Tessék talán bejönni a házba, nagyon hideg van ma. Ott benn még több szőttes van, ott jobban tud válogatni. Nézegesse csak.

Vesse le a kabátját, tegye magát kényelembe, mint otthon. Van itt mindenféle szép munka. Pirossal, kékkel, magaszínébe varrott. Kispárnák, asztali futók, falvédők.

Magam szőttem. Magam kedvére. Hosszú telek vannak beleszőve. Magányos hosszú téli éjszakák. Amikor egymagamban gondolkoztam. Ha ezt nem csinálhatom, már megbolondultam volna, vagy nem lennék már „idefenn”. Ez volt a társam, ez a szövőszék. Valamelyik ősömé volt. Öreg már. Még a szú is beleköltözött. Hallom éjjelente percegni a fában. A lábítója is nyöszörög, nyikorog. Együtt készítettük a szőtteseket. Aminek mindegyike egy-egy történet. Ezért nem akartam én eladni egyiket sem, de rávisz a szükség. A „nincs”. Ezért adogatom el, lassanként.

Aki valamelyiket kiválasztja, annak elmondom azt a történetet, ami bele van szőve, varrva. Vannak simák, amelyikbe azután varrtam a mintát. Farkasnyomos, makkos, udvarhelyi liliomos, gyergyói tulipános, leveles, madaras, kakastaréjos.... Amin gondolkoztam, azt belevarrtam. Én mindet tudom még. Rólam szólnak. Kiolvasom az öltésekből. De, hogy ne vesszen el, aki elviszi, kap egy mesét is. Akié lesz, csak ránéz, eszébe jut, és a történetek tovább élnek.

Azt nézegeti, azt a falvédőt? Tetszik? Na ezt jól kiválasztotta. Ez csupa csak szövött, ezt csak úgy hívom, a lángvirágos. Amikor ezt csináltam akkor, még fiatal voltam. Akarja, hogy elmondjam a lángvirágos történetet?

Jó, addig felteszek egy kávét.

Nem itt születtem én, hanem arra fentebb, a hegyek közt. Tanítónő voltam, akkor oda helyeztek, ahová akartak. Ide kellett jöjjek, ide a Körös mellé. Nehezen szoktam meg. Másak itt a népek. Akkor lettem otthonossá, amikor anyám utánam küldte a szövőszéket. Akkortól az itteni asszonyok, lányok ideszoktak hozzám, mert látták, milyen csuda dolgokat tudunk magunk kezével előhívni a fonalakból. A kész mintadarabokból kiállítást rendeztünk. Oda eljött Jenő is, a segédjegyző, akit látásból már ismertem. Azon a kiállításon, ott kezdődött. Amit sose hittem volna. A szerelem. Milyen volt ez a Jenő? Először is, termetre magas, karcsú, a szeme fekete, a haja hullámos, és a mosolya! Na, Kedvesem, ez úgy udvarolt nekem, – akit gyanakvó leánykának neveltek, – olyan vehemensen, ez elhitette velem, amit mondott. Azt, hogy szeret. Ma úgy mondják az ilyenre, hogy rámenős. Zsúrok, bálok, névnapok, mi ott voltunk, mi jegypárnak számítottunk.

Így jött el az a tél. Ma már nincsenek olyan nagy telek. Olyan ropogós hó a lépteink alatt.

Amikor a cinkék az ablakpárkányra merészkedve várják az eleséget, amikor a gerlék lábanyomán porzik a hó az etetőről. Amikor a verebek olyan biztonsággal bújnak az ereszetbe, mintha övék lenne a házad. Valahol messze, a zúzmarás ágakon, zajos károgással, nagygyűlést tartanak a varjak.

Ilyenkor kemenceforró sültkrumplit csempész az unoka zsebébe nagyapó, hadd melengesse a kezét. Amit az unokák meg is eszegetnek, míg az iskoláig síkosra csúszkálják az utat reggelente.

A tél, olykor, varázslatos is tud lenni. Mint ez a mostani is:

Éppen ellapátolom a havat az útról, amikor jön a postás. Behívom. Erős kopogással veri le csizmájáról a havat, krákog a pálinkától, ami ilyenkor kijár neki, míg fagyos kezével előkotorássza a levelemet. Látom a címzésen anyám betűit! Azt írja, Lulu szeretne eljönni hozzám, egy kis telelésre. Megint beteg volt, jót tenne neki a levegőváltozás. Vasárnap érkezik.

Lulu a kishúgom. Tizenhat éves, vidám, huncut, akaratos. Nálam százszor csinosabb, simulékony, mint a hízelkedő kiscica. Kicsi korától sokat betegeskedett. Lázas, köhögős, étvágytalan? Nosza keressük a kedvét szegénykének. Csak legyen minden úgy ahogy ő akarja. Egyszer felvette az én új piros ruhámat. Pörgött, forgott, táncolt benne... Igen illett rá. Nem vetette le. Szóvá tettem! Anyám leintett:

– Ne sajnáld tőle, inkább add neki, hadd örvendjen szegényke, nézd, úgy lobog rajta, mint a lángvirág!

Vasárnap! Szánnal, csengős szánnal megyünk Luluért az állomásra. A lovak gyeplőjét Jenő tartja. Ült már kedvesem csengős szánon? A hatalmas téli csendességben hangtalanul siklik a szán. Ezért, hogy jelezzék érkezésüket, csengettyűket kapnak a lovak. A csilingeléstől vidámabban trappolnak, leszegett fejjel, mint akik zenére járják. Rajtunk báránybunda, lábunk alatt meleg tégla, arcunkat pirosra csípi a hideg. A távoli mezőkön, fátyolos köd ül már a láthatáron. Itt még a napfény szikrázik a havon és a lovak minden dobbanására zengenek a csengők. Suhanunk, siklunk a télben. Jenő biztos kézzel irányítja a lovakat, néha-néha hátranéz ránk. Akkor én, tudatosan eszméltem rá, hogy – rám ragyogó mosolyától, – álomszerű áhítatos örömet, kézzelfogható boldogságot érzek.

Lulu csakhamar beilleszkedett nálam. Jenővel is megkedvelték egymást. Lulu ráért. Ő, pihenni jött. Én dolgoztam, főztem, szőttem, tettem, amit kell. Ők, mint afféle vidám pajtások, ugrattak engem. Cinkosok lettek. Sokára vettem észre, sokára, hogy ezt már nem lenne szabad. Eleinte annak örültem, hogy ők ketten megértik egymást, hogy Jenő szórakoztatja a „kis beteget”. Hozott neki kávét, vajat, csokoládét, kakaót, szalámit, amit akkor még a boltokban nem lehetett kapni. Jenő is csak a vámos barátjától szerezte, így jutott hozzá. Lulu? Olyan természetesen vette tőle, mint akinek ez, jár.

Esténként, míg én szőttem, ők kártyáztak. Nagyokat nevettek. Lulu tapsolt, ha nyert, duzzogott, ha veszített. Ezért Jenő, engedte nyerni. Ilyenkor Lulu táncra perdült örömében:

– Menjünk el a bálba! Ugye Jencike megtáncoltatsz? Na! Most is táncolhatnánk! Gyere, forgass meg! – és felrántotta ültéből, és forgatta maga körül az én Jenőmet.

Én, úgy lettem csendesebb, ahogyan ők egyre vígabbak. Arra gondoltam, hazamehetne már Lulu. Ettől, bűntudatom lett. Elűzném a kishúgomat? Nem szeretem? Gonosz vagyok! Mégis, egyre azt akartam, menjen el. Egyszer nem zavart, másszor terhemre volt. Gyötrődtem. Elmentem gyónni. Istenem, add, hogy szeressem a testvéremet!

Térdeltem a hideg kövön, és nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Valami azt súgta, ne várakozzak, inkább siessek haza.

Az ajtót be se zárták, a lépteimet észre se vették, a mozdulatot abba se hagyták. Szinte vártam ezt. Beteljesedett a gyanúm, amit nem tudtam idejében elhárítani.

Nem kiabáltam. Újra kimentem, erős kopogással, zajos ajtócsapással riasztottam őket.

Jenő azt se tudta, mit csináljon. Tehetetlenül toporgott, kínjában nevetgélni próbált, köhécselt...

Ó, csak egy kicsikét, csak egy icipici bocsánatkéréssel próbálta volna enyhíteni a helyzetet, de nem. Semmit sem szólt. Se Luluhoz, se hozzám. De mit is mondhatott volna?

Lulu? Na, ő megtalálta a hangját. Rám támadt. Kiabált. Bár ne tette volna.

