Mi lenne, ha egy estére közszemlére tennénk minden titkunkat? Kiderülne bármi új az évtizedek óta ismert barátaink, házastársaink számára? Egyáltalán mi lenne jobb, az így kiderülő kegyetlen igazság, vagy a tudatlanság áldása? Ezekkel a gondolatokkal játszanak el a Teljesen idegenek szereplői, akik egy baráti vacsora alkalmával úgy döntenek, azzal törik meg telefonjaik hatalmát, hogy minden egyes hívást, üzenetet az asztal mellett, nyilvánosan fogadnak. Pedig az idő előrehaladtával egyre többükről derül ki, hogy van valami rejtegetnivalója...
A forgatókönyv teljesen görcsmentesen rajzolja fel a figurák egymáshoz fűződő viszonyait, a közös történetük főbb pontjait, úgy vonva be fokozatosan a nézőt, hogy a társaság bennfentessége is töretlen marad. A vacsora melletti csipkelődéseket egy összeszokott társaság bensőséges hangulata lengi be, de ugyanakkor nem érezzük azt sem, hogy mi kínosan kívülállóként közelítenénk ehhez az szituációhoz. A szövegkönyv pedig bravúrosan oldja meg, hogy éppen annyi teret és mélységet adjon minden szereplőjének, amekkora egy ekkora lélegzetvételű produkcióban lehetséges, és közben még a szórakozással se maradjon adós. Ebben sokat segít az egymást folyamatosan provokáló szereplő sziporkázása, de tetszetős például az is, hogy a 4 pár egy négyzet alakú asztal oldalain ül kettesével, és a kamera e 4 beállítás között váltogat villámsebességgel beszélgetéseik során - ezzel, illetve a konyha-terasz-ebédlő között jó érzékkel mozgatott szereplőkkel sikerül is felrázni az egyébként meglehetősen színpadszerű, egy helyszínes koncepciót.
Természetesen a hangsúly az idő előrehaladtával egyre inkább a telefonok révén kiderülő titkokra kerül. Már a nyitó képsorok sem hagynak semmi kétséget afelől, hogy az egyik házaspár kölcsönösen megcsalja egymást, maximum annyi kétségünk lehet, hogy a titokban váltott SMS-ek és a hasonlóan rejtve levett bugyi esetleg egy tudatos forgatókönyvírói félrevezetés-e. Azonban a Teljesen idegenek egy teljesen más utat választ: ahelyett, hogy szándékosan becsapná nézőjét, valamint a karakterek egymás közötti információs aszimmetriájából az utolsó cseppet is kifacsarná, egyszerűen csak bedob egy újabb meglepetést, amikor túlságosan elfáradna a helyzet. Amikor egyikük félrelépésének eltussolása végett ketten kicserélik egyforma telefonjaikat, a lényeg nem a kínos sexting lecsapódása, még csak nem is a másik készülékre érkező még durvábban kompromittáló üzenetek humora lesz, hanem egy sokkal súlyosabb felfedezés. Azaz Paolo Genovese filmje leginkább azzal marad a közhelyes helyzetkomikumok tengerének felszínén, hogy minden ötletét képes überelni egy újabbal.
Ez a fináléra egy-két alkalommal már határozottan túlzásnak érződik, egy-két esetben már karakteridegen és kényszeres is a sokadik nagy csavar, de addigra már nem is feltétlenül az a cél, hogy felhőtlenül nevessünk a kialakult szituáción. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Teljesen idegenek nem bájos félreértések vígjátéka lesz: a szereplők laza adok-kapokjai során észrevétlenül egy egyre súlyosabb dráma bontakozik ki a szemünk előtt, ahol barátságok, házasságok törnek össze vagy éppen erősödnek meg egy-egy ártatlan üzenet kapcsán. A film utolsó 30-40 percében csak úgy záporoznak a megindító vagy szívfacsaró gesztusok, felemelkedések és összeomlások, egy kifejezetten intelligens zárással koronázva meg a mondanivalót.
A Teljesen idegenek tehát tökéletes keveréke egy szórakoztató és elgondolkodtató műnek, az pedig egyenesen lenyűgöző benne, hogy a számos karakter és a helyszín által teremtett szűk keretek ellenére is egy teljes értékű film tud lenni. Azaz remekmű-jellege nem a korszakalkotó ötletekben, a bravúros megoldásokban mutatkozik meg, hanem abban, hogy lehetőségeivel és képességeivel mennyire hatékonyan és erőlködésmentesen dolgozik.
10/10
A Teljesen idegenek teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
