S, hogy egész pontosak legyünk Madeira-szigetekről van szó, ugyanis négy kisebb sziget található a szomszédságban, melyek közül csupán Porto Santo rendelkezik lakossággal (kb. 5000 fő).
A (fő) sziget paramétereiről még annyit, hogy harmad akkora, mint Komárom-Esztergom megye, és vulkáni folyamatok eredményeképp született ez a csodás „atlanti gyöngyszem”, ahol jellemzően mediterrán éghajlat uralkodik, de egy bizonyos magasság fölött már hegyvidéki az időjárás; illetve látványos különbség mutatkozik hőmérsékletben, és csapadékban egyaránt a sziget északi és a déli része között.
Általános bemutatás
A földrajzi elemzést követően, most nekilátok a térség történelmi, kulturális, gazdasági és antropológiai változásainak taglalásába, az elmúlt ötszáz évre visszamenőleg. Természetesen nem fogok ilyet tenni, de nagy vonalakban megemlítem, hogy mit érdemes (érdekes) tudni Madeiráról, melyek számomra sem voltak maguktól értetődőek korábban.
Az írott történelem 15. századában portugál hajósok fordították erre vitorláikat, és érték el a szárazföldet. Egyes források megemlítik a Rómaiakat is, de számottevően nem befolyásolták az itteni történelmet. Két portugál hajós João Gonçalves Zarco és Tristão Vaz Teixeira, kiket, mint a sziget felfedezői és alapítói tartanak számon a helyiek. Később Portugáliából telepedtek be földműveléssel foglalkozó bérlők (ún. colonosok), akik terményeikkel fizettek a nagybirtokosnak az itt-tartózkodásért, földhasználatért. Ez, sajnos már a kezdeti időkben megteremtette a szakadékot a gazdagok és szegények között. Ezen kívül érkeztek a Kanári-szigetekről illetve Észak-Afrikából (mórok) rabszolgák is szép számmal.
A földműveseknek munkát, megélhetést biztosított viszont csekély haszonnal, mivel a termény felével fizettek a földért a nagybirtokosoknak. Ugyanez könnyű életet jelentett a földdel rendelkezőknek, akik ráadásul csak időszakosan látogattak a szigetre, kikapcsolódásképpen. Ennek a bérlői rendszernek csupán 1974-ben lett vége, a „szegfűk forradalmával” (Portugália), s a colonosok megvásárolhatták a földeket kedvező állami hitelek segítségével (melyek mérete alig haladta meg az 1/10-ed, jó esetben 1/3-ad hektárt). Szóval a földművelés egyre kevéssé volt kifizetődő, s manapság is inkább csupán kiegészítésként foglalatoskodnak ezzel a helyiek.
De vissza a kezdetekhez: Zarco és Vaz Texeira felosztotta egymás között, illetve rokonaik, barátai között a szigetet, majd lázas cukornádtermelésbe kezdtek. Ekkor kezdődött el a világhíressé vált levada (öntözőcsatorna) rendszer kialakítása is, természetesen rabszolgák által. A fényes időszak nagyjából száz évig tartott, aztán a brazil és közép-amerikai olcsó cukornád tönkretette ezt az iparágat. A szigeten élők kénytelenek áttérni a szőlőművelésre, amelynek sikere töretlen a 19. század végéig, ekkor Amerikából érkezik a peronoszpóra (gomba) és filoxéra (szőlőgyökértetű) ennek következtében a tőkék nagy része elpusztul, ez miatt sokan kivándorolnak. Ezért újra felfedezték a cukornádtermelést, de sajnos egyre veszít a jelentőségéből napjainkig. Csupán Funchalban, Calhetában, és Porto da Cruzban dolgozzák fel a hosszúkás csöveket, és készítenek cukornádpálinkát (aguardente de cana), rumot, és cukorszirupot (melaszt). Ezeken túl a banántermelésről érdemes még említést tenni, amely nagyobb törés nélkül virágzik a 20. század végéig, de sajnos a sok gondozást, és vizet igénylő (1 kg banánhoz kb. 10 hektoliter víz kell) gyümölcsnek komoly (olcsó) ellenfelei akadnak a piacon, ami miatt visszaszorult ez az iparág az elmúlt évtizedekben.