– Mit vagy úgy oda? Éppen csak megölelt, nem történt semmi! Azt hiszed kell nekem egy ilyen vidéki senki? Játszani, – talán. Fújd fel, nekem nem kell. Tedd a füstre, légy vele boldog, egy senkivel! Mit eszel rajta, ez még csókolni se tud!

Jenő, akkor vette a kabátját, akkor ment el, – gondolom csöndes kétségbeeséssel, – szó nélkül. Lulu alázta meg, úgy, mint még senki, soha. Én? Hallgattam, a bánat az szótalan. Mindkettőjükben csalódtam. Nincs már szeretőm se, nem vagyunk már jó testvérek se.

Ám Lulu, estefelé, mintha mi sem történt volna, – már könnyedén, kedvesen –fordult felém:

– Na elmegyünk a karácsonyi bálba?

Bálba, – én? Ássam el magam, hiszen megcsaltak! Aztán az a „csakazértis” életösztön kerekedett felül. Miért ne?! Ennél rosszabb már nem történhet velem. Mit vegyek fel? A kis fekete ruhámat. Lulu a lángvirágos pörgős-forgós pirosat. És elmentünk a bálba.

Jenő, sokára, késve, de eljött. A lassú tangónál kért engem táncra. Táncoltam vele. Homlokába hullt a haja, nem láttam a szemét, csak a tenyerét éreztem. Az érintése nem olyan volt már, mint azelőtt. A tánc végén megszorította a kezemet, meghajolt és Lulut kérte fel. Mondott neki valamit, majd együtt indultak kifelé az udvarra. Milyen a szokás! Azonnal felkaptam Lulu kabátját és vittem utána, hogy meg ne fázzon, amikor az ajtóhoz érve, meghallottam a lövést. Két pisztolylövést a sötétben. Láttam a lángját. Jenő előbb Lulut, majd magát lőtte szíven ott, azon a karácsonyi bálon.....

A vámostól lopta el a fegyvert, azzal tette.

Látja kedvesem, ezt a falvédőt akkortájt – úgy harminc éve, – szőttem. Ezt a lángvirágosat, ezt vigye, ebben él ez a mese. Talán majd minket is megemleget, ha eszébe jutunk róla.

... Nahiszen, a kávénkat meg elfelejtettük! Nem baj, teszek a tűzre ebből a jó száraz fenyőfából, azonnal megmelegszik annál, ha elhűlt azóta...

Fotó: Image by nikitabuida on Freepik

Ha hétágra süt a nap, de akár szürke őszi ködben, hótiszta fagyos időben is, elveszítheti a nyugalmát az ember.  Olykor, - látszólag ok nélkül, egyszerre rátör a messze-vágy.

 Megszokott, máskor kedves otthonában nem leli a helyét. Türelmetlen. Elvágyik.

Talán nem jó itthon? Töpreng bűntudatosan:

 Mi ez a léha, vagabund ötlet? Csavarogni, mikor pénz sincs rá! Persze, csap a homlokára, az ember, jut eszembe, a többiek már napok óta szervezik az utat. Hívnak, csalogatnak.

Új kalandok, tájak, emberek, szokások, ez egy testi-lelki megújulás.

Eleinte föl se merül, az emberben, hogy részt vegyen. Csak ez az érthetetlen feszültség. Meg a bölcs mondások: „Varietas delectat.” A változatosság gyönyörködtet.

Valahová, valameddig el kell menni.

Kell bizony! De nem ám azért, hogy soha többé haza ne gyere! Titka van minden elutazásnak. Emlékszel? Az ember néha nem érti saját magát.

Amikor ott álltál fájó bokával az előtt a roppant égbeszökő felhőkarcoló előtt, abban az idegen városban, és szemed elől nem tudtad elhessegetni az otthoni jó öreg foteled… Vagy a meredek hegyoldalon, forró aszfalton, amikor a cipőd már-már véresre törte a sarkadat, de nem volt más mód, letapostad a kérgét úgy csoszogtál benne tovább, Vagy amikor az a szálloda, ahol aludni se tudtál a dübörgő zenétől, és amikor az autó épp akkor robbant le az emelkedőn felfelé, hogy csak visszagurulni tudott, emlékszel, azt számolgattad, hány kilométer még az otthonod…Ez a kalandhoz tartozik: honvágy is kell.

            ….

Hát igen olykor kell, hogy olyan messze légy az otthontól, térben és időben, olyan távol, hogy elérhetetlen boldogságnak tűnjön még egyszer itthon, - otthon lenni.

 Kell, hogy néha rád törjön a honvágy is, hogy újra felfedezd, otthonod -sehol máshol sincs, - melegét…hogy visszavágyhass, hogy visszajöhess. Haza. De, eltelhet itthon egy kis idő, és ha hétágra süt a nap, vagy síelésre csábít szikrázó hó, mégis rád tör a messzivágy?

 Hát persze. És el is fogsz menni.

Csakis. De csak, ha visszajöhetsz. Ottmaradni?  Örökre elmenni?

 Mint amikor gyermekkorodban megsértődve fogadkoztál, azt mondtad, azért is világgá megyek, és majd sírhattok utánam…

De még a sarokig se értél…

-  Hát te, hogy-hogy visszajöttél?

– Én nem is jöttem volna vissza anyukám, de majd, ha este lesz, az én jó kiságyam, párnám nélkül, mégis, hogyan mehetnék világgá!

Van, aki később felnőtten mégis elmegy világgá és mert jónak találja, ott is marad. Azért elviszi azt a régi kispárnáját, amibe olyan jó belesuttogni elalvás előtt: Jó éjszakát édesanyám!

****

Fotó: unsplash.com // jeshoots

Ilon sohasem tudta meg, hogy miért hagyta őt faképnél Lőrinc.

Ilon és Lőrinc, a majálison találkoztak. Ilon nem mert felülni egymagába, a forgós-komédiába, amit amúgy ringlispílnek hívnak, de Lőrinc gavallérosan befizetett, sőt mellé is ült. Lőrincnek ez volt az első legényes cselekedete. Lőrinc egy lovagnak, Ilon hercegnőnek érezte magát. Még a majális után is találkozgattak. Elébb csak úgy, a kútnál, a bolt előtt, a postán, mintha véletlen lenne, utóbb már megbeszélték, mikor, hol várják egymást.

Azt kérdezte Ilontól az anyja, miért nem hívod be, ne ácsorogjatok itt-ott, van nekünk, hogy hova ültessük a vendéget. Lőrinc bejáratos lett hozzájuk, annyira odaszokott, már azt várták, mond is valamit kettőjük jövőjéről.

Mígnem egyszer az az ötlete támadt Ilonának, hogy rántottával kínálja Lőrincet.  Behozta a putujkót, a gyékényből font tojásos kosarat. Ám, Lőrinc ahogy meglátta, émelygést, páni félelmet érzett, attól, hogy hányni fog. Zavartan mentegetőzött, hogy neki most el kell menni, és nem is jött vissza.

Többé, egyszer sem.

Ez nem sokkal azután történt, amikor Lőrinc lekéste az utolsó vidéki déli buszt, és gyalog indult haza az országúton.

 Attól a naptól fogva Lőrincnek nem kell a rántotta.

Jól benne járt a nap a délutánba, a meleg nem akart alábbhagyni. Lőrinc szomjas is volt, a csizma is szorította, amikor a falu szélső házánál leült a kapu előtti lócára, pihenni. Az az egészen szemrevaló asszony kijött, szíves szóval behívta. Látom milyen fáradt. Poros is. Hosszú útról jöhet, látom, mióta ül itt, a padon. Mint egy beteget, az az asszony, Lőrincet kézen fogva vezette, simogatta a karját, a hátát, leültette.

Lőrinc bement az asszonnyal. Lőrincnek nem volt akarata. Az asszonynak, - tán a fia lehetett, - aki ott feküdt a dikón, ami igazából ágy, csak sosincs bevetve. Lehet rajta ülni, de feküdni is. A fiú most felült. Estefelé járt az idő, a fiú morgott, hogy már éhes, nem köszönt, rá se nézett Lőrincre. Azt motyogta, mikor volt már dél, sosincs főtt étel, mire hazajövök.

. Az az asszony tüzet gyújtott. A tűz nehezen kapott lángra, fújni kellett. Az asszony arca kormos lett. A lábasba zsírt kapart a bödönből egy vaskanállal. Elővette az ágy alól a putujkót, a gyékényből font tojástartó kosarat.  A kék tálat kitörölte egy blúznak vagy ingnek látszó ruhával, és tojást tört a tálba. A tojáshéjat ledobta a tűzrevaló közé. Na, még egy tojást, meg a többit.

