcok tartoztak hozzá. A felszínen, Bálint albérletéhez tartva is jöttek szembe nyakukban éremmel emberek. Jó érzés volt ehhez a „közösséghez” tartozni.

Fáradtan másztam be a kádba zuhanyozni, nem is gondolná az ember, hogy ez is lehet megerőltető. Bár a szívműtét után a kádig is bajos volt eljutni, ez azért más… Hálózsák, vendégágy és a többi holmi visszavándorolt a táskákba, evés, majd irány a metró. Az utcát most is éremmel a nyakukban sétáló futók tarkították, szinte sajnáltam, hogy az enyémet elcsomagoltam a táskába. Pedig lefutottam! Én is lefutottam! Naná, hogy büszkén viseli az ember! Bálint kikísért a buszhoz, most nem a sietség okán, hanem a fáradtság miatt esett jól, hogy nem kellett keresgélnem a feliratokat, merre kell menni, és a nehezebb csomagot is ő cipelte. A metrózást követő háromórányi buszozás után ülhettem át az autómba, hogy további tíz perc múlva hazaérjek.

Összességében egy jól szervezett, vidám hangulatú, pörgős versenyen vehettem részt, amin ha a legjobb időmet nem is futhattam meg, de mindenképpen remekül éreztem magam. Egyedül nem is tudok olyan átlagot futni, mint más futókat követve, arról nem is beszélve, hogy itt etetnek-itatnak, biztatnak, ami nem kis mértékben járul hozzá az eredményhez. Futás közben vigyáznunk kell egymásra, de még így is többet látunk, mint amit egy autóban ülve elsuhanva láthatnánk. Talán egyedül a BSI futófotó szolgáltatásával nem vagyok kibékülve, mert így csak a kifizetett képeket nézhetem meg, a többiből gyakorlatilag nem látok semmit. Pedig milyen inspiráló egy-egy verseny képeit végignézni! Olyankor mindig elkap a vágy, hogy én is ott legyek a következőn. Ez fontos lenne, hiszen én is, ha előbb kapok észbe, elkerülhető lett volna a szívműtétem…

És igen! Komolyan gondolom, hogy nagy tömegek megmozgatásával, egészségre nevelésével, a mozgás „divattá” tételével a jövő nemzedéket tehetjük egészségesebbé, boldogabbá.  Annak, akinek ebbe a folyamatba beleszólási lehetősége van, kötelessége ezért tenni, dolgozni.

Végül az érem, ami a látszat ellenére nem arany és nem is bronz (kb. 4500-adik lettem a 8000 indulóból). Egyik oldalán a tudomány, a kardiológusok, a gyógytornászok vannak, a másikon én, aki éltem a lehetőséggel, és megháláltam a belém vetett bizalmat, a gyógyításomba fektetett energiát.

Zsolt