Dióhéjban ezek azok a fordulópontok, illetve történelmi események, amelyek formálták Madeira arculatát. A 19. századtól persze az egyre erősödő turizmus, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, de ezt külön nem firtatnám, és természetesen a halászat, ami az összképhez hozzátartozik.
A tél vége felé elhatároztuk Annával, hogy nyaralni megyünk, de hogy hova azt még nem tudtunk biztosan. Aztán egyik nap munkában, épp a szünetemet töltöttem, mikor kollégámmal beszélgettünk kicsit, s ő említette, hogy járt már Madeirán, ami egy gyönyörű sziget Portugáliától nem olyan messze, de külön dialektust beszélnek, és a többi, és a többi…
Otthon aztán felvetettem az ötletet, és hamar meg is született a döntés a nyári vakációval kapcsolatban. Áprilisban foglaltunk repjegyet, még normális áron, és szállást is találtunk könnyedén. Tudatosan választottuk az északi oldalt, mert nem szerettünk volna a fővárosban táborozni. Szóval egy aranyos kis panzió lakói lettünk kilenc éjszakára.
Kezdődik a nyaralás
Hajnalban, már négy előtt autóban voltunk, és indultunk Gatwickre, London második legnagyobb (mind méretben, mind forgalomban) repterére. Ez előtt csupán Luton repterén jártam, illetve Ferihegyen, de az itt tapasztalt méretek tényleg lenyűgözőek voltak, nem különben a szolgáltatás. Sima bőrönd leadás, könnyű becsekkolás, kényelmes beszállás. Az első eset, hogy nem kellett lépcsőzni a beszállásnál – a „kezdő” utazó apró örömei. Egyébként pedig pontos indulás, érkezés, ez mondjuk inkább a légitársaság (Monarch) érdeme, de azért jó volt tapasztalni ezeket a pozitív példákat is. A három és fél órás utat követően simán landoltunk Santa Cruzban, ahol a madeirai reptér található. A hatalmas méretek után, most találkozhattam életem legkisebb repterével is. A 2000-es évek elején hosszabbították meg a kifutópályát, ennek köszönhetően már nagyobb gépeket is tud fogadni, illetve egy tavalyi változás – amire érkezéskor nem, csak visszafelé figyeltem meg – hogy a reptér hivatalos neve: Cristiano Ronaldo Madeira International Airport lett, a futballjátékos arca látható a hatalmas betűk mellett… Vagy a futballjátékos hatalmas arca látható a betűk mellett, ezt mindenki döntse el maga. :)
Bom dia! (= Jó reggelt!) Ellenőrzés, csomagfelvétel, és autóbérlés következett. Egy kisebb autót szerettünk volna, úgy voltunk vele, hogy minél kisebb annál olcsóbb, de végül a kedves hölgy egy Renault Capture-t ajánlott, ami ugyanabban az árban volt, mint a kisebb járművek. S ráadásul - azt mondta - ez sokkal jobb lesz nekünk, mert Madeirán fel-le megyünk, és ez bírja majd a gyűrődést. Nyilván volt mögötte némi marketing szöveg, de nem bántuk meg, hogy ez mellett az autó mellett döntöttünk. Kettőnknek tökéletesen elég volt, a nagy bőrönd elfért a csomagtartóban, elvitt A-ból B-be, és ráadásul alig volt idősebb három hónapnál, a tíz napot pedig másfél tankkal végigmentünk.