 Lőrinc ott ült a fiúval szemben, egy széken. A széklába ingadozott, a szoba egyenetlen földjén. Lőrincnek zsibbadás borult az agyára. Nem tudta, miért van még mindig itt. Akaratát vesztve ült a billegő széken.

Nem a széket húzta arrább, hanem a derekával egyensúlyozott, hogy megálljon alatta. Belefájdult a háta, míg nézte az asszony napsütötte lábát. Néha a fiúra lesett. Ki a fene lehet ez?

 A lábosban sercegett a zsír. Kicsit mintha már füstölne. Az az asszony csak törte a tojásokat. A fehérjét, ami a tojáshéjban maradt, az ujjával kaparta bele a tálba, kár lenne a maradékát kidobni. Az ujját megnyalta, minden tojás után lenyalta róla a fehérjét.

 Ez a tojás most nem akart törni. Az asszony hozzákocogtatta a tál széléhez. Többször.

 A fiú a dikón, csak tovább sürgetőzött, amikor ez a tojás széttört.

 Nem folyt se sárgája, se fehérje. Ó, kiáltott az asszony ez beledöglött. És, ami nem kelt ki a többivel, a tojásba fulladt kiscsirke, lepottyant a többi rántottának való tojás közé, bele a kék tálba. A kiscsirkét vékony zöldes nyálka vonta be, és a szeme helyén lila színű folt látszott.

Az asszony, nevetett, nem nézett oda, de tudta, hogy Lőrinc látta a csirkét. Az asszony a kezével vette ki a csirkét a tálból. Nem volt egyszerű, mert a feltört tojások már ráragadtak. De nem mind, a tojásfehérjék visszafolytak az ujja közt a tálba.

Az asszony ezen is nevetett, és a csirkét a tűzrevalós kosárba dobta. A macska rávetette magát a hulladékra, nem fogott hozzá, szagolgatta, hamar otthagyta, felnézett az asszonyra, otthagyta. Az asszony előkeresett egy villát és felverte a kék tálban, a tojásokat. Sót pergetett rá, és beleöntötte a lábasba. Sercegett a rántotta, az asszony kavargatta a vaskanállal. A rózsástányért a stelázsiból vette ki, és ahogy szokta, a fodros köténye felemelt aljával megtörölgette. Könnyedén körbe simította és az asztalra tette. A fiú már ott ült, belekavart a fazékba, a forró rántottába azzal a vaskanállal.

Az az asszony kedvesen szólt:

• Jöjjön, - hívta Lőrincet, - jöjjön, ehet bátran, tíz tojásból sütöttem.

           Pihenhet utána egy jót, - bökött a dikóra,

  Az a fiú habzsolva evett. Azután fogta a kalapját és elment.

  Lőrinc későn kapott észbe…Az asszony le akarta fektetni, amikor ketten maradtak. Lőrinc már- már engedett neki.

Ahogy felállt a pillantása a csirkére villant. Észbe kapott. A lila szemétől.

  Összeszedte maradék akaratát és bár az asszony karjánál fogva marasztalta, kitámolygott a házból.

Amikor holtfáradtan hazaért, akkor még csak émelygett. Az anyja megkérdezte:

-Mit ennél fiam, ütök oda egy pár tojást.

 Akkor érte utol a hányás.

---------

 Azt, hogy Lőrinc miért hagyta őt faképnél, Ilon sohasem tudta meg.

 Honnan tudta volna? Lőrinc nem merte elmondani a csirkés rántottát

 Ilon erkölcsösségéhez nem fért kétség. Jól nevelt, tiszta életű vallásos, dolgos leányként nem érdekelte volna különösebben a lila szemű csirke, ő azt hallotta volna meg, hogy Lőrinc bement ahhoz a faluszéli szemrevaló menyecskéhez. és órákig ott maradt! Nem, Ilona ezt nem felejtette volna el.

Ilon nem hitte volna el, hogy azt a híresen szemrevalót csak úgy, a semmiért ott hagyta.

  Akárhogy is mismásolna, úgysem lenne tovább maradása Ilon előtt. Még egy csók erejéig sem.

Ott állna közöttük az az asszony.

Lőrinc tudta ezt.

 Ilon máshoz ment férjhez.

.

Lőrinc agglegényként nem járt más lányokhoz. Nyugtalan nappalok után éjjel az asszony lábáról álmodott. Tudta, hogy ő, a módos gazda, nem mehet egy faluszéli, kétes hírű asszonynak udvarolni, oda, akihez bárki betérhet. Saját magát is hírbe hozni? De álmaiban az asszony napsütötte, barnapiros mezítelen lábairól álmodott.

Valamikor nem így képzelte az életét. El sem hitte volna jóképű, férfias mivoltában, hogy van szerelem. amit magára büszke férfiember csak álmaiban élhet át.

*****

Fotó: www.freepik.com/free-photo/ - Image by stockking on Freepik

Sárika egy kis félig sikerült, szomorú mosollyal elnéz a többiek feje fölött, gondolkodik, majd vonakodva mondja:

- Én mondjak mesét? Miről szeretnétek hallani? Nincs nekem olyan mesém, amit elmondhatnék.

- Sárika, Sárika, olyan titokzatos vagy. Mindenkinek van, vagy volt egy meséje, amit nem lehet elfelejteni. Emlékszem, beszéltél egyszer egy pezsgőszínű kendőcsodáról, ami sohasem lett a tied.

- Nekem kendőm? Az olyan régen volt, és nem is szeretek emlékezni rá, bár, így karácsony tájt, néha, csak eszembe jut.

- Elmondod? Na, ne kéresd magad!

- Na, jó, nembánom, elmondhatom, de csak azért, hogy így talán pontot tehetek arra a régi emlékre, amikor az, az esemény megesett, köztem és a férjem édesanyja között. Akkor láttam először és utoljára azt a pezsgőszínű, habos csipkés, suhogó selyem kendőjét

Előbb még elmondok valamit.

    Tudni kell az én anyósomról, hogy nem egy szegény varrólányt szánt a fiának, hanem legalábbis egy indiai hercegnőt, a mesés vagyonával. Mondogatta is, hogy na, fiam, jól néztek ki azzal a két bőrönddel, amit Sárika hozott.

 Mindene meg volt az én jómódú anyósomnak, de talán épp ezért, örökké a tolvajoktól félt, de annyira, hogy még saját maga elől is titkolta, amije van. Hát még előlünk, ide-oda, egyik helyről a másikra rejtegette aranyláncát, aranykarkötőjét, pénzét. Hová dugdosta, idővel elfelejtette, sohasem találta, de azt jajongta, hogy elloptátok. Nagy értékűnek vélt kincsei (háza, földje, vagyona,…) esetleges elvesztése miatti félelmében, iszonyú aggodalmakat élt át, amik elrontották  éjszakáit, és megmérgezték a mindennapjait.

A gyanakvás ördöge vert szívében örökös tanyát.

És a homlokára rajzolt szigorú vonásokat, és időnap előtti gondterhelt ráncokat. Vibráló pillantása, kezeinek nyugtalan kapkodása, babráló, munkát imitáló ujjainak motozása, a bántó megjegyzéseit megelőző, idegesítő, erőltetett torokköszörülése, a firtató, számtalan, olykor tapintatlan kérdése, félelemkeltően figyelmeztettek, a –szerinte- elhanyagolt kötelességeinkre. Például, ha a boltból vettem valamit:

- Tékozolsz ahelyett, hogy gyűjtenél, csak pazarolsz…a léhaságon jár az eszed…

Riadt, lehangoló szorongás járt előtte, úszott a nyomában. És mi, fia, menye, akik becsületesen, igazmondóan élhettünk volna, mi egymással is versengve, neki hazudoztunk.

Ami, (bár néha összekacsintva cinkossá tett minket, mégis) felébresztette a bűntudatunkat, mert igaz, hogy a békesség kedvéért tettük, de mégis, gyáván, magunkat szépítve hazudtunk.

Hol jártunk, mit csináltunk, mire vittük, mik a terveink? Azt mondtuk, amit hallani akart. Ha ravaszkodásunk kiderült, önmagát látta igazolni, na, ugye, tudtam én, hogy egy hazug semmirekellő vagy!

 Na de nem is erről, hanem a kendőről akarok mesélni, de előtte ezt is tudnotok kellett.

Amit mondok nem is mese, nem is történet, csak egy emlék.

A temetése után találtuk meg azt a kendőt. Kendőt? Egy molyrágta, selyemrongyot találtunk, egy pókhálós ládában a padláson.  Sohasem beszéltem róla, - most se szívesen, - de ha már kérdeztétek, elmondom.

