[Supernatural Movies]

DC univerzum: A holnap legendái - Első évad

2017. április 27. - Ike The Rock Clanton

Manapság, amikor a DC univerzumba tartozó sorozatok valósággal magukat szülik meg és újabb és újabb spin-offokra inspirálják a készítőket, igazán nehéz színvonalas show-t készíteni, ami nem vész el a szappanoperaszerű fordulatokban avagy nem billen át a mérleg másik része felé és nem gázol térdig a vége hossza nincs párbeszédekben. Sajnos a "Holnap legendái" erősen az előző kategóriába tartozik. 

legends-of-tomorrow-promo-image-dc-cw-2016.jpg

Őszintén szólva a tizenhat részes első évad nagyjából felétől már csak becsületből néztem végig, követtem az eseményeket, mert semmit sem szokásom félbehagyni. Annyi a hiba és a probléma, hogy csak győzze felsorolni az ember. Először is, az, hogy valami képregényből adaptálódott akár a vászonra, akár a televízió képernyőjére, még nem jelenti azt, hogy a forgatókönyvnek olyannak kell lennie, mintha egy tizenkét éves írta volna hétéveseknek. Ebből fakadóan hiába próbálják az alkotók komolyan vetetni a sorozatot, illetve a sorozatban történteket a nézővel, ha a párbeszédek nagy része ultragáz, az események logikája szintén és sokszor van olyan érzésünk, hogy a készítők nem tudták eldönteni, hogy drámai vagy poénos legyen egy jelenet, amiből az következett, hogy semmilyen lett. A karakterekkel ugyanez a  probléma. Az írók csúnyán hülyének néznek bennünket vagy egyszerűen éretlenek. Értem, tudom, hogy ez egy képregényvilág. Ha azonban a fizika és a józan ész szabadságra is ment, attól még az emberek közötti kapcsolatokra ugyanazok a szabályok vonatkoznak itt is, hacsak nem maradtam le valamiről. Ám úgy tűnik mégis vagy életbe lép amit mondtam, a tini forgatókönyvírókról. Ugyanis csak egy olyan ember tud összehozni ennyi életszerűtlen konfliktust és azok kezelését, megoldási kísérleteit, aki soha életében még csak nem is volt hasonló helyzetben vagy fogalma sincs arról, ilyenkor mégis mi lenne egy átlagos ember viselkedési mintája. 

A felvázolt kép nem túl biztató, nézzük akkor, miről is szól a  sorozat. Az első évad szerencsétlenkedéseinek nagy részét - nem tudok más szót használni - az teszi ki, hogy egy bukott időmester (időmester az, aki az idő folyásáért felelős, hogy senki és semmi nem szakíthassa meg azt, aminek meg kell történnie vagy meg akar történni), név szerint Rip Hunter kapitány (Arthur Darvill)  szeretné megmenteni a családját - a feleségét és a lányát - akiket 2166-ban mészárolt le egy zsarnok, név szerint a halhatatlan Vandal Savage (Casper Crump). A terve az, hogy az időmesterek rosszallása és kifejezett tiltása ellenére, visszamegy az időben és megakadályozza Savage mesterkedéseit, aki már az ókori Egyiptomban is rosszfiú volt és azóta űzi az ipart. Ezért visszamegy az időben korunkba, 2016-ba, a belsőégésű környezetszennyező motorok és az ostoba okostelefonok korába és felszed néhány olyan "hőst", akik nem osztanak, nem szoroznak, ha eltűnnek az idővonalról, mert senkinek sem fontosak, legfőképpen a  történelemnek nem. Ezeket az embereket mindennek lehetne nevezni, csak hősnek nem. Martin Stein professzor (Victor Garber) és az autószerelő Jefferson Jackson (Franz Drameh) együtt, összeolvadva alkotják a "Tűzviharnak" nevezett repülni képes és lángokat kilövellő képződményt (olyan, mint Johnny Storm a "Fantasztikus négyes"-ből csak sokkal idegesítőbb), egyedül annyira ütőképesek, mint Thor kalapács nélkül. "A zöld íjász" idősíkjából és történetvezetéséből átemelték Sara Lance-t (Caity Lotz), akit a "Bérgyilkosok Ligája" nevű titkos szervezet képzett ki és egyszer már meg is halt, majd a "Lázár kút"-nak köszönhetően visszatért az élők sorába, Dr. Ray Palmer-t (Brandon Routh), aki az "Atom" fedőnevet/becenevet kapta, miután feltalált egy olyan ruhát, amelyet vasember is megirigyelhetne (jah, más univerzum) és gyakran látunk feltűnni, vendégszerepelni más, az Arrow-ból jól ismert szereplőket is, mint például magát a zöld íjászt (Stephen Amell) vagy Felicity Smoak-ot (Emily Bett Rickards), bár nem osztanak, nem szoroznak a történetek szempontjából. Aztán ott van a két jómadár, a két tolvaj, Leonard Snart (Wentworth Miller) és Mick Rory (Dominic Purcell). Az első fagyaszt, a második gyújtogat. Messze ez a két figura lenne a legérdekesebb, ha hagynának időt a készítők, hogy kibontakozzanak, de sajnos itt is azt látjuk, hogy a lelki és morális konfliktusok a béka segge alá vannak lesüllyesztve és akkor még nem mondtam sokat. Dom Purcell és Wentworth Miller már "A szökés"-ben bebizonyították, hogy nagyon jól tudnak egymás keze alá dolgozni és ez itt is működik közöttük, sőt, még valamiféle fejlődéstörténetet is fel lehet fedezni, amikor (Spoiler!) Mick elárulja a csapatot és ők, főként a társa, nem adják fel, elhatározzák, hogy a zord és vadállatias külső mögött megpróbálják megérinteni az embert és visszaintegrálni a csapatba. (Spoiler vége!) Ezt sajnos úgy képzelik el, hogy Rory egy kicsit üldögél egy cellában, párszor elbeszélgetnek vele és utána kiengedik. Eztán kezes báránnyá válik, csak néha dörmög az orra alatt valami káromkodásfélét, ami teszem hozzá, még mindig a sorozat legviccesebb és legegyedibb karakterévé teszi. 

