Így mentem világgá..

Szabi's can

Szabi's can

Grúzia - Batumi, Gasamania

2017. július 26. - szaabi

Szóval ott tartottam, hogy eldöntöttem, hogy elmegyek Batumi mellé a halas étterembe.
Fogtam a cuccaim, elköszöntöm Vitali-tól s lestoppoltam Batumiba. Az utazás elég jól sikerült, egy órával az indulásom után kb egy tengeriföld mellett találtam magam egy csoport grúzzal, két grill csirkével és 2 és fél liter chacha-val..
Nagy nehezen elbúcsúztam tőlük s visszamentem a főútra, ahol lőttem egy autót, ami egyenesen Batumiba ment.
Nekem megvolt a hely neve és a térképen is megmutatta Vitali, hogy pontosan hol van, de azt csak indulás előtt tudtam megnézni, mert a telómon nincs guglmepsz.
Leszálltam ahol kábé gondoltam, s emlékeztem, hogy valami folyó mellett kell elindulni...el is indultam valami kicsi és elég szegényes faluban, ahol beszélgetni kezdtem pár frissen érettségizett, angolul valamicskét tudó diákkal.
Mondtam nekik az étterem nevét (River Restaurant), de nem nagyon voltak képben, aztán az egyik csaj a homlokára csapott, hogy ő tudja, s elvisz oda, de az az ellenkező irány. Mondtam, hogy szerintem nem, de erősködött, hogy hal meg étterem, ő tudja, kövessem.
Elmarsrutkáztunk Batumi irányába, a főút mellett bementünk egy étterembe, tudtam, hogy ez nem az. Ott volt internet, google translate-tel elmondtam végre, hogy önkénteskedni fogok egy étteremben, mert mint kiderült a csaj csak azt hitte halat akarok enni valahol.

Ebben az étteremben egészen megkedveltük egymást a tulajékkal, mondták, hogy maradhatok ott is, ha nincs más...de azért felhívtak egy másik arcot akinek szintén van egy halas étterme, ő egy fél órán belül odaért, de fingja nem volt ki vagyok. De mondta, hogy ő is tudja ám, melyik az az étterem, elvisz.
Mondta, hogy az Batumiban van, én tudtam, hogy nem, de már túl voltam azon, hogy ellenkezzek. Bevittek a városba, ott a tourinfonál újra volt netem, s végre elértem Vitalit facebookon, aki nem értette, hogy hogy nem találtam meg Gasamaniát, mindenki ismeri azt a környéken...én meg írtam neki, hogy talán azért nem, mert én a River restaurantot kerestem, mert senki nem mondta, hogy Gasamania a hely grúz neve.
Csobbantam egyet a tengerben s visszamentem pontosan oda ahonnan 3-4 órával korábban elcsalt a lány. Innen holtfáradtan elstoppoltam az étteremig, ami azért nem volt közel, s az utsó pár száz méter eléggé zergebaszta.
Maga a hely viszont nagyon elkapott, pisztrángtelep, gyönyörű környezet, tó szigettel a közepén, hegyi patak, amiben fürödni is lehet, s nagyon kedves emberek, akik rögtön megetettek (pisztránggal!), megitattak.
Aztán még aznap este bementem a tulajékkal Batumiba sörözni, de mondták, hogy akkor majd taxival kell visszajönnöm, mert ők ott laknak és alszanak, én gondoltam, hogy úgy biztos nem, de elindultunk, majdcsak lesz valahogy. Ezen az estén egészen összebarátkoztam a tulajjal és a 10 éves fiával Iraklival, aki korához képest meglepően jól beszél angolul, különösen mindenki máshoz képest, akik semennyire.
A sörözésnek hosszas huzavona után az lett a vége, hogy én a kisbuszukban aludtam az utcán, ami azóta csak Hotel Szabi néven fut itt.

Aztán innentől kezdve itt töltöttem egy remek hetet, elég sokat segítettem, volt, hogy gödröt ástam, kocsit mostam, kaszáltam, krumplibogarat szedtem, mosogattam vagy sört csapoltam.
Állásajánlatot is kaptam, pincérként, rendes fizetésért.
A munkák mellett azért volt szabadidőm is, elmentem Batumiba, ott a botanikus kertbe, futni a környéken plusz egy nemzeti parkba is.
Emellett rengeteget ettem és talán még többet ittam...elképesztő mennyiségű csacsát bírnak meginni, gyakorlatilag a vacsora az nonstop ivás, néha egy-két falat kajával megszakítva, 3-4 órán át..Ahogy kiürül a pohár, töltik újra s minden kör előtt van tószt. Volt, hogy kb. a 13-14. csacsa környéken elkezdtem csalni s kiborogatni a piámat titokban, ami jó taktikának bizonyult, mert kb az est felénél tartottunk csak.

Az itteniekkel nagyon összebarátkoztam. Három család csinálja családi vállalkozásként ezt a bizniszt, s mindenki, férj-feleség-gyerekek majdnem állandóan itt vannak. Tényleg nagyon kedvesek és amikor mondtam, hogy nem maradok csak egy-két hetet, őszintén elszomorodtak.
A környék bejárását általában stoppal oldottam meg, voltak vicces szituk, de a legjobb talán az volt, amikor felvett egy srác akinek fülén volt a telefon. Egy idő után letette majd nyomogatni kezdte s végül mutatott egy képet rólam és két haverjáról, akikkel valamelyik este csacsáztam. Helyi híresség lettem, na.

Grúziai szervezkedésem során Batumiba először nem is akartam elmenni, mert képek alapján túl műnek, mesterkéltnek tűnt.
Aztán kiderült, hogy mennyire hülye vagyok...Batumi talán a legjobb város az országban (azért Tbilisi is eléggé ütött), annak ellenére, hogy semmi 'grúzos' sincs benne. Felhőkarcolók, óriási épületek, pompa és csillogás.
De valahogy az egész ízléses és nem túl sok.
Ezen felül a központ nagyon tiszta és tényleg hangulatos, különösen este, kivilágítva. Valahogy itt sétálgatva nem is volt kedvem képeket készíteni -ez most mondjuk nem annyira hasznos- hanem csak magamba szívtam a várost.
A Batumitól 10 km-re lévő botanikus kert pedig tényleg kihagyhatatlan élmény..különösen, hogy a parkból elérhető a tengerpart, így a dög melegben meg lehet szakítani a kertezést egy-két csobbanással.

A megérkezésem óta folyamatosan figyeltem az időjárást a Kaukázusban, ahol folyamatosan esett az eső, de most az előrejelzés pár nap esőmentességet mutatott, így elhatároztam, hogy kihasználom az időjárási ablakot..
Erről legközelebb.

Grúzia - Kutaisi

Izland után volt egy lagzikkal, legénybúcsúkkal és táborokkal teletűzdelt 40 napom otthon, ahonnan most kicsit nehezebb volt elindulni - több szempontból.
A felkészülésem sem sikerült tökéletesre, nem voltam túl koncentrált, többek között otthon hagytam a fejlámpám és a nyári, kevésbé meleg hálózsákom sikerült elhoznom, amit még lehet, hogy megbánok később. 
De legalább még be tudtam ugrani a Tilos maratonra indulás előtt és onnan irány a reptér, a gép ugyanis éjfélkor indult.


Miért pont Grúzia?

A válasz kicsit hasonló, mint Izlandnál, ez egy régebbi álom, viszont itt emlékszem a kiváltó okra.
Steinbeck Orosz napló című útinaplószerű könyvét olvastam valamikor, amiben ő és Robert Capa a második világháború után a Szovjetunióban korzózik egyet s az unió ékköveként tekintenek Grúziára. Némiképp árnyalja a képet, hogy néha elég egyértelműen a Szovjetunió vívmányait kiemelő kirakatút volt ez, plusz Sztálin éppenséggel Grúziában látta meg a napvilágot, tehát nem akkora csoda, hogy ezen az úton miért dicséri minden szovjet a grúzokat.
Viszont mindenképpen ki akartam próbálni a híres-neves grúz vendéglátást, megkóstolni a kajákat, a bort és természetesen felmenni a Kaukázusba.


Megérkezés - szállás

Itteni idő szerint hajnal 5-kor szállt le a gép, a workawayes szállásadóm Vitali megírta a címét oroszul és angolul is, ezt én cetlire véstem s azt lobogtatva fogtam egy marshrutkát (iránytaxi), ami egészen házig hozott a 20 km-re lévő reptérről cirka 600Ft-ért.
A nagy szervezkedésben viszont Vitalijjal csak online tudtam kapcsolatot tartani, így 6 körül a zárt utcakapu előtt álldogáltam, ekkor eleredt az eső, bemenekültem egy eresz alá, aztán ott nézelődtem vagy másfél órát, mire ismét rápróbáltam a kapura: már nyitva volt.
Bent viszont két lépcső is vezetett felfelé, plusz az alsó szinten is van 3 ajtó, fogalmam sem volt hova kell mennem. Volt viszont egy nagy placc is, s mivel fáradt voltam, kiterítettem a polifoamom és aludtam pár órát. 10 után keltem, egy grúz figura jött le a felső szintről. Nem igazán lepődött meg, én mondtam, hogy Vitali, ő mutatta az ajtót, kopogtam, Vitali ajtót nyit.
Vitali orosz egyébként és 3 éve él Grúziában, imádja ezt a helyet, egyszer már körbestoppolta az országot, jelenleg igazából nem tudom mit csinál, de azt itthonról csinálja és köze van a turizmushoz. Emellett pörgeti a couchsurfing-et, önkéntesként viszont én vagyok itt az első. A kommunikáció egyébként nem felhőtlen, mert ő kiválóan beszéli az oroszt és a grúzt én meg nagyon nem, így a kéz, a láb és a google translate a legnagyobb barátaink.
A munkám annyi, hogy a kertet tegyem rendbe, ezt úgy csináltam eddig, hogy kihúztam a gazokat s a futónövényeket + elpakoltam egy pár követ, virágcserepet és autóalkatrészt. Nem nehéz meló plusz nem is viszem túlzásba, két-három naponta nyomok fél-1 napot, de Vitali így is nagyon elégedett. Apró veszélyek vannak azért, ilyen a kövek alól feltűnő skorpió, ami kicsi ugyan, de azért mégis.
Egyébként a terasz alatt alszom a beton placcon, egy sátorban. Ez nagyon király, mert kint van, mégis hűvös és száraz helyen.