A második nap: Kelet
A korai fekvésnek köszönhetően, már hajnalban talpon voltunk, így elsők között vettük magunkhoz a friss croissanokat, és a meleg teát. Illetve, már ezek előtt megterveztük a napi, és a heti látnivalókat. Úgy gondoltam az elején, hogy csak történetszerűen számolok be az egyes helyszínekről, de talán praktikus lehet azok számára ez a lista, akik tervezik meglátogatni a vidéket, szóval a teljesség igénye nélkül, a mi bakancslistánk:
- Porto da Cruz (É)
- Santa (É) – zsúpfedeles házak
- Ponta da Pargo (Ny) – világítótorony
- Risco vízesés (Levada túra egyben)
- 25 fontes (Levada túra egyben)
- Cabo Girão (D) – kilátó
- Pico do Arieiro – kilátó/túra [kimaradt]
- Porto Moniz (É-Ny) – strandolás
- Camocha (D-K) – kosárfonók
- Monte (D) – templom, szánkózás
- Libegőzés (Monte – Funchal)
- Camare de Lobos (D)
- Botanikus kertek (D) – Monte környékén
- Funchal – Santa Maria utca
- Delfinekkel úszás (Funchal)
- Ribeira Brava (D)
- Calheta (D-Ny) – strandolás
- Praia Formosa – strandolás
- Ribeiro Frio, Balcoes – kilátó
Első teljes napunkon úgy terveztük, hogy Kelet felé vesszük az irányt. Az utak minőségéről, és a közlekedésről röviden itt emlékeznék meg, ugyanis ez volt az egyetlen szakasz, ahol még nem volt vadonatúj az aszfalt (de már dolgoztak rajta), ellenben rengeteg emelkedőt követett lejtő, és hajtűkanyarból is akadt bőven, hogy az alagutakról ne is beszéljünk - életemben nem mentem keresztül ennyi alagúton. Az sem volt ritka, hogy ingyen ablakmosást kaptunk a hegy szélén aláhulló vízesésekből. A kanyarokra oda kellett figyelni, mert nem mindig volt könnyű megfordulni (ha elvétettük az irányt), viszont zsúfoltnak nem mondanám egyáltalán az utakat, pedig néhányszor izgultam azon, hogy mi lesz, ha most valaki szembe jön velünk az amúgy kétirányú úton, de szerencsére ilyen valahogy soha nem fordult elő, szűkös helyzetben. Egyébiránt városon belül 40 km/h órával lehet haladni, mindenhol máshol pedig tábla jelöli, de leginkább 50 és 70 között, az autópályán 90-ennel. Igyekeztem betartani a sebességhatárt, mivel az új építésű utaknál, és az alagutak végein kamerák vannak mindenütt, bár nem tudtam megállapítani, hogy sebességet is mérnek, vagy csupán a környezetet pásztázzák, így, jó külföldihez méltó módon próbáltam „normálisan” vezetni.
Harmadik nap: Nagyon Nyugat és Porto Moniz
A következő napon úgy határoztunk, hogy a másik irányba indulunk, és felkeressük a sziget legnyugatibb pontját, vagyis Ponta do Pargot. Az út egy részét, most is az óceán mellett haladva tettük, meg mint előző nap, amely már magában szép látványt nyújtott. Az egyik rövidebb úton (GPS-nek „hála”) viszont nem tudtunk tovább kapaszkodni, mivel az autó egyes fokozatban sem kapaszkodott feljebb (lendületet vesztettünk az egyik kanyarban), azt hozzá kell tennem, hogy nagyjából 40°-os lehetett az út dőlésszöge, szóval ennél a pontnál inkább a hosszabb utat választottuk – Anna nagy megkönnyebbülésére.
Negyedik nap: Risco-vízesés, 25 fontes
A második olyan nap, mikor túrázni indultunk, de ezúttal levadák mentén haladtunk, hogy megtekinthessük a fenséges Risco-vízesést. Minden nap volt bőven gyaloglás, így nem lehet panasz a megtett kilométerekre, de itt azért más volt a helyzet. A helyszínt, ha autóval közelítjük meg, akkor Paúl da Serra-fennsíkon keresztül jutunk a túrahelyszínre. A fennsík egy egészen más arcát mutatja meg Madeirának, ugyanis hosszú egyenes(!) az autóút, és kies táj látványát csak néhány eltévedt szarvasmarha töri meg. Viszont, ahogy közeledtünk a kiindulóponthoz kezdett szűkülni a hegygerinc, így a kilátás – természetesen – újra festői volt.
Az útikalauz szerint, majdnem teljesen a levada út elejéig le tudunk menni autóval, ám ez időközben megváltozott, csak a magaslaton lehetett megállni, mivel sorompó zárta el az utat. Csupán egy kis furgon állott a sorompón túl, nem véletlenül, hiszen ez volt a helyi járat, amely megkönnyítette, néhány Euró ellenében a le, illetve főleg a feljutást a közel két kilométeres szakaszon, ahol csak aszfalton kellett gyalogolni – okos.
Ez az útvonal könnyűnek van minősítve, bármely leírást néztük is, ugyanis se nem igényelt vízálló bakancsot, se zseblámpa, vagy esőkabát nem kellett. Ennek ellenére pár száz méter után arra lettünk figyelmesek, hogy egy patak folyik keresztül az úton, így gyorsan megszabadultunk a cipőnktől, és átnyargaltunk az akadályon. A továbbiakban egyre ereszkedtünk lefele, míg el nem értük a táblával jelölt kereszteződést, ahonnan tovaindultunk (immár az erdőben) a vízesések felé. Elsőként a Risco (=kockázat) csodás zuhatagát látogattuk meg, amely több mint száz méter magasból hullik alá tiszteletet parancsolóan, és borítja szivárványba a környéket. Kis pihenőt, és csodálkozást követően visszafele vettük az irányt - ugyanis ennek levada ösvénynek ez a vége – hogy megnézzük a 25 Fontes (=forrás) csábító zuhatagait is. Erre, már kicsit hosszabb volt az út, de a legnagyobb szintkülönbséget máris az elején letudtuk, lépcsőkön keresztül. Ugyanakkor nem volt mindig könnyű az előrejutás, mivel néha a szembejövő turistaáradat, néha az egészen szűk, lábfejnyi ösvény lassította le lépteinket, olykor a legjobb módszernek a csatornarendszer peremén való lavírozás bizonyult.
Itt, egy pár szóba szeretnék említést tenni a szimbolikussá vált csatornákról, amelyek briliáns mérnöki teljesítménynek számítottak a 15. században. De, jómagam nem különben csodálkozva tekintek a bazaltsziklába vájt mélyedésekre, amelyek a cukornádültetvényeket volt hivatott ellátni vízzel. Az építési munka java részét – feltehetőleg – Mór rabszolgák végezték. A mediterránban található másutt is ilyen jellegű vízhálózat, de amivel még kiérdemelte hírnevét, az a mérete, ugyanis több mint ötezer(!) kilométer hosszan hálózza be a szigetet, és szállítja a nagyobb vízgyűjtőkből Északról Délre a vizet. A rendszer elhanyagolódott a 16.században, mikor a szőlő volt a „sláger”, de később újra felújították, és azóta is karban tartják, sőt bővítik is.
Tehát, bő félóra gyaloglást követően megérkeztünk a 25 Forrásnak nevezett vízeséshez, amely nevét azért kapta, mivel úgy fest, mintha 25 kisebb zuhatag hullana alá a türkiz színű tavacskába, amelyet hatalmas szikladarabok szegélyeznek. Ez egyben, kiváló pihenési lehetőséget is biztosít az ide vetődő turistáknak. Egyébként az elnevezés szimbolikus, mivel csapadéktól függően változik a csordogáló víz mennyisége, de maga a helyszínt természetesen kár lett volna kihagyni.
