Novellák a semmiből

2022. január 18. 08:59 - soulfilter

Mese a nyírfáról és a szélről

birch-tree-g888b945ee_1920.jpg

Egyszer volt, hol nem volt, Pesten és Budán is túl, de még Pest megye határain belül, egy hatalmas, sötét erdő. Ennek az erdőnek a közepében, minden szem elől elrejtve található egy icinyke-picinyke kis tisztás. Alig nagyobb, mint egy talpalatnyi föld. De ezen a tisztáson, az ősöreg tölgyfák gyűrűjében, valami csoda él. A hamvas, zöld fű közepén áll egy csodálatos kis nyírfa. Lombkoronája fenséges, törzse kecses és sudár. Lombjának susogása a legszebb dalokat idézi. A kis rét ékessége. Átélt már sok mindent. Küzdött az elemekkel évek óta, de sikeresen túlélt mindent, és ezek a harcok csak megerősítették. Az arra járó állatkák, nyulak és rókák mindig megcsodálták, és egy pillanatra megpihentek hűs árnya alatt. Helyet adott a rászorulóknak, és nem kért cserébe semmit. Vékony, de erős ágai közt egy kismadár pár fészkének adott otthont. A kismadarak a gondoskodásért cserébe, megörvendeztették énekükkel, és megtisztogatták a törzsére telepedett élősködőktől. De volt, amitől ők sem tudták megvédeni. Egyszer megtalálta egy nyári zápor. Megtetszett neki, és kerülgette, majd friss vizével öntözni kezdte. A kis nyírfa nagyon élvezte a frissítő nedűt, de hirtelen azt vette észre, hogy ez a zápor már nem az, ami korábban volt. A kis nyári eső zivatarrá és viharrá változott. Már nem volt kedves. A finom esőcseppek. nagyokká és hideggé váltak, hogy a kis nyírfa beleborzongott. Aztán a vihar erőre kapva,  jégszemcséket kezdett záporozni felé, ami teljesen tönkretette a lombkoronáját, és a kis madarak fészkét is alig tudta megvédeni. Amikor a vihar kiélte a tombolását, továbbállt, új áldozatokat keresve. Nem törődött vele, hogy akár meg is nyomoríthatta volna a nyírfácskát, és a lombjai között megbúvó kis fészket. A kis nyírfa magányos lett. Hiába látogatták az állatok, és hiába vették körül a hatalmas tölgyfák, valami hiányzott az életéből. Vegetált.

Egyik nap látta, hogy a szél közeledik. Ismerte már korábbról. Tudta, hogy milyen szeszélyes természete van. Egyszer simogat, és hűsítő levegőt áraszt, másszor még az öreg tölgyfák lombkoronáját is megtépi. Látta már korábban. Akkor egy felhő kísérte, nem lehetett tudni hogy a felhő miatt volt-e a szél, vagy a szél hordta össze a felhőt. De miután kialakultak, már nem fértek meg egymás mellett. A szél folyamatosan szét akarta fújni a felhőt apróbb kis felhőcskékre, és a felhő pedig minden áron a földre akarta szorítani a szelet, hogy megbéklyózza. Több alkalommal látta távolról a küzdelmüket, és a tölgyek is sokat meséltek erről az adok-kapokról.

De a szél most egyedül volt. A kis nyírfa a  felhőt nem látta sehol a környéken, hiába próbált átnézni a többi fa felett. Csak bóklászott, mintha fogalma sem lenne hová tart, és miért. Be- benézett a fák közé, néha összeborzolt egy-egy lombkoronát, majd a lehullott levelekből tölcsért kavart, amit ha megunt, otthagyott és továbbállt. 

A kis nyírfa legszívesebben berohant volna a nagy fák közé, de sajnos a fák képtelenek erre. Félt a széltől, mert látta már tombolni, és tudta, hogy a nyári viharral is gyakran együtt jár. Olyankor egymást gerjesztve teszik tönkre a környéket. 

Nem tudott mit tenni, csak állt a rét közepén, és a lehető legkisebbre próbálta összehúzni magát, ágai közt szorosan tartva a madárkák fészkét. Leveleit kifordította, hogy ne tűnjön fel a szélnek. De persze így sem kerülhette el a szél figyelmét. Hiszen látta már korábban, mikor a vihar tépte a lombját, akkor éppen az erdőben kóborolt, próbált elbújni a felhője elől. Egy pillanatra eszébe is jutott, hogy talán meg kellene menteni a kis fát a nyári vihar elől, hisz megpróbálhatta volna elfújni felőle, más irányba terelni. De nem akart összekülönbözni a viharral, és félt, hogy a felhője figyelmét is felkelti az eset. Félt, hogy újabb támadási felületet nyújt neki. De persze, emlékezett a fácskára, és erre jártában, mindig dobott egy kis friss szellőt felé. De a nyírfa csak hidegen összehúzta a lombkoronáját, kitérve a légáram elől. Persze érezte, hogy kellemes, és friss, de nem tudott megbízni benne, és tartott a szélt kísérő felhőtől is, aki ekkorra már hatalmas fekete felleggé vált. De eltűnt. Nem borította árnyékba a kis tisztást. 

De most a szél sem vette észre, mintha nem is létezne. Céltalanul kóválygott, többször elsuhant a fácska mellett, de most nem dobott felé játékos légáramokat. Szomorúnak, és letörtnek tűnt. 

A nyírfa hirtelen ötlettől vezérelve, amit ő sem gondolt át teljesen, egy kicsi kis ágát belemerítette a szél folyamába. A szél felkapta tekintetét, és mielőtt még kiért volna a tisztásról hirtelen visszafordult. Nem értette, hogy a fa, aki eddig kerülte, és igyekezett elbújni előle, most miért tett ilyet. A fácska sem értette ezt, de érezte az ágain élő levelei közt a friss levegőt. Kicsit meg is borzongott tőle. De ez nem félelmetes volt, hanem valami kellemes. A szél körbe-körbe repülte a fácskát. Próbálta kitalálni mit is rejthet a lombja mélye, de a fa ekkor még szorosan átölelte leveleivel a törékeny kis ágait, hogy a szél ne tudjon közelebb férkőzni. A szél apró próbálkozásai folyamatosan lepattantak a zöld felületről. Ez bizsergette a nyírfát, és kellemes érzést okozott törzsében. Persze nem bízott a szélben, de néha néha egy levelet arrébb fordított, hogy a szél egy pillanatra betekintést nyerjen az ágak mélyére, de mikor megpróbált behatolni, ismét egy áttörhetetlen pajzzsal találta magát szemben. Persze, megpróbálhatta volna erőszakosan is, de látta a kis fa küzdelmét a viharral, és látta milyen gyenge és törékeny. Nem volt gonosz, és nem akart tönkretenni egy ilyen szép lényt. Pedig talán arra is lett volna ereje, hogy tövestől kicsavarja.

De mikor látta, hogy nem tud közelebb kerülni, továbbállt. Másnap hajnalban újra megjelent, és elölről kezdte a próbálkozást. Játék volt, de persze mégis nagyon komoly. Így ment, nap, mint nap. Mindketten nagyon élvezték a játékosságot, és egyre kíváncsibbak lettek. A Nyírfa minden alkalommal egyre több levelet állított úgy, hogy a szél egyre mélyebbre, és egyre többet láthatott. És a szél is közelebb került, pár apró szellőt befújt a nyírfa lombja alá, picit hűsítve azt, de olyan finoman, hogy még a levelek sem rezdültek meg.

Aztán elérkezett az a pillanat, hogy mire a szél reggel megérkezett, a fácska már délcegen, büszkén állt a tisztás közepén, és az szél teljes valójában látta. Persze a törzse, és gyökere nagyon remegett, de ez nem látszódott. A szél nem tudta mi történt és egy ideig csak kerülgette. Aztán egyre közelebbi köröket írt le, és óvatosan behatolt az ágak mélyére. A fácska nagyon félt, hogy ha a mélyére ér, akkor majd tombolásba kezd, leveri a madarak fészkét, és megfosztja csodálatos leveleitől. Képzeletbeli szemét összeszorította, és várt. Egy lapra tett fel mindent. Belülről a levelei nem tudták megvédelmezni. De a szél csak bekúszott, éppen annyira érintve meg az ágakat, hogy a fa tudja hol jár. Aztán az a szél, aki sosem állapodott meg, folyamatosan járta útját, és egy pillanatra sem pihent, elült. Az ágak rejtekén a kismadárkák fészke mellett, egy ágra telepedett. Csak ült, és csak ritkán mozdult. Csak annyit mozgott, hogy egy pillanatra lehűsítse a fácska törzsét, vagy elrendezze a picit összekuszálódott leveleket, vagy éppen a fészekben ülő fiókáknak suttogott valamit szelíden. Néha csak annyira mozgatta meg a lombkoronát, hogy hallja andalító susogását. És már nem akart kimenni. Persze kiment, hisz ha komor fellegek jöttek, akkor elhajtotta a fácska közeléből, de ha az szomjazott, akkor odaterelt egy kis felhőt aki megöntözte. Közben nagyon vigyázott, hogy a kis felhőből, nehogy vihar kerekedjen. 

Ha végzett, akkor visszasuhant megszokott helyére, és megpihent.