Kutaisi


Kutaisi a világ egyik legrégebbi városa, 3500 éve alapították. Ennek ellenére szerintem nem különösen szép, leszámítva egy-két tényleg lenyűgöző cuccot (Bagrati).
A várost vadvízi sebességgel szeli keresztül egy kicsit piszkos folyó, a Rhina. Az épületek elég eklektikusak, sok a romos házikó, a panelek pedig eszméletlenül lerongyoltak és életkedvvadászok.
A kaják, viszont tényleg finomak és olcsók, a nemzeti ételnek tekinthető hacsapuri, méret függvényében 200 és 600Ft között mozog, s egy darab általában ebédnek is megteszi.
Az emberek vagy nagyon kedvesek vagy nagyon nem. Tapasztalataim szerint a férfiak barátságosabbak, mint a nők és, ha meghallják hogy honnan jöttem (grúzul először megtanultam köszönni, köszönetet mondani és jelenteni, hogy magyar vagyok) onnantól örökös vér- és dacszövetségben állunk.
Ismernek minket és testvérnépként tekintenek ránk. Általában ezután jön az, hogy megkínálnak valamilyen alkohollal.
Március 1 óta nem ittam alkoholt. Otthon két lagzi és két legénybúcsú ment le józanul. Itt egy hét alatt egy nap volt amikor nem ittam.
Egyszerűen elkerülhetetlen..megsérteni nem akarod őket, azt meg nem értik amit mondasz. Ezért iszol.
Hol sört, hol bort, hol chacha-t (helyi pálinka).
Volt, hogy stoppoltam és a sofőrrel és a haverjával ittunk meg két és fél liter sört 10 perc alatt a kocsiban, volt, hogy a marsrutka sofőrje vett elő egy műanyag flakonnyakat (pohár) és másfél liter bort, hogy igyak, s volt, hogy a sátramból keltett Vitali, hogy csatlakozzak hozzájuk chachazni.

Az első héten Kutaisi és környéke kötelező látnivalóit jártam körbe, az elején még marsrutkával, aztán szépen lassan átálltam a stoppolásra. A marsrutkát csak rövid távokon és általában városból kifelé használom, amúgy stoppolok. Nagyon jól működik itt is, 5-10 perc az átlag várakozási idő és néha tényleg meghatódom mennyire kedvesek..
Többször előfordult, hogy megálltak a boltnál s vettek nekem üdítőt vagy fagyit vagy megkajáltattak illetve egyszer meginvitáltak az otthonukba is.
Angolul nem igazán beszélnek, de oroszul szinte mindenki, amivel sokra én nem megyek, de van 20-30 orosz/grúz szó amit már vágok, s azzal a beszélgetés első 20 perce megvan.
Jellemzően elmondom, hogy magyar vagyok, megkínálnak cigivel, azt nem kérek aztán elsorolom, hogy hol voltam, s hogy hova akarok menni, s mindegyiknél kiemelem, hogy mennyire jó ez az ország. Aztán a felvezetés után elsütöm a sör-pálinka-bor kombót grúzul, s akkor általában elolvadnak s onnantól hatalmas a barátság.

Kutaisi környéke


A látnivalók között volt az Okatse kanyon egy feszület alakú kilátó ponttal az egyébként elég mély kanyon felett, Katchki pillar, ami egy 50m magasan sziklán lévő kolostor, ahova csak létrán lehet felmászni (turistáknak nem, de sztem nem is mertem volna).
Aztán voltam egy cseppkőbarlangban (Prometheus cave) és bementem egy termálfürdőbe, ahol 1200Ft-ért iszappakolásra számítottam ehelyett egy elég bizarr fürdőkádban fekhettem 20 percig ásványvízben pácolódva egy egyszerhasználatos kisgatyában..
Emellett voltam egy 1000 éves kolostorban (Gelati), ami 10km-re van Kutaisitől, s nekem a látnivalók közül ez jött be legjobban, ide aztán visszamentem még egyszer :)

Egyébként maga az ország tényleg kicsit más, mint Európa, de szerintem azért inkább Európa, mint Ázsia.
A közép-európai szemnek van egy pár kicsit szokatlan dolog, mint a viszonylag sok szemét (csuklóból dobják ki az autó ablakból a bármilyen szemetet), a rengeteg kóbor kutya az utcákon, és a mindenféle random állatcsoportok az utakon (jellemzően tehenek, disznók vagy lovak csoportostul, de láttam már kacsákat is eltorlaszolni egy benzinkutat).
A közlekedés az első napokban életveszélyesnek tűnik, aztán valahogy meglátja benne a rendszert az ember..
Jellemzően 3500-as fordulat alatt nem tartják egészségesnek a vezetést, a dudát meg kötelező érvénnyel használják bármire. Természetesen, ha jönnek szembe akkor is előznek, csak nyomják közben a dudát, mert az mindent megold ugye..És úgy néz ki tényleg.

Közben itt szépen lassan eltelt a hét s elkezdtem gondolkodni a hogyantovábbon, mikor is Vitali egy chacha-zás alkalmával bedobta, hogy van valami haverja közel a legnagyobb tengerparti városhoz (Batumi), aki ott vezet egy pisztrángtelepet és éttermet, ha gondolom mehetek oda, s segíthetek neki. 
Láttam pár képet a helyről, s rögtön igent mondtam.

A következőket már az ottani élményekről írom.

Izland - kirándulások 2.

Az előző bejegyzést úgy fejeztem be, hogy igyekszem. Hát ez most így sikerült...
Azért így közel két hónap távlatából megpróbálom összeszedni a gondolataimat, s lezárni a blog Izlandról szóló részét.
Igazából két nagyobb 'kiránduláspakkot' szerettem volna még elmesélni, az egyik a Skaftafell Nemzeti Parkban töltött hétvégém, a másik pedik Reykjavík és környéke bejárását jelenti.


Skaftafell

Ez a Nemzeti Park Európa legnagyobb összefüggő jégmezőjének (Vatnajökull) lábánál fekszik, azaz gleccserek mardossák a szélét.
Egyik jobb időt ígérő hétvégén felkerekedtem és kiálltam az útra, hogy elstoppoljak a kb. 4 órányira lévő Nemzeti Parkhoz. Elég nagy mákom volt, kb. a második autó felvett és a benne lévő kaliforniai apa és lánya egészen a célpontig vittek. Nagyon jó fejek voltak s turistaként minden fontosabb pontnál megálltunk, s már ezen részeket is nagyjából ismertem, merthogy jártam már itt. Az egyetlen negatívum, hogy valahogy a kocsijukban hagytam a GoPro másolatom tokját, tehát az buksi.
Plusz az nem volt még annyira király, hogy a kezdetben remek idő a Nemzeti Park széléig tartott, itt aztán beborult és elkezdett szakadni az eső.
Elköszöntünk, én elővettem a főzőmet és utolsó Házias ízek konverzeim egyikét, s szépen elkészítettem az ebédem, s vártam, hogy csituljon az eső.
Itt egyébként meglepően sokan voltak, elsősorban turisták természetesen. Sorban álltak a különböző élményekre szakosodott utazási irodák standjainál és próbálgatták a beülőket és a hágóvasakat. Ugyanis itt lehetőség van bemenni a gleccserek belsejébe és a fényképeket elnézve tényleg elképesztő élmény lehet...kicsit el is gondolkoztam, de a kb. 60e Ft-nál induló ár sehogy nem fért bele a költségvetésbe, így ezt elengedtem.
Közben az eső nem nagyon akart elállni, de épp ezért hoztam esőkabátot, esőgatyát na meg esőhuzatot a zsákra, beöltöztem hát és elindultam.
Megnéztem a Nemzeti Park egyik nagyágyúját a bazaltorgonás vízesést, a Svartifoss-t + elmentem és majdnem megérintettem az egyik gleccsert, aminek már nem emlékszem a nevére, de megdöbbentő élmény volt. Bazi nagy egy ilyen cucc és elég jól néz ki.

Aztán eldöntöttem, hogy ott éjszakázom a még ki nem nyitott kempingben. Rajtam kívül még volt két sátor, tehát itt már barátokat is találtam :)
Aztán kinéztem magamnak az egyik kinti mosogató placcot alvóhelynek, ugyanis ez le volt betonozva és be volt fedve, ami a néha havazásba átváltó folyamatos esőzésben nem volt egy elhanyagolható szempont.
Amikor ott állítottam fel a sátram akkor az egyik pár áthozta a fűről a sátrát mellém, a jó példa ragadós.
Reggelre egy az enyémmel tökéletesen megegyező (legolcsóbb 2 személyes Quechua) sátor is odakerült mellénk. A benne lévő lengyel srác akkora arc volt, hogy azt nehéz szavakba önteni. Egy darab kis hátizsákjában volt egy téli hálózsák + csomó konzerv és kenyér (a sátrat itt vette), arról nem vagyok meggyőzve, hogy váltó alsónemű nem volt nála, de váltóruha az teljesen kizárt, fizikailag lehetetlen. Na mindegy 2 hónapig akart így csövezni Izlandon, stoppolni és kempingezni...hááát később a hóviharok idején elég sokat gondoltam rá, meg a kis sátrára, remélem életben maradt.

Reggel végül elállt a csapadék, így mentem egy nagyobb túrát, ami a térképen nehézként volt feltüntetve, utólag egyáltalán nem tudom miért. Mindegy, a gleccser felett egy kilátópontra jutottam ki, hát az valami eszméletlen király volt. Ott hesszeltem még egy kicsit majd elindultam vissza, s 3 stoppal délutánra visszaértem a farmra, ahol este már beszálltam a fejésbe.

