Az idegenek 20 év után újra eljöttek, hogy rátegyék rusnya, csápos mancsaikat a bolygónkra. Vajon megérte kivárni?
Duba Dániel vidám sárdobálózása
Már Emmerich sem a régi. Anno a Függetlenség Napját moziban izgultam végig, és bizony még napokkal utána se nagyon tudtunk a matekra, meg a törire koncentrálni a suliban. Mindenki annyiszor látta már, hogy ha vakon felütnénk egy tetszőleges jelenetet, bárki gondolkodás nélkül tudná folytatni, még talán visszafelé is. És hogy a második rész hogy sikerült? Tessék egy kis sugalmazás: a megszokott paneljeiből építkező rendező úgy hozott össze egy katasztrófafilmet, hogy a megnevezés ezúttal nem a műfajt jelöli.
Az mondjuk igaz, hogy a film nem veszi magát túl komolyan, a baj ott kezdődik, hogy sajnos a nézőt sem. Mert az milyen már, hogy a város méretű, kivilágított űrhajó este a sivatag közepén egyszer csak előbukkan egy kis domb mögül, ahogy a kamera felér a tetejére, őrült csodálkozásba borítva Jeff Goldblum és kollégái arcát. Mintha nem lehetne észrevenni egy kivilágított, működő, város méretű űrhajót az éjszaka közepén már kilométerekről. Nem. Fel a dombra és onnan, úgy a hatásos. Sok filmben el van játszva, de itt annyi az ilyen és ehhez hasonlóan szembetűnő teljes baromság, hogy nem lehet csak úgy legyintetni egyet, és hagyni elmenni.
Roland Emmerich kérem szépen röhög, méghozzá saját magán, csakhogy ez azért így nem egészen fair velünk szemben. Merthogy én nem akarom a viccesnek szánt, pózőr beszólásokat hallgatni egy olyan jelenet alatt, amikor a szereplők arcát a teljes undor és halálfélelem kellene hogy eltorzítsa, mert egy idegen gigaűrhajó, nyomasztó, sötét folyósóin kergetőznek, csápos, felfegyverkezett idegenekkel. Sose gondoltam volna hogy valaha ezt mondom, de úgy kellene a filmnek Will Smith, mint egy falat kenyér. Aki nem mellesleg már nem él a második rész történései alatt. Miután többször kockáztatva az életét, hősiesen megmentette a Földet az első részben, egy átlagos tesztrepülés közben életét vesztette - derült ki a filmből. Nem valami ötletes magyarázat, hogy miért nem szerepel már ebben a részben. Viszont itt van nekünk a fia, Dylan (Jessie T. Usher), aki egészen véletlenül a Fehér Ház kedvenc pilótája, valamint a havernője Patricia (Maika Monroe), aki az előző rész Thomas J. “nem hagyjuk magunkat” Whitmore elnökének (Bill Pullman) lánya, és még vagy egy tucat olyan szereplő, akik a “Barátok Közt-effektus” szerint valamilyen rokoni kapcsolat fűz az első rész szereplőihez, csak hogy érezzük a nosztalgia-faktort.
A legnagyobb probléma a filmmel valószínűleg az, hogy nincsenek mélységei és magasságai, egy darab egyenes vonal az elejétől a végéig, mint egy unott smiley, ami se nem sír, se nem nevet. Ahogy felvetül egy probléma (mondjuk, hogy egy ku*va nagy idegen űrhajó ráül a Földre, mint egy arctámadó az Alien-ből), a következő percben máris van rá megoldás. Na és persze ki nem találjátok mi lesz a megoldás (Na valaki? ...de ...dede ...dedededeeee). Azt gondolnánk, hogy ha már az idegenek végre megérkeztek, nekiállnak rombolni, lézerezni, robbantani, ahogy szoktak ugye, de nem. Az idegenek nem dobják be a nagyfiút, se egy előző részben látott felhőkarcoló semmisítés, se plazmacsapás, se óriás robotok vagy hasonlók. Nem, ők fúrnak. A Föld magjába. Fényéveket utaznak egy kis barkácsolásért. Visszahőköltem ettől az aljas nagy gonoszságtól.
