A boldogság utáni vágyakozás manapság már iparággá vált a világunkban. A mindennapokban elég gyakran találkozunk a pozitív gondolkodás hatásaival, rengeteg könyv, újság, internetes platform publikál különböző cikkeket e témában, és „segít megtanítani”, miként érhetjük el a Maslow-piramis csúcsát, viszont arról kevésbé beszélnek, hogy a pozitív gondolkodásnak milyen káros hatásai lehetnek, illetve nem elég az életben kizárólag a jó dolgokat nézni, a rosszat pedig figyelembe se venni.  
Miért jó a rossz dolgokat is meglátni? A negatív érzések és gondolatok ellen nem küzdeni, hanem felismerni és akceptálni kell. Ha nem engedjük meg magunknak a negatív gondolatokat és érzéseket, és megcáfoljuk a létezésüket, esélyt sem adunk a változás potenciáljának. A szomorúságot is meg lehet akkora erkölcsiséggel élni, mint az örömöt. Nagyon sokan foggal-körömmel ragaszkodnak a boldogsághoz, és az állandó mosolygáshoz, miközben a probléma felmerülésekor homokba dugják a fejüket. Ha folyamatosan menekülünk a problémák elől, csupán a szőnyeg alá söpörjük őket, hosszabb távon az életminőségünket és az egészségünket ronthatja. Az élet minden egyes súlyát és koloncát áthazudjuk. Az igazság nem feltétlen derűs és joviális, a hazugság viszont sokszor felhőtlenség az ego számára. Sokszor a pozitív gondolkodás nem más, mint önámítás, figyelemelterelés. Tömérdeken mindig pozitívan állnak mindenhez, veszetten kedvesek, mindenen mosolyognak, miközben folyamatosan óriási pofonokat kapnak az élettől. Ámde ez ellent mond annak, amennyiben pozitívan gondolkodunk, akkor mindössze jó dolgok történnek velünk. Fellelhető a másik véglet, akik kifejezetten negatív emberek, akiknek semmi sem jó, szerintük minden rossz, folyton-folyvást panaszkodnak, elégedetlenkednek, lealacsonyítják magukat. Az életben jut mindenből, kétségkívül a hozzáállás számos segítséget nyújthat, ellenben csak a pozitív hozzáállástól nem lesz minden pozitív.