   Hideg tél volt, amikor karácsonykor elmentünk hozzá. Az én anyósom, talán nem szerette a meleget, vagy takarékosságból nem fűtött, de én fáztam, elindultam a belső szobába, hogy keressek valami melengető kabátot vagy mellényt a hátamra. Bár ne tettem volna, mert a komódban valamire bukkantam Egy kendőt találtam. Nem volt az akármilyen kendő. Magamra terítettem, a tükör elé álltam. Ragyogó, fényes, pezsgőszínű, selyemkendő. Hiszitek vagy sem, szebb lettem benne. Egyből beleszerettem ebbe a kendőbe, hiszen fiatal voltam, ráadásul friss menyecske, szerettem volna szépen járni.

  Ámultan forgolódtam, nézegettem magam a tükörben, amikor - előre tudhattam volna, - utánam jött az én férjem gyanakvó édesanyja.

 Rajtakapott! Hirtelen felindulásában fuldokolva sziszegte:

 - Kutakodsz? Mit képzelsz! Nem a tiéd, vedd le! Hogy merted elővenni az én nászkendőmet…

Kikapta a kezemből, elvitte előlem. Elrejtette, ki tudja hová dugta tőlem. Pincébe, kamrába, a padlásra? A kendőjét, amit magától is sajnált, amit sohasem hordott, örömét sem merte találni benne.

Azt a pezsgőszín, ragyogó, valódi selyem, csipkés, suhogó, földig leomló, betakaró csodát, amit végül a molyok rágtak össze.

 A kincsét, amiről az eset után, attól kezdve így beszélt:   

- Te, te, - szólította meg titkot sejtető szemhunyorítással, aki arra járt, - várjál már egy cseppet. Elmondok neked valamit, - de, csak neked, - amit el se hiszel. Ugye emlékszel arra a pezsgőszín gyönyörű selyemkendőmre, amibe tudod, csak egyszer mentem el a templomba az esküvőnk után? Úgy vigyáztam én arra, mint a szemem fényére. Sose hordtam. Képzeld, az én menyem el akarta lopni! Gondoltad volna Sárikáról, te hitted volna, hogy lopós? Karácsonykor rajtaértem. Már a hátáról kaptam le, ha nem veszem észre, még elviszi azt az én nászkendőmet. Úgy igaz, ahogy itt állok.   

   Lehet, hogy ti is hallottátok tőle? Hogy én honnan tudtam? Nem marad itt titokban semmi, hiszen a mama összesúgott fűvel-fával hol a szomszédasszonnyal, hol a sógornőjével, a postással, a boltossal, a kondással, még a drótostóttal is.

Amilyen szenzációéhes volt, már-már attól tartottam, hogy egyszer még nekem is elújságolja.

****

Fotó: Fortepan

Kapuja előtt álldogál Vica. Csak olyan otthonosan öltözve, ahogy elsöpörte a járdát. Kopottas fejkendő, kitaposott cipő, kiült, ócska szoknya, pecsétes kötény. Támaszkodik a söprűre. Ácsorog, nézelődik. Ennyi a szórakozása. Már késő a délután, mindig jár erre valaki, köszönnek, bólintanak: - Na, itt rendes asszony lakik, elsöpri előttünk az utat.  

 -Hagyd el Tera, semmi az nekem, de hát te hova, így estefelé, ilyen takarosan öltözve?

 - Jaj Vicám, csak ide az asszonykörbe, az időmet múlatni egy kicsikét, amilyen hosszúak az őszi esték lámpánál, egymagamba. Oszt jobban tennéd, ha tésis jönnél. Jártál azelőtt. Na, jössz? Megbeszéljük a szüreti vacsorát. Varga Jóskáék adnak egy birkát, abból lesz birkapörkölt. A juhász eltörte egy jerke lábát a múltkor, nem tud lábára állni, azt főzzük meg. Jöhetnél segíteni, te értesz is hozzá.

 - Oda, én, minek mennék, Inkább nézem a tévébe a Jóbarátokat. Versengeni? Ruha, cipő, miegymás. Még felöltözni sincs kedvem. Kik vannak ott mostanában?

 - Hát, csak akik szoktak. A Görbe Juliska, a Púpos Tóthné, Balog Eszti, Kiss Zsuzsánna néném, a Parti Csekéné, meg a fene se tudja felsorolni, mert most kezdünk megint járni, hogy elmúlt a nyári dologidő.

- Na, mindegy, csak azt ne mondtad volna, hogy a Balog Eszti is jár.

–Tán haragba vagytok?

- Megszégyenített, szégyenbe hozott.

- Csak tán nem?

- De bizony, hogy igen!

 - Mikor, mivel?

- Hát még a farsangba. Ott voltál te is, nem?  Na, csak azt ne mond, hogy nem emlékszel. Mikor arról volt szó, hogy süssünk farsangi fánkot. Rám bízták, mert ismernek, tudok főzni, sütni. Én, amilyen hülye vagyok, elvállaltam. Eszti meg egyszerre csak elkezdte. Okoskodott. Hogy mit akarnak énvelem, nehogy már rám bízzák. Még most is ég a képem a szégyentől. Egy ilyen gyüttment beszél, azt se tudjuk, honnan való a csóró. Mert, hogy a fánkot, ő, amikor összeállítja, nem tesz bele tejet, hanem joghurtot. Hogy attól nem olyan zokk a tésztája. Meg hogy attól nem szívja tele magát olajjal. Joghurt! Még mit nem. Kispórolni a belevalót. Meg hogy az a jó baracklekvár hizlal. Hogy helyette, ő csak gyümölcslét adna hozzá.  Még azt mondta nekem - nekem,- aki száznál több lakodalomba főztem a töltött káposztát, hogy az se olyan, amilyennek lenni kéne. Zsíros a szalonnától, amit belefőzök. Meg, hogy ő, nem tesz bele borsot, csak paprikát. Paprikát? Mikor annak bors a lelke, meg a fokhagyma, egy kis csokor ízes csombor. Ő hagymát is reszel bele. Vereshagymát. Hallod? Így elrontani azt a drága jó disznóhúst. Hát csak egye meg, aki rosszul akar lenni. Kinevetett éngem, a festett szájával, hogy nem tudok főzni. Én, oda, azóta nem járok.

- Mit törődsz te Esztivel? Mikor te nagy mérgedben elmentél, mindenki ráripakodott, hogy a divatlapjából vett flancos étellel már csak ne etessen minket, hanem akkor inkább Kissné keresztanyám főzzön nekünk. Arra azt mondta, hogy abból meg ő nem eszik, jobb lenne, ha senki se, mert ő már a reformkonyhát pártolja, meg a kímélő étrendet. A diétát. Hát még mikor elkezdte, hogy azért van errefelé ez a sok szalmahasú mámi, meg a térdét fájdító, túlsúlyos nyanya, na, akkor felzúdultunk ám, hogy ha annyit dolgozott volna életébe, mint mi, az itteniek, másképpen beszélne. Meg aztán - köztünk legyen szólva, - hogy néz ki? Se eleje, se hátulja, mint egy deszka. Nagyra van avval a diétával, de az udvarába se egy hízó, se csirke, se kacsa, még csak egy galambja sincs. Nem is töri magát érte. Nem főz egy jót. Te tudtad azt, hogy hordja azt a sok regényt a könyvtárból.

Te Vica, igaz-e, emlékszel, lánykorunkban, mikor azt írtad az én emlékkönyvembe, hogy: Szitát forgass ne regényt, úgy hódítsd meg a legényt. Nem a regényekhe’ vagyunk mi szokatva. A dologho’. Munka után jöhet az a jó vacsora. Na, csak gyere, tudhatod, hogy te vagy a közénk való. Ja, te Vica, - igaz is, - lehet, hogy Eszti ott se lesz. Özvegyemberrel látták tegnap az állomáson. Sós Ferivel mentek valahová. Avval udvaroltat magának.

  - Udvaroltat? Nem mondod! Nem fér a bőrébe? Hisz amilyen rozoga az a Ferke, a’ mán nem udvarol, csak kertel. Lesz még annak baja, ha vacsorára Esztitől csak egy kis teát kap, zöldsalátával! - Csak legyen is, te, Vica, igaz-e. Hadd koplaljanak. Diéta? Még mit nem. Így jó már nekünk, ahogy megszoktuk. Na, mit szólsz, jössz?

- Hát tudod, te Terka, ha belegondolok… hát ...én, nem is tudom…

- Gyere csak Vicám, gyere azért is! Még ő beszél, egy jött-ment, árosi. Nálad jobban ki tudná, a birkapörköltet, jó csípősen, szaftosan, sok hagymával, igaz-e? Kapjál csak magadra valamit, gyere, megvárlak.

 ***

Fotó: Fortepan / Főfotó

Már megint osztálykirándulás! Robinak nehezére esett elmenni.

Tudta, hogy a fiúk számháborúzni fognak. Ez volt a kedvenc játékuk.

Robinak ez nem volt kedvére. Már attól is borsódzott a háta, hogy ott bujkáljon a bogaras, hernyós bokrok között, de azt végképp elutasította, - hogy ő lesből támadjon, vagy hogy őt lesből legyőzzék. A tévéből látott dzsungelháborús rémület fogta el.

A biztos vereség előérzete. Nem akart veszíteni. Egy ilyen eminens! Az erdőben nem érvényes az ötöse. Mit szólnának a többiek, ha ügyetlen? Kiröhögnék, igen, egészen biztosan ezt tennék. Mint legutóbb is. Nem is akar rágondolni.

Az állomáson találkozott a többiekkel. Legutolsónak érkezett a bakterék Józsija. Könnyű neki nem késik el, elég, ha akkor jön le, amikor a kisvonat beérkezik. A zsebéből egy marék napraforgót vett elő, nyújtotta Robinak: - Akarsz?

Robi elfordult. Hogy ez milyen hülye! Azt hiszi fogok itt köpködni?

   -Ugyan már, vidd innen!

   A vonaton az ablakhoz állt, bámulta a vidéket. Rosszkedve egyre nőtt.

  Hamar, - Robi szerint túl hamar, - odaértek az erdei megállóhoz. Mindenki kapott egy számot, és elindultak az erdő felé.

   Robi az utolsók után ballagott. Amikor ahhoz a lehajló ágú lombos fához értek, Robi engedett egy hirtelen ötletnek. Ő, aki soha nem szokott fára mászni, egy szempillantás alatt ott ült az alsó, lehajló ágon, eltakarva a sűrű lomboktól. Az első percek! Micsoda megkönnyebbülés! - -Hűha! Ezt jól kitaláltam! Engem aztán kereshetnek!

Idő múltán azon vette magát észre, hogy fülel. A többiek zajára, a játékuk, - Robi számára érthetetlenül boldognak tűnő, - önfeledt kiabálására. Rejtőzködése első perceinek öröme elmúlt.  Ehelyett a maga választotta helyzet egyre kínosabbá vált. Hangyák mászkáltak a leveleken, (vajon csípősek?) a hátát, fenekét szúrta az ág, akkor lemászott. Lassan bandukolt az állomás felé.

   A fiúk, még a vonaton is a sikertelen játék elszalasztott lehetőségeit vitatták. Azon tanakodtak, hogy a jövő heti visszavágón mit és hogyan tegyenek másként. Józsit okították, akinek a figyelmetlensége miatt már nem egyszer megjárták.

  Robinak nem ezen járt az esze. Azt gyakorolta magában, hogy mit fog mondani, ha megkérdezik, hol volt, míg játszottak. Készült egy frappáns, gunyoros, - ezt a „játszogatást” lekicsinylő - válaszra. Addig is, elővette a könyvét, mint aki most is lám, - tanul.

   Ám, hiába várt, senki sem szólt hozzá. Észre se vették a hiányát. Vagy megszokták, hogy sosincs közöttük?

    Loppal, a könyve fölött leste a többieket. Mintha filmet nézne. Azok, kettes, hármas, négyes vagy többes csoportokban, itt-ott egymásra támaszkodva, egyszerre beszélve, egymás szavába vágva, gesztikuláltak. - Hülye vagy te öregem, - meg ehhez hasonló felkiáltásokkal fűszerezve beszédüket, valósággal lubickolni látszottak az együttlét örömében.

    Robi szívébe élesen sajdult bele a kérdés: - Vajon mit tudnak ezek mind, amit én nem?

     A kisvonat bekattogott az állomásra. Robi, nem sietett haza. Ácsorgott. Egy ideig rugdosta a kavicsokat, elhessentette verebeket, egy kővel megcélozta a bakterék lusta macskáját, - nem találta el.

    Elindult, tétovázott, megállt, mint aki vár valamire.

    Végre! A bakterék Józsija, - aki már hazaért -, kinézett az ablakon:

     - Te meg még itt vagy Szabó? Gyere fel társasozni!

      Robinak egy kissé reszelősre sikeredett a hangja: - Inkább te kérezkedj el mihozzánk, mert engem azóta már várnak otthon, jó?

   -Jó hát! Oké! - kiáltotta Józsi és már ott is volt. Zsebéből szóródott a napraforgó és lógott a cipőfűzője. Egy almát harapdált, hersegtetve. Józsi maga volt a megtestesült derű.

      -Apám, nem volt ma szerencsém. Olyan számot kaptam, amit könnyű volt leolvasni mondta Józsi teleszájjal, - és oldalba bökte Robit, -te, a jövő héten, ha meg lesz a visszavágó, olyan misztikus számot fogok találni magamnak, amivel tuti, hogy végre szerencsém lesz. Akarsz egy kis szotyit?

- Naná, hogy akarok! Te Józsi, nekem is jó lenne, egy olyan szerencseszám, a találkozóra. Ha volna számomra is egy tipped.

- Oké, pajtás! Te csak ne félj, míg engem látsz, -és bátorítóan veregette meg Robi vállát. Már tudom is hogyan! Van a mamámnak egy régi kabalás könyve, abból kivadászom. Vagy ha akarod, áthozom és együtt keresünk neked is.

    Robi fellélegzett. Nahát, ez a Józsi!

- Te Józsi! Megoldjuk. Igaz? Barátom, mi együtt.

Fütyörészni kezdett, amihez Józsi csakhamar csatlakozott. Ruganyos léptekkel, a dallam ütemére mentek hazafelé, mint olyanok, akik máris nyerésre állnak.

Fotó: Fortepan / Faragó László

            - Ilona, -figyelmeztetett a nagyi, - most, hogy végre kaptál állást, el ne felejtsd, hogy mihez tartsd magad. Te ne engedd, hogy ott Icának, vagy Ilusnak, Icusnak, vagy Ilikénk, pláne ne Csirinek, nevezzenek, - mint egy csirkét-. A Te apád - (az az iszákos, léhűtő, csavargó) olyan régi, jóhírű családból származik, hogy Téged csak az elődök nyomán, Ilonának lehet szólítani. Bemutatkozol, hogy Halassy Ilona vagyok.

-Jaj, nagyi, nem mindegy?

–Lehet, hogy neked még most mindegy. De majd rájössz, hogy így helyes, ha valakinek akarod érezni magadat.

Izgultam, amikor az első munkahelyemre benyitottam. A főnöknő azonnal megölelt: - Jaj, te kiscsibe! Hány éves vagy te? Már érettségiztél?

 Igen, mert nem voltam magasabb, mint egy nyolcadikos. És azután már csak Csibe voltam, ahogy a nagyi megjósolta. Persze, neki nem mertem elárulni. Feledésbe is merült az egész megszólítás. Nekem jó volt, hogy így neveztek, mert nem sokat követeltek tőlem. A kis Csibe voltam.

Beültettek a portára, ott én mindjárt otthon is éreztem magam. Ott ültem, és intézkedtem. Tudtam ám kivel hogyan beszéljek, kinek mit segítsek! Ó, úgy belejöttem, hogy mikor kit lehet beengedni, vagy elküldeni. A konyhásokkal jóba lettem, a szakácsnő még tízórait is küldött nekem. Lehet, hogy ez nem volt véletlen, mert mindig Marcival küldte. Vagyis, lehet, hogy Marci akart nekem kedveskedni. Marcinak is ez volt az első munkahelye, a konyhán segített, mert élelmiszer iskolából jött, szakácstanuló volt.

Egy évvel volt idősebb nálam, ezt hangoztatta is, hogy nehogy elbízzam magam. Volt neki egy kis motorja, azzal járt be dolgozni. Sokszor megnevettetett, hozott nekem még este is vacsorára valót, ha maradt a konyhán az ételből. Meg azt is megtette, hogy ha késő este lett, - ősszel korán sötétedik, - hogy ne várjam az autóbuszt, hazavitt.

 Na, ennek a nagyi nem örült.

 –Te csak lányokkal barátkozzál, Ilona, kicsi vagy még az udvarláshoz. Majd, ha férjhez akarsz menni, egy rendes fiúhoz, akkor lehet.

 Azt megengedte, hogy ha táncmulatság volt a gyárban, akkor ottmaradhattam, de tízre haza kellett menni. Hát így kezdődött a mi kettőnk együtt-járása Marcival. Ha a főnöknő meglátott minket együtt, csak tréfásan megfenyegetett, mint aki sejti, hogy szerelembe estem.

• Na, na, Csibe aztán jól viselkedni!