Estefelé indultunk csak el, és még betértünk egy fagyira Ribeira Brava városába. Az esti levezetést pedig a szállásunk felett magasodó kápolna (a fátimai Szűzanya tornya) látogatása zára, ahol annak ellenére, hogy alig férnek be tízen a helyiségbe külön harangja, és négy oldalról látható órája mutatja, illetve hallatja negyedóránként a pontos időt.
Ötödik nap: Ribeiro Frio, libegőzés, botanikus kert
Reggel, az első megállónk Camara de Lobos volt, amely kikötőjéről híres, de a piac is megér egy kiruccanást, de ez pont zárva volt vasárnap révén. Így csupán a szűk utcák hangulatában, és az ezek fölé függesztett egyedi díszekben gyönyörködhettünk. Voltak itt igényesen kilógatott mosógép dobok, műanyag üvegekből „font” virágmotívumok, és egyéb érdekességek is – ötletes, kreatív! Az utcakép, jellemzőnek mondható, mint ahogy ezt már tapasztaltuk más városokban is. Vagyis főleg negyven fölötti férfiak dominóztak az utcán, akiket kisebb közönség követett figyelemmel, illetve a kocsma előtt dohányzott néhány figura. A kikötőhöz érve csak néhány színes bárka fogadott minket, viszont szárított macskacápa bőrökkel nem találkoztunk, sajnos. Így tovább indultunk Ribeiro Frio (~hideg patak) felé, ahol szintén több levada útvonal fut össze, mi azonban csak a Balcoes-kilátóig (=miradouro) mentünk, amely a parkolótól félórányi járásra, könnyen megközelíthető. Innen csodás kilátás nyílik a központi hegyvidékre. Mindezt jól tudtuk, de sajnos, mire a kilátó peremére értünk (megelőzve néhány német turistacsoportot), nem láttunk semmit a párás, ködös időtől, ami a tájat borította. Így, vegyes érzelmekkel ballagtunk vissza az a parkolóig, ahol még nézelődtünk egy kicsit, majd célba vettük Funchal óvárosát.
Az erős katolikus beállítottság érződött a fővároson is, hiába a gyönyörű idő, csak a frekventáltabb helyeken lévő vendéglők, üzletek voltak nyitva ezen a napon, de a felvonó (teleférico) is működött, egészen négy óráig, így éltünk a lehetőséggel, és beültünk az egyik kabinba, amely kb. 15 perc alatt tette meg a kicsikét több mint 3000 méteres távot. Az utazás végén Montéban találtuk magunkat, a kis faluban, amelyet a funchali villanegyedként is emlegetnek. Az állomás közelében található a Jardim de Monte Palace, vagy, ahogy egyesek hívják a Trópusi kert. A szépen rendezett kertben sétálva fokföldi és ázsiai páfránypálmákat (cikászok) és olajfákra bukkanhatunk, illetve színes csempeképek (azulejo) mutatják be a helyi történelem egy-egy kiemelkedő momentumát, és a japánkertben szobrokat, vázákat láthatunk. Innét tovább haladva találjuk magát a palotát, amely egykoron hotelként működött, köszönhetően a pazar kilátásnak, ez a teraszhoz érve hamar érthetővé is vált. Lassan búcsút vettünk a nem is olyan apró virágos szigettől, mert indult a járatunk, és nem szerettünk volna gyalogolni óvárosig. Mielőtt hazatértünk volna, még mártóztunk egyet a hűsítő óceánban, Praia Formosa, homokos partján. Ez a strandterület a fővárostól Nyugati irányba található, és egyik különlegessége, hogy többnyire homokos parttal várja a látogatókat. Ami érdekes, hogy nem volt zsúfoltságig tele a part, nem úgy, mint a parkoló.