Az, hogy a szereplők mindig pont a jó helyen és jó időben lépnek be egy jelenetbe, mikor fél perce még egy másik földrészen voltak (vagy egy másik bolygón), hogy mindenféle navigáció és információ nélkül pont belebotlanak egymásba a megfelelő pillanatban, az egész egyszerűen annyira abszurd és ésszerűtlen dramaturgiát ad az egész filmnek, mintha a Sok hűhó semmiért egy vidéki színházi előadását néznénk. Azt se nagyon értékeltem, hogy a vadászgépes csatajeleneteknél többet látjuk a pilóták arcát, ahogy vadul kapkodják a fejüket jobbra-balra, vicceseket beszólva, meg hogy “fedezz”, mint magát a csatajelenetet és a cikázó, egymásra lövöldöző vadászgépeket. Persze a látványra nem lehet panasz, de most komolyan... ez már nem a kilencvenes évek, ma már mindegyik film jól néz ki, és akkor mi van?
Szóval összegezzük. Kapunk pár ismert karaktert (Jeff Goldblumot bármikor), pár lövöldözést, néhány műemlék rombolást (ez egy Emmerich film, ha nem tudnád) egy kisebb boss fight-ot és egy kis nosztalgikus hangulatot. 20 évük volt felkészülni, vajon sikerült nekik? Nem, se az idegeneknek, se a filmes csapatnak. Találkozunk pár év múlva az RTL Klubon. 4/10
Lakat Barnabás méltatlankodása
Emlékszem a gyermeki lelkesedésre, amivel '96-ban bámultam az A függetlenség napja televízióban leadott hosszabb-rövidebb werkjeit és előzeteseit, és arra, ahogy a Cinema magazin cikkeit bújtam, melyek természetesen többnyire a korszakalkotó és szemkápráztató speciális effektekről szóltak. Lelkesedésemben osztoztam bátyámmal, aki akkoriban videóra vett mindent, amit arra érdemesnek talált, így százszor is visszanéztük, kikockáztuk és elemeztük a Fehér Ház felrobbantását, ami így már jóval azelőtt a retinánkba égett, hogy a kész filmet láthattuk volna.
Zsenge koromból adódóan moziban sajnos nem, csak videón abszolválhattam aztán a teljes művet, aztán újra és újra, hogy pontosan hányszor, azt meg nem tudnám mondani, de bekerült az általam ronggyá nézésre ítélt kazik közé. Valahol a Robotzsaru és a Szellemirtók között szoríthattam neki helyet.
Ha az ember ilyesféle ömlengős nosztalgiával kezd egy cikket, méghozzá annak a filmnek az előzményéről, amiről az írás ténylegesen szólni hivatott, az az olvasóban gyanakvásra adhat okot, afelől, hogy a recenzió tárgya csalódást okozott, ami elől az író a múltba, a szép emlékekbe menekült. Nem köntörfalazok, ez esetben pontosan erről van szó.
20 év telt el az idegenek első támadása, a filmben 1996-os háborúnak nevezett invázió óta. A háborút – ami tulajdonképpen egyetlen csata volt – megnyertük, az azóta eltelt években pedig az intergalaktikus trauma hatására egymással megbékélt, világszövetségben élő emberiség az idegen technológiát is felhasználva újraépítette mindazt, amit az idegen anyaszomorítók leromboltak. Van új Kapitólium és Fehér Ház, vannak pöpec, rotor nélküli helikoptereink, plazmafegyvereink, űrhajóink, holdbázisunk, meg mindenféle olyan cucc, amikre húsz évvel ezelőtt csak elképedve pillázhattunk. Úgy hisszük, hogy fel vagyunk készülve egy esetleges újabb támadásra, és persze óriási tévedésben vagyunk, hiszen a folytatások szabályaihoz igazodva az ellenség ezúttal még nagyobb meglepetést tartogat számunkra, a szó szoros értelmében.
Természetesen ismét július 4-e van, a Föld sorsa pedig ezúttal a visszatérő szereplők mellett egy csapat huszonéves, amúgy az éppen beinduló hormonjaikkal viaskodó, idegesítő tinik szintjén mozgó vadászpilóta kezében van.