 Mire gondolnak? Hiszen nem tettünk semmi rosszat. Kezdtem magamat figyelni, hogy tényleg ne tegyek semmit, ami kifogásolható. Már nemcsak a nagyi, hanem ő is figyelmeztet?

Igaz, Marci egyre bátrabban viselkedett velem. Átkarolt, kezemet simogatta, és egy este mikor hazavitt, meg akart csókolni. Ez nagyon meglepett. Nem voltam olyan hangulatban. Éppen akkor, amikor ott, a kapu alatt meglátott minket a nagyi barátnője, Böske néni, aki a csoszogós papucsában hangtalanul jött le a lépcsőn.

Megszólított: - Ilona, aztán csak rendesen viselkedni!

 Akkor én idegességemben ellöktem magamtól Marcit:

• Hagyjál már! Menj haza! Ne nyúlj hozzám!

Én magam is meglepődtem ekkora goromba, hogy lehettem! Marci egyet se szólt, megfordult, otthagyott. Elment. Nem szóltam utána, mert az a néni beszélt hozzám:

• Mind ezt akarja, ilyenek ezek. Otthagy, ha megkapott! Azután meg másikat bolondít. Jól van, nem szólok nagyanyádnak, ne félj.

 Azt az éjszakát, a másnap reggelt, senkinek sem kívánom. Nem aludtam, nem sírtam, csak nagyon feszült, szorongó lettem. – mit tegyek? Bocsánatot kérjek? De akkor azt hiszi, jól viselkedett velem, és máskor is megteszi, amire vágyik. Vagy mintha haragudnék? De nem is haragszom.

…és beültem a portára, és nagyosan akartam mindent megtenni, amit kell, de nem nagyon sikerült. Nem figyeltem, mindent eltévesztettem

Marcit nem láttam akkor se, és egész héten se. Nem keresett! Haragszik? Nem akartam kérdezősködni utána. Hátha nem helyes?

Buszoztam, étvágyam se volt, aludni sem tudtam. Sokat fájt a fejem. Akkoriban nem látott engem senki még csak mosolyogni sem. Mit tegyek? De nem volt senki, akitől megkérdezhettem volna. Soknak, hosszúnak tűnt minden nap.

 Hát még két hónap? És én egyedül voltam, és csak gondolkoztam.

 Egy este, már éppen le akartam feküdni, amikor a nagyi megkérdezte:

- Mi a bajod, nagyon csöndes vagy mostanában.

-Jaj, nagyikám, csúnyán elkergettem Marcit. És azóta nem láttam, mit tegyek?  Mama!

- Hát persze, hogy nem láttad. Már van annak pár hete, hogy telefonált, behívták. Most katona Cegléden. Ahá! Akkor hát ő lehet az, aki többször is rajtam keres valami Csibét. Nem mondtam neked? Elfelejtettem. Mondtam neki, hogy itt nincs olyan nevű lány. Tegnap is telefonált, hogy szombaton jön először szabadságra. Te Ilona! Én ezt nem értem, ki a csoda lehet az a Csibe?

*****

Fotó: Fortepan / UWM Libraries

                           … amikor az urát szél érte, anyjuk akkortájban kezdett egyre gyengébb, elesettebb lenni. Azt hangoztatta, nem fáj neki semmije, csak fáradt, és nincs kedve enni. Azt hitték a lányok – akkor már hárman háromfelé, - hogy az apjuk miatt kesereg. De mikor már nappal is le-lefeküdt az ágyba, akkor, - Irénnel, a bementek a városi doktorhoz.A doktor elkedvetlenedett régi betege láttán. A vizsgálat után csak Irénnel akart beszélni.

 -Mit mondott neked? - kérdezgette az anyja. -Hát, csak azt, hogy tartsuk ám jól, meg fog gyógyulni.

 Irénnek alig lehetett hallani a hangját – és az anyja érezte, hogy nem mondott igazat. De mégse faggatta tovább. Rosszul érezte magát, feküdni vágyott.

Nyár volt, esett a júniusi záporeső. A tetőn átszivárgott a víz, át a gerenda mellett a mennyezeten, éppen az asszony feje mellé, a párnára. Nehezen húzta odább a fejét, és hangosabban szerette volna kiáltani, de csak rekedten tudta kérni:

- Hozzál be valami edényt, már megint beázik a tető.

- Hozom, hozom. - szólt a kis Tera, és már jött is, de nem a lavórt, hanem a gőzölgő levest hozta:

- Csendesedik már az eső, most inkább egy kis levest hoztam, ennie kell.

Segített felülni a betegnek és kanalanként adogatta a szájába a levest.

 –Inkább szomjas vagyok, tiltakozott a beteg. – és Tera indult vízért.

 -Kislányom, hozd ide a fényképeket a szekrényből, tudod azokat a régieket! - szólt utána és visszafeküdt. Annyiszor akarta már eddig is, - mióta itt feküdt, -látni a fiatalkori képeket.

 Istvánt, a katonaruhában. Milyen volt? Hát, olyan, hogy újra hozzámenne! Már most ennek 40 éve.

Ó, igen! Az első tánc. Együtt táncoltak. Nem bálban, de akár bálnak is lehetne mondani. Ez csak olyan vígalom volt. A szérűn, amikor befejezték azt a cséplést. Gulyás Feri elkezdte fújni azt a kis - marokba illő, - szájharmonikáját. És Balogh Józsi derékon kapta Tóth Zsuzsit. Mindenki járta már, amikor Balla István kézen fogta Bedő Teréziát, és úgy húzta maga után szó nélkül. És megforgatta, hogy Terézia azóta is szédül. Nem volt sem előtte, sem utána semmi. Még beszélgetés sem. Jó tánc volt. Váratlan, lendületes, fiatalos. Gyors. Olyan…férfias, határozott. Egy ilyen tizenhét éves, ártatlannak? Az első tánc, egy felnőtt férfival. Nem egy éretlennel. Egy magas, csinos, mosolygóssal. Látta ő, már máskor is. A kútnál, a templomban is, meg most amikor a kévéket szinte feldobta. Mert erős. Most meg táncol. Tud is! Ővele, Bedő Terivel. Ez nem is igaz! De azért nem tévesztette el a lépést. Járta, ahogyan kell. Csak a végén kapaszkodott a vállába, mikor a forgásban megszédült. És szédül, most is. Akkor nem nevette ki őt, hanem szorosan átölelte, hogy azóta is érzi.      --------

          Elnézegette a fényképen 17 éves, saját magát, amikor a városba küldték a szülei, a gazdag rokonokhoz, hogy tanuljon jó modort, tudjon főzni, varrni, …szóval, amit otthon már tudott, azt kifinomítani, amire egy lánynak szüksége lehet, ha férjhez megy. Ugye, hátha még férjhez is adnák! A rokonság szívesen fogadta, hiszen segíteni is fog, úgy tanul.

 A kép láttán elcsodálkozott. Szokatlan volt a viselete. Két hosszú copfján szalagcsokor. A ruhája, - ma már nem venné fel egy lány sem. Nyakig begombolt, hosszú ujjú, bokáig érő, a dereka ráncolt. A cipője, - nahát, - a cipője magas szárú, fűzős. Ám a mosolya, derűs, sűrű fogai fehéren ragyognak.

Szép kislány lehettem, most először gondolt erre. Igen, és vidám, mindig készen a nevetésre.

 Gomboséknál, ahol, a keresztanyja az apja nővére, - Margit, - a ház asszonya, bevezette a háztartás titkaiba Piacra, boltba és vasárnap a templomba vitte. Elvitték magukkal, ha társaságba, bálba, valamilyen találkozóra mentek, hadd tanuljon társalgást, viselkedést. Kész háziasszony lett Terézia. Tavasszal elvitték a húsvéti bálba. Mindjárt akadt táncosa, aki igen hamar bejáratos lett hozzájuk. Virágot Margitnak hozott, cukorkát, csokoládés bonbont a kis Terikének. Akinek eleinte, - miközben magában kinevette az udvarlót, - nagyon tetszett az ajnározás. Ám egy napon keresztanyja azzal lepte meg, hogy:

- Hozzá mennél-e Ernőhöz, aki megkérne?

–Én? Ehhez a vénlegényhez? Dehogyis mennék! - kiáltotta rémülten, mikor látta, hogy ez nem tréfa.

Amikor Margit arról kezdett beszélni, hogy Ernőnek van mit aprítani a tejbe, jól menő üzlete van, csak egy ügyes asszony hiányzik a házából. Mi, azt ajánlottuk, hogy próbálja meg, kérjen meg téged. Holnap eljönne, ha te is beleegyezel.

 -Ez komoly!? De hiszen én otthoni fiút szeretek! - kiáltotta ijedten. Én ahhoz megyek hozzá.

