Könyvkritika: Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés (2017)
2017. szeptember 25. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés (2017)

Afféle tűnődős könyv, megérint, de nem vág földhöz

grecso_krisztian.jpg

Grecsóban az a jó, hogy együtt öregszik velünk és megírja helyettünk az életünk fontos pillanatait. Emberünk egyáltalán nem zseniális író, abban az értelemben véve, hogy minden mondata felperzseli a papírost, cunamiként zúdítja ránk örökérvényű sorait, nem, ő abban nagyon jó, hogy el tudja kapni azt a pillanatot, amit a hétköznapok rohanásában elszalasztunk, és utána évekig keresssük, miközben fogalmunk sincs, hogy ez volt az, amire emlékezni fogunk majd egész életünkben. Az ő sorai a mindennapok szépségét és rútságát tükrözik vissza, hol mézédesen, hol lórugásszerűen, de mindvégig halkan, csendben, úgy peregnek a mondatai, mint a a homokórában a homok, lassan, ráérősen, ízlelgetve a pillanatot. Az új könyvében sincs ez másként, rövid kis novellácskák, vagy inkább etűdök ezek a gyerekkorból, a fiatalságból és felnőtté érés éveiből. Jómagam is abban az évben születtem, mint a szerző, ezért rengeteg olyan élményt ír le, amelyben magamra ismertem, tudom, milyen érzés vidékiként Pesten lenni (máig képtelen voltam rászánni magam, hogy felköltözzek, annyira nincs kedvem itthagyni a nyugis kisvárost), elsőként egyetemet végezni a családból, stb. Nőként nagyon érdekesnek találtam a férfinyűgökkel teli kis történeteket, nagyon érett személyiség kell ahhoz, hogy ennyire le merje mezteleníteni a lelkét egy író olyan fontos dolgok vonatkozásában, mint pl. az apa-fia viszony, a szakítások fájdalma, az igazi keresésének minden nehézsége, a futó kalandok üressége, a női lélek érthetetlensége, a nagymama, valamint a szülőfalu végtelen szeretete. Elgondolkodtató és szépen megírt történetek ezek, amelyekben saját elmúlt első fiatalságunktól vehetünk búcsút, de a katarzis sajnos elmarad.

Hat fejezetben osztja meg velünk emlékeit az író, a rövid kis novellákból megismerkedhetünk a családdal, a gyerekkorral, majd a gimnazista évekkel, a főiskolai kalandokkal, az első munkahellyel, a Pestre költözéssel, a válással, az új társra találásig tartó bolyongásokkal, a felnőtté válással. Negyven év alatt annyi minden tud történni egy emberrel, miközben ő maga sokszor úgy érzi, elsuhan mellette az élet. Pedig annyi napsütés volt benne, de a borongós hangulatunktól nem vettük észre őket, csak utólag...

Szexi csokoládé. Na, melyik jó kis nyolcvanas évekbeli vígjátékból való az idézet? Googlizni nem ér, tessék törni a buksit. Többször ledöbbentem a könyv kis sztorijait olvasva, hogy mennyire ugyanazokat az élményeket élte át a mi negyvenes generációnk a nyolcvanas, a kilencvenes és a kétezres években. Ugyanaz a strand, vízizű puncs fagyi, a dögunalmas középiskola, a fősulik évek (amelyet én hülye fejjel végigtanultam, ahelyett, hogy buliztam és pasiztam volna, ha egyszer lesz gyerekem, saját lábúlag fogom elrugdosni szórakozni), az első évek a munkaerőpiacon, a világmegváltás, a kiábrándulás, az életközepi válság, újra megtalálni a régen elvesztett ösvényt saját magadhoz, stb. stb. Úgy elrohant ez a negyven év, hihetetlen...

grecso2.jpgNem ad hozzá túl sokat a Grecsó-életműhöz ez a könyv, az író hozza a szokásos formáját, nem jobb és nem rosszabb az összhatás, mint a többi, azt kaptuk, amit vártunk, sem többet, sem kevesebbet. Pont ilyen esős őszi időre való ez a nem túl vastag kötet, be lehet kuckózni egy fotelbe vele egy forró tea/kávé társaságában és át lehet adni magunkat a nosztalgiának. Lassan, ráérősen ízlelgethetjük a rövid kis sztorikat, elmerenghetünk a mi kis családi emlékeinken, amelyek a lényeget tekintve nagyjából ugyanazok, mégis mások, mert a sajátunk, jókat beszélgethetünk gyerekkori önmagunkkal, nevethetünk ifjonti bohóságainkon, merenghetünk azon, honnan indultunk és hová jutottunk, és mit várhatunk még saját magunktól. Nem generációs könyv, inkább afféle tűnődős olvasmány, megérint, de nem vág földhöz.

Sok szép mondatot vittem magammal ebből a könyvből, de a "hűha" élmény elmaradt. Nem mondanám igazi összegzésnek az olvasottakat, inkább csak pillanatokat ragadott ki az író a mindennapokból, amelyek fontosak voltak, de mivel akkoriban nem érezte azoknak, nem is élte meg azokat igazán, csak most, visszatekintve látja, hogy időnként leghétköznapibb percek a legdöntőbbek. Meg kell érni arra az, hogy az ember átlássa, hogy a családnál semmi sem fontosabb, egy kapcsolat két emberen múlik, van az úgy, hogy tovaszáll a harmónia (a szerelem csak rózsaszín köd, mégis azokért a múló napokért érdemes csak élni igazán), a szív összetörik, majd újra dobogni kezd, az élet megy tovább, előbb-utóbb összefutunk valakivel, akiért érdemes megkötni a mindennapok mocskos kis kompormisszumait. Az első negyven év arra volt elég, hogy leszámoljunk az illúziókkal, most már elkezdhetnénk végre élni. Valami ilyesmiről szól szerintem ez a könyv. Meg arról, hogy mindenkinek megvan a saját kis pakkja, amit cipel magával, és miközben a sallangok lekopnak róla, a lényeg változatlan marad, önazonos tud maradni saját magával a maga kis girbe-gurba útját járó ember, aki a legnagyobb csatáit saját magával vívja. Mondom én, jó kis tűnődős könyv ez...

8/10

A könyvet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8012888712

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása