Bár mechanizmusában talán a legközelebb áll a mozihoz, színműveket adaptálni sem olyan könnyű dolog, mint milyennek az elsőre tűnik. A szövegközpontú, vizuálisan limitált darabok sokszor kifejezetten csalódást keltő módon ültethetők át a jó esetben kevés beszéddel, de annál több képpel dolgozó filmek világába, nem egy esetben éppen azért, mert az alkotók hajlamosak azt hinni, hogy a filmre vétellel el is végezték a munka oroszlánrészét, de arra is akad példa, hogy az eredeti hatása veszik el egy túlságosan invazív átalakítás során. Nem csoda, hogy viszonylag kevés próbálkozással találkozhatunk (vagy mert nem is születnek ilyenek, vagy mert képtelenek megütni az ingerküszöbünket), az Oscar azonban időről időre be tud csatornázni egy követendő példát: a Kétely vagy az August: Osage County, illetve idén a Fences egyaránt erre bizonyíték. Utóbbi pedig azért is különösen figyelemre méltó, mert meg sem próbálja tagadni színpadi gyökereit.

A saját színdarabját adaptáló August Wilson ugyanis (a végeredményből kiindulva) sokat nem alakított művén, a Fences jelenetkoreográfiái színpadiasan dagályosak, szövegei a munkásosztálybeli szleng ellenére is elegánsak, és még szereplői is pont úgy lépnek be a vászonra, mint egy színpadra. Önmagában ez még nem jelent gondot (bár aláírom, hogy a hagyományos filmes logikát megszokva nehéz lesz megszokni ezt a megközelítést), viszont hiába minőségi munka a Fences, színpadi drámaként alapvetően nem a korszakos zsenialitással bíró művek táborát gyarapítja. Színdarabként nézve Wilson munkája csupa bevett megoldásból áll, egy banális, hétköznapi tárgy (jelen esetben a címadó kerítés) mindent átható szimbolikájától az amerikai élet egy kiragadott szeletének módszeres szociográfiájáig. De ezek az elemek a filmek világába átemelve már korántsem tűnnek ennyire megszokottnak. A Fences szereplői, konfliktusai árnyaltságát az Oscar-mezőnyből egyedül A régi város képes megközelíteni, de még ott sem feltétlenül igaz, hogy ennyire alaposan és egyenrangúan lenne képes bemutatni alakjai személyiségeit és vágyait.

A főszerep mellett a rendezést is magára vállaló Denzel Washington direktorként látszólag kevés hozzáadott értékkel tudja kivenni a részét egy ilyen íróközpontú műből, azonban nem kis részben az ő érdeme is, hogy Wilson munkája ennyire érzékletesen működik. Amikor egy monológ harsány sztorizgatásból fájdalmas önvallomásba fordul, Washington is szinte észrevétlenül vált plánokból a saját arcát mutató közelikbe. Ugyanis színészként is dominálja és élettel tölti meg a produkciót, de igazságtalan lenne egyedül őt kiemelni: a Fencesben mindenki egytől egyig lenyűgöző alakítást nyújt.

A Fences tehát számos kiemelkedő vonással bír, ami viszont nem jelenti azt, hogy ne találhatnánk hasonlót bármelyik budapesti színházban is akár. Az pedig egyedül nézőjén múlik, hogy ennek a gondolatnak a "kiváló vonások" vagy az "ezt bármelyik színházban megkapom" oldalát akarja kihangsúlyozni. Mindenesetre, ha túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy egy jelenet 2-3 perc helyett akár 10-15 percig is eltarthat, és radikálisan máshogy épül fel, mint ahogy azt egy filmtől megszokhattuk (azaz a szó legszorosabb értelmében egy megfilmesített színdarabot látunk), akkor végeredményben egy remek és semmihez sem fogható élményben lesz részünk.

8/10

A Fences teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán