Nemrég került megrendezésre a XXXIII. OTDK humán tudományi szekciója Pécsett. Múltam visszaköszönt a legörgetett idővonalamon: OTDK-s poszt OTDK-s poszt hátán. Büszke vagyok régi kollégista társaimra, és egyetemi évfolyamtársaimra: vagy 15 helyezettet kapásból fel tudnék sorolni! Hatalmas gratuláció nekik itt is! Tudom, hogy mennyi munka van egy ilyen dolgozat mögött.

Egyik legjobb újonnan megismert barátommal is beszélgettünk a minap, tőle loptam a cím fantasztikus félmondatát. Amikor csak eszembe jut, fetrengenem kell a nevetéstől. Azt nem tudom, hogy ótvarul vagy nagyon hipszterül hangzik-e, de nem is számít. Jóval több van benne ennél, egy egész életszakasz. Az övé is, az enyém is. Hasonló utat jártunk be. Nézzétek, még mielőtt letörte volna az élet a szarvam, ilyen voltam… :)

#nosztalgia #oldnagyezsda #nenevessetek

1. Az égvilágon mindenhol látványosan olvasni próbáltam, lehetőleg valami dohos, sárga lapú antikvárkönyvet.

2. Ha valaki az okostelefonján olvasott (amúgy lehet, hogy ugyanúgy Horatius-t, mint én!), arra rosszallóan meregettem a szemem. ("Jaj ez a modern kapitalista fiatal! Nem lehetsz túl klasszikus! Bizony buta lehetsz... én nem... én művelt vagyok.")

3. Igyekeztem minél több helyen fitogtatni, mennyire jól beszélek idegennyelveket – ott is, ahol nagyon nem volt rá szükség.

4. Az esetek 90%-ban római körmondatokban beszéltem, hadd lássa mindenki, mennyi ész van itt, és milyen választékos a szókincsem.

5. Minden másnap posztoltam, hogy a mi kollégiumi szobánkban, 5 nyelven folytatunk diskurzust 10 irodalmi mű posztmodern csillámpónista értelmezéséről.

6. Mindig volt nálam olyan papírmappa, amelyen a kollégiumom éves tudományos konferenciájának logója villogott. Nagyban. Hogy lássák, hogy van.

7. A beszélgetéseimnek általában én magam voltam a témája: hogy mennyit olvasok, mit kutatok, és milyen messzemenő perspektíváim vannak a bölcsészettudományokat illetően. Ha megengedtem, hogy esetleg más legyen a téma, akkor teletűzdeltem a beszélgetést az saját tudományos életemre utaló megjegyzésekkel.

8. A minden második évben megrendezett OTDK volt az életem. Mintha az OTDK-helyezésen kívül nem lenne élet. Nem ettem, nem aludtam, nem mentem haza a családhoz - csak, hogy megírhassak még egy átkozott lábjegyzetet, és felolvashassam három másik életképtelen strébernek, akinek ugyanolyan szánni való "életeértelme" van, mint nekem volt. (Posztszovjet kurd szabadversek például.)

9. Emberi minőségem mutatójának tartottam, hogy doktori fokozatom legyen. Mintha ettől nyílna ki valaki előtt a mennyek kapuja, ha itt az idő. Mintha egy kicseszett PhD-vel feljogosultam volna arra, hogy bárkit eltapossak. (…miért akartam én bárkit is eltaposni egyáltalán?)

10. Meggyőződésem volt, hogy biztosan okosabb vagyok bizonyos rétegeknél, embereknél. (És akkor mi van pasztmek? Akkor mi van?) … miért nem abban voltam biztos, hogy rengeteg nálam okosabb ember van, volt és lesz a földön? És ez nem baj!

11. Csőlátású voltam. Hiába a művelődés, inkább csak beszűkült a szemem.

12. Úgy beszéltem arról az öt könyvről, amit elolvastam, mintha a föld összes könyvét elolvastam volna. Mára kb. háromszor annyin vagyok túl, mégsem akarom senki torkán lenyomni ezt.

Hogy miért olyan hatalmas és szégyentelen a lepcses pofám, amikor az ilyen embereken gúnyolódom? Azért, mert megtehetem. EZ ÖNGÚNY (is). Önirónia. (Kutassatok kicsit utána az irónia jelenségének. Meg fogjátok látni, hogy miért tökéletes megnyilvánulási forma ez számomra, ami a volt sznobizmusomat illeti. Fantasztikus!)

Fehér Nagyezsda

(A fotó saját.)