Milyen lenne az olyan élettér, ahol egyedül a boldogság lelhető fel? Lenne-e más kifejezés a boldogságra, ha önmagában az létezne, és az lenne az állandó mérték? Milyen az állandó boldogság és az állandó egykedvűség? A boldogság az egész életnek a fele. Mennyire lenne enervált és közönyös a lét? Tömérdek ember attól fél, fájdalmas lesz az élet, pedig pont a fájdalom adja az emberi lét alapját, ettől lesz átfogó, nem csak felületes. Fontos az érzelmek teljes spektrumának megélése, nem pusztán a kellemesnek ítélteké. Mikor elnyomjuk a rosszat, kevésbé tudunk figyelni és eleget tenni a kötelezettségeinknek. Önkénytelenül hajlamosak vagyunk elkerülni a stresszes, diszkomfort érzéssel járó helyzeteket. Sokan próbálják elkerülni a csöndet. Na de miért? A csend definíció szerint a külső és belső hangok hiánya. Rengetegen úgy tekintenek rá, mint valami közellenségre, ami elől úgy menekül a társadalom, hogy az ágyban lefekvés előtt időnk se legyen az elmélkedésre és a gondolkodásra. Állandóan van valami zaj, mert nem akarom hallani a másikat és leginkább önmagamat, mivel a csend válaszokat adhat, mert a csend alkot. Aki a legnagyobb boldogtalanságot átélte az tudja megélni a legnagyobb boldogságot egyaránt. A hegek nemcsak emlékek, nemcsak sebeinkről, de gyógyulásunk sikereiről is tanúskodnak. Mind a kettőt meg kell élni, és egyiket sem szabad megúszni. Mindkettő beletartozik az önmegvalósítás folyamatába. Talán az a legmérgezőbb, ha nem élheted meg a saját érzéseidet. „Ne merj a rosszra gondolni, mert ezek az érzések rombolnak és frusztrálnak.” Némelyek fel sem merik vállalni a negatív érzelmeiket, nemhogy másnak, még saját maguknak sem. Miért kompromittáló beszélni róla? Talán gyengébbnek látszunk tőle? Pedig valahányszor átadjuk magunkat a negatív érzéseknek, engedjük azok megélésék, annál jobban csökken a vele szemben lévő ellenállás. Valahányszor diszharmónia alakul ki az életünkben, éppenséggel fizikai tüneteket úgyszintén kreálhat. A betegség valamilyen oknak az okozata, az ok ellenben 90%-ban lelki eredetű. Gyermekkori sérelmek, el-nem-fogadás, nyugtalanság, elfojtás, mind valamilyen betegséget idéz elő. Tradicionális habitus mindig további illetőkre fogni saját deprimáltságunkat. "Az nem lehet, hogy az én tévedésem, az nem lehet, hogy az én hibám az egész!" Az ilyenkor felmerülendő legkönnyebbnek látszó megoldás a hárítás, mivel ezáltal felmentjük magunkat a felelősség alól. A „szenvedő” a környezetétől várja a válaszreakciót, míg ő nem csinál semmit, kizárólag a csodát várja. Jóval könnyebb elmenekülni az adott élethelyzet elől, vagyis csupán könnyebbnek látszik! Alkohol, drog problémák, dohányzás, kóros evéskényszer, munkába menekülés. Ki melyik módot választja. A végén maga sem érti, mi elöl menekül, ugyan hatalmas falakkal zárja be magát. Mi miatt nem tudják számtalanan álomra hajtani a fejüket este? Miért motoszkál a fejünkben folyamatosan az a bizonyos belső hang? A meg nem oldott problémák miatt, mert önhazugságok sorozatában élünk. Gyávák vagyunk szembenézni a valósággal, a gyávaság pedig korlátozza a szellem szabadságát.

Vajon mi a boldogság? A boldogság ekvivalens a belső békével, az elégedettséggel, vagyis megelégszel azzal, amid van, azzal ami körülvesz téged, amikor nem, akkor pont annyi fog elválasztani és gátolni az örömben. Rá fogunk döbbenni, ez az akadály egy negatív érzelem, egy meg nem oldott probléma. Kulcsfontosságú szegmens az önigazolás, amely egzisztálja a negatív érzelmeket. Minél többször mondunk ki valamit hangosan, amiről meggyőződésünk, hogy igaz, annál intenzívebben ültetjük el magunkban saját igazságunkat, s ezáltal valóban megtörténik velünk, úgy leszünk ebben egyre magabiztosabbak, egyszóval hitegetjük magunkat.

Merjünk bátran segítséget kérni, és merjünk őszintén beszélni magunkkal vagy akár másokkal a problémáinkról!

