Tavaly májusban egy remek írás jelent meg elsősorban a The Revenant és a Mad Max hiányosságait, illetve erősségeit taglalva, de egyben számos alkotást érintve a filmnyelvi funkcionalitás kapcsán. Magát a cikket már csak puszta terjedelme miatt is lehetetlen összefoglalnom (de akinek van fél órája, feltétlenül olvassa el, mert a legjobb filmes témájú írás, ami az elmúlt egy évben megjelent), de lényegi gondolata az, hogy Iñárritu annyira saját stílusa foglya, hogy képtelen a történeteiből eredő érzelmeket átélhetővé tenni nézője számára.

A párhuzam csak azért érdekes, mert rengeteg hasonlóság fedezhető fel a mexikói rendező és Damien Chazelle felfogásában. Mindkettejüket foglalkoztatja a művészi kiteljesedés, az emberfeletti teljesítmények (ebből a szempontból szerintem a La La Land a Birdmannel, a Whiplash pedig A visszatérővel hozható párhuzamba), mindketten jellegzetes vizuális stílust applikálnak műveikre, és Chazelle-t is érheti az a kritika, hogy éppen az érzelmek megfelelő kommunikálása veszik el alkotásaiból - ráadásul kifejezetten hasonló módon.

A Whiplash és A visszatérő is egy hihetetlen küzdelem krónikája, és mindkettőre egyaránt igaz, hogy valahol már túl hihetetlenek is. Utóbbiban a sorozatos túlélés, a szenvedéspornókba illő kálvária fekheti meg a gyomrunkat, előbbiben pedig az ambíciók mérete. Andrew Neiman harca Fletcherrel egészen jól átélhető, amíg a bizonyítani vágyó, mentorát lenyűgözni igyekvő diák történetét és bukását követhetjük nyomon. Azonban hamar megértjük, hogy Andrew nem átlagos: ő nem pusztán egy kihívást akar teljesíteni, hanem a legnagyobbak legnagyobbjává válni, mint ahogyan azt előbb unokatestvéreinek címzett lekezelő megjegyzéseiből, majd a barátnőjével való szakításból is kiderül. Ezekben a momentumokban nem is az az érdekes, hogy főhősünket egy meglehetősen antipatikus figuraként kezdi el árnyalni, hanem hogy Chazelle ezzel egyre inkább eltávolodik attól a képtől, ami az átlagember sikerfelfogásával egyenértékű. Természetesen érthető, hogy mekkora elszántság, mekkora áldozatok húzódnak meg a legnagyobbak eredményei mögött, de a szó szerint vérrel és verejtékkel kiérdemelt kiválóság már többnyire a bizarr perverziók kategóriájába esik. Ezzel pedig (csakúgy, mint A visszatérőben) egyre inkább megfigyelői és nem részesei vagyunk a fájdalomnak és szenvedésnek.

Chazelle mentőöve, hogy utánozhatatlan alapossággal mutatja be a témát, így az élmény még az esetlegesen érzelmi kiábrándulás ellenére is lenyűgöző tud maradni: Fletcher és Andrew párharcának fináléja még akkor is pazar, ha történetesen egyik féllel sem akarunk már együttérezni. Ez pedig magyarázata annak is, hogy miközben a Kaliforniai álomnak látszólag sokkal jobban kéne működnie érzelmek tekintetében, valójában a rendező ugyanazt a hozzáállást alkalmazza egy fokkal nagyobb léptékben. Második alkotása kapcsán Chazelle már nagy hangsúlyt fektet arra, hogy minél átélhetőbbé tegye, ennek leglátványosabb jeleként a szándékos anakronizmusokkal tarkított retro-modern hangulati hibridet, illetve zárásként a naiv szentimentalizmus tagadását láthatjuk: mindkettő a klasszikus musicalek irreális romantikáját (legyen szó táncra perdülő és éneklő színészgárdáról vagy a történet végkifejletéről) igyekszik a valóság talajára horgonyozni. Azonban ezzel egyben a Whiplash karaktereinek, ambícióinak tanulmányozásra érdemes érdekessége veszik el, miközben azok átélhetetlen sajátossága megmarad.