Hatodik nap: fürdőzés
Ezen a napon úgy határoztunk, hogy csak a fürdőzés örömének adjuk át magunkat, és semmiféle különösebb túra, vagy látványosság nem vonja el figyelmünket az óceántól. Előbb Jardim do Mar strandját vettük szemügyre, de itt csak a sziklás part szépségében gyönyörködtünk végül, mert szeles, borús volt az időjárás, mikor odaértünk. Majd visszakanyarodtunk, és Ribeira Brava felé vettük az irányt, ahol viszont szikrázó napsütésben volt részünk. Letelepedtünk az egyik napernyő tövébe, és megmártóztunk, majd pedig süttettük magunkat a nap melegében. Jómagam nem bírtam nyugton maradni, így bejártam a környéket, hogy beszerezzek egy búvárszemüveget, s miután sikeresen üzletet kötöttem, kezdődhetett a tengeri világ felfedezése. Különböző méretű és színű halak úszkáltak egészen közel a parthoz, és sok-sok tengerisün is láthatóvá vált a mélyben. Ezeken kívül még akadtak rákok, és kagylók is a ragyogó, tiszta vízben. A kora esti órákban kerekedtünk fel, és egy közelben lévő kilátót, a Cabo Girãot szerettük volna megnézni, de mint utólag kiderült elvétettük, így a Miradouro do Rancho magaslati pontja nyújtott csodás panorámát a délutáni napsütésben. Egyébként itt is található egy drótkötélpálya rendszer, ahol kabinokban utazva lehet megtenni a meredek utat. Az ilyen felvonókból hat található összesen a szigeten, és nagy részük a mezőgazdasági munkások közlekedésének megkönnyítése végett épült. A nap megkoronázása pedig a duplacsokis kókuszos Magnum jégkrém felfedezése jelentette.
Újabb túranapra indultunk a reggeli órákban, és egy, a szálláshoz közel eső levadatúrát szerettünk volna teljesíteni, azonban a bökkenő az volt, hogy az eddigiekkel ellentétben más volt az indulópont, és más volt az érkezési helyszín is. Így azt választottuk, hogy a messzebb lévő végponttól indulunk visszafelé, ami közelebb esik a szálláshoz. Viszont hiába a turistatérkép, hiába a GPS adatok, nem találtunk egy épkézláb ösvényt, sem pedig táblát, ami útbaigazított volna minket. Így, némi bolyongást követően visszatértünk a szállásra, és úgy döntöttünk, hogy megnézzük a közelben lévő lávabarlangot. A barlangrendszer hossza kb. 700 méter, és keletkezési idejét 400 ezer évvel ezelőttre teszik; az idegenvezetést követően rövid filmeket láthattunk a sziget kialakulásáról, és a vulkanikus tevékenységekről is. Miután búcsút vettünk a helyszíntől egybehangzóan megállapítottuk, hogy nem volt egy túl nagy szám a túra, főleg annak, aki már járt előtte mondjuk cseppkőbarlangban, de ha már helyben volt, kár lett volna kihagyni. A továbbiakban lusta napot tartunk, és csak a medencét használtuk felváltva a napággyal, közben trópusi gyümölcsöket csemegéztünk.
Nyolcadik nap: Delfinek
Számomra az egyik legjobb nap a nyaralás alatt, illetve eddigi életemnek is egyik meghatározó élménye volt, amit ezen a szerdán átéltünk a nyílt vízen. De, még mielőtt a kikötőbe érkeztünk volna, előbb, a már emlegetett Cabo Girão (a „Visszafordulás foka”) kilátóhoz vezetett utunk, amely a világ második legmagasabb, tengerbe szakadó sziklafala címmel büszkélkedhet. A sziklafal 580 méteres magasságának köszönhetően igazán szemet gyönyörködtető látvány tárult az idelátogatók számára, a horizont szépsége, és a mélység látványa (az üvegpadlón keresztül) egyaránt magával ragadó élmény. Számunkra olyannyira az volt, hogy még fényképezni is elfelejtettünk. Sokáig nem is időztünk, mivel vártak minket a parton.