Aztán mikor eljött az idő felkelt, és a nyírfa kis terméseit megrázva segített új életet adni. A pici magok a barkákból lehullva, a földre kerültek, és következő tavasszal növekedésnek indulva sok pici nyírfává váltak és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Szólj hozzá!
2022. január 10. 08:58 - soulfilter

Reunion

coffee-g8cc2d0295_1280.jpg

I.

Mézillatú tavaszi szombat délelőtt volt. A randit a szokásos helyre beszélte meg, a Jászai térre. Irány a sziget, ahol lehet mélázva, sétálva beszélgetni, ismerkedni. Igen, ez egy sablonos hely. De egy kapcsolat, ismerkedés elején akár a Miami Beachen is sétálhatnánk, miközben meteorzápor húz át az égbolton, az sem tűnne fel, hiszen akkor még nem nagyon létezik más, csak Ő. A külvilág csak amiatt fontos, hogy egy térbe zár azzal, akit meg akarsz ismerni, megtudni róla mindent. Eddig csak online beszéltetek. Ismered a gondolatai egy részét, de nem láttad még három dimenzióban, nem hallottad a hangját csak telefonon keresztül, és nem érezted az illatát sem. Sőt, azokról az apró, láthatatlan, de mégis nagyon fontos feromonokról sincs semmi fogalmad. Hogy hatnak-e rád az övéi és viszont hatnak-e a tieid. Mert ennek hiányában történhet bármi a nagy világon, és lövöldözheti Ámor sorozatban a nyilvesszőit, de barátságnál több, biztos nem lesz a dologból. A biológia kegyetlen. A törvény, az törvény. Nem tudni mi határozza meg ezeket a biokémiai folyamatokat, de a természetnek biztosan célja van azzal, hogy két nem megfelelő ember ne kerülhessen össze. 

A Jászain a virágboltnál találkoztak. Első ránézésre nem volt semmi probléma a lánnyal. Csinos volt, és tényleg hasonlított a fényképekre amik fent voltak róla a társkeresőn. Ezek szerint nem filterezte szét a 10 évvel ezelőtt készült képeit. Megnyugtató. Ellenkező esetben máris hátrányból indult volna. Valaki, aki már az elején nem okoz csalódást. Ez jó jel.

Felajánlotta neki, hogy mi lenne, ha magukhoz vennének egy kávét a Bubo-ban. A koffein felpörget, talán témaindító is lehet, és persze megmutatja neki, hogy egy lovag, aki hajlandó a kiválasztottra költeni. A lány egy lattét kért, természetesen laktózmentes tejből. Csak a fiú ment be, mert a járványügyi helyzetből adódóan még mindig korlátozták az üzlethelyiségben a létszámot. Meglepően sokan akartak a jelek szerint a szigeten kávéval a kézben andalogni (a szerencsések és bátrak már a kávéspohár kiürülése után kéz a kézben andalogtak tovább), mert elég sok ember várt a kávéjára. Le kellett adni a rendelést, és szólítottak. Nem úgy, mint a Starbucksban, itt nem a neved kiabálták be az éterbe, hanem a rendelt italok nevét. A fiú megrendelte a cappuccinot és a laktózmentes lattét, és visszavonult egy sarokba, hogy megvárja. Remélte nem tart sokáig, a lány nem unja magát halálra, és nem lép le. Jó lett volna tudni előre, hogy ilyen sokat kell várni, mert akkor talán elálltak volna a kávéval kezdődő sétától. Késő bánat… Amúgyis már fizetett mire kiderült, hogy sor van. Üres kézzel meg nem akart visszamenni. Gyorsan írt egy pár szót a lánynak, hogy legyen szíves türelemmel lenni, igyekszik ahogy tud. Közben folyamatosan változott a vendégek összetétele, volt aki már megkapta a hőn áhított meleg löttyöt, és jöttek újak is. Alig pár perc telt el, mikor is meghallotta a cappuccino, laktózmentes latte hívást. Valószínűleg nem először szóltak, mert a barista hölgy hangjából már némi türelmetlenség is kicsengett. Gyorsan közelebb lépett a pulthoz, és a szabad kezével nyúlt az egyik papírpohárért, míg a másikkal éppen a mobilját próbálta ügyesen a zsebébe csúsztatni, hogy az a  keze is szabaddá váljon. Sikerrel járt, bár ezeket a Junoszty méretű kijelzővel gyártott telefonokat nem olyan egyszerű a zsebbe csúsztatni. Már nyúlt is a másik pohárért, de azt már fogta valaki. Egy női kéz. Egy csinos női kéz. Gyorsan felpillantott, hogy megnézze, ki szeretné megszerezni előle a várva várt zsákmányt. És bár a hölgynek maszk takarta az arcát, de a kezéből így is majdnem kiesett a már megkaparintott latte. A maszk nem volt akadálya annak, hogy felismerje. Mondjuk ha bizonytalan lett volna a szemek láttán, a rókás maszk akkor is elárulta volna a viselőjét. Ő volt. Vele randizott itt először,miután társkeresésre adta a fejét. Véletlen volt. Egy apró sértődés. Éppen kavart egy csajjal, és felajánlotta neki, hogy töltse nála a hétvégét, de a csaj nemet mondott. Ezen bedurcizott, és a legelső Tinderes matchtől megkérdezte, hogy van-e kedve találkozni. A Rókás Hölgynek volt kedve. Bosszúnak indult, meredeken felfutott, majd jól elcseszte. Béna volt. Vannak olyan dolgok az életben, amik ugyan jóindulatból állnak, mégis bukás lesz a vége. Ez pontosan az lett. Kezdő társkereső volt, elragadták az érzelmek, támadott, kitárulkozott, vallott, és megijesztett. Pedig annyira szép volt az elején. Itt a Buboban vettek ők is kávét, mert a hölgy szerette ezt a helyet. Aztán elindultak a Szigetre. Órákat sétáltak az ösvényeken. Fogalmuk sem volt, hol jártak már és hol nem, mert folyamatosan öntötték egymásra a szavakat, mondatokat. Ráadásul úgy, hogy a mondatok végét mindig a másik fejezte be. Mintha eddigi életük minden pillanatát együtt töltötték volna, el, de legalábbis megérezték mit gondol a másik. Rengeteg dologban hasonlítottak egymásra. Úgy telt el a nap, hogy mindketten azt gondolták a végén, hogy ebből aztán tényleg lesz valami komoly, és eddigi életük véget ért párkapcsolatai csak béna olvasópróbái voltak ennek. Hazafelé menet még el is tévedt, annyira nem tudott koncentrálni arra, merrefelé is jár. És otthon folytatódott az egész. Online. Kedvenc filmek, zenék. Megesett, hogy ugyanannak az előadónak ugyanazt a számát küldték el egymásnak, ugyanabban a pillanatban. Talán még a feromonmanócskák is betaláltak. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Aztán vége lett. Amilyen gyorsan indult, olyan gyorsan. És ebben Ő volt a hibás. Túl sokat akart, túl gyorsan. Nem értette meg, hogy a dolgokat hagyni kell a saját sodrásukban folyni, nem érdemes a folyó vizét megbolygatni, mert több kárt okoz, mint hasznot. Megtanulta. Most már nem felejti el, míg él. Beletörődött, mert nem volt más választása. Fájt, de túlélte. Mert mindent túl lehet élni. De ebbe a hibába többet nem esett bele. Igaz, nem is volt olyan kaliberű lehetséges kapcsolat, ami ugyanezeket az érzéseket, és vágyat hozta volna ki belőle. Langyos víz volt mind. Őt kereste mindenkiben, de nem találta, hiszen az ember egyszeri és megismételhetetlen. Részletek lehetnek másokban, amik hasonlítanak, de az egész nem fog összeállni sohasem. Néha még beszélgettek, majd ezek a beszélgetések is abbamaradtak. Megtudta, hogy a hölgynek már új kapcsolata van. És boldog. Legalábbis annak tűnik. Valahol mélyen remélte, hogy nem. Hiszen csak együtt lehetettek volna igazán azok. Azóta eltelt egy év. Semmit nem tudott róla, csak remélte, hogy jól van. Nem akart a múlt csípős darázsfészkébe könyékig beletúrni. Erre most itt van, és az Ő kávéspoharát fogja. Elkerekedett szemekkel meredtek egymásra, de a kávéspoharat tartó kezük nem engedett. Talán nem is a kávéspohárhoz ragaszkodott már egyiküké sem, csak volt valami vonzás, valami fizikai törvények felett álló erő. Egyikük sem akarta tudatosan ott tartani, de elengedni sem tudták. Aztán eltűnt a varázs, ami azt eredményezte, hogy mindketten elengedték a poharat. Sajnos, itt már működtek a fizika törvényei, legfőképpen a gravitáció. A pohár lassított felvételként hullott a földre, miközben tartalma galaxis spirálkarjaiként forgott a levegőben. 

Nem tudni, vajon érzékeltek-e ebből valamit is. Kezük már nem ért össze, és eltűnt a pohár is, ami elég furcsa testtartást eredményezett. Egymásra meredtek, maguk sem értették a helyzetet.  Ez csak egy véletlen lehetett. A sors akarata? Elég szemét akkor a sors, hiszen a fiú sincs egyedül, kint várja a leendő párja, és mivel a Rókás Hölgy is ugyanarra kombóra várt, gyanúsan Ő is valakivel érkezett. 

