Hiába a felfokozott várakozás: Jennifer Lawrence és Chris Pratt közös sci-fije, az Utazók alaposan felsült az amerikai kritikusok előtt és a pénztáraknál is csak szolid teljesítményt nyújtott. A végeredményt látva részben meg tudom érteni a hőbörgőket, részben viszont megvédem a filmet, mert voltak benne jó ötletek. Hihetetlen, hogy Amerika időnként egy elronthatatlan ötletet is el tud fuserálni.

Moralizálásból nincs hiány

2017 a sci-fi zsáner éve: az Utazók mellett láthatunk egy minden bizonnyal fantasztikus darabot Denis Villeneuve (Szárnyas fejvadász 2.) tolmácsolásában; Luc Besson saját ötlettel érkezik – Valerian -; Duncan Jones ezúttal a cyber punk világában fog kalandozni – Mute -, és akkor az év egyik legkockázatosabb és legbotrányosabb darabjáról, a Ghost in the Shell-ről nem is beszéltünk. Végre! Nagyon szeretem az űrben játszódó történeteket, és a sci-fi műfajért is rajongók, ezért örültem, hogy az Utazók elhagyták a Földet. Túlzás lenne azt állítani, hogy hiánypótló darabról van szó, de műfaji darabként és önállóan működő alkotásként szerintem korrekt módon megállt a helyét.  Főleg a történet első fele sikerült igazán ütősen.

Figyelem, innentől az írás SPOILER-eket tartalmazz, csak saját felelősségedre olvasd tovább!

A történet röviden: az Avalon nevű hajó, a fedélzeten több mint ötezer emberrel, évtizedek óta a hideg csillagok között szeli magányos útját a Föld legszebb gyarmatbolygója, a Homestead II felé. Csakhogy egy ártalmatlannak tűnő meteorzápor után Jim (Chris Pratt) hibernációs ágya megsérül, azt eredményezve, hogy a kelleténél korábban – majd kilencven évvel – ébredt fel. Méghozzá egyedül.

A játékidő első negyedében nagyon szépen kibontják, hogy Jim milyen mélységben éli meg a magányát. Nehezen dolgozza fel, hogy luxuskörülmények között halálra van ítélve. Az a legerősebb aspektusa a történetnek, hogy komoly és elgondolkodtató kérdéseket feszeget a film.  Szépen megfogalmazzák és körbejárják az ember társas lény –kérdéskört. Bármennyire is szeretek néha eltűnni és csak a gondolataimmal lenni, egy idő után nem bírnám ki a barátaim nélkül. Jim is hasonló érzésektől vezérelve írja át a játékszabályokat, amikor felébreszti Aurora-t (Jennifer Lawrence).  Egy pillanat alatt sikerül sorstársává és magához hasonlóan élő halottá teszi a gyönyörű írónőt, aki nem érdemelte meg, hogy az ambíciói, a sikerorientáltsága és a műveltsége a jeges, rideg űrben hunyjon ki örökre.  Bármennyire is sajnáltam az ártatlan lányt, nem tudtam elítélni Jim-et sem. Kibírhatatlan érzés lehet ennyire magányosnak lenni. Jim vér nélküli emberölése volt az egyetlen és utolsó esélye, hogy a körülményekhez képest célt, tartalmat és kötődést adjon az életének. Egy szó, mint száz: Aurora átírta a végzetét. Mire képes egy nő, nem?

High concept amerikai sci-fi ide vagy oda, ezek a gondolatmagok a script előrehaladtával szépen szökkentek szálba a vásznon. Emiatt az Utazók egy igazi műfaji Bábel: a hagyományos sci-fi elemek mellett romantikus panelek, modern kamaradráma - egy helyszín helyett egy légtér –jellegzetességek, közhelyes popcorn fordulatok és olykor-olykor pszichothriller emlékeztető pillanatok is megfordultak benne. A vegyes tartalmi elemekkel operáló expozíció - őrült magán - feszült kilátástalansága a végére langyos romantikus életigényléssé szelídült.

Ami külön tetszett, hogy olyan nagy kultfilmek előtt tisztelget, mint a Ragyogás. Műfaj szempontjából nem lehet összemosni a kettőt, viszont motívum szempontból abszolút összemérhető. Itt is a Bár és a csapos a főszereplő(k) őrületének manifesztációja. Android révén nem ember, olyan, mint egy szellem.  Becsületes tisztelgés volt, örültem neki.

Szellem a múltból

Jó kezdés ellenére bőven hemzseg a hibáktól.

A legnagyobb problémám, hogy a higított látvány sci-fi műfaj gyengeségei – kiszámíthatóság, elnagyoltság, kidolgozatlanság – a film második felében megjelentek, alaposan rányomva a bélyegüket a végeredményre.  Például Laurence Fishburne karakterének behozatalánál szinte hallottam az írók fájdalmas segélykiáltását. Az elején felépített tematikából - élet az Avalon - nem tudtak normálisan átváltani a hagyományos blockbuster fináléba. Átgondolatlanul és totális zavarodottságukban csak azért behoztak egy újabb szereplőt (Laurence Fishburne) a történetbe, hogy valahogy eljussanak a katasztrófa szekvenciáig.