Robbanásszerű változásokat hozott magával a modern technológia fejlődése. Az X generációnak a számítógép illetve a telefon „bolygatta fel" a hétköznapi életét, az Y generáció pedig jelenleg az automatizálás gondolatával barátkozik, amely talán a Z generációnak teljesen normális lesz. A korunk már megkövetelte ezeket a technikai újításokat, a mindennapi életünk megkönnyítésének a céljából. Régen ezekre nem volt szükség, mivel az emberek életvitele teljesen más volt. Eme elgépesített társadalmunkban sokkal könnyebben és gyorsabban juthatunk hozzá a tudáshoz és az információk halmazához, hogy szinte már hihetetlen. Azonban technológia szédületes fejlődését nem követte emberi intelligencia, erkölcs, emocionális élet, a modern vívmányok gyengítik a kapcsolatok intenzitását, a kifejező-, beszédkészségünket és a szókincset. Minél több időt töltünk a számítógép, telefon előtt annál távolabb kerülünk a társas tevékenységektől. Ebben a rohanó században olyan szinten versenyt futunk az idővel, hogy észre sem vesszük, elrohanunk magunk és a pillanatok átélése mellett. Minden generáció magában rejt egyfajta függőséget a technika iránt. Az X generációnál (60’-as-’70-es évek), ez a televízió volt, az Y-nál (80’-as- 90- es évek) már a számítógép, és a Z-nél (2000-) pedig a Facebook és az okostelefonok, sőt azok is használják a modern technológia eszközeit, akik még alig tudnak beszélni. Rengeteg kisgyerek tabletet, telefont kér ajándékba, kihisztizi magának, hogy vegye meg a szülő, mivel a többi kortársának már van, ezért ő sem állhat ki a sorból. Van olyan, aki szándékosan tönkreteszi, miközben úgy állítja be "véletlen" meghibásodott, kizárólag a jobb és újabb készülék megvásárlása érdekében. A gyermekkorban már veleszületett „betegség" a modern technológia, teljesen természetes nekik a digitalizált világ, mivel a mai fiatalok szinte egy virtuális közösségben élnek, ott töltik a szabadidejük nagy részét. A tinédzserek kétszer annyi időt töltenek a neten, mint a televízió előtt, bár a képernyők előtt töltött időtartamot nehéz megítélni, mert sokan párhuzamosan végzik ezeket a tevékenységsorozatokat. A Z generáció óriási veszély elé van kitéve, ha a szülő nem segít a csemetéjének jóra használni a világhálót. Nem a legjobb ötlet azonban eltiltani a gyermeket az internet elől, mivel káros vonzatai lehetnek. Legfontosabb lenne a szülői odafigyelés, viszont manapság egyre kevesebb szülő szól bele gyermeke netezési szokásaiba, pedig a korlátozott netezési idő, vagy az együtt történő böngészés segíthet fellépni az internet által kitett veszélyhelyzetek és a függőség ellen. 

Káros hatásai

Egy olyan virtuális világban élünk, amely függőséget okoz, csökkenti a gyermekek szociális terét, a családhoz való viszonyt, illetve megváltoztatja a tanulási és az ismerkedési szokásainkat, mintegy leszokunk a valóságról. A mai fiataloknak nincs helyük és idejük, úgy együtt lenni, ahogy szüleiknek volt. A függőség első tünetei akkor jelentkezhetnek, amikor 4-5 óránál többet lógunk a világhálón, és a napi kötelezettségeinknek alig teszünk eleget. Minél több időt töltünk az interneten, annál könnyebben veszítjük el az időérzékünket. Fejünket folyamatosan előre döntjük, ezáltal C-alakú görbület alakul ki, ami a derékra és a nyakra lehet káros hatással. A folyamatos telefonnyomkodástól ízületi gyulladás is kialakulhat, mivel természetellenes pózban tartjuk a hüvelykujjunkat. A testünk is jelez, ha túlzottan belemerültünk a telefonnyomkodásba, kevesebbet pislogunk, ez pedig szemszárazsághoz vezethet, viszont sokkal komolyabb probléma a homályos látás és a látásromlás.
Mindezek mellett az alvásprobléma sem ritka tünet, ez pedig még további tüneteket produkál: Ingerlékenységet, rosszkedvet, csökkent koncentrációt, kognitív funkciók romlását(érzékelés, észlelés, emlékezet), elhízást, mivel ilyenkor szénhidrát tartalmú ételeket kívánunk. Azok a kamaszok, akik alvásmegvonásban szenvednek, hamarabb fognak rászokni a dohányzásra. (Persze nem ez lesz a fő kiváltó oka, hanem a kíváncsiság és a baráti társaság által inspirált fellázadás a szabályok megszegésére.) Az alvásprobléma elkerülése végett érdemes a lefekvés előtti órákban a mobiltelefon és számítógép használat mellőzése, mivel a mesterséges fény növeli az éberséget, így a mesterséges fényt kibocsájtó készülék alvászavart okoz, hosszabb távon pedig cukorbetegséget és magas vérnyomást eredményezhet.
A hazugság nem csak a szülők hiteltelen példamutatása útján tanulható el, hanem az internetről is: Arra készteti a korhatár alattiakat, hogy hazudjanak az életkorukkal kapcsoltban egy közösségi oldalhoz való csatlakozás érdekében, ezáltal beleneveli a gyerekbe a rosszat, azt ültetik a fejébe, hogy a hazudozás helyénvaló, megengedett, ez azért lehet káros, mert a legtöbb tartalom a Facebookon 16 éven felülieknek szól.