Valami bocsánatfélét erőszakoltak ki magukból, bár azt rajtuk kívül senki nem hallotta. Szerencsére a személyzet addigra feltakarított mindent, sőt már az új adag kávé is megjelent a pulton. Mint kiderült, a Rókás Hölgyé volt, csak éppen Ő sem figyelt, és késve ment a rendeléséért. Elbúcsúztak egymástól, ha azt a két erőtlen sziát búcsúnak lehet nevezni, és a fiú megkövülten bámult a Rókás Hölgy után, amint az odasietett a párjához, és átadta neki az egyik poharat. Már nem volt rajta maszk, és előtűntek  finom vonásai, a kis hegyes orra, amit sosem tudott elfelejteni. Viszont a mosolyt, ami annyira tetszett neki egy évvel ezelőtt, nem látta. Nem tudta, hogy mi miatt nincsen. A kávé kiöntése miatt, vagy esetleg más okokból kifolyólag.

Végre megkapta Ő is a koffeinadagot. Eltűnődő arccal vitte ki a Bubo elé, ahol még türelmesen várta a lány. Egyedülálló volt, nagyon határozott és mégis nagyon elveszett. Sajnos ez a nap sem fog jót tenni a lelkivilágának, de emiatt maximum a sorsot hibáztathatjuk, nem a fiút. Ő megpróbált a sokk ellenére odafigyelni, értelmesen válaszolgatni, és inkább csodáljuk kiváló akaraterejét, hogy kétszer is sikerült megakadályozni magát, hogy a Rókás Hölgy nevén szólítsa a lányt. Szánalmasnak tűnik. Az előzmények ismerete nélkül az is lenne. De valami megváltozott. A régen eltemetett, erőszakkal a háttérbe nyomott, de tudatalattija mélyén még ott mocorgó emlékképek ismét a felszínre törtek. Az élet kegyetlen, gúnyos, és szívatós. A szívatás végén az í-re a pontot az tette fel, hogy látta a Rókás Hölgyet a pasival kéz a kézben elindulni a Sziget felé. Tehát ugyanoda tartottak. Nehéz volt úgy sétálni a lánnyal, és közben értelmesen beszélgetni vele, hogy a szeme sarkából folyamatosan azt leste, meglátja-e a Rókás Hölgyet a választottjával. Igazából nem tudta volna megmondani az miért is lenne jó neki. Sőt, biztosan tudta, hogy ha meglátja, akkor az fájdalmas lesz. És persze a Sziget legszűkebb útján, ahol semmi menekülési útvonal nem volt, szembetalálkoztak. Természetesen nem szóltak egymáshoz, igazából csak elhaladtak egymás mellett, de míg mindkettőjüknek a párja magyarázott valamit folyamatosan, ők vetettek egy pillantást egymásra. Nem volt abban a pillantásban semmi. Sem gyűlölet, sem szeretet, sem szánalom, sem közöny. Semmi nem volt benne, viszont benne volt minden. A minden, amit nem lehet körülírni, amit nem lehet egyszerűen nevén nevezni sem. A séta további részében nem találkoztak, és valószínűleg a lánynak sem tűnt fel a kínos intermezzo. Sőt, a fiú annyira túltett az elvárton, hogy a lány szeretett volna egy második randit is. Igazából a fiú ezt az elsőt nem is nevezte randinak, csak előrandinak. Ezt is a Rókás Hölgy mondta. Az első sosem randi, hanem előrandi. Ismerkedés, a fizikai és a szellemi állapotok felmérése és ütköztetése, illetve egymásnak való megfeleltetése. Egy teszt, ami alapján eldöntődik, hogy van-e értelme a folytatásnak. A lány szerint volt. A fiú azt sem tudta mi történik és könnyelműen beleegyezett. Igazából nem is volt semmi baj a lánnyal, kedves, okos értelmes nő volt. De nem a Rókás Hölgy. Ha nem futnak össze a Buboban, akkor nagyon boldog lett volna, hogy ez a lány második találkozót kér tőle. Így is örült, hiszen a tudata emlékeztette, hogy a Rókás Hölgy már másé, de a tudatalattija ezt nem nagyon akarta elfogadni. Vannak dolgok, amiről az eszünk nem tudja meggyőzni azt a részt, amit még nem látott senki, de valaki elnevezte léleknek.

 

II.

Hónapok teltek el a kávéincidens óta. A tavaszi lány emléke már rég a múltba veszett. Nem volt rossz, egész sok randit megért még a kapcsolat. De nem volt az igazi. Sem neki a fiú, sem a fiúnak a lány. Egy lapos, kompromisszumokra épülő kapcsolat lehetett volna, de egyikük sem erre vágyott. Elengedték egymást, és mindenki kereste tovább a végső kikötőt. Persze azóta is voltak kisebb megállók a hajóúton, de pár alkalomnál többet egyik sem élt meg.  A fiú tudta, vele nem egyszerű a dolog. Képes lett volna kompromisszumokat kötni, de alapjaiban nem akart megváltozni már. Elég idős volt hozzá, hogy egy kifejlett világképe legyen, amin szívesen módosított, ha volt valami, ami meggyőzte, de csak azért, hogy másnak megfeleljen, azért nem fogja megváltoztatni. A világ folyama csordogált tovább a saját kis unalmas medrében. Reggel felkelt, elment dolgozni, este hazaért, valamit még csinált, aztán lefeküdt aludni. Nap, mint nap. Ettől csak a hétvégék voltak kivételek. Ilyenkor kicsit kiszabadult, és felpörgött. Csak 48 órába belesűríteni egy igazi vágyott életet nem olyan könnyű. Barátokkal együtt lenni, sportolni, kikapcsolódni, esetleg randizni? Na és ugye a házimunka sem fogja megcsinálni magát. Hiszen csak a Hollywoodi filmekben nem takarítanak az emberek, és mégis folyamatos tisztaságban élnek, és mindig van frissen mosott ruha a szekrényben. De itt, a való életben ezeket is el kell végezni. És ez mind idő és energia. De felvette a ritmusát, és megvoltak a rutinok is. A tél volt a legrosszabb. Mikor munkába indult még sötét volt, mire hazaért, már megint. A sötét pedig nem tesz jót az ember lelkének. Egy szép nyári napon, ha hazaérkezett, még lehetett a szabadban lenni. Láthatta pihenés közben, ahogy elbúcsúzik a Nap. Télen ez sincs. Hideg, sötét, riged. Mint az egyedüllét. De csak amiatt nem akart  együtt lenni valakivel, hogy ez megszűnjön, hogy legalább egy pislákoló fény legyen a sötétjében. Ő egy nagyon nagy tábortűzre vágyott. Ami segít abban, hogy tisztán lássa a teljes környezetet, és hogy messzire láthasson. És abban is, hogy soha se fázzon. Csak nem szabad eltávolodni ettől a tűztől, és folyamatosan meleg lesz a szívében. Persze, ezt a lángot táplálni kell, mert könnyedén kihunyhat, és akkor nagyon nehéz, ha nem lehetetlen újra begyújtani.

A lányok jöttek, majd mentek. Érdekesek voltak, izgalmasak, de egyiknek sem akarta feleslegesen rabolni az idejét. A szíve mélyén lévő űrt egyik sem tudta elérni, és kitölteni. Mint a szabadtűdős búvárok, akik látják, a mélyben rejtőző igazgyöngyöt, de elfogy a lendület és a levegő még mielőtt karnyújtásnyi közelségbe kerülnének hozzá.

Lassan beletörődött, hogy egyedül marad, és csak leheletnyi kis boldogságok költöznek ideiglenesen az életébe. Apró kolibrik, melyek virágról virágra röppennek, és csak annyi időt töltenek ott, amennyi nektárt a virág adni tud nekik. Arcok, testek, illatok, amik szépen sorban elvesznek az emlékek útvesztőjében.

Lassan beleszokott az egyedüllétbe. Nem, boldog nem volt, de elfogadta, beletörődött. Azt mondják, aki hosszabb időt tölt egyedül, annyira hozzászokik, hogy neki már az jelent komoly problémát, hogy újra megossza az életét napi szinten mással. Az új helyzetbe bele kell rázódni. És ha már belerázódtál, akkor abból kitörni nehéz. A megszokás nagy úr. Egy kisebb biztos rosszat az emberek nagy része nem hagy ott egy nagyobb, de bizonytalan jóért. A félelem az ismeretlentől, majdnem mindenkiben ott munkálkodik. Neki is lehetett volna olyan kapcsolata, ami már kezdett komollyá válni, de ekkor inkább eltávolodott, és megpróbálta azon a szinten tartani. Persze ezt a partnerei úgy érzékelték, hogy elhidegül, és mindnek szakítás lett a vége. Az emberek egy szinuszhullámon mozognak. Néha a görbe csúcsán vagyunk, és néha az x tengely alatt. Ez teljesen normális. A kérdés az, hogy mennyire vagy bátor felkapaszkodni az y tengelyen. Mert azt tudni kell, hogy ugyanolyan mélyre is fogsz kerülni. A természet egyensúlyba hozza magát. Aki nagy magasságokat akar megélni, annak vállalnia kell a nagy mélységek kockázatát is. Nem mindegy a görbe meredeksége sem. A lassan felépített hosszú szinuszhullámok általában lassan is ereszkednek vissza. Ő megpróbálta, ha nem is tudatosan, de egy kicsivel az x tengely fölött tartani az érzelmi görbéjét, és annyira ellaposítani amennyire csak lehet. A kisebbik rossz volt ez. Csak ugye, mint megállapítottuk korábban, az élet szívatós. 