Nem azt sajnáltam, hogy ennyire gyenge lett a záró fejezet, hanem, hogy egyáltalán beleerőltették a minden izgalmat és kiszámíthatatlanságot nélkülöző végjáték. Ahogyan a Nagy Fal, úgy az Utazók is mellőzi a komolyan vehető tétet. Pontosabban fogalmazva: a játékidő előrehaladtával szépen kiveszett a történetből. Nem értem, hogy miért gondolják 2017-ben is azt, hogy klasszikuson popcorn filmben bárki is féltené a főszereplők életét. A kamudráma itt nagyon kínosra és nem szívszaggatóra sikeredett.

Sőt, és ezt már lehet csak én látom bele, de mintha a film vágásának szakaszában jó adag fontos „digitális celluloid” végezte a padlón. Szó sincs arról, hogy Suicide Squad - effektus lenne, mert összeállt a film, csak itt-ott éreztem némi fekete lyukat.

Kb. ennyire voltak lehangolóak a filmzáró snittek…

Kétdimenziós karakterek, de van bennünk némi élet és lélek

Főleg Chris Pratt (A galaxis őrzői, Jurassic World) által megformált Jim-et dolgozták ki jobban, aki szépen megtestesítette magát az életet. A reményvesztettség, a kilátástalanság, az őrület ugyanúgy dekódolva lett a jellemébe, mint a boldogság, az öröm és a remény. Ráadásul a belső motivációját is sikerült pontosan definiálni. Az már más kérdés, hogy a néző miképp tud ezzel azonosulni, hogyan tudja elfogadni. Magam részéről totálisan megértettem és egy pillanatig sem ítéltem el, jó lehet, csak azért, hogy nekünk jó legyen, még nem árthatunk másoknak. Persze ezeket a mélyenszántó sorokat egy forgalmas, emberekkel és zsivajjal teli kávézóban könnyű leírni. Jim helyzetében valószínűleg hasonlóan döntöttem volna. És akkor a lelki/szellemi éhezés mellett a fizikai kielégületlenségről nem is beszéltünk. Több mint egy évig bármilyen féle fizikai kontaktus nélkül - nem csak a szexre gondolok - élni nem lehet könnyű dolog.

A gyönyörű és kétségkívül nagyobb névnek számító Jennifer Lawrence (Az éhezők viadala, X-Men) számít a mozi sztárjának és a PR-kampányban elég nagy hangsúlyt fektettek a fiatal színésznő első nagy szexjelenetére. Szó se róla, megmozgatja az ember fantáziáját, ám a felszínességen túl a karakterén bőven lehetett volna még dolgozni. Amíg Jim motivációi és a tetteinek ok-okozati összefüggései kristálytisztán megelevenedtek, addig Auroránál nem éreztem ezt a lineáris egyensúlyt. A drámai törés után nagyon szépen kezdett kirajzolódni a háttérben egy újabb, sötétebb motívum: a bosszú. Nagyon sajnáltam, hogy ezt nem dolgozták ki jobban, ahogy az is bosszantott, hogy a végső feloldás annyira bugyutára sikeredett.

Ami kettőjüket illeti: egy olyan helyen – legyen az most az űrhajó vagy egy lakatlan sziget – ahol a világon semmilyen, de tényleg semmilyen külső impulzus és nyomás nem éri őket, az hasznos vagy ártalmas egy párkapcsolatban? A féltékenységet - ami elég sokszor a szerelmi viszonyok halálát jelenti - például alapból kilehet venni az egyenletből. Kontra érv, hogy nem lehet tanácsot kérni, mással megbeszélni egy-két komolyabb problémát. Megszűnik a magánszféra, ami elég ironikus, ha azt nézzük, hogy másuk sincs, csak magánéletük.

Vele valahogy ki lehet bírni az űrt is

Nem csak látványos, részletgazdag is

Vizualitásban lenyűgöző az egész. Az űr magányosra és jegesre sikeredett, a hajó pedig egy óceánjáró luxushajója emlékeztetett. Minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy négyhónapnyi éber űrutazás ne fulladjon köldöknézegetős unalomba. Arra is nagy hangsúlyt fektettek, hogy a monitorokon lévő adatsorok is élethűen legyen kidolgozva. Rengeteg munka lehetett benne, fantasztikusan nézett ki az egész. Nem olyan Alien-es „büdösre” - amit amúgy imádok -, hanem inkább a távolságtartóbb, sterilebb, futurisztikusabb megjelenésre gondoljatok. A 3D-s verziót viszont senkinek nem ajánlom, borzasztóan nem használják rendesen ezt az egyébként is kiforratlan technikát. Gondolom az Utazókat sem erre kitalált kamerákkal rögzítették, hanem csak az utómunka során konvertálhatták.

Valakinek ilyen a napnyugta/napfelkelte

Verdikt

Ahogy fentebb is említettem: egyáltalán nem műfaj újítódarab és nem is ismeretlen történetet dolgozz fel, mégis egyszer nézhető szórakozásra alkalmas, főleg az első fele érdekes. A második szakasz lejtmenete - és a gyenge drámázás - nálam alaposan lerontotta a végét, főleg az utolsó negyedóra-húsz perc és Laurence Fishburne érthetetlen szerepeltetése dühített. Sci-fi rajongóként és az elgondolkodtató üzenetek miatt megelőlegeznék neki egy hetes osztályzatot, de objektívebben nézve közelebb áll a hat ponthoz.