Ennél a pontnál pedig rá is térhetünk Roland Emerrich legújabb városromboló, megalomán agymenésének hibáira, amik közül a legfájóbb pont az új szereplők mibenléte. Van a laza szépfiú (Liam Hemsworth) meg a helyes kis barátnője, aki nem mellesleg a Bill Pullman által játszott ex-elnök lánya. Van aztán neki egy társa is, aki természetesen egy becsajozni képtelen, kissé esetlen, amolyan kocka karakter, aki természetesen szemet vett egy lányra, akinél nyilvánvalóan semmi esélye, de az is nyilvánvaló, hogy a film végén összejönnek. Aztán ott van a szépfiú riválisa is, akivel amúgy barátok, csak egy korábbi sérelem miatt most éppen nincsenek jóban, de amikor beüt a gebasz, akkor természetesen rögtön szent lesz a béke. Ő amúgy Dylan Hiller (Jesse T. Usher), az első részben Will Smith által megformált karakter fia. Nos, a csávó közelébe sem ér filmbéli apukájának, akit a folytatásban sajnos csak képeken láthatunk, a sztori szerint ugyanis tesztrepülés közben életét vesztette. Az alkotók így leltek megoldást arra az aprócska problémára, hogy Smith csak 50 millió dollár ellenében lett volna hajlandó elvállalni a szerepet. Ez egyrészt elképesztő, másrészt viszont sajnálatra méltó is, hiszen Smith karaktere talán jót tett volna a filmnek. Az biztos, hogy annak idején karizmatikusabb volt a vásznon, mint a mostani filmben látható pilóták együttvéve.
A visszatérő régi arcok viszont hozzák azt, amit elvárhatunk tőlük, és amúgy is jó Jeff Goldblumot és Bill Pullmant ismét egy nagy, fősodorbeli filmben látni. A legjobb viszont Judd Hirsch, aki a Goldblum által alakított tudós apját alakítja, és akinek nagyobb szerep jut, mint az első filmben. Egy inváziós sci-finél ez nem feltétlenül pozitívum ugyan, de a legjobb jelenetek az ő nevéhez fűződnek. Ezek a szcénák a leginkább emberközeliek, legviccesebbek, és ezek hozzák vissza a legjobban a '96-os hangulatot.
Ahogy az egy nagy költségvetésű, hollywoodi blockbusternél manapság elvárható, a látványra nem lehet panasz. Mondhatnám ezt, ha nem lennék egy a múlt szépségeit szentimentálisan visszasíró, nyavalygó filmbuzi, de sajnos az vagyok, így nem mehetek el amellett, hogy az új Függetlenség napja összes effektje CGI-al van kivitelezve. Ez persze korántsem meglepő, és természetesen valóban nincs gond a látvánnyal, csak az a baj, hogy az új évezredben ezt a pixelekből összetákolt műemlékrombolást már számtalanszor láthattuk és nem fog sok újdonsággal szolgálni. Emerrich azt nyilatkozta, hogy ő örül annak, hogy ide fejlődött a számítógépes technika, és így mindent megtehet, ami persze érthető. Nekem viszont hiányoznak a makettek és a pirotechnika, meg a maszkokkal és animatronikus bábokkal kivitelezett űrlények. Ezek a technikák, vegyítve a számítógépes animációval sokkal valóságosabbnak, megfoghatóbbnak ható látványt eredményeznének. Kár, hogy a rendező nem osztja a véleményemet.
A globális pusztulás képei korántsem lettek olyan maradandóak, mint az első filmben, valahogy túl sok mindent látunk egyszerre, elveszünk a sok apró, egyébként maradéktalanul kidolgozott részletben. De nincsenek olyan ikonikus momentumok, mint annak idején.
Megmaradt viszont a humor, sőt, kicsit talán többet is kapunk belőle ezúttal, van sok önironikus kikacsintást, amik kifejezetten tetszettek, de néha már olyan érzésem volt, mintha Emerrich saját magát parodizálná.
Azt, hogy olyan a film, mintha a forgatókönyvet egy tizenkét éves gyerek írta volna, nem rovom fel hibának, nevezzük inkább gyermeteg bájnak, az első is ilyen volt, mint ahogy Roland Emerrich többi katasztrófafilmje is. Az inkább fájó, hogy a dramaturgia szinte ugyanaz, mint húsz éve, még a film végi finálé helyszíne is változatlan. Ennél azért kicsit több fantáziát vártam. Ráadásul a film bő húsz perccel rövidebb is elődjénél, így a történéseket kissé kapkodósnak érezhetjük. Na de talán majd legközelebb, mert nagyon úgy néz ki, hogy lesz folytatás, legalábbis, ha a film szépen teljesít a kasszáknál, akkor biztosan.
A kánikula ellen érdemes lehet bemenekülni a moziba és megnézni az A függetlenség napja: Feltámadást, valószínűleg hibái ellenére is jól fogunk szórakozni. Nem az elődöt meggyalázó, idegesítő folytatás, ami alatt mi érezzük magunkat kínosan, mint amilyen volt mondjuk tavaly a Terminator - Genisys, de nem is ér fel a nagy elődhöz. Kár érte. 5/10