 

III.

A hónapok során munkahelyet váltott. Életközepi válság, vagy nevezzük annak aminek akarjuk. A lényeg, hogy valami teljesen mást szeretett volna csinálni, amit addig. Ez sikerült is. Újra kellett tanulnia mindent, de legalább ezzel is lekötötte magát. Szerette teljesen más megvilágításból látni a dolgokat.A versenyszférát a közszféra váltotta. Sok-sok emberrel dolgozott nap, mint nap, és munkájából adódóan a legtöbbjükkel kapcsolatba is került. A ház minden részére eljutott, egy idő után minden részét úgy ismerte, mint a tenyerét. A laza öltözetet felváltotta az elegánsabb megjelenés, de ezt egy idő után nem érezte kényelmetlennek. Sőt, egyre jobban érezte magát tőle. 

Egyik nap éppen segítséget ment nyújtani egy kollégához. Kicsit elhúzódott a munka, sietni kellett vissza az irodába, ezért úgy döntött lifttel megy a szokácsos lépcsőzés helyett. Csak három emelet, és ráadásul lefelé, de látta, hogy a lift pont a szinten tartózkodik, és nem bírt ellenállni a csábításnak. Beszállt, megnyomta a földszint gombot, és a lift komótosan elindult lefelé. Csak pár emeletről volt szó, így viszonylag gyorsan jött az ajtónyitás. Lépett volna ki az ajtón, de egy kisebbfajta tömeg állta útját. Ha négy embert kisebbfajta tömegnek lehet nevezni. Álltak a liftajtó előtt, és beszélgettek, miközben várakoztak. Külsősök lehettek. Két férfi, és két nő. A liftajtó nyílására abbahagyták a beszélgetést, és felé fordultak. Nagy szerencse volt, hogy nem volt a kezében kávé. És neki sem. A háttal álló hölgy a Rókás Hölgy volt. Maszk nélkül, fitos orral, vörös hajjal, és sajnos mosoly nélkül. A fizika most sem volt segítségükre.E két ember találkozásakor az idő paranormális fordulatot tesz. A Szigeten, a Bubóban, és most is. Álltak. És csak néztek. Egymásra. Hónapok, évek futottak le agyukban. Szerencsére, mint említettem az idővonal ilyenkor paranormális hurkot vetett, és mindez csak egy pillanat alatt játszódott le. A kinyökögött Jónapot elhalt az éterben. Az arcuk pirosra gyúlt, és egymás tekintetét nem engedve cseréltek helyet a liftajtóban. Ha valaki odafigyelt, könnyen észrevehette, hogy e két ember nem most látja egymást először. Csoda, hogy a szikráktól a lift elektronikája nem mondta fel a szolgálatot. De senki nem figyelt, az emberek általában a saját dolgaikkal, problémáikkal vannak elfoglalva, rohannak, és nem figyelnek az ilyen paranormális tevékenységekre. Bezzeg Ők. Mikor a szigeten sétáltak, többször megálltak, hogy nézzék az embereket, és próbálják kitalálni, ki kicsoda, milyen az élete, és mi játszódik le benne éppen. De most csak helyet cseréltek, és nézték egymást, ahogy a liftajtó lassan becsukódik, és ha nem is egy világ, de lassan több emelet választja el őket egymástól.

Az irodába érve még mindig a varázslat alatt állt. Az nem volt meglepő, hogy összefutottak, hiszen tudta, hogy a Rókás Hölgy is hasonló munkakörben dolgozik. Igazából csak az volt meglepő, hogy ebben a hatalmas közszférában, ahol több tízezer ember dolgozik, éppen ők ketten, éppen egy liftajtóban. Azon tűnődött, hogy milyen béna volt, valamit kérdezhetett volna, meg egyáltalán, mi az, hogy jónapottal köszönt. Itt volt az esély, hogy újra beszéljenek. Bár a Rókás Hölgy nem volt egyedül persze, de azért egy köszönésen kívűl talán több minden is elhangozhatott volna. És persze egyből jöttek a kétségek is, mert nem is Ő lenne, ha nem fogalmazódnának meg benne ilyetén dolgok is. Vajon egyáltalán akarna-e beszélni vele. Miért is akarna? Hiszen még biztos együtt van a pasival. Sőt, lehet már össze is házasodtak. Lehet gyerekük is van már. Bár nem látszik rajta, igaz egy jó kabát bármit eltakarna. De nem, szinte ugyanolyan volt, ahogy az emlékeiben élt. Olyan, mint amikor meglátta a 4-6 megállójában. Mindenesetre azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy ezt nagyon durván elszúrta. Két éven belül a második. Persze azt sem lett volna jó megtudni, hogy a Rókás Hölgy már annyira sem elérhető, mint két éve. Igazából jobb lett volna, ha ez az egész liftes jelenet meg sem történik. De, mint tudjuk az élet nem kérdez, csak pofán ver. 

A napok teltek múltak. Ő persze azt mondta, hogy már simán elfelejtette a dolgot, de meglepően sokat járt lifttel, mikor egyedül kellett mennie valahova. Ha rákérdeztek volna, azt mondta volna, hogy csak ellustult, vagy fáj a lába, de tudjuk, hogy a találkozóban reménykedett. De az esélyek, amiket elszúrunk, nem bocsáthatóak meg olyan könnyen. Az élet nem mindig ad újabb lehetőséget. Persze előfordul, ha az égiek szeretnek, akkor mégiscsak kapsz még egy esélyt. Nem tudom mitől függ. Van aki sorsnak hívja, van aki Isteni gondviselésnek, és van aki véletlennek. Mindenkire rá van bízva, miben is akar igazán hinni. A lényeg a hit. És Ő hitt abban, hogy ez a dolog nem záródhat így le. Hogy történni fog, mert történnie kell valaminek. Ha a világegyetem úgy akarná, hogy semmi közük ne legyen egymáshoz, akkor már rég segített volna elfelejteni. Vagy küldött volna egy másik nőt, aki felülírja az emlékét, mint ahogy ez történt sok-sok korábbi kapcsolatával.

 

IV.

Továbbra is a liftben bízott. Minden irodán kívüli munkájára lifttel ment, akkor is ha csak egy emeletet kellett fel, vagy lefelé mennie. Egy májusi délután volt. A munkaidő a végéhez közeledett, és mivel úgy érezte jól teljesített, elhatározta, hogy indulás előtt hoz még egy kávét a büféből, mert megérdemli. Amúgyis csütörtök volt, már elfáradt az egész hetes hajtásban, és nem árt, ha hazafelé oda tud figyelni a motoron a forgalomban. Igen, tavasszal vett egy motort, és azzal járt be a munkahelyre. Időt spórolt vele, és tegyük hozzá tetszett neki a szabadság, amit a motorozás nyújtott. Csak Ő, a gép, és az út. Pedig ezer helyről hallotta, hogy a motorozás veszélyes, meg hogy már öreg az ilyesmihez. De nem törődött vele. Tavasztól őszig motorozott. Nem vezetett őrült módon, mint egy nyegle huszonéves, bár ha olyan hangulata volt, tudott úgy érkezni, hogy a munkatársak két sarokkal korábban hallották, hogy jön. De ehhez kellett a koncentráció, és a mai hazaúthoz ezt a kávé hivatott biztosítani. 

A büfé a földszinten volt, és az Ő irodája az első emeleten. Természetesen lifttel ment. Már annyira beleivódott a gyakorlat. Szinte gépiesen hívta a liftet, de igazából nem is gondolt bele, miért teszi. A lift megállt a földszinten, és beszállt a gőzölgő kávéval. Megnyomta az 1. Szint gombját, és várta, hogy az ajtó bezáródjon. Már majdnem teljesen becsukódott, mikor egy női kéz jelent meg, és megállította a liftajtót. Az a kéz. Felismerte volna ezer közül is. A liftajtó kinyilt, és a Rókás Hölgy lépett a liftbe. Egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta, kivel is kell megosztani a szűk fülkét. Aztán megnyomta a legfelső szint gombját és az ajtó lassan bezáródott. A lift elindult, a beszélgetés viszont nem. Csak a súrlódó drótkötelek hangja hallatszott a fülkében. Még a lélegzet is megakadt. A fiú a cipőjét bámulta, és a Rókás Hölgy szeme pedig a kijelzőre tapadt. 

