Pangea

Minden, ami földtudomány

A legnagyobb sarkvidéki tragédia

2017. november 19. 18:00 - lezlidzsi84

Hogy vált a legnagyobb, az adott korban legjobban felszerelt északi-sarkvidéki expedícióból a legnagyobb sarkvidéki tragédia? Miért nem sikerült az emberiség történetének egyik legnagyobb mentőakciójának megtalálnia a csaknem 6 évig kitartó túlélőket? Mi köze a tragédiához az Egyesült Államok elnöki íróasztalának? Milyen meglepetést tartogatott Franklin elveszett hajóinak 2014-es és tavalyi meglelése?

hms_erebus_and_terror_in_the_antarctic.jpgA Terror és az Erebus egy korábbi antarktiszi expedíción (1839-1843) (forrás)

Az előző részben nyomon követhettük, hogy került egyre északabbra a felfedezések Szent Grálja, a "legendás" Északnyugati átjáró, és hogy vált egyre világosabbá, hogy olyannyira jeges és barátságtalan környezetről van szó, hogy az kevéssé használható rendszeres hajózásra. A 19. század 30-as éveire azonban már csak néhány 100 kilométernyi felderítetlen terület maradt a jeges szigetvilágban, amit a kor újdonságával, a gőzhajóval leküzdhetőnek gondoltak a kortársak. Ez a gondolat tévesnek bizonyult és a sarkvidéki felfedezőutak legnagyobb tragédiájához vezetett, ez pedig az Átjáróval kapcsolatos álmokkal való végső leszámoláshoz. 

A napóleoni háborúkat követő nagy felfedezői buzgalmat követően kisebb szünet állt be: a korábbi felfedezők egy része kezdett kiöregedni egy újabb, immár a siker reményével kecsegtető expedícióhoz (illetve azért tisztában voltak a nehézségekkel is), az 1830-as években inkább "csak" kisebb szárazföldi felderítő utakra került sor, egy lényeges kivétellel: Franklin korábbi útitársa, George Back helyére illesztett még pár puzzle darabot: 1833-35 között  (az elveszettnek hitt Rossokat keresve) szárazföldi úton felderítette a Back (régebbi forrásokban Great Fish) folyót és torkolatvidékét, melynek még elég nagy szerepe lesz Franklin  utolsó expedíciójában, 1836-ban pedig  a később még szintén nagy szerepet játszó HMS Terroron próbálta a Hudson-öböl felől felderítenie a Boothia-félsziget vidékét - sikertelenül. A Bering-szorostól egészen a Back folyóig pedig Thomas Simpson expedíciója haladt végig 1840-ben, így egy rövid szakasz kivételével ismertté vált a Jeges-tenger partvonala: az átjáró felderítetlen részeit a Boothia-félsziget és a szárazföldről már megpillantott King William sziget környékén kellett keresni. (Alternatív útvonal volt a Parry által felderített Melville-sziget felé húzódó ág, de azt, hogy a Jeges-tenger ezen a részén már nem lenne szárazföldi akadály a Bering-szorosig a terület csaknem állandó eljegesedettsége miatt nem ismerhették. Hajóval pedig csaknem teljesen járhatatlan volt.)

Mivel az Admiralitást ekkoriban épp az Antarktisz felkutatása foglalta el, elég nehezen szerveződött meg a hiányzó rést feltárni kívánó expedíció, amikor pedig az 1840-es évek elején  döntés született, sokáig nem találtak hozzá parancsnokot: az első jelölt, Parry nem vállalta ezt, a jópár évet az Arktiszon és az Antarktiszon eltöltő ifjabb Ross megígérte feleségének, hogy többet nem megy hidegbe, a később az expedícióval tartó Fitzjamest és Croziert a szervezők nem találták alkalmasnak (az első túl fiatal volt, a második túl ír), ahogy a rossz vezető hírében álló George Backet sem. Maradt John Franklin, akit ugyan öregnek tartottak, illetve neki is akadtak bőven megkérdőjelezhető döntései sarkvidéki útjai során, de az Admiralitás végül rábólintott a kinevezésére.