Reykjavik környéke - arany körút

Az utolsó Izlandon töltött hetemet már a farmtól távol, Reykjavikhoz közel töltöttem. Mivel egész eddig nem költöttem a benzinen kívül gyakorlatilag semmire, úgy döntöttem, hogy felélem a tartalékaimat és nagyúr leszek: 10 ágyas hostelekben aludtam az utolsó estéken, és egyszer még fűszeres csirkeszárnyakat is vettem a supermarketben!
Selfoss-ban aludtam két éjszakát, az elsőnél estére értem oda a farmról stoppal s másnap megcsináltam az arany körutat, amit minden Izlandra látogató turistának meg kell tennie, ennek megfelelően elég sokan voltak ezen a 'túrán', főleg azzal összehasonlítva, hogy a farmhoz közeli hegyeken egy lélekkel nem találkoztam soha.
Na mindegy ezt nem ragozom túl az arany körút tényleg érdemes megtekintésre, de nekem fura volt az embertömeg. A körútnak lazán része egy üvegház, ahol paradicsomot termesztenek, s egy éttermet is kialakítottak itt, a paradicsomleves 4500Ft, úgyhogy ezúttal ezt a lehetőséget is dobtam, aztán jön a Þingvellir Nemzeti Park, ami tektonikailag a világ egyik legérdekesebb része, itt figyelhető meg az európai és az amerikai lemez távolodása, ennek következményeként Izland minden évben 20mm-rel növekszik. Ezt követi a Gulfoss vízesés, majd a körút sztárja a minden gejzír nevét adó Geysir-t is magában foglaló geotermikus mező.
S végül egy krátertó, ami személy szerint az én kedvencem volt..

A körutat egyébként stoppal jártam be, a 2/3-át egy amerikai sráccal, akivel egyébként egy szobában aludtunk, de ott nem merült fel, hogy együtt induljunk el, cserébe ahogy elkezdtem stoppolni, szinte azonnal ő vett fel :)

Másnap egy túrát néztem ki Hveragerdi közelében, ahova úgy sikerült átstoppolnom, hogy egy már régen vágyott monster truck-szerű kocsit lőttem, az iszonyú nagy élmény volt...alig bírtam beszállni, aztán meg nem hallottam szinte semmit, mert olyan hangos, mint az állat, de egy 15 km-re jó volt..
Aztán le akartam tenni a nagy cuccom valahol, mert egy fél napos túrát néztem ki a közeli hegyekben, ahol volt egy termálvízű patak, amiben fürödni lehet, erre nagyon kíváncsi voltam, de nem akartam az összes cuccomat magammal hurcibálni. Először a tourinfo-nál próbálkoztam, ott le tehettem volna a cuccom, de délután egykor zárt a hely, addig esélytelen lett volna visszaérnem.

Így egy bezárt kemping fedett helyén tettem le a táskám, bízva az izlandiakban és a nagyobb értékeket áttéve a kis zsákomba, azzal folytattam tovább a túrát, a nagyot meg ott hagytam. 
S talán ez volt izlandi tartózkodásom legszebb túrája, nagyon jó volt az idő, iszonyú jó a táj és az a patak...tényleg jó.

 

Izland - kirándulások 1.

Most az elmúlt pár hét legjobb kirándulásait szeretném megosztani, úgy néz ki két részletben.
Ez az első.
Kezdem azzal, hogy időjárásilag a turistáskodást június és szeptember között javasolják Izlandon.
Egyrészt akkor kvázi nem megy le a nap + nagyon kellemes idő van, 20 fok körüli hőmérsékletekkel.
Ehhez képest statisztikailag a március-április kicsit változékony, elég csapadékos, viszont már 12-14 órákat ilyenkor is világos van.
A statisztikának igaza van.
Abban bíztam, hogy elcsípem az izlandi tavaszt és az eleinte havas tájak idővel kizöldülnek, a vízesések kiolvadnak és a kissé zord táj barátságosabbá szelídül. 
Részben lett csak igazam. Az elég beszédes, hogy szerintem a legkellemesebb időjárás a megérkezésem hetén volt, március elején. Ekkor folyamatos napsütés és szélcsend, 5-10 fokos hőmérséklet fogadott és tudtam ugyan, hogy ez nem marad így örökre, de azért azt nem sejtettem, hogy minden egyes hó- és esőmentes napot/hétvégét ki kell használnom, mert ezeknek a száma bizony véges.
Arra számítottam, hogy idővel jobb és jobb lesz az idő, egy kicsit úgy működik a tavasz, mint otthon. Hát nem.
Auja is figyelmeztetett, hogy tök mindegy mikor van húsvét akkor biztos, hogy esni fog a hó, sőt akkor lesz a legnagyobb..nem igazán hittem neki, mert április elején már megint eltűnt a hó  egy pár napra és úgy tűnt itt a jó idő. Természetesen igaza lett és életem legnagyobb hóviharát láttam itt idén nagypénteken.
A lényeg, hogy körülbelül két hét után beláttam, hogy amikor az időjárás engedi ki kell mozdulnom.

Egyszer már írtam arról, hogy minden héten próbálok elmenni egyet futni.
Egyik nap egy új útvonalat választottam, ami egy télen lezárt (akkor épp megnyitott) dózerút, ami rövidít két fjord között keresztül a hegyen. Erről muszáj külön írnom, mert én ilyen szép helyen még talán nem futottam és mert tökéletes volt az időjárás is. Az útvonalban volt legalább 400-500m szint szerintem, az egyik helyen 20%-os emelkedővel, ez nagyon tetszett :)
Egyébként végig vízesés vízesést követett, de túlzás nélkül állítom, hogy 50 méterenként volt egy egy olyan, ami bárhol máshol önállóan is szenzációnak számítana.

A környéken többször is elmentem kisebb kirándulásokat tenni, néha fél-3/4 napokra is. Nem nagyon szeretek térkép nélkül még ismerős terepre sem menni, de itt egyrészt nem volt lehetőségem térképet szerezni, másrészt az izlandi 'rengeteg' elég egyszerűen átlátható. Csak fel kell állni, ugye.
Tiszta időben gyakorlatilag művészet eltévedni, már, ha tudod nagyjából, hogy hova akarsz eljutni. Egyébként a túraútvonalak kb. 30cm-es karókkal vannak jelezve, ami a néha legalább akkora hóban nem túl nagy segítség, de hó nélkül kétségtelenül hasznos. 
Egyszer a szomszéd farmról másztam fel a mögöttünk lévő gerincre és felmentem az egyik kisebbik csúcsra is, egyszer pedig megpróbáltam felmenni a Djupivogúr-i látképhez erősen hozzátartozó piramis alakú hegy csúcsára (Búlandstindur - 1089m).
A piramist már régebben kiszúrtam magamnak, de elég meredeknek tűnt nem gondoltam, hogy simán fel lehet rá sétálni, de aztán a házigazda mondta, hogy de, nyáron ők is felmentek már. Többször elhatároztam, hogy nekiindulok, de általában az időjárás közbeszólt.
Aztán egyszer végre el tudtam indulni, a nagypapa vitt el a hegy lábához és nagyon le akart beszélni, mondta, hogy az ilyenkor elég para, hagyjam a francba. Lehet, hogy részben ennek köszönhetően, de már amikor kb. csak 20 méterre voltam a gerinctől, tök egyedül az egész hegyen és az utolsó 200 métert négykézláb, a hóba lépcsőket rúgva és ütve tettem meg akkor hirtelen rossz érzésem támadt és jobbnak láttam feladni és lejönni. Így nem jutottam fel a csúcsra, de büszke voltam magamra, hogy vissza tudtam fordulni és el tudtam engedni, hogy nem értem fel. Azt hiszem jól döntöttem, hágóvas nélkül hülyeség lett volna a szeles, keskeny gerincre egyedül kimerészkedni...

Néhányszor megpróbáltam a random szerdát kirándulással egybekötni, így jutottam el a 100km-re lévő Stafafell-be is, ami egy kis templom/kápolna és temető egyben és pár túra kiinduló helye az egyik legnagyobb gleccserfolyó deltájának közelében.
Itt kinéztem egy 4-5 órás túrát + oda-vissza stoppal, az egy jó nap. Ismét térkép nélkül egy pár soros leírás alapján próbáltam megtalálni a kinézett kanyont (Hvannagil), ami az 'itiner' alapján elég nagy és színes. 1 óra után meg is találtam egy szurdokot, ami nem volt ugyan sem hatalmas sem színes, de egyébként megfelelt a leírtaknak.

Picit akkor lett gyanús a dolog mikor már elég sokat mentem az egyébként szép szurdokban, nagyon pedig akkor amikor fel kellett másznom egy kisebb vízesésen is. Eléggé élveztem és nem igazán zavart, ha esetleg eltévedek. Aztán kiderült nem tévedtem el, de nem kellett volna lejönnöm ebbe a szurdokba a jelzés mellette -a szárazföldön- vezetett végig. Végül megtaláltam a színes és nagy kanyont is és tényleg színes volt és nagy, jól nézett ki.
Aztán visszabattyogtam a főútra és itt volt az -eddigi- egyik leghosszabb stoppolási élményem és a helyzeten csak rontott, hogy elég szeles volt az idő, így kicsit fáztam is. Itt találtam ki azt a játékot, hogy minden elszalasztott autó után csinálok 5 fekvőtámaszt, hátha akkor nem fagyok meg. 60 fekvőtámasszal és 80 perccel később egy amerikai pár által bérelt kétszemélyes autóban ültem, amelyiknek a hátsó része ággyá volt alakítva és a csaj ott utazott 100 km-t, csak hogy engem el tudjanak vinni....jófejek voltak, na.
Őket viszont már kvázi helyiként kalauzoltam, mutogattam az úton, hogy mi micsoda és még a városba is bementünk, ahol megmutattam a híres djupivoguri tojásokat (minden itt élő madár tojásának méretarányos szobra a város nevezetessége).

 

Ezt a posztot a farmon töltött utolsó napomon kezdtem, el, s most Reykjavikból fejezem be, mert kicsit felpörögtek a farm elhagyása óta a dolgok, s nem tudom mikor lesz időm megint írni.
De igyekszem.

Izland - farm ahol élek

Mivel a múltkor tematizált posztokat hirdettem, most megpróbálok ennek megfelelni.

Élet a farmon


Hm. Hát, ha ezt egy szóban kellene összefoglalnom akkor a lassút mondanám, de mindenképpen jó értelemben. Nincsen rohanás és a 'nagyvárosi' stressz sem túl ismerős fogalom itt.