A lift megállt az elsőn, és az ajtók kinyíltak. A fiú nem mozdult. Nem akart, vagy csak nem tudott. A Rókás Hölgy ránézett, de nem szólt semmit. Az ajtók lassan bezáródtak, és a lift megindult felfelé. Ekkor már egymást nézték. A Rókás Hölgy ajka mosolyra húzódott, és megjegyezte, hogy egész jó irányban haladnak a dolgok, hiszen ez a kávé még nem lelte korai halálát a lift padlóján. Mosolygott és incselkedett. A fiú is elmosolyodott. A szürke és sötét liftet nappali fényesség töltötte be. Legalábbis így érezték. Igen, válaszolta a fiú, bár nem sok kellett hozzá. Ezen mindketten nevettek. A fiú hirtelen a Rókás Hölgy kezére nézett. Nincs gyűrű, állapította meg. Egy nagyon frappáns “hogy vagy” kérdést tett fel, és a következő pillanatban már átkozta magát, hogy lehetett ilyen béna. A Rókás Hölgy szerencsére nem egy szóval válaszolt. Elmondta, hogy még mindig rengeteget dolgozik, de remekül érzi magát a bőrében. Több szóra nem volt idő, mert a lift megérkezett a legfelső emeletre. Az ajtók kinyiltak, majd becsukódtak. De ekkorra a fiú már csak egyedül volt a liftben. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájött, hogy a lift nem fog semerre sem menni, ha nem nyomja meg a kívánt emelet számát. Felsóhajtott, és közelebb lépett a kijelzőhöz, ahol eddig a Rókás Hölgy állt. Hogy az otthagyott illata, vagy a szétszóródott feromonmanócskák miatt, de hirtelen nem ismerte fel az egyes számot. Lassan elindult lefelé. Kilépve a liftből arra gondolt, hogy egy élmény lesz, vad szívveréssel, és remegő lábakkal hazamotorozni. Szerencsésen, vagy talán a gondviselésnek köszönhetően, de épségben hazaért. Leparkolt a motorral, bement a házba, ledobta a motoros ruhát, és kivett egy sört a hűtőből. Kiült a teraszra, és beletartotta az arcát a lemenő nap sugaraiba. Hónapok óta először érzett valamit. Valami mást. Elővette a telefonját, és belépett a csevegőprogramba. Kikereste a lány nevét, és elkezdett gépelni.

 

V.

Begépelte az üzenet, majd visszatörölte. Majd újra, más szavakat, más gondolatokat. Azt is kitörölte. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy el kellene-e küldeni bármit is a lánynak. A kétségek előtörtek, és üvegszilánkokként kezdték marni a gyomrát. Még a sör sem esett jól. Lezárta a telefont és eltette a zsebébe, majd hosszan belenézett a távozó Napba. Szép volt, de ennyi. Ne áltassuk magunkat hiú reménnyel. Számíts a legrosszabbra, és nagy gond nem lehet. Igazi nihilista hozzáállás. Ekkor a telefon életre kelt, és aprót rezzent a zsebében. Szíve megdobbant, és egyből zsebébe nyúlt. Egy üzenet érkezett. A Rókás Hölgytől. A szilánkok egyre élesebbé váltak, ahogy megnyitotta a chatablakot. És ahogy olvasta, úgy alakultak át a hideg üvegből, lassan olvadó cukormázzá, amik simogatták az egész belsőjét. A Rókás Hölgy, csak annyit írt, hogy nagyon örült, hogy újra találkoztak, illetve annak még jobban, hogy végre beszéltek is, bár az a két mondat nem számított Nobel díjasok közti filozófiai vitának. Azonnal válaszolt. És elkezdődött. Aznap este nem sokat aludt egyikük sem. Csak itták egymás szavait. Éveket kellett bepótolni, és mindkettejük egy éjszaka alatt akarta ezt elérni. Mint kiderült a Rókás Hölgy pasija már rég nincs meg, mert bár nagyon jó volt vele, de a pasi azt akarta, hogy hagyja ott a melóját, és majd Ő eltartja. A Rókás Hölgy nem ilyen. Ezen sokat vitáztak, és mivel több hónap sem sikerült ezt a pasival megértetni, a Rókás Hölgy szakított vele. Azóta neki is csak próbálkozásai voltak, de senkibe nem tudott beleszeretni. Végül a végkimerülés határán találkozót beszéltek meg. Nem volt kérdés, hogy hol. A Levendula fagyizó, a körúton, ahol régen többször is fagyiztak. Szombat, délelőtt 10 óra. Vissza a kezdetekhez. 

A pénteki nap nagyon lassan telt el. Mindketten nagyon “hatékonyak” voltak a munkában, főleg úgy, hogy előtte pár órát aludtak csak. Este is csak egy üzenet váltottak, miszerint is nagyon várják a holnap délelőttöt. 

A srác motorral indult a városba. Időben elindult, de belefutott egy balesetbe, és ezért késésben volt. Kicsit jobban odahúzta neki a gázt, mert utált késni, és nem akarta a Rókás Hölgyet megvárakoztatni. Egy kanyarba túl gyorsan ment bele, és a motor hátulja megúszott. Csak a szerencsének és nem a tudásának köszönhette, hogy ki tudott jönni a kanyarból bukás nélkül. Visszalassított. Inkább késsen pár percet, mintsem egyáltalán ne érjen oda. Tudta, érezte, a Rókás Hölgy várni fog rá. Annyit vártak már, hogy ez a pár perc nem fog változtatni a dolgon. Sikerült leparkolnia viszonylag közel a fagyizóhoz. Éppen csak lezárta a motort, és betette a bukósisakot a tartójába, de a kabát zippzárját már menet közben bontogatta, hogy minél hamarabb odaérjen. A fagyizó előtt nem volt senki. A fiú rémülten kereste elő a telefonját, de nem érkezett semmi üzenet. Nem várt meg. Azt hitte, nem jövök, csak átvertem. Vagy el sem jött. Ő vert át. Ez járt a fejében, és teljesen elkeseredett. Ekkor nyílt a fagyizó ajtaja, és a három lépcső tetején ott állt a Rókás Hölgy, kezében két tölcsér fagyival. Gondoltam valami miatt késel, így bementem és hoztam neked is egyet, mondta. A fiú csak nézte, mint aki angyalt lát. A korábbi negatív gondolatok, lelke kukájának legmélyebbre kerültek. Nem is értette, hogy gondolhatta, hogy átveri. Csak nézte. Álltak. Az időparadoxon beindult. Majd egy lépést közelebb lépett, a Rókás Hölgy fölé magasodott a lépcsőn állva. Elmosolyodott, és egyetlen ugrással a nyakában termett. Két tölcsért tartó keze szorosan a fiú nyakára kulcsolódott, és a fagyi folyt szanaszét a fiú nyakán és a hölgy kezén, majd a földre hullott tölcsérestől. A fiú átkarolta a derekát, mire a hölgy szorosan hozzásimult. Mint egy részeg Laookón csoport, úgy dülöngéltek a körút meletti járdán. A Hölgy lába nem érte a földet, de a fiú biztosan tartotta, és a hölgy keze sem engedte volna el a fiú vállát, akkor sem ha abban a pillanatban Budapest felett atombomba robbant volna. Porrá és gőzzé váló atomjaik úgyanúgy párosával, egymást tartva szálltak volna a nemlét horizontja felé. Szemük, tudatuk, lelkük, és kicsivel később szájuk is összekapcsolódott. Egyetlen igaz kört alkottak, melyen keresztül a világ energiái őrült áramlásba kezdtek. A világ megszűnt. Csak Ők ketten. Az újraegyesülés. 

A fiú agyán átfutott egy gondolat. Tudta, hogy ebben a pillanatban ért a szinusz görbe legmagasabb pontjára. És azt is, hogy innen már csak lefelé visz az út.

 

Szólj hozzá!
2021. május 18. 12:49 - soulfilter

Édes szeptember vége

Egy márciusi hétvége emlékére

deer-643340_1920.jpgLiza a barátnőivel érkezett szeptemberben egy hétre a Mecsekaljára, hogy megnézzék, milyen a híres szüret itt, ezen a gyönyörű vidéken. A fiúval már az első napon megismerkedett, először csak pár szó hangzott el köztük, aztán Lizát már nem is érdekelte a szőlő, egész nap csak beszélgetett volna a fiúval. Valamiféle kapocs lehetett köztük, mert sikeresen befejezték egymás gondolatait, már az első nap után, és a legtöbb dologról ugyanazon a véleményen voltak. Varázslat lehetett ez, semmi más. A szeptemberi Mecsek felett átguruló, lassan búcsúzó nap varázslata. Mégsem történt semmi. Mindketten elég sokat tapasztaltak az érzelmek sötét birodalmából, gyanús volt minden ellenkező nemű személy. Az utolsó nap engedett a fiúnak, aki azt javasolta, hogy keressék meg napnyugtakor azt az elhagyatott vadászlest, amit még nyári kóborlásai során talált. 

A lest évek óta nem használták, de az idő és a természet kegyes volt hozzá, megkímélték a dühös szelek és a rovarok sem rágták szét. Kicsit recsegett, de ha az ember keveset mozgott, akkor tökéletes oltalmat adott. És lehetőséget a leskelődéshez. A fiú azt szerette volna, hogy Liza lásson egy mecseki szarvast. Esténként már hallatszott, hogy a bikák büszkén barcogva keresik párjukat.