 –És az kicsoda?

 -Hát Balla István!

-És ezt tudja Balla István is?

- Nem tudja! - sírta el magát Terézia.

-És mikor tudja meg?

-Azt nem tudom!

- Na látod, hiszen akkor minden jól van, holnap igent mondunk Ernőnek. Nem a szerelem a fontos a házasságban, hanem a „van”. A szerelem majd megjön a vagyonban. Ez ám a szerencse! Menj aludni holnap légy szép, vidám menyasszony!

Ezután aludni küldték, amiből semmi sem lett. Nem gyújtott lámpát. A holdvilágnál akkor este Terézia összecsomagolt, kapkodva, ideges gyorsasággal. –Hazamegyek!

Amikor elcsendesedett a ház, akkor remegve kilopózott az utcára. Hazafelé vette az irányt. De merre? Azt sem tudta, hol, merre van a hazaút, csak azt, hogy a falu alatt folyik a Rába. Aha! A folyópart hazavisz! Tavaszi hűvösséggel és csönddel fogadta őt a folyópart. Jól esett, a folyóvíz illata. Valahol messziről kutyaugatást hallott. A hold hol rámosolygott, hol elbújt a felhők mögé.

Egész úton attól félt, mit szólnak otthon? És rettegve gondolt Balla Istvánra, aki nem is tudja, hogy a tavalyi cséplő-bál óta, amikor megtáncoltatta őt, azóta egyre rágondol. Ő mit fog tenni? Lehet, hogy kineveti? Az út elején fázott később kimelegedett, elfáradt. Akkor vette észre, hogy a télikabátot nem hozta el. Nem akart a nedves fűre leülni, még elaludna.

A csomagja is ránehezedet. Hosszú, nehéz volt ez a menekülés. De ha százszor kérné, akkor is otthagyná azt a kérőt, a városi vőlegényt...

A falu szélénél, ahol lekanyarodott a partról az út, egy szekér állt meg mellette, az hazáig vitte, a már nehézkesen ballagót.

 Akkor kelt fel a nap. Már borzongott, és úgy sajogtak a lábai, hogy szinte beesett az ajtón. Az apja látta meg, de mire odaért mellé, Terézia már a fal mellé, a földre rogyott.

-Hát te? Hogy kerülsz ide? Hogy jöttél? Ki hozott haza? Miért ilyen váratlanul? Ezeket az anyja kérdezte, miközben bevitték, a cipőjét levetették és forró vízben áztatták a sebes lábát.

- Harminc kilométert jöttél gyalog? Bántott valaki? Hol van a kabátod? Lefektették.

 Akkor szólt először: - Én Balla Istvánhoz megyek hozzá, nem a győri boltoshoz!

…és elaludt, az otthoni védelem biztonságában.

Jöttének hírére összefutott a rokonság, a szomszédok.

- Gyalog jött haza? Egész éjszaka egyedül? De miért?

 - Hát, mert Balla Pistához akar hozzámenni!

- Megkérte?

- Nem is tud róla!

- De hát ez bolondság, pont most jutott eszébe?

- Igen, mert hozzá akarták adni Tóth Ernőhöz, a festékboltoshoz.

- Ahá! Hát akkor ezt elmondom Pistának, - határozott a szomszédasszony.

          Így történt, hogy a leány hazaérkezése utáni második vasárnap, a kocsijával, csengős, felszalagozott lovakkal, jött Balla István, Bedő Teréziát megkérni, hogy legyen a felesége.

 Akkor szóltak egymáshoz először. Egy pár szót.

                                                   -----------

         Terézia könnyesen nézte az esküvői képüket. Szorította a kezébe.

A többi kép szétszóródott az ágyon.

Az eső újra megeredt, és az asszony könnyei összefolytak a mennyezetről lehulló esőcseppekkel.        

Fotó: Fortepan / Hámori Gyula

Nem, barátom, te csak sohase mondd magadról, hogy van végleges, örök időkre szóló, határozott életelved. Hogy te ilyen, meg olyan vagy. Sohase tudhatod, mi lakik benned. Te is változhatsz, méghozzá nevetséges módon.

 Csak hallgasd meg, neked elmondom, mi történt velem, akár ki is nevethetsz.

  Szóval, hogy az elején kezdjem, apa létemre, tudtam én, hogy a gyerekeknek, a családi kapcsolatokon kívül is, meg kell tanulni a kötődést. Rokonok, barátok ismerősök kellenek. Sőt tanulni a törődést, a kisebbekkel, a gyengébbekkel való felelősségteljes magatartást. Játékosan, természetes közegben. Babával, játékmacival, mit tudom én mivel, ezek nem játszottak. -Na, jó, ha nem szerettek babával, plüss állatokkal játszani, ha ti igazi, élő állatokat szeretnétek, rendben van milyen állatot szeretnétek?

 Beadtam a derekamat. –Jól van, vegyetek állatot. De sem macskát, sem nem kutyát, ide az emeletre, azt nem.

-Akkor madarat?

-Madarat, milyen madarat? Már láttam magam előtt a horgas csőrű papagájt, amint a nyitott ablakon kirepül, – gyermekeim visítozásától kísérve. - Nem papagájt, apa, csak esetleg egy díszpintyet. Az énekel, füttyög, kedves hangjával téged is felvidít majd.

 És én láttam a kalitka környékén, földön, asztalon, a millió kásahéj szemetet, tudva, hogy a takarításra serkentő morgásomat, - mindjárt papa! -  felkiáltás után feleségemnek vagy nekem kell összesöpörni. Valamint az első hét után, övé lesz a madár etetése a kalitka kitakarítása is.

Nem, madarat ne!

, Elfáradtam a reménytelen ellenkezésbe, és az elején még tiltott, minden rossznak elmondott, és újra szóbahozott tengerimalacoknál feladtam a küzdelmet.

- Apa, az nem rág össze semmit, annak nincs szaga, és kevéssel beéri.

Na, jó, vegyetek tengerimalacot- és ezzel, kedvenc sportújságomba temetkeztem.

  Azután jöttem rá, hogy könnyelmű voltam. Na igen, mert én, csak egy, vagyis egyetlen egy állatra adtam engedélyt. És mit látok? A hatalmas, - fél szobát elfoglaló ketrecben, - nem kalitkában, - ketrecben két, azaz kettő állat lakik. -Hogy-hogy kettő? - kérdezem megütközve.

-Miért, te nem sajnálnád, hogy egymagában unatkozzon?

-Vagy féljen egyedül éjszaka, - kiabál rám, a kicsi.

 Ez ellen nincs mit mondanom.

 Legyintek és apai szigorral rájuk dörrenek: - A tiétek, éhen-szomjan meg ne dögöljenek!

 Megint könnyelmű voltam. Nem érdeklődtem tüzetesen az állatok felől. Igazából meg sem néztem őket. A gyerekek, mintha megkönnyebbültek volna ettől a figyelmetlenségtől. Vállalták a gondozást, a munkát, az etetést, a takarítást.

 És lesték az állatokat. Dicsérték őket. Hogy a Pufi így, a Töfi úgy. Csak nézzem meg őket, milyen aranyosak, mennyire szeretik egymást. Erre kellett volna felfigyelnem, de nem.

  Igazi hallgatójuk, a malacok nézője, a feleségem volt. Ő, biztatta, már az elején a gyerekeket az állatgondozásra. Sőt, többet tudott róluk, ő volt, akivel a gyerekek megvásárolták, sőt, egy kis titkos tervük volt, amit én előttem „elfelejtettek” említeni.

 Olyannyira pártjukat fogta, szokatlan társbérlőinknek, hogy szerintem, titokban, etette is őket, ha látszott, azok már tikkadnak a szomjúságtól, vagy a rácsot rágják. Na igen az első malacmámoros hét után, volt erre is példa, ha a gyerekek elfelejtkeztek róluk.

 Ám, az én figyelmetlenségemet további meglepődések követték. Amint kiderült, hogy a mi két malacunk, nem csakhogy ketten, hanem annál szorosabb, sőt mondhatom, elválaszthatatlan kapcsolatban vannak. A nagy nézegetésnek ez volt a hátterében. A malacok párkapcsolata. A Pufi lány, a Töfi fiú lévén, az istenadta. Egy ketrecben. Amire én nem számítottam, az a malacok szaporulata.

----------

Hallom, három kismalacunk született a héten.

 -Apa! Hogy milyen édesek a kicsik, látnod kellene!

Még ez hiányzott. Ez már kész farm. Malacfarm. Mit csináljunk velük?

Jut eszembe, ezelőtt régen, a fölösleges kismacskákat vízbe fojtották.

Csakhogy ezek, kismalacok! Kellett nekem megengedni!