Általában mindenki nyugodt, talán az egyetlen kivétel az volt amikor 12 bikát választottunk le és raktuk őket a vágóhídra tartó teherautóra. Az kicsit para volt és az azt megelőző pár órában harapni lehetett a feszültséget.
Illetve az még kemény szokott lenni amikor a családfő ráordít a lányokra, jellemzően munka közben a két nagyra, amikor kicsit elkalandoznak.
Ebben néha én is saras vagyok, például mikor barkochbázni szoktunk takarítás közben. Apa szerint ez nem mindig fér bele a munkamorálba és olyan szinten hozza ezt a tudtukra, hogy komolyan mondom belém fagy a szar.
A fejési munkáimat néha megpótlom egy kis tehén-, bika-, birka etetéssel vagy ganézással vagy valamilyen egyéb takarítással, általában a gyerekeknek besegítve. Ezeket nagyon élvezem, tényleg jópofaság.
A legnagyobb királyság viszont az állatok születése. Eddig 3 bocit segítettem itt világra, úgy, hogy a mellső lábaikra hurkolt kötelekkel kihúztuk őket az anyjukból. Ebből az első nagyon sima volt, a második kicsit izzadós, a harmadiknál pedig nem is mi húztuk ki végül, hanem egy spanifert használtunk, na az durva volt, azt hittem nem is éli túl a boci, egy pár percig küzdöttünk is az életéért, de most már egészséges, mint egy egészséges kistehén. 
Mindhárom esetben nekem kellett nevet találnom a fiataloknak, így most van egy Boci, egy Szabi és egy Szem (Sam) is a farmon, a második nem az én ötletem volt, de a többire sem vagyok feltétlen büszke.
A bocikon kívül született 5 kis bárány is, míg itt voltam, hát azok nagyon aranyosak.


Az itt lévő nyugalomnak jól megágyaz a farm fekvése és az azt körülvevő természet. Egész egyszerűen elképesztő a kilátás innen. Elkezdtem figyelni, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy a tehenekhez menet vagy jövet ne álljak meg és csodálkozzak a tájban.
Az eredmény: még most is csinálom, tényleg nem tudom megunni. Mint ahogy azt sem, hogy felmenjek a legközelebbi vízeséshez vagy a fából épült nyári lakhoz (ez a kedvenc épületem a tanyán) vagy le az óceánpartra, ami kb 10 perc séta a háztól.
Igaz az időjárás is sokat segít a táj változatossá tételében. A hetente megjelenő hó általában 2 nap alatt elolvad, de annyira pont elég, hogy kicsit 'befesse' a tájat.

Élet egy nagycsaládban


Oké én is nagycsaládban nőttem fel, de azért itt van pár jelentős különbség.
Itt nem 3, hanem 5 gyerek van. Egyes számítások szerint viszont 7, ugyanis az 5 gyerekből 3 közös, kettőt anya hozott korábbról. Viszont apának is van kettő korábbról, de ők már majdnem felnőttek és Reykjavíkban élnek az anyjukkal. Emellett anya volt férjének is van új családja és a féltestvérek is elég gyakran megfordulnak itt. S akkor még nem beszéltem az unokatestvérekről, amikből fogalmam sincs mennyi van pontosan, de sok.
Anyáék ugyanis négyen, apáék heten vannak testvérek és itt három gyereknél kevesebbel rendelkező család az nem család. Azt tudom, hogy a velünk élő anyai nagypapának 24 (!) unokája van eddig.
Ja és anya gyermeket vár, tehát szeptemberben jön a következő.

S mivel ez egy farm és a teheneket minden reggel és este meg kell fejni ezért praktikusan a mi családunk nem mozdul ki, hanem ide jönnek látogatóba a rokonok, akik általában itt töltik a hétvégéket. Ez nem rossz dolog egyáltalán, a gyerekek és a szülők is eléggé csipázzák ezt.
Én is eléggé összebandáztam egy-két rokonnal és unokatestvér gyerekkel, egyszer el is mentem az egyikőjükhöz születésnapot ünnepelni.
Szóval csend az nem sok van, el lehet képzelni milyen az amikor 10-15 gyerek együtt tölt egy hétvégét.

A másik fontos dolog, hogy állandóan itthon vannak a szülők, mivel a farmból élnek tehát nagyon sok időt tölt együtt a család. Az már az elején feltűnt, hogy a gyerekek mennyire nem élik meg kínlódásnak azt, hogy be kell segíteniük a farm munkálataiba, a fejéssel kezdve a ganézáson keresztül a tojások összeszedéséig. Panaszkodni egyszer sem hallottam egyik gyereket sem, pedig a nagyoknak emiatt minden második nap 5-kor kell kelniük...

Ami engem illet tényleg az első pillanattól kezdve családtagnak tekintettek azonnal kaptam egy helyet a családi asztalnál képletesen is és tényleg.
Emellett az összes családi eseményen részt vettem, voltam uszodában a gyerekekkel és kerestem tojást húsvétkor /egy tanyán azért az tényleg nagyon vicces amikor 15 gyerek gumicsizmában, térdig szarosan keresi azokat/.

A fő attrakció azonban a nagy lány konfirmálása volt húsvét előtti csütörtökön.
Az a buli nem itt volt megtartva, hanem egy közeli farmon, ami vendéglő is egyben. Ez egészen elképesztő volt. Kezdve azzal, hogy 120 ember jött el.
Egy konfirmálásra. Százhúsz.
Aztán volt itt minden: szalvétára nyomtatott önarckép puttópózban, kis oltár fényképekkel, fényképes gyertyával, vendégkönyvvel és az ünnepelt első babaruhájával, saját fényképes címkés üdítőitalok, rengeteg elég jó kaja (itt kóstoltam életem talán legfinomabb hallevesét és a rénszarvast is) plusz színpad, mikrofon, ja és egy -az elején- üres asztal az ajándékoknak.
Ajándékból volt is nem kevés, egy kisebb lakodalom bevételét simán bezsebelte a kis csaj.
A vendégsereg kb 1/3-a nálunk szállt meg, de lehet, hogy több, fogalmam sincs, de sokan voltunk..nagyon sokan.

Egyébként tényleg próbáltak a kedvemben járni az itt létem alatt. Megszervezték ugye a cápázást, közben elkészült a gyapjú pulóverem, amihez még egy lunda mintás gyapjú kesztyűt is kaptam, hát ott meg is hatódtam kicsit. Illetve próbálnak mindent megmutatni, kóstoltatni, ismertetni ami kicsit is izlandi vagy az övék.
Elég nyitottak ilyen téren, de más kultúra befogadása nem az erősségük, húsvétkor próbáltam például utalgatni arra, hogy nálunk locsolják a lányokat ilyenkor, mutattam nekik képeket, videókat, de éreztem, hogy ezt nem kéne átültetnem a gyakorlatba, valahogy nem ment át.
Vagy ilyen például az is amikor palacsintát ettünk, s megkérdeztem, hogy ismerik-e a kakaósat, mondták, hogy nem és hogy ilyen furát még életükben nem hallottak, ki nem próbálják az biztos /ők egyébként rendszerint csak kristálycukrot szórtak a palacsintába oszt kész/. 
Ettől függetlenül azt személyes győzelemként éltem meg, hogy egyszer a családfő azt mondta, hogy szeretne elmenni Budapestre, s bár aztán hozzátette viccesen, hogy traktorral -nem mindig értem a humorukat-, de azért mégis.

Szóval összességében úgy érzem jól 'választottam' farmot, tényleg szerettem itt lenni és egy-két dolog (tej, kilátás, gyerekek) biztosan hiányozni fog. Auja (közben megtanultam, hogy így kell írni anya nevét) már javasolta, hogy azért egyszer jöjjek vissza augusztusban, mert itt olyankor az igazi...

 

Izland - cápa és egyéb izlandi finomságok

Úgy döntöttem kicsit változtatok az eddigi blogolási logikán és időrendi sorrend helyett inkább tematizált bejegyzéseket írok, egyrészt, mert nem nagyon tudom már, hogy mi volt épp 3 hete (ezt a csúszást még mindig sikerül tartanom), plusz így lehet érdekesebb olvasni is ezt az egészet.

Szóval a mostani poszt témája a híres/hírhedt izlandi rothasztott cápa és egy kis gasztronómiai utazás, avagy mit eszek én Izlandon (vigyázat, vegetáriánusoknak és nem ínyenceknek nem biztos, hogy javaslom az egész posztot).

A következő stoppolós szerdámat a nagypapa a reggelinél vétózta, mondta, hogy délután kimehetek velük a tengerre cápát fogni, ha szeretnék. Szerettem volna.

Nagyon szép napsütéses, szélcsendes idő volt, s a kikötőbe érve már a fedélzetre lépés is feladta kicsit a leckét, olyan 2-3 métert kellett gumiabroncsokon lemászni a hajóhoz, az öreg úgy lekúszott, hogy csak lestem (ha eddig nem említettem volna az ő szakmája is halász).
A hajó, ha jól emlékszem 30 éves, a 'kapitány', az öreg haverja 11 éves kora óta (!) halászik, ennek most már 50 éve. Elindultunk, iszonyú lelkesen kattintgattam, kérdezősködtem, míg a nagyfater a kábé 8-10 m hosszú hajó közepén tőkehalat pucolt, de olyan gyorsan és művészien, hogy azt tényleg jó volt nézni.

Ahogy távolodtunk az öböltől jöttek az egyre nagyobb hullámok. Az elején eléggé fostam, hogy beborulunk, úgy éreztem, hogy nagyon 'beleng' a hajó, próbáltam találni valami fogást és kapaszkodni. Ami megnyugtatott, hogy az öregek arcán félelemnek a nyomát sem láttam, sőt nagyokat röhögtek és közben szinte futkároztak és ugráltak egyik oldalról a másikra.
Aztán éreztem, hogy most már nem csak félek, hanem kicsit szarul is vagyok, nem estek túl jól a hullámok. Először kinéztem magamnak egy hegycsúcsot és próbáltam arra koncentrálni, nem mozgatni a fejem. Sokat nem segített.
Közben odaértünk,ahová indultunk.