A szüret után elindultak. Nem vittek magukkal csak egy pokrócot, amire majd le tudnak ülni a les tetején. Nem értek egymáshoz, miközben végigbeszélgették az utat, mert rengeteg mondanivalójuk volt, még az átbeszélgetett hét után is. De a szemüket nem vették le egymásról, mintha félnének, hogyha egy óvatlan pillanatra is elfordítják a tekintetüket, az egész látomás szertefoszlik.

A leshez megérkezvén a fiú előbb felmászott, hogy kipróbálja tényleg elég erős-e szerkezet, hogy megbírja mindkettőjüket. A padra leterítette a pokrócot, majd segített Lizának felmászni maga mellé. Finoman, mégis biztonságot nyújtóan tartotta az apró, forró kezet. Elhelyezkedtek a padon, és már nem beszélgettek. Beszélt helyettük az erdő. A fák suhogása, a levelek rezdülése, az avarban megbúvó, motoszkáló bogarak nesze. A színeivel és illatával is beszélt hozzájuk. A már lehullott levelek lassú bomlásának nehéz illata már a közelgő télről, a ködről, és a sötétségről mesélt nekik. A távolságról, a beláthatatlan időről, amit egymás nélkül fognak tölteni. Senki nem mondott semmit, de mindkettejük lelkét mérhetetlen keserűség öntötte el. Az utolsó este. 

A les egy kis füves tisztás mellett a fák rejtekében állt, de a tetejéről be lehetett látni az egész zöld területet. A tisztáson a szeptemberi napfényt még élvezték a növények. Hatalmas csomókban virított a lilás őszi kikerics. 

Ahogy ott ültek, egyszer csak a bokrok alól egy ravaszdi dugta ki a fejét, és óvatosan beleszagolt a levegőbe. Át akart vágni a tisztáson, mert ez volt a legrövidebb út a falu felé, amely mellett a levágott tarlón kövér kis rágcsálókat lehetett találni. A lehető legtöbbet kell ennie a tél előtt, hiszen jövő tavasszal, sok és egészséges kisrókát akar a világra hozni, akiknek játékos hancúrozása az egész rókavár környékét betölti. Ezek a gondolatok olyan boldoggá tették, hogy szinte peckesen, semmire sem figyelve vágott át Liza és a fiú előtt. Olyan mókás léptekkel közlekedett, hogy Liza majdnem hangosan felnevetett. A róka eltűnt a másik oldali bozótosban és újra csak ketten maradtak. Lizát olyan nyugalommal és békességgel töltötte el az erdő atmoszférája, hogy a fiú vállára hajtotta a fejét. Nem beszéltek továbbra sem, csak a szivük dobbant. De a fiú és a lány szív olyan, hogyha közel kerülnek egymáshoz rögtön csacsogni kezdenek. Liza szíve dobbanását pontosan értette a fiú szíve, és a válaszdobbanásban megerősítette a szív érzését, míg a két szívdobbanás egy ütemmé nem lett. 

Lassan kezdett lebukni a nap nyugaton, mikor hatalmas zaj zökkentette ki őket a nyugalomból. A róka útvonalán egy új, vendég érkezett a tisztásra. Egy hatalmas szarvasbika állt az árnyékban. Óriási koronája jelezte, hogy az erdő királyával van dolguk. Biztos léptekkel sétált ki a kis rét közepére. A kikericsek összehúzódtak a hatalmas paták mellett. Nem magukat féltették, de a lila virágok mélyén már ott fejlődött a jövő. A következő tavasz ígérete. A bika komótosan szétnézett. Tudta, hogy nincs egyedül. Ő volt az erdő királya, mindent tudott. Elmondták neki a bokrok, a szél, és az árnyékok is. Hatalmas barna szeme végigpásztázta a tisztás szélét, és megállapodott a lesen.

Ebben a pillanatban Liza keze önkéntelenül is a fiú keze felé indult. Nem kellett sokáig keresnie, mert ugyanakkor indult el a fiúé is. Tenyerük összeért, ujjaik összefonódtak. A fiú agyán egy pillanatra átfutott, hogy a bika könnyed mozdulattal dönthetné fel az ócska tákolmányt. De amikor a három szempár találkozott, látták, hogy erről szó sem lehet. A bika érezte az emberekből áradó nyugalmat, és mást is, azt hogy ők már megtalálták azt a dolgot, ami miatt útnak indult ma este. Hátravetette hatalmas fejét és bőgni kezdett. Ekkor a lebukó nap egyetlen sugara utat talált a horizonton gyülekező felhő között, és besütött a tisztásra. Egy pár pillanatra arannyá változtatta az agancsot, a király koronáját. Aki bőgésével áldást adott, és elhintette az egész erdő felett, hogy két egyed párra talált. 

 

Ezt tudták mindhárman. Liza és a fiú ujjai olyan szorosan fonódtak össze, hogy abban a pillanatban azt sem Isten, sem ember nem tudta volna többé szétválasztani.

Szólj hozzá!
2021. május 11. 09:17 - soulfilter

Az étlap

Ego sum, qui sum

illumination-731494_1920.jpgAz étterem negyvenvalahányéve nyitott meg. Előkelő hely, előkelő környezet, előkelő vendégek. Minden igényt ki akart szolgálni. Finom ételek, finom közönség. És az ehhez illő étlapok. Kicsit büszke volt magára, hogy vastagabb, mint a többiek. Mert benne nem csak magyarul és idegen nyelveken szerepelt a menü. Hanem vakírással is. Braille írás a neve.

Amikor a dombornyomott pontokból a gyengénlátók is el tudják olvasni mivel is állnak szemben. Különlegesnek érezte magát.

Az étteremben 40 hely volt. És 41 étlap. Pont eggyel több, mint amennyi szükséges. Illetve, ha betér egy gyengénlátó, akkor nagyon fontos. Ilyen viszont nem sokszor fordult elő. A pincérek a vendégeknek mindig a vékonyabb, kevesebb dolgot tartalmazó étlapokat vitték ki. Ő csak feküdt, elhagyatva. Bársony borításán megült a por. Néha, néha leporolták, de aztán visszakerült a helyére. Csak várt. Várt az alkalomra, hogy valaki meglássa benne azt, amitől ő több, mint a többi tucat étlap, akik nap, mint nap több kézen mentek keresztül. Belőlük válogattak, majd az asztalra dobták őket, és visszakerültek régi helyükre. Nem a legszebb dolog, de legalább értékesnek tudták magukat érezni. Mert nélkülük mivé lett volna ez az étterem? Senki nem tudott volna választani a fogások közül. Miközben Ő csak hevert, és kihasználatlannak érezte tudását. 

Teljesen elkeseredett, és azt gondolta neki is jobb lenne, ha kitörölnék a plusz lapokat. Olyan lehetne mint a többiek. Lehet nem lenne különleges, de lehetne hasznos. Lehetne ugyanolyan, de kezek érintenék, és szemek futnának át sorain. De akinek jól működő szeme van, mi szüksége lenne egy vakírást tartalmazó étlapra.

Aztán, kicsivel kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt betért egy vak, öreg hölgy az étterembe. Arra sétáltak a társaságával, és megéhezett. Az előzékeny személyzet előkereste a poros étlapot, gyorsan letisztította, és büszkén az idősebb hölgy elé rakta.

Az érzés, mikor a dombornyomott jeleken végigfutottak az öreg ráncos ujjak, leírhatalan volt. Érezte, hogy ez nem csak érintés. Valami több attól. Abból valamit kap. Jelentése volt a jeleknek. És ezt az öreg hölgy megértette. Tudta értelmezni a jeleket. És ez alapján tudott választani. Az étlap a mennyekben érezte magát. Úgy érezte, végre van értelme annak, hogy kinyomtatták. Hogy vastagabb, mint a többiek, és ettől különbözőbb. Szinte magától lapozott, hogy az illető megtalálja azt, amire szerinte igazán vágyik. 

A néninek nagyon ízlett a felszolgált étel, és visszajáró vendég lett. Igazán az tetszett neki, hogy nem kell kérdeznie, hanem megkapja az információkat attól a kis, pár oldalas könyvecskétől. Mindent megkap, amire szüksége van. Szinte minden nap megjelent, és megebédelt. És mindig azt az étlapot kérte. Nem akarta, hogy a pincérek elmondják, milyen újdonságot talált ki a szakács. A jól megszokott jeleken akarta végigfuttatni a kezét. Ahogy ezek az ujjak végiszaladtak az íráson, szinte látta magát a fogást, amit majd elétesznek. Tökéletes párost alkottak. Az étlap is boldog volt, hiszen úgy érezte, végre olyan kezekbe került, amik megértik őt.

Így múltak a napok, majd hónapok, és végül évek. Minden napjukat együtt töltötték. Az érintés megszokottá vált, de mindig, minden alkalommal megbizsergette lapjait. Szép volt, talán igaz sem volt. Aztán lassan, majdnem észrevétlenül, de minden megváltozott. Az öreg hölgy volt, hogy már csak éppen végigfuttatta az ujját a jeleken, majd egyből rendelt valamit. Később, már ki sem nyitotta Őt, és inkább a pincérektől kérdezte meg a napi ajánlatot. És a végén az is előfordult, hogy a kávéját a bársonyborításra öntötte. Fájt. Égetett. Nyomot hagyott. Ezeket a nyomokat a pincérek gondos kezei sem tudták eltüntetni. Ezek ott maradtak a borításán, és messziről jelezték, hogy mi történt. Eljött az idő, mikor a hölgy már ki sem kérte Őt. Majd lassan el is maradtak a napi látogatások, néha csak hetente, kéthetente látogatta meg az éttermet. A végén soha többet nem jött. Hogy mi történhetett, csak találgatni tudta. Lehetséges, hogy a néni elfáradt, beteg lett, vagy csak már nem hozta lázba a kínálat. Az, hogy ráborította a kávét, szintén bizonytalansággal töltötte el. Lehet csak a remegő kezek miatt történt, de a is előfordulhatott, hogy már csak nem volt érdekes, és nem figyelt rá, mit tett vele.