franklin.jpgSir John Franklin 1845-ben - (forrás)

Az expedíciót  a korabeli csúcstechnológiával látták el. Ne feledjük, az 1840-es évek Nagy-Britanniájában igencsak pörgött az ipar, elterjedőben volt egy rakás újdonság: az országot kezdték behálózni a vasútvonalak, az Atlanti-óceánt egyre nagyobb gőzhajók (is) szelték, megjelentek az első fényképszerűségek (az expedíció jópár résztvevőjéről készült dagerrotípia), így magától értetődő volt, hogy az expedíciót is ellátják minden "jóval", ugyanakkor az új eszközök egy részéről még nem rendelkeztek használóik hosszú távú tapasztalatokkal, a sarkvidéki körülmények között pedig főleg nem. 

72130_117999.jpgAz Erebus és a Terror - (forrás)

A Franklin expedíció két hajóval indult útnak: az HMS Erebussal és a Terrorral. (Ha nevük az Antarktisz tűzhányóiról is ismerős az nem a véletlen műve: az azokat felfedező ifjabb Ross is ezeket a hajókat használta, és róluk nevezte el a hegyeket.) A két hajó az 1810-es, 20-as években épült, úgynevezett "bombahajó" (bomb ketch, bomb vessel) volt. Az elnevezés olyan megerősített szerkezetű hajókat takart, melyek képesek voltak a fedélzetükbe épített mozsárágyúk hordozására és az elsütésükkel jelentkező erőhatások elviselésére. (Tehát jellemzően parti erődök, városok ostromára szolgáltak.) A kor viszonyai között igen erősnek számító hajók jól teljesítettek a sarki vizeken, így magától értetődő volt használatuk - a hajótestek mint látni fogjuk, nem is okoztak csalódást. Az Erebusba és a Terrorba visszahúzható hajócsavart és az azt hajtó mozdonykazánt is beszereltek. A kazánnak ugyanakkor jelentős mennyiségű édesvízre volt szüksége, amit egy szofisztikált - részben ólomcsövekből álló - desztilláló- és vízvezetékrendszerrel nyertek tengervízből. A kazán egyben a hajó fűtéséről is gondoskodott, illetve természetesen az ivóvízellátás is a desztillálórendszerrel történt, ha már egyszer volt ilyen a hajón. A hajók nagy méretű könyvtárakat és tudományos felszerelést is szállítottak, valamint három évre szóló élelmet, jelentős részben az akkor még viszonylag újdonságnak számító konzervek formájában. Mivel a konzervek szállítójával túl későn szerződtek le, az igencsak kapkodott, hogy előállítsa a kívánt mennyiséget. Ennek eredményeként sok konzerv nem lett megfelelően lezárva (tehát az étel megromlott), illetve a leforrasztásra szolgáló ólom is bejuthatott az ételekbe...

A szokatlanul nagy, 134 emberre tervezett expedíció tehát igen jól felszereltnek számított, egy dolog kivételével: mivel legnagyobbrészt ismert vizeken terveztek hajózni a sarkvidéken (igaz inkább a délin) már bizonyított hajókkal, a korábbi expedíciókkal ellentétben nem igazán számoltak azzal, hogy a teljes legénységnek nagyobb utakat kell majd szárazföldön megtennie, akár felderítésről akár a befagyott hajókról való menekülésről legyen szó. Tehát nem nagyon vittek magukkal erre alkalmas felszerelést - nem volt B terv, amit nem sok sarkvidéki felfedező engedett meg magának.

Franklin expedíciója 1845. május 19-én futott ki a Temzére, majd az Orkney-szigeteken való rövid megállást követően a grönlandi Disko öbölben mondtak búcsút ellátóhajójuknak, illetve Franklin hazaküldött öt embert. A két hajó a Lancaster Soundban még találkozott két angol bálnavadászhajóval, majd 1845 júliusában a 129 ember és a két hajó eltűnt az európai szemek elől. Meglehetősen hosszú időre...