A cápafogás lényege, hogy egy kb. 20-30 méter hosszú acélsodronyra 5-6 méterenként feltesznek kifilézett halakat óriási horgokra és a sodronyt lesúlyozzák, aztán pár nap múlva visszamennek a sodronyért (ami le van bójázva és GPS jeladó is van a bójában) és azt elkezdik felcsörlőzni a hajóra és, ha van fogás, akkor a cápát már lehet látni mielőtt a hajóhoz érne.
Ezen a ponton már nagyon rosszul voltam, ülve kapaszkodtam, de nem sokat segített. Ekkor a halász elkezdett kiabálni, hogy kapás van, itt a cápa, gyere most csinálj fotót!

Valahogy átkeveredtem a hajó túloldalára, lőttem egy képet, aztán vissza a másik oldalra és onnantól kezdve hol hánytam, hol csak ültem és arra vártam, hogy hányjak végre.
Elképesztő szar dolog a tengeribetegség, ha azt mondták volna, hogy az életem múlik azon, hogy el tudok-e menni a hajó végéig, szerintem akkor sem lettem volna képes rá. Tehát innentől kezdve én a túlélésért küzdöttem.

A cápát nem húzták be a fedélzetre, hanem -nem igazán akarom tudni, hogy hogyan- először megölték aztán a hajó oldalára kötötték.
Még ledobták a következő csalit és elindultunk a partra végre.
Itt már én is jobban lettem, kicsörlőzték a cápát a szárazföldre és ott a helyszínen elkezdték feldolgozni. S ekkor az 500 fős kisváros szerintem összes gyereke megjelent szülőstül, s fényképezgették az öregeket és a halat, elképesztően nagy sztárok lettek hirtelen.

Egy jó 20 perc alatt meg is volt a hentesmunka, a hal fel nem használt részét -az uszonyt is beleértve- kidobtuk aztán elugrottunk a szeméttelepre (!), ahol magunkhoz vettünk egy óriási műanyag ládát és a hús felét abba pakoltuk, aztán irány a halász farmja, ahol egy száraz, hűvös helyre betettük a szalonnaszerűen feldarabolt húsdarabokat.
Nem sóztuk, nem tartósítottuk sehogy, csak ott hagytuk.
6 hétre.
Rothadni.

Ugyanis az itteni cápa húsa emberi fogyasztásra alkalmatlan, kivéve, ha hagyják pár hétig rothadni, mert aztán fogyaszthatóvá válik. Nekem ezt az öregek nem egészen így magyarázták, hanem azt mondták azért kell itt hagyni mert attól lesz olyan nagyon jó íze.
Pár nap múlva találkoztam ezzel a nagyon jó ízzel a farmon.

Rothasztott cápahús.
Nem hangzik jól és az elnevezés nem hazudik, ez a cucc büdös, mint a rothadt hús és az íze semmivel sem jobb a szagánál. A hat hét száraz helyen rothadás után kiakasztják a friss levegőre a leginkább szalonnára hasonlító húsdarabokat és abból falatozgatnak. Én konkrétan két pici darabot ettem délután, de másnap délelőtt is ott volt az íze a számban, nem tudtam eltüntetni. Az első harapásoknál még nem olyan rossz (állagra elég rágós, dolgozni kell vele, nem lehet könnyen megúszni) de aztán érzed, hogy -nem tudom jobban megfogalmazni- valami felrobban a szádban és az a valami nem jó, nagyon nem. Nekem konkrétan a tengeribetegség ugrott be első blikkre, de egy fokkal azért jobb volt, mert nem hánytam.
Ettől függetlenül itt ezt kedvelik és fogyasztják gyerekek-felnőttek egyaránt (a képeken a húsban látható bogárnak tűnő cuccok valójában bogarak).

És akkor kaja. Mit eszünk mi itt.
Hajnalban van egy kis müzli-tej reggeli fejés előtt, fejés után a normál reggeli pirítóssal, felvágottakkal, lekvárral, vajjal, sajttal és tejjel.
A tejből itt nem készítenek semmit, kétnaponta jön a tejes autó és elviszi további feldolgozásra, ahol aztán vaj és sajt készül belőle. Később ezt a sajtot és vajat vásárolják vissza a háziak ipari mennyiségben.
Vajból 25kg-s (!), sajtból 3kg-s kiszerelést vásárolnak, de mindkettő prémium kategória, nem tudom ettem-e már ilyen finom vajat életemben. Egyébként is nagyon fontos kiegészítő itt a vaj, majdnem minden főételhez melegítenek és ezt használják szószként, zsiradékként gyakorlatilag bármihez.

Az itteni tej évek óta a legmagasabb minőségi osztályozást kapja Izlandon és nem alaptalanul. A 4% körüli zsírtartalmú tejből olyan 1,5 litert szoktam naponta bevállalni, nekem nagyon bejön.

Az ebéd általában valamilyen hal, marha, birka vagy csirke, nagyon ritkán disznóhús. A köret általában saját maguk által termesztett krumpli, amire nagyon büszkék, nekem azért kicsit mosolyogtató az itteni krumplik mérete és az, hogy szinte mindig héjában főzött krumpli a köret és 2-3 kis darab jut belőle mindenkinek.

Rizs talán egyszer volt, tészta többször, szinte mindig van valamilyen szósz, ha más nem akkor vaj. Zöldborsó és kukorica is szokott lenni köretként, de azért nem az otthoni mennyiségben :)
Itt a főételen van a hangsúly.

Általában az öreg szokott főzni, tradicionális izlandi kajákat és nagyon érti a dolgát, de tényleg. Nem csak ízre, hanem kinézetre is nagyon ütős dolgokat szokott összehozni, csak néhányszor volt nálam a telefonom, akkor lőttem pár képet, a minőségért bocs.

Ebéd után van a coffeetime fél öt körül, amikor a szokásos pirítósos sztori van. Ehhez annyit, hogy a kedvencem a vajas-lekváros-sajtos kenyér, azt nem tudom megunni. Természetesen azért hal itt is szokott lenni, ha más nem akkor konzervhering.

Fejés után még van egy vacsora is joghurttal és Skyr-rel, ami egy izlandi joghurtkülönlegesség, de első alkalommal lekrémtúróztam és mondtam, hogy ilyen otthon is van, aztán éreztem, hogy ezzel alaposan beletapostam a nemzeti öntudatba, azóta óvatosabb vagyok.

És a végére egy egészen friss, mai gasztronómiai történet. Már múlt hét óta azzal nyaggatnak az itteniek, hogy a születésnapomra mondjam meg mit szeretnék enni, mert itt ez a szokás. Kitaláltam, hogy az egyik sütit, amit korábban csináltak (ó, jut eszembe egész jó sütik vannak itt) azt fogom kérni. Ok, jött a válasz, de az nem elég, mert az nem ebéd.
Kérdezték, hogy mi a kedvenc kajám, ekkor gondolkoztam, hogy, ha most bemondom, hogy lepcsánka akkor a havi krumplikészletük rámegy egy ebédre...
Ekkor az öreg poénból bedobta, hogy birkafej, én meg elég hamar rábólintottam, mindenki megdöbbenésére. A malacarcot is mindig szerettem volna kipróbálni, mi azt feldolgozzuk nem esszük meg egyben.
A gyerekek többször rákérdeztek aztán, hogy biztos vagyok-e ebben, illetve mondták, hogy akkor a birka szemét is meg kell ennem s én nem tudtam biztosan, hogy csak viccelnek-e velem.
Nem vicceltek.
Tehát a mai napon izlandi perzselt birkafejet ettem, szemestül. A szem egy parányi részén kívül (nem részletezem melyik) nem volt rossz élmény, engem leginkább a csülökre emlékeztetett.

Mára ennyi.
Ja és elég sokan írtátok, hogy jó lenne több poszt. Ez jól esik és köszi.
És az az igazság, hogy írnék én többet is, ha lenne kedvem. De nincs.

Izland - Myvatn tó és környéke

Szóval kiderült, hogy használhatom a kocsit.
Ekkor elővettem az izlandi útikönyvemet (kösz Hajni ;)) illetve régi jó szokásomhoz híven az internet és a kalandtúra szervező irodák útiterveinek átnézése után kitaláltam, hogy a hétvégén a Myvatn tóhoz megyek el és mindenképpen ki akarom próbálni az ott lévő fürdőt.

Arról eddig nem írtam, hogy afféle alapszabályként lefektettem magamnak, hogy napi 10 eurós költséghatárt szeretnék tartani az utazásaim során. 

Ez abszolút tarthatónak tűnik még egy olyan drága országban is, mint Izland (a költségekről majd egy későbbi posztban írok részletesebben), ha az ember workaway-ezik.

Szóval elkezdtem számolgatni. Kb. 900 km-rel számolva + hozzáadva a fürdő költségét kijött, hogy ezután a trip után bizony nadrágszíjmeghúzás lesz legalább 2-3 hétig. Nem igazán bántam, valamiért nagyon menni akartam.

Így hát a szombat reggeli fejés után elindultam.
Nagyon szép idő volt és hát, izé, nem haladtam túl gyorsan, mivel most én vezettem, kb. 10 percenként megálltam fotózni vagy csak kicsit szétnézni, magamba szívni a tájat.
Egilstadir-ig már ismerős volt a terep, aztán pedig észak-nyugat felé fordul az 1-es főút, becélozva az északi partvidéket. Itt valamennyi szintemelkedés után egy -szerintem- fennsíkra értem fel, ahol kapkodtam a fejem, olyan volt az egész, mint egy sivatag csak hóból. A távolban havas hegycsúcsok, a fehérséget csak néha néha törte meg egy egy folyó vagy szurdok. Volt olyan rész ahol tényleg nem tudtam eldönteni meddig tart a szárazföld és hol kezdődik az ég.
Egy idő után már kezdett kicsit monotonná válni ez az óriási fehérség és egy-másfél óra vezetés után többször meg kellett állnom, hogy kicsit felfrissüljek.

Aztán kicsit lejjebb ereszkedett az út és egy idő után elég kemény kénes szagot éreztem, gondoltam, hogy közel járok az egyik előre kinézett látványossághoz a Krafla vulkánhoz, ami egyik Izland ma is működő vulkánjai közül. Az odafelé vezető úton a kénes szagon kívül egy óriási füstfelhő is jelezte, hogy közeledem. A füst a Krafla előtt lévő hőerőmű kéményéből jött.
A hőerőműtől egészen a főútig csordogált egy patak, kis idő kellett mire rájöttem, hogy ez a kis sárgás színű cucc bűzlik a kéntől.