Ismét egyedül maradt, de a kávéfoltja miatt, még annyira sem volt szem előtt, mint korábban. Hiszen ha egy kéz megérintette a borítóját, egyből érezte, hogy nincs minden rendben vele. Egy sötét polcon árválkodott, az étterem egyik eldugott sarkában. Néha, ha egy-egy étlap eltűnt, vagy elkallódott, előkerült, de a pincérek szinte szégyenkezve adták át a betérő vendégnek. Nem érezte jól magát. Persze eleinte jól esett, hogy ismét vendégek kezébe kerül, de azt, amivel a többiektől több volt, a legtöbb ember fel sem fedezte. Mindenki csak a kávéfoltos borítót látta. A pincérek arcán is szégyen tükröződött. Kényelmetlen volt, hogy e finom helyen ilyen foltos étlapot kell adni az vendégeknek. Egyre ritkábban került elő, és a borítását már teljesen belepte a por, és a színét kiégette a nap. Beletörődött. Elfáradt a várakozásba. Már semmi másra nem vágyott, csak hogy a polcon feküdjön a nap minden órájában. Nem érzett izgalmat, ha új vendég érkezett, mert tudta, nem őt fogják elétenni. Miért is tennék. Sokkal újabb, sokkal szebb étlapok hevertek nem is messze tőle. A lapokat persze benne is cserélgették, kötelességtudatból. De minek, hisz nem látta semmi értelmét. A borító maradt a régi, sőt egyre avíttabb, koszosabb, és öregebb lett.

Elérkezett a nap, mikor az étterem már nem merte felvállani. Kukába került. Illetve, nem is kukába, mint a többi szemét, csak kidobták az étterem mögötti területre, ahol a többi kacat feküdt. Leselejtezett székek, asztalok, és minden egyéb, már értéktelen dolog. Csak feküdt ott, kint a napon. Szél fújta, eső áztatta. Lapjai kötései meggyengültek, de a súlyos, kávéfoltos, és esőtől nedves borítója még óvták a Braille írásos jeleket.

Egy szép májusi napon, délután elromlott az időjárás. Hatalmas vihar jött. Szél és eső. Az emberek elmenekültek az utcákról. Bezárkóztak, és a kényelmes, száraz melegból nézték az ítéletidőt. Ő csak feküdt, kitéve az időjárás viszontagságainak.

Egy hirtelen széllökés feltépte az öreg borítását, és a meggyengült lapok kiszabadultak a kötésükből, és végső útjukra indultak a szelek szárnyán. Semelyik nem tudta hol fog megállni, mi lesz a sorsa. De azt tudták, már soha nem lesznek egy egész részei.

Szólj hozzá!
2021. május 10. 13:01 - soulfilter

Tűzvarázsló

A szerelemben piromán vagyok

girl-569369_1920.jpgSzeretek tüzeket gyújtani. Most ne egy gyertyára gondolj, vagy egy tábortűzre. Azok nem vonzanak annyira. A férfiakban szeretek tüzet gyújtani.

Kamaszkoromban kezdődött. Észrevettem, hogy bizonyos srácok mások, mint a többiek. Valami furcsa volt bennük. De nem láttam semmi extrát. Ugyanolyan langaléta, pattanásos, borzas volt mind, mint a többiek. De mégis. Furcsák voltak. Ha kicsit becsuktam a szemem, a többi srác eltűnt. Ezek meg világítottak. Ki jobban, ki kevésbé. Ott voltak a szemhéjam mögött. Ki fényesebben, ki halványabban. Nem értettem a dolgot. Aztán lassan összeállt a kép. Ezeknek a fiúknak tetszettem, ezek akartak. 

Teltek az évek. Egyre több volt a lángoló sziluett a sötétben. Már meg tudtam különböztetni, ki hogyan lángol. Voltak akik csak a testemet akarták, Nagy láng, ami aztán gyorsan kihuny. És a reménytelen szerelemesek. Az apró kis lángjukkal, ami viszont kitartóan pislákol a sötétben.

Rájöttem, hogy játszani tudok velük. A kis lángot felerősíthetem, és a nagy lángokat egy pillanat alatt  kiolthatom, egy mondattal, vagy tettel. Ez tetszett. Bár igazából nem akartam kioltani egyiket sem. Tetszett, hogy világítanak, és miattam világítanak a sötétben.

Tudatossá  váltam, ahogy nőiesedtem. Tudatosan játszottam. Pontosan éreztem, hogy hogy kell viselkedjek, vagy öltöznöm ahhoz, hogy lángcsóvák lobbanjanak amerre járok. Felvettem a dekoltált ruhámat, és végiglibbentem az utcán. Nyomomban, mint jelzőtüzek, úgy kaptak lángra a férfiszívek. Illetve, hogy a szívek, vagy az ágyékok, azt nem tudtam megkülönböztetni. Fogalmam sem volt, hol képződött a láng. Nem is érdekelt. Lenyűgözött, vonzott a a fénye. Vonzott a tudat, hogy mindezt én okoztam. Hogy minden miattam történt.

Ez tetszett. Nem érdekelt, mi okozza a dolgot. Függővé váltam. Nem akartam mást látni, csak tüzet köröttem. Ha egy pillanatra is megingott a láng, csak megtekertem két lépés közben a csípőm, és új erőre kapott.

Akkor még nem tudtam, hogy láng és láng között óriási különbségek vannak. Nem mindegy hol képződik, és az sem, hogy mekkora ereje van. És az sem érdekelt, hogy ez mit okoz a pasikban.

Mert a láng az nyomot hagy. Ha egy gyufával megégeted magad, akkor a bőr bepirosodik, de néhány óra múlva, el is felejted az egészet. Viszont egy hosszan tartó lángnyelv, ami a fatörzsből táplálkozik, mély, örökké tartó nyomot hagy. Ami soha nem fog eltűnni. Nem foglalkoztatott, hogy mivé teszem a férfiakat. Ha kihunytak, eltűntek számomra. Viszont tudtam, éreztem,hogy egy helyet tíz új jön.

Aztán már nem érdekelt a mennyiség. Annyit kaptam, amennyit akartam. Én nagy lángot akartam. A gyufák gyújtogatásáról átálltam a benzinkutakra. Nem érdekelt mi semmisül meg, ha belobban a kútfej. Kicsit néztem, gyönyörködtem benne, aztán leléptem. Nem zavart milyen pusztítást, milyen károkat okozok ezzel. Kellett a sok, és nagy tűz. Ettől úgy éreztem különleges vagyok. Úgy éreztem bármit megtehetek. Istennő vagyok. A Férfiak Istennője. Én rendelkezek felettük, és azt tesznek amit akarok. Élveztem.

Nem vettem észre, hogy ez a dolog belőlem is többet követel. Már nem elég a csipőringatás. Ha hirtelen akarok nagy tüzet kiváltani, akkor nekem is többet kell adnom. Fel kell áldoznom valamit belőlem,hogy megkapjam az adagot. Férfiról férfira jártam. Nekik adtam a testem, hogy pár percig, hétig, gyönyörködhessem a lángban, amit elindítottam. Akár párhuzamosan is. A világ lángolt körülöttem, de sosem volt elég. Többet, és többet akartam. Nem érdekelt az ár. Nem érdekelt, hogy kihasználnak, és oda kell dobnom magam nekik.

Aztán egy nap jött Ő. Lángolt, de ez a tűz más volt, mint a többi. Nem láttam tisztán. Mintha egy homályos tükör verte volna vissza a fényét. Kontúrtalan volt, életlen. De izgató. És érdekes. Az összes többi tűz elhalványult. Nem értettem mi miatt. Aztán rájöttem. Azért mert engem gyújtott lángra, és a saját fényem elnyomta a sok-sok tüzet. Nem érdekeltek. Hagytam őket kihunyni, csak a homályos, izgalmas érdekelt. Meg akartam fejteni, miért. Miért látom akkor is, ha az én tüzem a többiekét elnyomja. Kellett nekem. Nem vettem észre, hogy ez a saját izzás, és lángolás, felemészt. Napról napra kevesebb lettem, de a fény lobogott, és más nem volt fontos számomra.

Megfejtettem. De már késő volt. Játszott. Csak meg akart szerezni. Rádöbbentem,hogy ugyanaz volt, mint én, csak férfiban. Azért volt homályos a lángnyelvei képe, mert egy mesterségesen gerjesztett dolog volt. Egy csali. Hogy ráharapjak. Hogy begyújtson. És amikor már magam is lángoló benzinkúttá váltam, lelépett. Ott hagyott. Kihunytam. De a tűz nyomot hagyott bennem. Mély, fájó nyomot, ami ha be is hegesedik, életem végéig emlékeztetni fog arra, hogy mit tett velem. És arra is, én mit tettem másokkal. 