A legtöbb Franklin eltűnt expedíciójával foglalkozó írás ezen a ponton azzal a fogással él, hogy félreteszi az expedíció résztvevőinek sorsát és a külvilág szemszögéből mutatja meg, hogyan nem érkezett semmiféle információ az expedícióról, majd az évek során hogy sikerült az egyes, az eltűnteket keresők által gyűjtött infókból összerakni mind a 129 ember hozzávetőleges sorsát, mind pedig magát az Északnyugati átjárót. Ez a nézőpont nagyon jól bemutatja, mit érzékelt a külvilág, és kellően drámai is, ugyanakkor kicsit nehezen érzékelhető így a tragédia kibontakozása, illetve, hogy pontosan hogyan is alakult a keresők és a keresettek sorsa - számomra ugyanis az a legmegdöbbentőbb, hogy bizony voltak időbeli párhuzamosságok - azaz kicsit jobb koordinációval és több szerencsével akár meg lehetett volna menteni az eltűntek egy részét. Ezért én igyekszem időrendben haladni, hogy jobban érthető legyen, mi is történt a mai kanadai sarkvidéken, amíg itthon Petőfiék Nemzeti dalt szavaltak, Görgey áttört Branyiszkónál, letette a fegyvert Világosnál, és Haynau megtorlását követően leereszkedett a Bach korszak nyomasztó csendje.

Franklin két hajójával tehát behatolt a Lancaster Soundba és a már ismert vizeken nyugat felé tört, de a tervezett déli irányú manővert már nem tudta azon a nyáron megkezdeni: az 1845-46-os telet a Devon-sziget délnyugati része előtt fekvő kicsiny Beechey szigeten töltötte legénységével, viszonylagos jólétben, de az első fenyegető jel már megjelent a telelés során: az expedíció három embere különböző betegségekben meghalt. (Jeges sírjukban szinte tökéletesen megőrzött holttesteik az 1980-as években komolyan hozzájárultak az expedíció sorsának felderítéséhez.) Némileg szokatlan  fejlemény volt ez az első telelés során, de komolyabb aggodalomra azért még nem adott okot. Az expedíció résztvevői nem tudhatták, hogy eddigre már gyakorlatilag mindegyikük egyre nagyobb mértékű és fokozódó mértékű ólommérgezésben szenvedett. Ebben a korban ez nem volt annyira szokatlan: a korai ipari forradalom  nem teljesen kiforrott technológiai viszonyai között Nagy-Britannia legtöbb lakosának szervezetében valamivel több ólom volt az "optimálisnál", de a Franklin expedíció tagjainak később megtalált maradványaiban még magasabb értékeket mértek. A forrás kapcsán van némi vita: egyesek szerint a konzervek a ludasak, de volt olyan szakértő, aki szerint ez nem vezethetett volna ilyen szintű ólombevitelhez - ugyanakkor lehet, hogy a mozdonykazánból és a vízdesztillálóból kivezető ólomcsövek is besegíthettek a tömeges mérgezés kialakulásába... Hozzá kell tenni, hogy a dózis nem volt önmagában halálos, más betegséggel kombinálva egy legyengült szervezetet viszont elintézhetett - mindez magyarázhatja, miért volt már az első télen három halott.

beecheyisland_graves.jpgAz első telelés során meghalt három ember sírja a Beechey-szigeten - (forrás)