A Krafla egyik kráterében egy valószerűtlenül kék színű tó található - nyáron. Vagyis télen is ott van, de a hó miatt nem valószerűtlenül kék, hanem sokkal inkább fehér. Mint minden más a környéken, tehát ezt én mindenképp a nyári időszakban ajánlanám megtekintésre, télen azért nem akkora flash.

Viszont a Krafla-ra felfelé tartva megtörtént az eddigi itt tartózkodásom legviccesebb jelenete. Ahogy mentem felfelé a havas úton a négy kerék meghajtású autómmal -néha azon gondolkodva, hogy megállok és gyalog folytatom, nehogy elakadjak- pár kínai lelkesen integet az úttól kábé 80 méterre a hóban.
Először arra gondoltam, hogy ez csak a szokásos keleti rituálé része, miszerint mindenkinek lengetnek, ha kell, ha nem. Aztán kiderült, hogy nem egészen, mert ők valamiért jó ötletnek tartották, hogy a bérelt személyautójukkal lehajtsanak az egyébként is havas útról a szűz hóba és nyilván elakadtak. Kérdezték van-e kötelem, és hát volt...
Lehajtottam melléjük és hát ettől kezdve zseniális jelenetek következtek.
Kicsit távol álltak a gyakorlatiasságtól és akkor finoman fogalmaztam. Először meg kellett keresnünk a vonószemet az autójukon. Már bontották le az elejét, mikor odamentem és mutattam, hogy szerintem csak ezt a műanyag baszt kell lepattintani és alatta lesz a megoldás, de nem nagyon foglalkoztak velem... Hoztam a bicskám (kösz Gábor :)) s elkezdtem feszegetni azt a cuccot, végül nagy nehezen lepattant. Akkor jött az első "Whoa, huuu" kórusban, ami meggyőződésem, hogy a kínaiak sajátja. A lelkesedés viszont nem tartott sokáig mikor kiderült, hogy csak egy lyuk van a műanyag mögött, sehol sincs a vonószem..
Ekkor próbáltam elmagyarázni nekik, hogy szerintem valahol lennie kellene egy betekerhető kampónak vagy valami hasonlónak, ami épp ide illik. Ekkor az egyik lány szemében láttam megcsillanni valamit. Ő tudja mi az, látta valahol! S a csomagtartóban meg is találtuk, betekertem, volt ujjongás, nagyon.
Kötél fel, húznám őket, de meg sem moccannak. A vége az lett, hogy kicsit magamat is beástam a hóba.
Ekkor én már feladtam volna s akartam mondani nekik, hogy toljanak ki engem aztán hívjanak segítséget. Kicsit elaludt bennem az empátia, na. Még meg akartam nézni egy-két dolgot és a fürdőbe is időben oda akartam érni.

Ezen a ponton jelent meg egy német faszi, aki be kell, hogy valljam sokkal segítőkészebb volt, mint én. Megpróbáltuk még egyszer, ekkor már ő ült a kínai autóban és észrevette, hogy a bal első kerék nem is éri a földet, az bizony lyukra futott... hát akkor emeljük ki az autót, tegyünk a lyukba köveket aztán meglátjuk. Végül a faszi kétszer is elment az erőműbe is és hozott fapallókat a kövek kiegészítéseként, közben duplán emeltük meg az autót is, ástunk lyukakat amiket betömködtünk, ezalatt a kínaiak próbáltak ugyan segíteni, de inkább csak nézelődtek. Illetve az egyik lány, aki amikor megtudta, hogy én is turista vagyok nagyon sajnálta az időmet, amit rájuk kell szánnom, cserébe megmutatta, hogy ők milyen szép dolgokat láttak aznap a környéken. Hát ez nem a pszichológia magasiskolája azért.

Na és végezetül - kb egy-másfél óra nyűglődés után - jött az amiért ez az egész megérte. A német faszi hochdeutsch-csul mondogatta mélyen artikulálva és közben minden végtaggal gesztikulálva szép lassan hogy SCHIE - BEN és minden egyes SCHIEBEN után jött a csoportos egyetértés ázsiai hangja: "Áhááá". Minden egyes alkalommal.

Nem bírtam beülni a kocsiba annyira röhögtem, iszonyú vicces volt, a megtestesült burleszk.
Végül beültem, volt schieben rendesen, mission completed.

Aztán megnéztem még a Námaskard-ot, ami Izland egyik legnagyobb geotermikus területe, buzgárokkal, gőz- és gázkitörésekkel és végre gejzírekkel is. Valahogy mindig így képzeltem el az egész szigetet, mint ezt a területet, nagy élmény volt és meglepődtem mennyire hangos egy gejzír :)

Ezt követően a fürdőbe mentem, nem maradt több időm.
Hát az nagyon megérte azt a 10 rongyot, amibe került... Végül 5 után mentem be és zárásig (10-ig) maradtam, és azért az, hogy 9 körül majdnem tök egyedül úsztam kinn a 0 fokban és mellettem táncolt az északi fény...hát az jó volt :)
Az alvást a kocsiban terveztem és már a fürdő előtt kinéztem magamnak egy parkolót ahol persze volt egy 'not overnight here' tábla, de nem igazán foglalkoztam vele, nem gondoltam, hogy télen azzal szórakoznának, hogy autóban ülő turistákat keresnek lakott területen kívül. Nem is volt gond, de azért kétszer felriadtam éjszaka, de csak északi fényt leső turisták álltak meg mellettem.

Reggelre elég nagy meglepetésemre leesett vagy 10 centi hó és az utakat nem kezdték el takarítani olyan 9 óráig. Addigra eldöntöttem, hogy körbeautózom a tavat, megnézem az ottani látványosságokat, majd észak felé Husavik városába megyek és érintve Tjönres-nél a madársziklákat kicsit kerülve indulok haza.

A tó mellett lávamezőkön haladtam keresztül, ez rengeteg helyen meg volt repedezve, elég jól nézett ki. Egyébként kicsit űrbéli volt az egész táj, így félig-meddig havasan.
Aztán megnéztem még pár krátert és a  Grjótagjá-t, ami egy sziklahasadék és régen fürdőhely volt, de mára a hőforrások vize 50 fok feletti, így nem használják fürdésre.
Később kicsit eltévedtem a Dimmurborgir nevezetű lávamezőn. Illetve nem tévedtem el, csak időhiány miatt a legrövidebb túrát szerettem volna megcsinálni itt, ehelyett sikerült a leghosszabbat és a legnehezebbet (egyébként nem volt nehéz az sem, csak néha kicsit csúszós).


Ezt követően jött Húsavik, majd a madársziklák, amik mellett megállás nélkül hajtottam el, valamiért azt hittem, hogy azok nagyon ki lesznek táblázva vagy ilyesmi, de nem nagyon, így csak az utolsó út melletti pihenőnél álltam meg.
Ezután hazafelé indultam, már elég fáradt voltam és várt rám vagy 400km, ami itt legalább 5 óra vezetést jelent. Ezt követően megértettem, hogy miért van itt szükség a négy kerék meghajtásra. Egyszer csak elfogyott az aszfalt, s ezzel egy időben megérkezett az eső és a hó felváltva. Alkalmanként nem sok mindent láttam az útból sem, nem hogy a tájból, de azért még megnéztem a patkó alakú Ásbyrgi-kanyont, ami még így is elég nagy flash volt.
Végül most már tényleg hazafelé indultam, amikor az egyik legnagyobb esőben leállt az ablaktörlő. Na azért ott kicsit megijedtem, ezeken az utakon nem nagyon lehet félreállni, kb egy töltés végig az egész és hát az esőtől konkrétan semmit nem láttam...lelassítottam vagy 30-ra és elkezdtem gondolkodni, hogy most mi az istent csináljak. S akkor rájöttem, hogy a leggyorsabb fokozaton műxik az ablaktörlő, csak ahhoz még 2-vel lejjebb kell tolni a kapcsolót.

Megálltam még tankolni, ahol az automata bankkártyás fizetős benzinkúton (itt csak ilyenek vannak) kicsit több fogyasztással számoltam, így 2000Ft-nyi üzemanyagot hátrahagytam az utánam jövőnek...

Végül 9-re egyben hazaértem és iszonyú fáradtan estem ágyba.

Izland - az első hétköznapok

Érdekes módon az első hét napirendje azóta konstansnak tekinthető, azaz kisebb-nagyobb változtatásokkal hasonlóan telnek a 'munkanapok'.
Egyik nap elmentem futni. Ezt úgy terveztem, hogy találok valami fasza hegyi ösvényt, s tudok nyomni egy jó kis terepfutást.
Ezt azóta is csak tervezem, egyrészt, mert elég sok volt eddig a hó, másrészt, mert rájöttem, hogy a farm előtt elhaladó 1-es számú főút tökéletes a futásra.
Nem igazán szeretek betonon futni, de itt pont van egy kb. 10 km-es szakasz, ami inkább dózerút minőség, ráadásul az óceán mellett halad végig az út, s valamennyi szint is van benne, tehát tetszik :)
A forgalom úgy kb. 9-10 autó/óra, azoknak a fele turista, azoknak a 2/3-a ázsiai. Ezeknek pedig a 90%-a nagyon örül, ha hóban, esőben vagy jó időben egy vele szemben futó embert lát, ennek megfelelően folyton integetnek. De a helyiek is elég jó arcok, kamionoknál félre szoktam állni, hogy elférjenek -eddig kétszer volt ilyen asszem, s mindkétszer megköszönte ezt a sofőr.
Erről jut eszembe, hogy már Reykjavíkban zavarba hoztak azzal az autósok, hogy, ha a zebra mellett 2-3 m-rel álldogáltam akkor azonnal megálltak és mosolyogva várták, hogy eldöntsem át kívánok-e kelni.
A futás után a háziak nagyon kíváncsiak voltak, hogy mennyit futottam, mondtam, hogy nem igazán szoktam mérni...Viszont szóba került, hogy volt itt egy amerikai srác, aki befutott innen a 25km-re lévő Djúpivogurba és ők hozták haza. Ezt kihívásnak tekintem, s meg szeretném én is csinálni amíg itt vagyok.