Azóta lenyugodtam. Ha nem is büszkén, de viselem ezeket a hegeket. Megtanultam velük élni. Emlékeztetnek arra, hogy veszélyes játékot játszottam. Most már nem vágyom másra, csak egy gyertyalángra. Aki folyamatosan ott lobog mellettem, és bennem is. A két kicsi láng fénye bevilágítja környezetet, és biztosítja azt, hogy mindent tisztán lássak. Várok. Az én lángom kihunyt, de valahol izzik, és arra vár, hogy találjak egy másik ízzó zsarátnokot, amit közös erővel lángra lobbanthatunk, és életünk végéig e közös tűz mellett melegedjünk. Addig, míg végleg ki nem alszik.

Szólj hozzá!
2021. április 30. 10:52 - soulfilter

Negyvenesek

silhouette-5726230_1280.jpgAz alkonyat észrevétlenül kúszott be a város fölé. Ültem a második emeleti nyitott ablakomnál. Élveztem a kora tavaszi langymeleget. Előttem kinyitva a laptopom, halvány fénnyel árasztja el a szobát. Nem gyújtottam más fényt. Élvezem a sötétséget. A laptop még munka után maradt nyitva, most elindítok valami zenét rajta. Nem szeretem, ha ezek a mai programok helyettem próbálják meg kitalálni mit is szeretnék hallani, de ennek most becsületére legyen mondva, pontosan eltalálta a hangulatomhoz illőt. Úgysem tudtam volna jobbat találni. Fáradt vagyok. Egész nap güriztem. Meetingek sorozata. És nekem mindegyiken mosolyognom kellett. Belefáradtam. Estére már nem jut felesleges energia. Csak ülök a gép előtt, és bámulom a képernyőt. 

Ma nem írt. Egy sort sem. Máskor elárasztja az üzenőfalamat, hogy a megbeszélések után alig bírom visszaolvasni mindegyik üzenetet, mielőtt kezdődne a következő. Ma, semmi. Tudod, az a pasi, akit megismertem, abban  hülye társkereső alkalmazásban. Kezd hűvös lenni. Még csak április van. Ahogy lemegy a nap, a hőmérő higanyszála is esni kezd. Megremegek, de inkább felveszek egy kardigánt. Még nem akarom becsukni az ablakot. Csönd van odakint. Illetve hát csendesebb, mint a lezárás előtt volt. Itt, a város közepén sosincs nyugalom. 

Szóval a pasi. Én jelöltem be. Nem tudom miért. Semmi extra nem volt benne. Talán a szakálla fogott meg. Amikor visszaigazolt és elkezdtünk beszélgetni, még normálisnak tűnt. 

Alig pár nap múlva találkozót javasolt. Belementem, arra hétvégére úgysem terveztem semmit. Tízkor a szigeten. Mit veszíthetek. Legfeljebb lesz egy jó egészségügyi sétám. Nem mondanám érdekesnek. Először észre sem vettem, ahogy ott vár. De a séta közben egész jót beszélgettünk. Kicsit furcsa véleménye van pár dologról, de… Talán megkomolyodik egyszer. Bár már Ő is elmúlt negyven. Lehet ilyen korban még változni? Azért nem vészes. El  tudnék jobbat képzelni magam mellé, de negyven évesen már ne válogasson az ember. És igenis, voltak aranyos dolgai. És szép a szeme, bár a szemüveg mögött nem nagyon látszik. De azért szép. Kék. Kicsit habókos amúgy. Pörög, mint a mérgezett egér, és egy pillanatra sem tudja befogni a száját. Milyen jó illatok jönnek be az ablakon. A nem túl távoli parkban már virágzanak a díszfák. A buszok bűze sem tudja elfojtani az illatokat. Főleg így esténként. Jó lenne egyet sétálni a sötétben, a lámpák alatt a fák között. Ha ez a kijárási tilalom nem lenne, még lenne is esély rá. Ez a pasi biztos felvetné, hogy lógjunk ki a parkba, majd ha jön a rendőr elbújunk a sötétben. Mint valami kiskamasz. Én már öreg vagyok ehhez. Kinőttem az ilyesmiből. Vagy csak elfelejtettem, hogyan is kell csinálni? Hogy milyen érzés volt tiltott dolgokat tenni fiatalkorban? Az izgalom, hogy ha elkapnak gáz lesz. De az adrenalin tombolt, és különféle más hormonokkal együtt gyorsvonatként robogott a véremmel az ereimben. De ezek az idők elmúltak. Mi lenne velem most, ha másnaposan kellene hétfő reggel odaülni a gép elé, és úgy magyarázni a kollégáknak. Biztos észrevennék. Mit szólnának hozzá? Azt hiszem, hozok egy gin tonikot. Segít majd hamarabb elaludni. De tényleg. Miért nem írt ma? Valami baj van velem? Vagy vele?

Folytatom, ha érdekel. Szóval a szigeten jó volt. Meglepően sok dologról gondoltuk ugyanazt. Vagy hasonlókat. Erre teljesen rápörgött. Pedig szerintem nem olyan ritka dolog. Nem arról volt szó, hogy a piros, vagy a kék ágynemű tetszik-e jobban, hanem általános emberi dolgokról, amiben a legtöbb ember véleménye megegyezik, ha nem pszicho- vagy szociopata. Ezek után kezdett el írogatni. Folyamatosan. Mindent meg akart osztani velem. Ez egy ideig érdekes volt, aztán persze már kicsit soknak tűnt. Tényleg úgy viselkedett, mint egy kiskamasz. Hatalmas lángolás, amiről nem lehet tudni, hogy csak szalmaláng-e. Esetleg, ha elfogy a táptalaj, akkor máris a következő épületre ugrik a láng, maga után csak hamut és pusztítást hagyva. Igaz, van egy kis esélye, hogy ezt a lángot meg lehet szelidíteni, és a megfelelő mennyiségű táplálást nyújtva, egy hosszú életű, meleget adó láng lesz. Mert ha szalmát vetsz a tűzbe, az fellángol egy pillanatra, meg is éget. Ha viszont a szalma csak arra kell, hogy az óriás, száraz farönkbe bele tudjon kóstolni, akkor abból csak kicsit harap egyszerre. Nem annyira látványos, de jobban kezelhető. 

Igen, ezek a tinédzserkori szerelmek. Elbújva csókolózni. Szerelmes leveleket küldözgetni. A kapott leveleket a párnám alá rejteni és elalvás előtt megcsókolni. A “ha elhagysz, nem lesz semmi értelme az életemnek” típusú mondatok. Szépek voltak, és értelmetlenek. Ezekre nem lehet komoly kapcsolatot alapozni. Családot. Nem  lehet ész nélkül szerelmesnek lenni. Hiszen ott vannak a napi gondok, teendők. Ha folyamatosan csak a szerelem lenne, ki takarítana ki. Ki menne el vásárolni? A szerelem az kell, de ebben a korban már valami lightosabb verzió, mint a kólából. Nemhogy még vörösborral megtoldani. Jó lesz a lightos. Koffein abban is van. Már kilenc, és még semmi. Lehet nekem kellene írni?

Biztos csak valami dolga van, és nem ér rám. Pedig a sok szövegével majdnem engem is elvitt a lángolás felé. Mikor hazamentem húsvétra, vettem egy üveg bort is, hogy majd ketten megisszuk. Itt van az asztalon most is. Valami izgalmasat akartam, nem is mondtam meg neki, hogy milyet szereztem. Legyen meglepetés. De ebből nem lesz semmi. Egy szóra sem méltat. Tegnap este még elköszönt. Azóta egy szó sem. Pedig látom az üzenőablakban, hogy aktív. Akkor miért nem ír? Lassan tíz óra. Pont mint azon a szombaton. Csak nem délelőtt hanem este. Az a nap kezdete volt, ez meg a nap vége. Elfogyott a gin tonikom. Jól esne még egy pohárral, de nincs kedvem felkelni, hogy hozzak még egyet. Csak szól ez az andalító zene. Az is lehet, hogy talált valaki mást. Bár azt mondta, addig nem próbálkozik, míg nem tisztázódik, hogy mi is lesz kettőnk közt. D szerinte lassú volt a tempó. Állandóan találkozni akart. Nem értette meg,hogy én nyolctól nyolcig dolgozom. Remélem nem gondolta azt, hogy fontosabb, mint a munkám. Nem, a munka lényeges. Ott megbecsülnek. Nem fogom ezt eljátszani egy futó kaland miatt. Örülök, ha ennek a dolognak tudok egy kis részt szorítani, ő meg az egész életembe akar beköltözni.Most kicsit felidegesítettem magam. Tényleg kellene az a gin. De itt ez az üveg bor. Úgysem lesz alkalom felbontani. Ezek után, hogy egész nap nem írt, csak nem képzeli, hogy vele akarom meginni.

Felbontotta, töltött a pohárba. Belekóstolt. Nem volt az igazi. Keserű volt.

Szólj hozzá!
Novellák a semmiből
süti beállítások módosítása