Azonban amikor 1846 nyarán Franklin elhagyta telelőhelyét, erről még mit sem tudhatott - a tervezett déli fordulót  valószínűleg kisebb kerülővel (a Cornwallis-szigetet megkerülve), de sikerült végrehajtani, a két hajó pedig a Prince of Wales szigettől keletre (a Peel Soundban) sikeresen folytatta Parry útját, áthaladva a ma Franklinről elnevezett szoroson, és gyakorlatilag egyetlen dolog maradt hátra az ismeretlen területen: a King William-sziget megkerülése. Franklin a kézenfekvőbb és rövidebb nyugat felől való megkerülést választotta, nem tudhatta, hogy ezzel a döntésével ítéli halálra teljes expedícióját. A sziget nyugati oldalán ugyanis egy "klasszikus jégtenger" található, ahol a számos apró sziklasziget és -szirt miatt a jég összetorlódik, és gyakran több nyáron keresztül sem nyílik csatorna. A sziget keleti és déli oldalán viszont - ma már tudjuk - csaknem minden nyáron csatorna nyílik. (Persze a sziget partvonala nem volt pontosan ismert, így Franklin döntése több szempontból is logikus volt.)

franklin_s-lost-expedition.pngFranklin expedíciójának útvonala:(1) Disko öböl, (2) az első telelés helyszíne, (3) a hajók jégbefagyásának helye, (4) az Erebus végső nyughelye - (forrás)

A két hajó tehát jégbe fagyott 1846 szeptemberében, de ez még nem járt a hajótestek károsodásával, a legénység tehát viszonylag optimistán látta a jövőt 1847 tavaszán. A közeli továbbhajózásra számítva a King William-sziget északi részén egy 1847 május 28-án keltezett haditengerészeti formanyomtatványt helyeztek el egy kőrakás belsejében, amin az állt, hogy minden résztvevő jól van. Ez sajnos gyorsan megváltozott: 1847 június 11-én meghalt a 61 éves Franklin, a parancsnokságot Crozier vette át. A jégtorlasz sem engedett fel, így a legénység kénytelen volt ismételten a jégbe fagyva áttelelni. 1848 tavaszán az expedíció tagjai visszatértek a szigeten létesített kőrakáshoz, és teleírták a korábban szűkszavúan kitöltött jelentőlap margóját. Ebből a következő kép bontakozott ki: Franklin halálát követően további 20 ember halt meg (vélhetően az ólommérgezés és az egyéb betegségek miatt - a skorbut is kezdte felütni a fejét), a hajók reménytelenül jégbe fagytak, fogytán volt az élelem, ezért úgy határoztak, hogy  százöten szárazföldi úton indulnak délre, a civilizációba 1848 áprilisának végén. Vizsgáljuk meg röviden, mivel is kezdett megküzdeniük az erre az eshetőségre fel nem készült embereknek, és hogy egyáltalán milyen külső segítségre számíthattak ennek során?

Ideje megismerkednünk azzal, hogy milyen viszonyok között is kellett (túl)élniük az Északi-sarkvidék felfedezőinek, illetve, hogy mindez mennyiben különbözött a Déli-sarkvidék más posztokban már elég részletesen ismertetett viszonyaitól. Az Antarktisz sokat emlegetett sajátossága a hirtelen bekövetkező, borzalmasan hideg, úgynevezett "magnélküli" tél, ami a nyár végén a helyenként sok  kilométeres jégpáncéllal borított  kontinensbelső felett lehűlő levegő magasabb térszínről való gyors "legördülésével" magyarázható. Mindez mintegy 4 hónapos (novembertől-februárig terjedő) ablakra korlátoz csaknem minden antarktiszi kutatótevékenységet. A kontinens belseje, jéghideg, üres és a jégtakaró viszonylag lassú mozgását (és az életveszélyes jéghasadékokat) leszámítva viszonylag stabil, a partvonalon pedig vannak nyáron rendszeresen jégmentes pontok, tehát megfelelő bázist találva, megfelelő felszereléssel elég jól tervezhető egy ottani út. A partvidék számos pontja alkalmas nagyobb létszámú kutatócsoportok áttelelésére, egyrészt mivel nyáron még a repülőgépek előtti időszakban is lehetséges volt utánpótlás odaszállítása, másrészt az egyébként üres kontinens élővilága partközelbe koncentrálódik, lehetővé téve a nagyobb volumenű vadászatot.