Az egyik szálloda búvárközpontjában foglaltunk időpontot, és indultunk dél körül a nyílt vízre, egy német házaspárral, és két portugál hajóssal (akik közül az egyik magyar feleséggel büszkélkedhet). A túra elején elmondták, hogy nem garantálják, hogy delfint fogunk látni, de nagy rá az esély. Illetve madarakat, teknőst, és bálnát is láthatunk, ha kedvez a szerencse nekünk. Megkaptuk felszerelésünket, amely búvárruhából, békatalpból, búvárszemüvegből, és pipából állt, és irány a végtelen óceán. Közel 20 perce szeltük a vizet, mikor egy csapat delfinre lettünk figyelmesek, így gyorsan kaptunk az alkalmon, és belevetettük magunkat a vízbe, azonban nagyon félénk volt a társaság, így csak egy-egy pillantást vethettünk a vízi emlősökre. Pedig a csónak mellett egy karnyújtásnyira vidáman ugrándoztak, lubickoltak korábban. Kapitányunk elmondása szerint valószínűleg azért az óvatosság, mert az egyik delfinnek kicsinye volt, így elővigyázatosabb az egész csapat. Ezt követően Nyugat felé vettük az irányt, és egy jódarabon semmit sem találtunk, csak néhány műanyagflakont, amint a legénység példamutatóan ki is halászott. Aztán, egy néhány sirályra lettünk figyelmesek, akik egy csapatban ücsörögtek a víz felszínén, és körülöttük felbukkantak a delfinek is, előbb csak a csónakból figyeltük őket, aztán észrevettük, hogy néhány halraj az, ami miatt idesereglettek a madarak és a delfinek is. Gyorsan a vízbe vetettük magunkat, és kezdődhetett az óceáni szafari. Itt, testközelből láthattuk a természet csodáját, ahogy a gyorsan mozgó, gömbformájú halrajt egy-egy delfin megközelíti, és onnan kiragadja a vacsorának valót, majd fölülről, egy-egy sirály érkezik, és hasonlóan gyors mozdulattal kiemel egy halat a tömegből. Bámulatos, lenyűgöző, felejthetetlen élmény, ami ott zajlott a szemem előtt, és amilyet korábban csak természetfilmekben láthattam, ez a pár percnyi kaland megért minden várakozást. Kicsit lebegtünk még a vízen, aztán ahogy az állatok tovaálltak, úgy mi is visszaindultunk a part felé; útközben megtudtuk, hogy foltos, és csíkos delfinekkel találkoztunk korábban. A vizes élmények után egy újabb botanikus kert megtekintése következett, méghozzá a skót Reid család hagyatéka, vagyis a Jardim Botanico. A 35 ezer négyzetméteres kertben több mint 2500 egzotikus növény található, és itt rendezkedett be a helyi Természettudományi Múzeum is, illetve a kert alatt volt látható a Jardim Orquídea, ami sajnos pár éve a tűz martalékává vált, most az új nemzedéknyi orchidea bébi még hatalmas dunsztosüvegekben fejlődik, hogy hamarosan újra virága boríthassa a környéket. A tűzeset mementói lépten-nyomon láthatóvá válnak még most is, de ettől függetlenül nem ront az összképen. Trópusi gyümölcsök, óriáskaktuszok és mintába rendezett színes cserjepark, ízlésesen vágott tuják, és aprócska szökőkutak, na meg egy tavirózsákkal szegéjezett amfiteátrum, ami felejthetetlenné varázsolták az itt töltött időt.
Végül még vacsoráztunk egy kellemeset Funchal óvárosában, és sétáltunk a Santa Maria utcán, illetve még egy látogatást tettünk az első nap felfedezett cukrászdában.
