Francios Ozon legfrissebb alkotásai az átlagnéző számára már kényelmetlen szexualitásukról és tabudöntögető karakterábrázolásukról voltak híresek, aki azonban ilyesmire számít a Frantz-tól, az jobb, ha messziről elkerüli. A rendező nem hogy gyökeresen más irányt vett ezzel a fekete-fehér, tradicionális szerkesztésű drámával, de még csak minimális rokonság sem fedezhető fel benne korábbi munkáival. Mintha ez a zavarba ejtően ódon mű egy másik korból teleportált volna ide és oda ragad vissza magával, és ez az érzés nem véletlen.
A Frantz ugyanis egy 1932-es filmet dolgoz fel, amely pedig egy korabeli színdarab adaptációja - és nagyjából ennyire is érződik porosnak és kimódoltnak. Sokszor 3-4 jelenetre előre megsejthető, milyen irányt fog venni és pontosan milyen jelenetekből épül majd fel a narratíva, Ozon pedig érezhetően nem is próbál többet kihozni az alapanyagból. Furcsa látni, hogy a helyenként már-már polgárpukkasztónak is mondható témákat választó, összetett elbeszélésmódokat megvalósító rendező egy ennyire a kitaposott úton járó művet alkotott, egy lényegre törő, csendes, figyelmes európai drámát, amelyet teljes mértékben áthat profizmusa, de zsenijéből már annál kevesebbet találni benne. Hasonló képet látunk, mint az 1945-ben: egy tematikailag rendkívül gazdag darabról van szó, amely azonban messze nem gazdálkodik méltóan ezekkel a tálentumokkal.
A film egyetlen úttörő vonása abban ragadható meg, ahogyan a háború emberarcúságát és utóéletét ábrázolja. A Frantz szereplőinek már nem az iszonyatos szenvedéssel, az újrakezdés fizikai erőfeszítéseivel kell szembenézniük, hanem a továbblépés pszichológiai oldalát megvalósítani: túllépni a nemzetállamok között gerjesztett gyűlöleten, szeretteik elvesztésén és saját bűntudatukon. És ebben azért hatásos, mert milliók halála helyett már egy emberé is ennyire feldolgozhatatlannak tűnik benne. Nem könnyű ezt hitelesen és giccsmentesen megvalósítani, de Ozon remekel abban, hogy elfojtott érzéseket vigyen a vászonra és ezeket ott érzékletesen meg is jelenítse. Azonban a Frantz ezzel magába fojt mindent mást is, amit nézőjével kommunikálhatna és ami érdekessé tehetné.
Francois Ozon filmjét tehát elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik az antikvitások mívességét, kevés izgalmat, de korszakokon átívelő állandóságot nyújtó letisztultságukat és a keveset vállaló, de a saját magukkal szemben támasztott elvárásoknak maximálisan megfelelő produkciókat. Azaz nagyjából minden mást, ami Ozon eddigi darabjaira jellemző volt, de talán ezért is lehet különleges élmény a Frantz: az ingerküszöbünket hol bazári látványosságokkal, hol művészfilmes polgárpukkasztással támadó kortársai között már egyenesen ez konvencionális megközelítés számít ritkaságnak.
7/10
A Frantz teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