778px-janarcticsfct_svg.pngA januári középhőmérséklet az Északi-sarkvidéken - a leghidegebb pont a tenger mérséklő hatása miatt az ázsiai szárazföldön van - (forrás)

Az Északi-sarkvidék sok tekintetben különbözik az Antarktisztól, tulajdonképpen annak "kifordítottja": itt egy sarki óceánt vesznek körül a szárazföldek, jelentősen gátolva a sarki jég mozgását, sőt a beömlő folyók gyakran még utánpótlást is szállítanak ahhoz. A sarki tengerfelület ugyanakkor jobb lehetőséget kínál a jégtakaró nyári olvadására és a felmelegedésre, télen pedig mérséklő hatással bír. Itt nem beszélhetünk "magnélküli télről", valamivel hosszabb a "nyár" mint délen, a tél pedig valamivel "melegebb". Mondjuk úgy mínusz 30-40 fokos, a kanadai szigetvilágban jellemzően mínusz 50 fok körüli minimumokkal. (A 19. század hidegebb első felében valószínűleg néhány fokkal hidegebb lehetett, amit az akkor errefelé járó expedíciók mérései is alátámasztani látszanak.) Ezáltal a sarki utazásokra felhasználható időablak is tágabb - ugyanakkor a környezet változatossága (és változékonysága) ezt némileg korlátok közé szorítja. Észak-Kanadában, ahol a Sark felé haladva nagy kiterjedésű szárazfölddel tengeri csatornákkal elválasztott szigetvilággal és jéggel borított nyílt tengerrel is találkozhatunk, az eltérő jellegű területeken más-más időpontban és közlekedési eszközzel lehet jól haladni. A nagy összefüggő jégfelületeken a tél végén, szánnal lehet jól haladni, a később megnyíló csatornák már kajakot igényelnének. Hasonló a helyzet a szigetvilágban és a köztük nyíló csatornákban, azzal a nehézséggel, hogy az összetorlódott jég komoly akadályokat képezhet. Ezen a részen nyáron nem lehetetlen nagyobb hajóval haladni, de a szorosokban feltorlódó jég miatt hosszabb úton elég valószínű, hogy hajónk a jég fogságába kerül, vagy vissza kell fordulnunk. (A korszak valamennyi hajójával ez történt.) Ma már tudjuk, hogy a jég a kanadai szigetvilágban legnagyobb valószínűséggel a part közvetlen közelében szakad fel (a szárazföld nagyobb felmelegedése és a beömlő folóvizek hatására). Ha a szárazföldön utazunk, nyáron legjobban a folyókon lehet haladni (kenuval), de télen szánnal is lehet boldogulni - ha vannak élelmiszerbázisaink út közben.

525px-jularcticsfct_svg.pngA júliusi középhőmérséklet az Északi sarkvidéken - (forrás)

Ezzel elérkeztünk az Északnyugati átjáró felderítésének egyik fő akadályához: az élelmiszerkérdéshez. Az Antarktiszon a parti bázistól eltávolodva gyakorlatilag nincs élelmiszerforrás, az északi sarkvidéken viszont elvileg van vadászható élővilág. A gond az, hogy a folyókkal és egy darabig erdőségekkel rendelkező szárazföldön, valamint a tundrával borított vagy jeges szigetvilágban partközelben óriási területen oszlik el a vadállomány, tehát nagyobb létszámú (értsd pár főnél nagyobb) expedíciók menet közbeni élelmezése csaknem lehetetlen, és éppen ezért az inuitoktól sem nagyon lehetett segítséget várni. Tehát miközben a legoptimálisabban kisebb kajakkal és szánokkal felszerelt csapatok tudnak mozogni a sarkvidéken, ezek jellemzően csak kevés élelmet tudnak magukkal vinni - igaz ha kevesen vannak, talán még tudják élelmezni magukat. Nagyobb mennyiségű élelmet a 19. században csak hajón lehetett magunkkal vinni, a hajó viszont könnyen csapdába eshetett az Átjáró mélyén. A megfelelő kombináció tehát a kis hajó, kis legénység volt szánokkal, kajakokkal kiegészítve. Láthatjuk, hogy Franklin expedíciója mindennek nem felelt meg, sőt 105 emberrel nekivágni a dél felé vezető útnak egyenlő volt a halálos ítélettel: se nem mozoghattak elég gyorsan, se nem tehettek szert elég élelemre.