Kilencedik nap: Blandy’s Garden, Monte
Az utolsó teljes napra ébredtünk csütörtökön, és a bakancslistánkból már csak néhány dolog hiányzott, köztük a Blandy’s Garden, amely egy magánkézben lévő botanikus kert, és ahol a sziget egyik leggazdagabb családjának a Blandyknek a villája is látható. A tízhektáros terület kialakítása az angolpark és franciakert stílusjegyeit is ötvözi. A terület egyik látványosságának a kaméliabokrok számítanak, de a barokk franciakertben szimmetrikusan metszett cserjék, és színpompás virágok is találhatóak, a terület pedig az Elsüllyedt kert névre hallgat. Hasonlóan magával ragadó látványban lehet részünk, ha továbbhaladunk a Dámakert felé, ahol lélegzetelállító virágpompa fogad, és lugasokon keresztül vezet az út; a kert végében egy kis kávézó várja a megfáradt, frissülésre vágyó vendégeket, a kerítésen túl pedig már a sziget egyik golfpályáknak a pázsitja tűnik fel.
A délután további részében pedig Montéba látogattunk, ahol némi gyaloglást követően megérkeztünk a Miasszonyunk templomának bejáratához, ahol IV. Károly, az utolsó magyar király sírja található, az egyik mellékkápolnában. A kápolnában nemzetiszínű szalagokkal díszített koszorúk, és egy festmény is található a sír mellett. A templom oldalán több információt is megtudhatunk a volt uralkodóról, többek között, hogy egy darabig Funchal főutcáján lakott (Villa Victoria) családjával, majd később költözött a Quinta de Monte-villába, ahol 34 éves korában a spanyolnátha vitte a túlvilágra. Miután leróttuk tiszteletünket, és fejet hajtottunk a templom előtt található bronz szobor előtt is (amely előtt papagájvirág-csokor virított!), tovább haladtunk a szánkó állomásig. Ez a helyiérdekű személyszállító eszköznek csodájára jár mindenki, bárhonnan is érkeznek a szigetre, mivel a világon egyedülálló ez a fajta közlekedési mód. Egyedül az Ural környékén található hasonló, bár ott apró kerekekkel kiegészítve halad a szán (tobogán). Az ötlet, és a megvalósítás a 19. században kezdődött, mikor az arisztokraták úgy vélték, hogy túl lassú a gyaloghintó, és lovaskocsival sem lehetett a meredek lejtőről leereszkedni. A fatalpakon suhanó fonott szánt két úriember tolja-húzza, akik fehérruhában, szalmakalapban és gumitalpú cipőben vezetik az olykor igen gyors járművet a közúton lefelé. Egyébként a hetvenes évekig bevett tömegközlekedési eszköznek számított a szánkózás, de manapság már csak, mint turistalátványosság használatos, bár így is volt forgalom bőven. A két kilométeres lejtmenet után, adrenalintól feltöltve sétáltunk az autóig, és vettünk búcsút Montétól.
Leadtuk az autót, feladtuk a bőröndöt, nézelődtünk a boltokban, és vártunk a beszállásra. Aztán szépen lassan magunk mögött hagytuk Madeirát, az örök tavasz szigetét.
Nehéz pár mondatban összefoglalni az élményeket, mert ez a nyaralás tényleg minden szempontból felejthetetlen. Három aprócska dolgot szeretnék még megemlíteni, amire nem tértem ki cikkem során, az egyik a helyi népviselet jellemző darabja a barrete de lá, vagyis a bojttal és fülvédővel rendelkező gyapjúsapka. Másik az espetada, a nyárson sült hús, ami nemzeti eledelnek is számít. Harmadjára pedig a csipke, ami szintén komoly exportcikknek számít, és védjeggyel ellátva értékesítik. (Most már megnyugodtam!)
Ha lesz még lehetőségem, akkor biztosan visszatérek; illetve akinek adódik lehetőség, annak csak ajánlani tudom a szigetet. Aki a klasszikus napernyős, homokos, strandolós kikapcsolódásra vágyik, annak nem ez az első számú úti cél, de úgy hiszem, hogy annál sokkal több, színesebb, változatosabb, gazdagabb, üdítőbb kaland, ami itt vár az emberre. Hálás vagyok érte, hogy ezt is láthattam! Adeus!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Anna King 2017.07.25. 21:41:56