techinsider_io.png

A néző agyalágyultnak nézése nagyüzemben folytatódik tovább, amikor el kellene hinnünk az autószerelő Jefferson-ról, hogy pár nap alatt képes úgy belejönni egy, az időben száguldozó űrhajó megjavításába, amelynek technológiáját még Stein professzor sem éri fel ésszel, hogy Hunter kapitány rábízza az egész hajó megreparálását. Persze, elfelejtettem, olvasta a kézikönyvet, amely csakis arról szólt, hogyan javítson egy egyetemen büfészakot végzett fiatal afro-amerikai egy 22. századi időhajót. Ezek után persze már azon sem lehet meglepődni, hogy gyakorlatilag mindenki kapásból tudja vezetni a  járművet, mintha egész életében ezt tette volna. Értem én, hogy az USA-ban a televízió nézők zöme a tinédzser korosztályból kerül ki, de feltételezem, hogy mindenkinek van legalább annyi esze, mint egy marék lepkének és legalább annyit számon kér az írókon, amennyit az átlagos hihetetlenségen belüli józan ész és logika megkíván. 

Az ilyetén bakik persze eltörpülnek a történetvezetés idiotizmusa és logikátlansága mellett. Néha az volt az érzésem, hogy egy videojátékot látok, amelyben a szereplőknek el kell jutniuk A-ból B-be és közben a program kontrollálja a nehézségi szintet, magyarul csal. A mellékszereplők pedig nem mások, mint ostoba NPC-k, akiknek megjrtak egy triggert és az akkor lép működésbe, amikor a főszereplők éppen eljutnak valahová a történetben. Ennek a legszembeötlőbb és elrettentőbb példája, amikor (SPOILER!) a társaság két tagja 1958-ban belopózik a Vandal Savage által vezetett pszichiátriai osztály egyik lezárt részére, hogy kihozzák ott rekedt társukat, amikor is az éjszaka közepén a városka rasszista seriffje előlép az egyik ajtó mögül kivont revolverrel és vigyorogva előadja a monológját, hogy most csúnyán ráfáztak. Hát persze, biztosan egész éjjel ott állt és várt, hátha...(Spoiler vége!)

A Star Trek-ben az úgynevezett technoblabla működik. Eszébe sem jut senkinek megkérdezni, hogyan működnek a dilítium kristályok vagy éppen a  kvantum torpedók. Vagy hogyan lehetséges majdnem tízszeres fénysebességgel haladni egy űrhajónak, persze nem a normál, hanem a hipertérben és egyáltalán, mi az a hipertér. Olyan ez, mint egy hatalmas kirakósjáték és a darabok jól illeszkednek egymáshoz, mert még igaz is lehetne, lévén az univerzumról vallott és jelenleg tudott fizikai felfogásunk rendkívül kezdetleges, még a felszínt sem karcolgatjuk. Amivel azt akarom mondani, ha egy technoblabla jól van összerakva, egységes érzetet kelt, akkor nem akadunk fenn rajta, hanem továbblépünk, élvezzük a történetet. "A holnap legendái"-ban semmi ilyesmi nincs és amikor ilyen terepre tévednek, már-már ordít róla, hogy ezt nem kéne. Amikor például Sara (SPOILER!)  meg akarja akadályozni, hogy nővére a sorozat egyik rosszfiújának, Damian Darkh-nak essen áldozatul és követeli Hunter kapitánytól, hogy vigye vissza abba az időbe, amikor ezt még megteheti, Hunter egy egészen elképesztő, zavaros filozófiát ad neki elő arról, hogy nem lehet, mert akkor ő is meghalna. Persze az mit sem számít, hogy korábban ő mindent megtett, hogy megakadályozza a felesége és gyermeke halálát, akkor ez a harmatgyenge érv nem számított, nem beszélve arról, hogy mindig ez a karakter beszélt arról, hogy a relatív jövő mindig mozgásban van, nem lehet kiszámítani, mi fog történni és nincs kőbe vésve semmi. Másfelől megpróbálják ütköztetni egymással a szabad akarat-determináltság ellentétpárjait, mégpedig olyképpen, hogy számtalanszor elmondják, olybá tűnik, mintha bizonyos dolgok meg akarnának történni az életben és bármit is teszünk, bárhogyan is próbáljuk alakítani az eseményeket, a sors mindig oda lyukad ki, ahová első (?) alkalommal akart. Persze ne számítsunk nagy és mély párbeszédekre, az egész olyan hatást kelt, mintha egy általános iskolás filozofálna a relativitáselméletről, magyarul a mondandó olyan hiteltelenül hangzik a szereplők szájából, hogy az az érzésünk, szinte sosem tudják mit is beszélnek. 