 Egy tiszta fekete, egy barna, mint az anyja, és a tarka, a fején egy fehér csillaggal, épp az apját formázza.

   Hogy honnan tudom? Megetettem őket. Hát! Naná! A picik, tágra nyitott, fekete gombszemükkel ártatlan bizalommal néznek rám. Futkosnak, mocorognak, irtó ügyesek. Adok nekik egy kis almát. Odajönnek, szagolgatják, megkóstolják. Eszik. Életrevalók, amit kell, mindent tudnak.

   Mindjárt kitakarítom a ketrecüket. Friss forgácsot kapnak. A tenyerembe simulnak, amikor kezembe veszem őket. Kicsike, meleg izomgombócok.

 Nem félnek a simogatásomtól, sőt mintha elernyednének tőle. Na, holnap reggel korán, hozok nekik friss szénát, malaceledelt, malacvitamint. Nehogy betegek legyenek már. Majd tudom én, mi kell nekik.

----

Csak gyere, nézd, nézd őket! Ni, most is, a kicsi tarka, hogy néz rám, azzal a kutató, várakozó, fekete pitykeszemével! Már megismer!  Te, te, kis mókuska, mit adjak neked?

 Na, mit szólsz? Csak azt ne mondd, hogy kérsz egyet, mert arról szó sem lehet.

  Na, menjünk, még kinevettetem magam, ha a feleségem meglát.

  Ajaj, a gyerekek már jönnek is!

  Tűnés innen, még azt hinnék, szeretem ezeket a gombócokat.

                                                               -------

  -Barátom, tudod, tudod milyen hülye voltam? Azt nem lett volna szabad: - először megetetni őket.

 Most hogyan hagyjam abba?

************

Fotó: Unsplash /  Bonnie Kittle 

„Zúg az erdő, zúg a nádas

 A fekete éjszakában,

 üthetitek a nyomomat

Utánam a fergeteges fellegekből Vihar támad!”

Egész nap ezt dúdolta, míg a szénát kaszálta. Háború van. Neki is ott kell lenni.

 Az elöljáróság, jegyző, a tanító, a pap: szent kötelesség a haza védelme.

Még csak tizenhét éves. Magas, vékony, izmos. A tekintete nyílt, őszinte. Az arca lányos, azt mondják, nem hiába anyja kedvence, ártatlan. A társaságban is a lányok kedvence. A bálban szívesen táncolnak vele, udvarias, kedves modora, na és a humora, a szójátékok, a tréfák, a társaságot jókedvre hangoljak.

   Most egyedül dolgozik. Kaszál. Elfárad. Már egy hete rá van bízva a tanya. Kapálni kell a tengerit, kaszálni a lucernát-meg az állatokat ellátni. Etetni, itatni.

A bátyja katona a debreceni huszároknál szolgál. Olyan lovat kapott, mint egy tiszt. Úgy ült rajta megcsodálták. Szerette, beszélt hozzá, tisztán tartotta, a ló mintha értette volna. Ha csak lehetett, meglátogattuk. Büszkék voltunk rá.

Melegen sütött a nap. Délfelé járt az idő. Kiegyenesítette a derekát, szétnézett, várta húgát, Zsuzsit az ebéddel messziről virított a piros kendője. Örömmel várta. egy orgonabokor hűvösébe ültek le. -Ügyes vagy már épp megéheztem. Jót főztél. - Nem én, most anyánk főzött.

Egy pillanatra elfordult. - Jóllaktál? Mert levelet hoztam. - Nekem? -Igen nézd meg, vette ki a zsebéből. - A fiú kibontotta. Felkiáltott: - Tudtam, a behívó. Ezért volt a rántott hús, az uborkasaláta, anyám tudta nem leszek jókedvű a behívótól. Nem mintha szerettem volna a mezei munkát, de annak örültem amikor a dűlőútról végignéztem a rendet, amit kaszáltam, elégedett voltam: Megtettem, amit kellett, de elmenni parancsra ölni, harcolni olyan dolgos férfiakat elpusztítani, mint én, vagy a bátyám, az a haza védelme? Én is eleshetek. Gyermekkoromban arra neveltek, hogy jó gazda legyek: dolgos, a bibliai tíz parancsolat. Azt kellett követni. Azt sem tudom, miért kell annyi katonának meghalni. Akik parancsolnak azok otthon a jó biztonságban élnek.

  Értem én. Csak, ha el akarják venni a hazát, az otthonunkat, a békénket. Akkor kell a fegyver, lőni és győzni. Annyi ereje kinek van? Ilyen kicsi országban! Azt mondják, a királynőt megölte egy elvetemült gyilkos, azért van háború. Bosszúból kell ölni! Nem vagyok bosszúélló, lehet, hogy ez baj.

Míg anyám sírdogálását hallgatom: - Mennyire vártalak, mennyire szeretlek kisfiam, és elvisznek tőlem.

A sorozáson a többiek dalolva mentek, mint akik bátor katonák. Mi az országúton meneteltünk, én gyakran a gyalogjárón minket kísérő asszonyokat, lányokat néztem. Anyámra mosolyogtam, bátorítani szerettem volna. Hallottam a szavát. - Becsüld meg magad kisfiam, írjál, ha tudsz, hadd tudjunk rólad! Én nem daloltam, igaz, nem is ittam, ők attól lettek bátrak talán.

 Kaposvárra irányítottak bennünket. Bár nyár vége volt, de hűvös, esős, szúnyogok, szél, rossz idő. A ruházatunk nyárias, fázósan dideregtem. Néhány nap múlva már a hideg is kirázott, nem volt étvágyam Mi van? Beteg lettem? A doktor azt mondta, maga fiam maláriás. Kórházban tudják meggyógyítani. Így kerültem Budapestre, kórházba. Nyolc ágyas kórterembe. katonák feküdtek az ágyakon. Akik között voltak sebesültek is, de a katona, ha egy kicsit jobban érzi magát már inkább viccelődik, nem jajgat. Igyekeztem jól viselkedni, de bizony amikor a levert, a magas láz, amiatt elvesztettem az életkedvemet.

A nap fénypontját a reggeli lázmérés, Viola kisnővér jötte jelentette. Viola alig volt idősebb nálam. Önkéntesen lett ápolónő. Így szerette a hazáját, hogy addig nem járt gimnáziumba, míg szükség volt a segítségére. Nem tudom miért volt hozzám kedves, de amint belépett intett egy köszönést. Mosolygot. Lehet, hogy azért tüntetett ki a figyelmességével, mert egykorúak voltunk? Az is igaz, hogy én kezdtem a beszélgetést. Vékony, karcsú, derékig érő szőke haja befonva, kék szeme ragyogó tekintete! Nem szentségtörés, de mintha maga Mária lépne az ágyamhoz. Ilyen szép kislány nincs több az egész világon!

A törött karú hadfi, szóvá is tette, hogy többet foglalkozik velem. Viola azt mondta: - Nem látja milyen beteg, estére mindig felszökik a láza!

 -Na, ha hozzám jönne nővérke az enyém is az égig szökne.

 Nevettek, jó indulatú csipkelődések voltak. Legtöbbjük nős volt, egy-két kisgyermeket hagytak otthon.

Aztán vége lett ennek is, lábadoztam, már a folyosón sétálgattam. Ott beszélgettem Violával, ha volt pár szabad perce. Aztán szólt az orvos, hogy néhány nap múlva elengednek. Két hét szabadságot kapok.

Mit éreztem? Egyszerre örömet és fájdalmat. Anyám miatt örültem, De akkor nem látom többé Violát. Az első igazi szerelmet, soha többé. Még a kezét se fogtam meg. Délután a folyosó kanyarulatában félrevontam Amikor megtudta, hogy elmegyek, akkor ő fogta meg a kezemet: - Isten segítse édesanyjához, legyen egészséges és boldog! A hangja fátyolos volt, a szeme könnyes.

Jövés-menés járkálás közben valaki rászólt Violára: - Nővérke nincs dolga? Még rám nézett és abban a pillanatban megpuszilt. Gyámoltalan bátorsággal az arcomat érte.

Úgy eltűnt mellőlem, mintha ott se lett volna. A sírás akkor ért utol.

A kórteremben csöndese énekelt a cigány, akinek a szemével lett végzetes baja.

Bánkódott mert nem látja a kottát. Mi lesz vele, ha nem tud zenélni?

Szép, mély baritonján szinte csak suttogta az én dalomat: - Zúg az erdő, zúg a nádas a fekete éjszakában, üthetitek a nyomomat, utánam a fergeteges fellegekből vihar támad.

Zúg az erdő, zúg a nádas.

***

Fotó: Fortepan