Volt még egy tényező, ami kudarcra ítélte Franklin expedícióját. Az első részben már volt róla szó, milyen nehézségekkel volt kénytelen szembesülni első, 1819-es expedícióján. Ennek egyik oka az volt, hogy a Tambora 1815-ös kitörése nyomán hűvösebbre forduló (nagyjából 1819-20-ra normalizálódó) időjárás megtizedelte az északi területek vadállományát. A 19. század  első fele a sarki jégből vett minták alapján a kanadai Arktiszon ráadásul jellemzően negatív anomáliákat hozott (bár ezekre később is akadt példa): a sarki jég  sokkal kevésbé volt "hajlandó" felolvadni, mint korábban, így a jéggel borított terület átlagos nagysága nőni kezdett, nagyjából a 20. század első harmadáig.

kinnard_2011_sea_ice.jpgAz északi jégfelület nagyságának becsült változása - (forrás)

A jégminták alapján az 1840-es évek második felében ráadásul még a kor átlagánál is lassabb volt a nyári jégolvadás a régióban, egyes vélemények szerint az érintett időszakban (1845-59 között) voltak a legrosszabb jégviszonyok az elmúlt 700 évet tekintve. A vizsgálatok egyik legkeményebb feltételezése, hogy a Franklin által választott Peel Soundon áthaladó útvonal ebben az időszakban 5 évből csak egyben volt átlagosan nyitva - épp amikor Franklin behajózott a csapdába...

Az expedíció ólommérgezéstől legyengült, skorbuttól is szenvedő túlélői az inuitok beszámolói szerint 1848 nyarán a rengeteg személyes tárggyal túlterhelt csónakjaikat maguk után vonszolva nagyon lassan haladtak a King William-sziget déli partja felé, az út során többen is életüket vesztették. A készletek fogyásával vélhetően belátták, hogy a további út dél felé kilátástalan, ezért visszatértek legalább az egyik jégbe fagyott hajóra (valószínűleg a partközelben maradó és nagyjából "stabil" Terrorra, ami a jelek szerint részben irányítottan még bő 100 kilométert hajózott délre.) Kimentésükre vonatkozó reményük nem volt megalapozatlan, ugyanis amikor az expedíció két év után sem került elő, elkezdték szervezni a mentőexpedíciókat, melyek 1848-ban a megszokott módon három irányból is elindultak, és ezt a britek nagyjából a következő 6 évben újra és újra megismételték, az emberiség történetének egyik legkiterjedtebb (és legsikertelenebb) mentőakcióját bemutatva, mely nem mellesleg óriási területet tárt fel... 