Szerepjátékoktól a hazudozáson át 

 A virtuális világban zajló események frusztrációt okoznak, s ezek késztetnek minket a különböző játszmák használatára. A felhasználók sokkal pozitívabb képeket reflektálnak magukról, mint a való életben, ez irigységet és alacsonyabb önértékelést, testképzavart gerjeszthet, és pszichoszomatikus betegségeket okozhat. Ellensúlyozásképp elindul egy önámító folyamat, és az egyén a saját hazugságainak a csapdájába esik. Ennek hátterében a szociális média manipulatív eszközei állnak, valamint az a fajta szeretetéhség, amikor másoktól akarjuk megkapni azt a szeretetet, amit nem merünk megadni saját magunknak. Vágyakozunk az elismerésre, ezáltal bizonyítani akarunk más embereknek.  Az önhazudtolások sorozatai végett lassan el is hisszük saját „boldogságunkat”. Kishitűségünk kompenzálása érdekében beindul egy dicsekvési folyamat a „boldog párkapcsolatunkról, kiegyensúlyozottságunkról, státuszszimbólumunkról”: azt posztoljuk, stabil anyagi háttérrel rendelkezünk: drága ékszerek, autók, órák, luxusnyaralások fitogtatásával tudatosítjuk az ismerőseinkben, nekünk minden megvan, amiről ők csak álmodoznak. Be akarjuk bizonyítani magunknak, jobbak vagyunk, mint mások; ez leginkább a lelki traumát elszenvedőkkel gyakori (sokat csúfolták, lelki terrorban tartották őket).”Vadászunk” a lájkokra, eszközeként pedig a posztolást használjuk fel. A lájkok száma egyenes arányban nő a jobb életérzéssel, a produkcióval az egyén valójában saját magát akarja előtérbe helyezni. A posztolás igazából csak pótcselekvés: az életünk egy területén ürességet érzünk, próbáljuk betölteni a hiányzó űrt. Már nem arról szól a posztolás, hogy a rég nem látott ismerőseinkkel, barátainkkal információt közöljünk magunkról, másokból irigységet és tiszteletet akarunk kicsikarni.
Stabil érzelmi és anyagi háttérrel nem rendelkezők, álarcot vesznek fel elismerésre várván. Ha egy „normális” felhasználó kiposztolja a pozitív élményét, a másik, aki nézi a posztját, azt gondolja, neki sajnos mindez nem adatott meg, beindul egy öngerjesztő, önsajnáló folyamat, és elkezd irigykedni, neki miért nem olyan jó az élete. Frusztrációt kelt az egyénben, mert abban a tudatban van, mindenki élete könnyebb, sikeresebb, és jobb a problémamegoldó képessége, mint neki.
Egy kiegyensúlyozott egyénnek nem jelent akadályt átlátni ezeken a különböző szerepjátékokon, amit a szociális média manipulatív eszközeként használ, viszont az önértékelési problémákkal küszködők képtelenek ezen túllendülni, és még mélyebbre ássák saját önértékelési zavaraikat. A hazudozók önmaguknak is hazudnak, vagyis nem vallják be, elindultak az amortizálódás útján.

Olyan dolgokat veszünk, amikre nincs szükségünk, abból a pénzből, ami nem a miénk, hogy lenyűgözzünk embereket, akiket még csak nem is szeretünk.