Valamelyik másik nap elmentem kirándulni. A farm mögött jó kis 1000-1500-as csúcsok vannak. Ekkor még nem mentem fel odáig, mert túl nagy volt a hó, viszont lett egy új spanom. Ahogy elindultam rám vetette magát a kutya, akivel akkor találkoztam először. Jó fej a kis dög, elég jól összebandáztunk, ha a környékre megyek akkor mindig velem tart. Az egyedüli idegesítő tulajdonsága, hogy folyton ugrál, de már elkezdtem leszoktatni erről..
Szóval velem jött, jó volt, mert mutatta az utat, s a nyomdokaiban lépdelve láttam, hogy kb hol van nagyobb, hol kisebb hó, de azért egy hó alatt megbúvó patakba csak sikerült belelépnem. 
Felértünk egy madársziklához, ahol nagyon sok sirály fészkel (más madarat itt nem nagyon láttam), kicsit megpihentem, csak ezt a hülye kutyát féltettem, mert kergette a sirályokat, mint az őrült és paráztam, hogy bezuhan a szakadékba.
Vicces volt, az első ugatása után háromszor visszhangzódott (na ezt biztos nem így kell írni) a hangja, erre nagyon beszart, kapkodta a fejét, kereste a hangok gazdáit.
Mire leértem kiderült, hogy már nagyon vártak, fogott egy cápát az öreg haverja, az öreg és a kisfiú elmentek megnézni, vittek volna engem is, ha megtalálnak. Nem baj, legközelebb.

Aztán van a stoppolós nap. Ez fix program minden héten és nagyon élvezem.
50-150 km-eket szoktam megtenni egy irányba. Mindenhol azt olvastam, hogy a stoppolás elég jól működik errefelé, mivel nagyon biztonságos az ország, így az emberek nem paráznak felvenni stopposokat sem annyira.
Ez mind-mind igaz is, s gondolom a nyári -értsd: turista- szezonban igazán. Ugyanis most a gyér forgalom miatt azért néha eltöltök egy-két órát azzal, hogy valaki felvegyen, de ez nagyon változó, van amikor 5 perc után már kocsiban ülök.
Tehát egyébként, ha egyedül utazik az ember és van ideje akkor nagyon költséghatékonyan körbe lehet utazni a szigetet, s közben nagyon sokat lehet tanulni a helyiekről, illetve van lehetőség találkozni nagyon jó arc külföldiekkel, mindkettőben volt már részem bőven, rossz tapasztalatom eddig nincs.

Szóval az első random szerdám (valahogy általában szerdán szoktam nyomatni ezt a stoppolgatást), gondoltam sétálok egyet, aztán, ha valaki felvesz, az jó.
Nagyon hamar felvett egy maláj pár, akik a 130 km-re lévő Egilstadir-ba mentek (ez a legközelebb kicsit nagyobb város, itt már több, mint 2000-en laknak!).
Útközben kontaktot cseréltünk, mert a srácnak van egy vendégháza Kuala Lumpurban s szokott keresni önkénteseket oda...még jól jöhet.
Az úton próbáltam képeket lőni, megint ledöbbentem, hogy milyen változatos itt a táj. Egy idő után kicsit emelkedtünk és a szinte tavaszból a tél kellős közepén találtuk magunkat, minden fehér, legalább 30-40 cm-es hó körülöttünk.


Egilstadirban bementem a Bónus-ba, ami itt kábé a legolcsóbb üzletlánc és vettem egy Tobleronét a háziaknak, mert épp nőnap volt, én pedig ekkora gavallér vagyok.
Aztán lementem a tópartra, az nagyon király volt illetve felmentem egy magaslatra ahonnan lőttem pár képet.
Visszafelé -nem részletezném hogyan és miért, de rossz helyen stoppoltam másfél órán keresztül, amikor felvett egy nagyon rendes néni, aki elvitt oda, ahol már volt is értelme álldogálni, itt gyorsan felvett egy angolul -kivételesen- nem nagyon beszélő, cserében elég gyorsan hajtó és sokat cigiző bácsika, jó arc volt.
Aztán az utolsó 20-30 km-en megint stoppolnom kellett, egy olasz nagybácsi-unokahúg páros vett fel, ők nagyon jó fejek voltak. A világjáró nagybácsitól megtudtam, hogy Dél-Amerikában a legjobb Argentínában stoppolni, meg egyébként is ott laknak a világ legcukibb emberei, de Brazíliával vigyázzak,mert ott 10 euróért is leszúrják az embert. Megköszöntem ezt és azt is, hogy egészen házig vittek, a család többi tagja épp akkor indult az esti fejésre, hatásos és pontos volt az érkezésem :)

Illetve voltam még Djúpovigurban fogorvosnál a férjjel, mert nem volt benne biztos, hogy beinjekciózva képes lesz vezetni. Képes volt és emellett megmutogatta a város minden zegét-zugát, illetve lementünk a fekete homokos tengerpartra is, ahol szintén lőttem pár képet.

Aztán a családdal beszélgetve kiderült, hogy az öreg Toyota Rav4-esét vihetem amikor akarom -és neki épp nem kell.
Ezen elgondolkodtam s fejben elkezdtem tervezni a hétvégémet.

Izland - megérkezés a farmra

Na tehát.
Ott tartottam, hogy megérkeztem Djúpivogurba (most három héttel később van és már le tudom írni magamtól ezt a nevet), ahol kicsit vártam a hostomra, addig lőttem pár képet és bemenekültem a boltba a szél elől.

 
Péntek délután volt mikor megérkeztem, Ajla a legkisebb -két éves- kislánnyal jött értem, hát az a gyerek, na az kurva cuki.
Aztán megérkezés, bemutatkozás, szoba elfoglalás. Az egész ház a feje tetején állt egy elég nagyszabású konyhafelújítás miatt, elég keményen nézett ki pár napig minden :)
Megérkezésemkor a családapa és a nagyapa laminált padlót (vinylt) tettek le épp az új konyhában, beálltam segíteni, aztán kaja és alvás, azért elég fáradt voltam.
A hétvége környék felfedezés volt, elég fasza helyen fekszik a farm, egy fjord mellett, a háttérben havas hegycsúcsú hegyek, a "kertben" több vízesés. A farmon 40 fejős tehén, legalább ennyi bika és birka plusz néhány tyúk, kacsa, 3 macska és egy kutya. Ja és 5 gyerek (4 lány, 1 fiú), a szülők és egy nagypapa.


A farm gyakorlatilag teljesen önellátó, két vízesés közé beépítettek egy duzzasztógátat az elektromos áramot innen nyerik. Ez nem kis költségcsökkentést jelent, a családapa szerint a környező farmerek, akik "hagyományos" vezetékes áramot használnak havonta 1,5-2 millió forintnak megfelelő áramot fogyasztanak és fizetnek ki. Elmondása szerint nem volt olcsó a 20 éve kialakított rendszer, de már bőven behozta az árát. Hátrány, hogy, ha kevesebb a vízhozam akkor kevesebb az áram, illetve hozzá kell szokni a házban az áramingadozáshoz.
Itt a fűtés is elektromos. Izland szerencsésebb helyein (jellemzően délen és északon) geotermikus energiával fűtenek, itt erre nincs lehetőség, illetve lehetne fúrásokat végezni, hogy megnézzék vannak-e hőforrások, de az nagyon drága.

Szombat este megismerkedtem a munkámmal is.
Reggel és este 5-8 között tehénfejés. A fejés géppel történik, a munka nagyobb része a tehéntőgyek előkészítése fejésre (értsd: le kell mosni a szart a tehenekről), valamint a helyiség kitakarítása. Azért már a kézzel fejés is egész jól megy, mert a gépek felcsattintása előtt meg kell indítani a tejet kézzel.
Nem túl nehéz meló, pár nap alatt teljesen bele lehet jönni, de ez az 5-ös kelés, ez nem nagy barátom... Viszont a reggeli fejés után vissza szoktam dőlni egy órára, tehát azért ki lehet bírni na.

A fejések egyébként központi családi események itt, a két nagylány (11 és 13 évesek) reggelente felváltva, esténként mindketten tevékenyen részt vesznek benne. Néha a család többi tagja is jelen van, de a legviccesebb amikor a 2 éves kislány Gunna is velünk van.


A gyerekek megmutogatták az egész farmot, a kertben van egy óriás trambulin, azon ugrálni azóta is állandó program és hát eléggé élvezem :)
Bár kicsit fosok, mert nem tűnik veszélytelennek, de ilyenkor a nagy lány mindig mondja, hogy ne szarjak be, nem fáj az a trambulinnak, tapossam keményen. Eddig megúsztuk a komolyabb baleseteket, csak egyszer rúgtam ki az egyetlen kisfiú (Stefan) fogát, de egy kis sírás után volt nagy öröm, mert egy ideje már zavarta az a tejfog.

Felmentünk a vízesésekhez is, ami szintén visszatérő programpont azóta nálam, iszonyú chill itt, gyakran jövök fel ide és élvezem a kilátást.

A háziakról hamar kiderült, hogy a korábbi önkéntesek leírásai teljesen megalapozottak, a szülők és a nagypapa nagyon jó fejek, a gyerekek pedig cukik és hát az öregen és a legkisebb gyerekeken kívül mindenki zavarba ejtően jól beszél angolul. 
Ezt én részben a TV-nek tudom be, ahogy látom rengeteg műsor megy angol nyelven, izlandi felirattal, hasonlóan a skandináv országokhoz. Ez szerintem nagyon jót tenne otthon is...
Hallottam már ellenérvként, hogy hát de ez megöli az anyanyelvet. Szerintem nem. Erre remek példa az izlandi, iszonyatosan büszkék a nyelvükre, de nem bánják, ha az izlandi mellett egy világvége tanyán is beszélnek a gyerekeik angolul...

Emellett Ajla szerint nagyon sokat javult mindenki nyelvtudása és nyitottsága a workaway-nek köszönhetően, én már kábé a 30. önkéntesük vagyok két év alatt, tehát nagyon szeretik ezt az egészet.
A nyitottságról és a befogadásról: már az első hazafelé tartó úton szóba került, ha gondolom köttet nekem egy izlandi gyapjúpulóvert, az itteni gyapjúból az anyukájával + beígértek nekem egy helyi halásszal (az öreg nagy haverja) egy cápa halászatot, ami itt szinte hagyomány.
Ebből az egyik már teljesült, de azt majd egy másik postban részletesebben.