atomcw.jpg

A színészek hozzák a formájukat, ami annyit tesz, minden szerep csak annyit ér, amennyit ki lehet hozni belőle. "A Holnap legendái"-ban szereplő karakterek a szó szoros értelmében nem személyek, még ha annak tűnnek is. Mindegyikük képvisel valamit, egy-egy szignifikáns személyiségjegyet, többet nem törődtek az alkotók velük, minek részletesebben kidolgozni, ez úgyis csak egy spin-off. Ray Palmer az úri ficsúr, akinek a bűne, hogy szemtelenül gazdag. Az igencsak közepes képességű - és ezzel még sokat is mondtam - Brandon Routh nagyszerűen csodálkozik rá a  világra a szerepben, mi meg már értjük, ha eddig nem lett volna világos, hogy a rossz forgatókönyvön kívül, miért is bukott anno a  "Superman visszatér" (2006). Sara Lance lassan, de biztosan avanzsált a végzet asszonyává és Caity Lotz még alkalmas is rá, hogy elhiggyük róla, hogy ő most szuper-leszbi, harcművészetekben jártas orgyilkosként mindenki hátsóját szétrúgja. Dominic Purcell mindig is kemény fiúkat játszott, gyakorlatilag már eljátszotta az összes alsókategóriás film főszerepét, ennek ellenére én töretlenül hiszek benne, jó színésznek tartom. Ami a színészetet illeti, hát azt itt sem sikerült belőle kihozni, mert alkatának megfelelően megkapta a rejtett aranyszívű kőbunkó szerepét, aki ha megharagszik, kinyjrja az egész bandát. Wentworth Miller vele ellentétben az ész, szinte tovább folytatja "A szökés"-beli szerepét, a kissé cinikus szuperagy szerepében. Eleinte azt hittem, hogy ez a  szerep lesz a leghálásabb, mert Miller szinte lubickol benne, de a készítők hozták a  formájukat és Fagy kapitány (SPOILER!) halála az egyik legrosszabbul kivitelezett hősi halál, amit filmen és sorozatban valaha láttam. Amikor ugyanis a csapat az időmesterek Oculus nevű szerkezetét akarja felrobbantani, valakinek fel kell áldoznia magát és nyomva kell tartania egy kapcsolót/relét. Ezt a hálátlan feladatot Ray Palmer vállalja magára, ám csak addig, amíg az életét nem sokra becsülő Mick Rory jól fejbe nem suhintja, hogy megértsük, amit már eddig is tudtunk, ő a tragikus hős, a zsivány, akinek aranyból van a  szíve. Időközben megérkezik Snart kapitány is és most Mick kap egy suhintást, hogy Snart átvehesse a helyét. Valósággal tobzódnak a sorban a szereplők, hogy tarthassák azt az átok kapcsolót. Egy önfeláldozás még elmegy, ha kellően motivált és a helyzetből következik, kettő már röhejes. (Spoiler vége!)

1200.jpg

"A holnap legendái"-nak nagy problémája a kényszeredett humorizálás és itt a hangsúly a kényszeredetten van. A poénok legtöbbször nem ülnek (kivéve, amikor Hunter kapitány fordító kapszulákat nyelet le a csapat tagjaival, akik így egy másodperc alatt tudni fognak kínaiul, németül, japánul, stb.) és a felszínes sztori aztán végleg hazavágja a történet teljes komolyságát is. A DC képregények alapján készült sorozatok egy hatalmas átjárható univerzumot alkotnak. A Flash (2014-), A zöld íjász (2012-), a Supergirl (2015-), és az animációs sorozatokat még nem is számoltam bele. Hamarosan jelentkezem a második évad kritikájával, addig is jó szívvel csak jó néhány "kazánkovács", azaz sör-whisky kombó legurítása után tudnám ajánlani a "legendákat". 

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr10012450733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

REMY · http://supernaturalmovies.blog.hu/ 2017.04.29. 18:44:10

Érdekes... követem/követtem a Flash/Arrow/Gotham szériát is, de erre valahogy nem vitt rá a lélek. Bár nem 20+ részes, ergo tuti be fogom majd valamikor pótolni, de nem tudom, hogy mikor. Alapjáraton nekem nincs bajom a CW-s sorozatokkal. Bár megvan a sajátos ZS-kategóriás érzetük, de mégis könnyed limonádé szintet képesek elég sokszor elérni.

Plusz a CW-nél van a kedvenc sorozatom a Supernatural is.
süti beállítások módosítása