Dave Ramsey

A folyamatos posztolás 

A modern társadalmak elkezdtek elindulni egyfajta önimádat felé. Azt hisszük, amiket posztolunk, alapvetően természetesnek mondható dolgok, mit sem törődve, vajon érdekelheti-e a nagyszámú közösséget, mit ebédeltünk aznap. Úgy érezzük, bármit, amit csinálunk, vagy van valamiről véleményünk, általánosságban érdemes megosztani. Túlbecsülhetjük a képességeinket, s ez leginkább azoknál fordul elő, akik a legszerényebb teljesítményt nyújtják. Akármit mondunk, jelentőséget kap, s a megosztás által növekedni fog az önbizalmunk.
A megosztásokra jönnek folyamatosan a pozitív visszajelzések, vagyis a lájkok: elhitetik velünk saját sikerességünket, ez endorfint, vagyis egyfajta boldogsághormont termel, ami például csokoládéevésnél és sportolásnál szabadul fel, ami jó érzéssel tölt el, egyre több lájkot szeretnénk; ez olyan hatással van ránk, mint a drog. Pozitív stressz ér minket, várjuk, minél magasabb legyen a lájkok és a visszajelzési arányok száma. Folyamatos ingert érzünk, egyre több tartalmat kell megosztanunk saját magunkról. Szinte már rabjai vagyunk a közösségi médiának. Az első és a legfontosabb, tudassuk, az ismerőseinkkel milyen boldogok vagyunk, azt is tudniuk kell, milyen drága ajándékot kaptunk a párunktól, hol nyaraltunk, milyen sikerélményeink voltak az életben. Már a drága ajándéknál bukik az egész, minél nagyobb összegű ajándékot veszünk a másiknak, annál inkább érezzük lelki etikátlanságunkat, valamiben hibáztunk, keveset foglalkoztunk a másikkal, próbáljuk kiegyengetni „bűneinket”.(Ez a legrosszabb eset és megoldás egyben!) Azok az emberek, akik folyamatosan bejegyzéseket osztanak meg a szerelmi életükről, nagyon bizonytalanok, félnek párjuk elvesztésétől.
Kulturális rendezvény, vagy csak egy egyszerű nyaralás? Teljesen mindegy, a pillanatot teljesen elrontja, mikor elővesszük a telefonunkat és elkezdünk fotózni, elvész a pillanat megélésének a varázsa, mindemellett a telefonnal való fotózás háttérbe szorítja a fényképezőgép eddigi meglévő pozícióját. Míg szüleink a tájat dokumentálták, addig mi magunkra fókuszálunk, arra, hogy mi ott voltunk, és a látnivalók csak meghúzódnak a háttérben. 

Arckönyv, avagy mutasd ki vagy valójában

Életünk egy nyitott könyvvé válik a Facebookon. Az a kép, amit a nyilvánosság elé szánunk sokkal intimebb és leleplezőbb. Ha kíváncsiak vagyunk valakire, szinte az az első, hogy a közösségi hálón információk után kutakodunk. A közösségi média-felületek a személyes arculat kialakítását tették lehetővé. Szinte már a teljes élettörténetünk, szokásaink megtudhatóak az internetről. Egyesek szinte mindent megosztanak. A sűrű profilkép változtatás a külvilággal való jó kapcsolatra,de bizonytalanságra is utalhat  Visszafogottságot, konzervativizmust tükröz, aki kevés képet tesz ki magáról, viszont jelenthet még kommunikációs nehézséget vagy zárkózottságot egyaránt.

Minél szexibb egy kép, annál kevésbé képes az illető társadalmilag fontos szerepeket ellátni, akik csücsörítenek is a képeiken, nagyobb valószínűséggel instabilak érzelmileg. Ha egy pasi félmeztelenül pózol, valószínűleg önbizalom hiányos, az izmok, a kockás has mutogatása önzőségre és bizonytalanságra utal.  "Én ezért keményen megdolgoztam, fontos számomra a külső, és büszke vagyok magamra!"  Pózolás egy távoli ország nevezetességeivel: "Voltam már olyan helyeken is, amiket ti csak hírből hallottatok. Legyetek irigyek rám!"

Hol van a határ? Egyáltalán van-e határ?