Izland - kiválasztás, megérkezés

 Ahogy már korábban is írtam első választásom Izland. Hogy miért?

  • hát egyrészt, mert egy nagyon régi vágy, mivel kurva jól néz ki
  • másrészt szeretném tesztelni a worakway-t és a couchsurfing-et, amit későbbi utazásaim során is használni kívánok.
    Viszont nem szerettem volna túl messze menni, de valami hazaitól /Kelet-, Közép-, Nyugat-Európaitól/ különböző kultúrát megélni.
  • harmadrészt: olcsó volt a repjegy :)


Miután felmondtam (vagy talán már az előtt, erre nem is igazán emlékszem) vettem egy repjegyet Reykjavíkba elég olcsón, gondoltam max bukom az árát (ha esetleg mégsem mennék), de, ha megveszem azzal elindítok valamit. Ez így is történt, végül felmondtam a munkahelyemen, a workaway-en találtam egy farmot ahol fogadnak, így nagyjából készen álltam az indulásra.
Oké, ez azért nem volt ilyen egyszerű. Valamiért azt gondoltam, hogy 100%, hogy fogok találni hostot, sőt még talán válogathatok is közülük, mert, ahhoz képest, hogy mekkora ország nagyon sok lehetőséget dobott fel a workaway. Meg hát gondoltam ki az isten akarna odamenni ilyenkor, amikor ott még kvázi tél van. Hát kiderült, hogy sokan.
Írtam egy kis bemutatkozó levelecskét, amit eldobtam vagy 20 helyre...semmi válasz. Ekkor taktikát váltottam, kicsit részletesebb bemutatkozó levelet írtam, kissé az adott host elvárásaira szabva, s ebből is kiküldtem vagy 20-at.
Ez működött. Válaszoltak. Hogy sajnos nem tudnak fogadni, mert vagy már van önkéntesük akkorra vagy párokat fogadnak csak (ebbe többször is belefutottam).
Már épp a B-terven gondolkodtam, amikor a szépen összerakott novellahosszúságú bemutatkozó levelemre érkezett egy "igen, érdeklődünk" válasz, de ennyi. Se üdvözlés, se aláírás, semmi. Visszaírtam nekik, hogy ez fasza akkor ekkor meg ekkor érkeznék, eddig tudnék kb maradni, stb. A válasz az előzőhöz hasonlóan tömör volt és lényegre törő, de az kiderült, hogy komolyan gondolják és várnak szeretettel.
Így választódtak ki a vendéglátóim.

A farm 600 km-re van a reptértől (ami 40 km-re a fővárostól), így meg kellett szerveznem az odajutást, de a lowbudget-es útitervemnek nem voltak nagy barátai sem az izlandi belföldi közlekedési árak sem a szálláskeresői ajánlatok (a couchsurfing keresésbe kicsit belealudtam, s végül nem találtam hostot akkorra).
Így utazásilag a stoppolás mellett döntöttem, szállásilag bedobtam egy kölcsönsátrat a hátizsákba egy hálózsákkal (+10Celius komfortos...), gondolván, hogy így már nagyon nagy baj nem lehet. A szokásos konzervek, tészták, levesek is jöttek velem.
Az első nap késő délután érkeztem Keflavikba, a reptérre, először a reptéren akartam aludni, de elég sok fórumon azt olvastam, hogy nem igazán bírják az ott éjszakázó turistákat, rendre kipakolják őket onnan.
Így utolsó pillanatban elgyengültem és foglaltam szállást egy reykjavíki hostelben, odáig meg gondoltam bestoppolok.

Minden rendben is ment az első fuvart a reptértől Reykjavíkig sikerült a repülőn beszereznem, egy nagyon kedves szlovák lánnyal kezdtem el dumálni, aki mondta, hogy ők 6-an vannak és egy hét személyes kocsit bérelnek, ha gondolom elvisznek. Úgy gondoltam.
Picit lassan ment a kocsi felvétele, de az enyhén spicces szlovák társaság iszonyú rendes volt, kicsit még kerültek is csak, hogy közelebb tegyenek ki a hostelhez, ezúton is köszi nekik!
Ők azok :)
dscn0496.jpg

Útban a hostel felé már láttam is a sarki fényt elég jól, így azt a következtetést vontam le, hogy nyilván ez itt mindennapos, de amikor a hostelhez értem és rohantak ki az emberek, hogy "úristenútisten, végreee" akkor már gondoltam, hogy itt sem minden éjszaka ilyen /azóta többször találkoztunk már azért/.
Volt ott két srác, s az egyik lebaszta (ilyeneket lehet írni egy nem 18 karikás blogban?) a másikat, hogy az milyen hülye volt, hogy egy valag pénzért el akart menni északi fény túrára, mondta ő, hogy ideér ez magától is.
Aztán császkáltam még egyet a városban és lefeküdtem aludni a 10 ágyas, telt házas szobámba.
Másnap megreggeliztem és a konyhában az ingyen elvihető cuccok között ott volt egy félig tele kempinggáz, ezt ingyen el is vittem + még egy palack vizet is, nagyon örültem nekik :)
Közben megbizonyosodtam arról, hogy milyen jó döntés volt a hostel, mert Reykjavíkban leesett az 50 vagy hány éve esett legnagyobb hó, így még jobban esett meleg, száraz helyen aludni.

Ezután elindultam és nem részletezem, hogy pontosan hogyan és miért de a kb. 35 kg összsúlyú két zsákommal úgy 4 órányit gyalogoltam (néha térdig érő hóban). Most lemértem és valahol 12km és 15km közötti távot mehettem mire a 4 sávos főút olyan részére értem ahol nem mentek túl gyorsan az autók s volt hely leállni azoknak akik esetleg felvennének.
Ezt a képet séta közben -két anyázás között- lőttem.

dscn0505.jpg

Ekkor azonban kábé az első autó megállt és felvett. Egy iszonyú aranyos izlandi lány volt, akiről akkor kiderült, hogy a barátja Veszprémben kézizik, pár nap múlva pedig azt tudtam meg -egy már a hostjaimmal közös TV-zés során, hogy a lány pedig az egyik legismertebb izlandi énekesnő, volt az eurovízión is, meg úgy általában véve elég nagy sztárnak számít itt...
Két fuvarral később egy mexikói pár bérelt kocsijában ültem és velük minden útba eső természeti látványosságot megnéztünk. Ennek köszönhetően nem haladtunk túl gyorsan, de annyira nem siettem én sem, dobtam egy SMS-t a háziaknak, hogy nem érek oda aznap.
Sötétedés táján értünk a legdélebbi városkába Vik-be, ami nagyon-nagyon hangulatos kis település. Ezzel nem egészen 200 km-t sikerült teljesítenem az 550-ből :)


Itt elváltam a pártól, akik hostelbe mentek aludni, én mondtam nekik, hogy elég jónak tűnik az idő, szerintem sátrazok. Hát nem mondom, hogy nem néztek rám furán...
Kicsit vártam még, hogy teljesen besötétedjen, felállítottam a sátram és lefeküdtem aludni. Nem ez volt életem legpihentetőbb éjszakája, felhasználtam majdnem az összes zoknimat és mindkét kabátomat (az egyiket a lábaimra húztam), de összességében tudtam aludni és pirkadat előtt már pakoltam össze a cuccom, így a fekete homokos óceánparton nézhettem végig a napfelkeltét, azért az elég jó volt. Megérte.


Másnap elég korán kezdtem stoppolni az 1-es főút mentén, ami itt már egy sima kétsávos elég gyér forgalmú utacska. Kb. két óra meddő stoppolás után kezdtem kicsit aggódni, hogy minden gond nélkül tudom-e abszolválni az aznapi megérkezést. Ekkor felvett egy srác, aki, mint kiderült Djúpivogur városába megy (ahonnan az én farmom csak 25 km) és ismeri is a leendő hostjaimat.
Így vele utaztam egy fél napon keresztül, ezalatt rengeteget megtudtam az izlandiakról.
Egy idő után rákérdeztem például, hogy itt vannak 300 ezren ebben az országban, ennek majdnem a fele a fővárosban, a többiek vidéken szétszórva, tehát hogy a répában kerülik el a vérfertőzést és egyáltalán hogyan választanak párt maguknak.
Erre bólogat és azt mondja: "Jaja, megesik, hogy vannak közös rokonok, a feleségemnek és nekem például ugyanaz a nagyapánk." Erre kissé rezignáltan bólogatok, aztán oldalba vág, hogy "csak vicceltem ám"! Szóval volt humora, na.

Emellett folyamatosan mutogatta, hogy épp hol tartunk és itt említeném meg, hogy az állam konkrétan egész úton le volt esve...valami eszméletlen módon néz ki ez az egész ország....vízesések, madársziklák, gleccserek, lávamezők, vulkánok, fjordok váltogatják egymást, konkrétan egész úton le voltam döbbenve, folyamatosan mondogattam a srácnak, hogy nem hiszem el ezt a helyet.

Aztán megálltunk Jökulsárlón-nál, ami Európa legnagyobb összefüggő jégmezőjének (Vatnajökull) déli részén fekszik. Na ez az a hely, ahova biztosan vissza akarok menni. Ez egy öböl, ahova a gleccserből levált jégmezők halmozódnak fel, de úgy, hogy a vízből csak kb. az egy tizedük látszik ki.
Aztán a "lagúna"-ból, ha eléggé megolvadtak a jégdarabok akkor az öblön keresztül a tengerbe kerülnek elég látványos módon.
Itt konkrétan egész nap el tudtam volna hesszelni, de nem akartam sokáig feltartani Palmé-t /mert ez a neve a srácnak/ így pár kép után továbbálltunk.


Közben SMS online voltam a hostommal Ajla-val (ejtsd: Öjla), s ő jött értem Djupovigur-ba.
Mivel ez egy iszonyú hosszú post lett, így az ezután történtekről egy későbbi bejegyzésben írok.
süti beállítások módosítása