Ez megmagyarázza azt is, hogy miért működik hibátlanul a film első fele, de a második már kevésbé. Csakúgy, mint előző művében, elsőre Chazelle itt is egy abszolút általános problémát rajzol fel hősei számára: Mia és Sebastian is szeretné megvalósítani az álmait, kiteljesedni a művészetben. Külsőleg hiába ebben a szakaszban a legszokatlanabb a mű, itt a legátélhetőbb, hiszen ki ne vágyna az önmegvalósításra vagy a kitörésre? Azonban az események hamar furcsa fordulatot vesznek: amikor Mia a Start a Fire-t hallgatva csalódik Seb-ben, nemcsak az a furcsa, hogy John Legend művét kvázi alantas popdalként definiálja, hanem az a felismerés, hogy ezen a ponton tényleg egyikük sem lehet elégedett.

Sebastian ugyanis nem a sztárságot, a sikert kereste, nem is azt, hogy megszabaduljon a saját, kiteljesedését korlátozó Fletcherétől. Ő a jazz kissé elitista apostola akar lenni, aki megtisztítja a Los Angeles-i bárokat a szambától és tapastól, és újra népszerűvé teszi ezt a műfajt. De hányan tudjuk igazán átérezni ezt a kompromisszummentes kultúrmissziót, ahol a Start a Fire már nem elég jó dal, és ahol ennyire meghatározott formában érkezhet csak a siker? Mia is hasonló utat jár be: esetében még csak nem is egyértelmű, hogy a hírnév vagy a hasonló művészi ambíciók motiválják, hiszen színdarabja egyszerre pályafutása berobbantásának eszközeként és egy sokkal értékesebb alkotói hagyatékként is felfogható. A film láthatóan előbbi mellett teszi le a voksát, viszont ha az előadás mindvégig csak eszköz és nem cél, teljesen át kell értékelnünk a bukás tragédiáját is. Azaz, ha csak írói, és nem színészi kudarcról beszélhetünk, akkor annak valójában sokkal jelentéktelenebbnek kellene lennie.

Chazelle tehát akarata ellenére is beleragad abban a világba, amelyet végtelenített castingokra járó pincérnők, nagyravágyó jazz-zongoristák (és -dobosok) töltenek meg, és amelyről ismét bizonyítja, hogy kiválóan ismeri, de nézője számára túlságosan sajátos ahhoz, hogy valódi átéléssel vehessen részt benne. Ezért is ironikus, hogy a Kaliforniai álmot éppen azért szeretik kiemelni az Oscar-mezőny több tagjával szemben, mert eszképista módon kiszakadást jelent a hétköznapokból - miközben a rendező szándék nyilvánvalóan nem az, hogy egy valóságtól eltávolított, mesterséges stílusgyakorlatot vigyen a vászonra.

Mint ahogy az is tanulságos, hogy a Cloverfield Lane 10-ben (amelynek végleges szkriptjét szintén neki köszönhetjük) a valószerűtlen alapötlet ellenére is mennyivel hatásosabb karakterívet alkotott: Michelle útja a nyilvánvaló fantasztikum mellett is emberibb, hiszen az önmagukért és másokért kiállás nehézségei általánosabb és relevánsabb problémák, mint a megfelelő stílusú jazzklub létrehozásának nehézségei. A legtanulságosabb pedig az, hogy ennek ellenére sem tartom jobb filmnek, mint a Kaliforniai álmot vagy a Whiplasht. Utóbbi pedig pont arról mesél, hogy a zseni a megalkuvást nem tűrő hozzáállásával, az átlagemberek számára felfoghatatlan erejével válik zsenivé, valamint, hogy nem éri be annyival, mint a többség. Lehet, hogy nem barátkoznánk Andrew Neimannel, lehet, hogy nem kötnénk össze az életünket Sebbel vagy Miával (hiszen még ők ketten sem működtek egy párként), és ennek megfelelően a róluk szóló filmek sem vágnak földhöz katarzisaikkal, de éppen az a lenyűgöző bennük, hogy ezt a két órát ezekkel a csodálatos figurákkal és az ő világukban tölthetjük el.