A gond "csak" az volt, hogy a Franklin expedíció elég szerencsétlen helyen fagyott be, amely mind a szárazföldi, mind a keletről és nyugatról jövő expedíciók számára a lehető legmesszebb volt a kiinduló bázisoktól (nem véletlenül volt ez az egyik utolsó felderítetlen terület), következésképpen menekülni sem volt egyszerű ebből a helyzetből. Másrészt az expedíció túl nagy volt ahhoz, hogy az ebben a közegben valóban gyorsan, biztonságosan és hatékonyan mozgó szárazföldi, vagy szárazföldi-vízi kombinált expedíciók elég ellátmányt tudjanak számukra szállítani. (A britek csak a keresőexpedíciók második, 1850 körüli hullámában jöttek rá - inkább a véletlennek köszönhetően - arra, hogy a sok, egymást szükség esetén támogatni tudó hajóval egyszerre több irányból végrehajtott expedíciókkal tudják viszonylagos biztonsággal feltárni a területet.) A sikertelenség harmadik oka az volt, hogy Franklint kezdetben nagyon máshol keresték, mint valójában volt. Franklin ugyanis az Admiralitástól kapott utasításokkal ellentétben nem hagyott első telelőhelyén üzenetet további szándékairól. Az ifjabb Ross keresőcsapata 1848 őszén a Peel Soundba behatolva áthatolhatatlan jégtorlaszokat talált (ennek okairól lásd a fenti keretes írást), ezért nem keresték erre tovább az elveszetteket, holott "alig" 400 kilométerre voltak ekkor tőlük. Ráadásul azt is feltételezték, hogy ha mégis errefelé jutottak a jég fogságába, a logikus húzás az északra menekülés lett volna, mivel a Lancaster Sound felől volt várható a mentőcsapat... Ezért azt hitték, hogy valahol a Victoria-sziget déli partjaitól északra fekvő ismeretlen területen eshetett csapdába Franklin expedíciója. (John Rae 1847-ben ráadásul a Boothia-félszigetet kutatva 300 kilométerre szárazföldön is megközelítette az "eltűnteket", csak épp fogalma sem lehetett róla, hogy azok eltűntek és éppen arra tartózkodnak...)

A túlélők az inuitok beszámolói szerint a megmaradó (és egyre délebbre sodródó) hajón töltötték az 1848/49-es és a Terrorral tett újabb sikertelen kitörési kísérletet követően valószínűleg az 1849/50-es telet is, hogy aztán mintegy 40 fős csoportjuk újabb kísérletet tegyen a Back folyó elérésére. Ez a nyomok szerint sikerült is, igaz a legtöbben az itt létesített táborban halhattak éhen, az utolsó időszakban vélhetően a már elhalálozott társaikat fogyasztva. A csoport vezetője (a személyleírás alapján Crozier) arról számolt be az inuitoknak, hogy egyik hajójuk (valószínűleg az Erebus) összeroppant, a másik a jég fogságában van. Szintén 1850-ből származik az őslakosok egy másik beszámolója, miszerint a szigeten partközelben egy hajóra bukkantak amelynek közelében a parton egy sátor állt. A hajó tele volt "fekete arcú", beteg (skorbutos vagy fagysérült) emberekkel. Vezetőjük azt mondta az inuitoknak, hogy ne menjenek a sátorba, ők sem teszik ezt. A sátorban vagy betegek lehettek, vagy azok, akik kannibalizmusra kényszerültek. A hajóról szóló beszámolót erősíti, hogy a Terror roncsát 2016-ban olyan helyen találták meg, ahová valószínűleg a jég nem vihette, a legénysége 1849-ben még megpróbálhatott kitörni a jég fogságából. (A hajó egyébként pontosan a tiszteletére Terror-öbölnek elnevezett tengerrész közepén nyugodott. Ami zavarbaejtő, hogy a névadás az 1940-es években történt, amikor még fogalma sem volt senkinek, hol is lehet a Terror...) Még megdöbbentőbb, hogy az őslakosok további találkozásokról számoltak be: 1851-ben állítólag négy túlélőre (köztük valószínűleg Fitzjames-re) bukkantak, az expedíció utolsó két tagja, Crozier és még egy társa lehet, hogy még 1852-ben is életben volt, mivel a Baker-tó közelében látták őket, bőven a kontinens belsejében - csak épp nem ott keresték őket... (Igaz Rae a következő évben megint a közelben haladt el.)

crozier_1.jpgFrancis Crozier, a feltételezett utolsó túlélő - (forrás)

 

A Franklin-expedíció sorsát jelentős részben az inuitok elbeszélése alapján tudjuk rekonstruálni. Ez természetesen elsőre kételyeket ébreszthet: hogy lehet egy európai értelemben vett írásbeliséget és naptárat nagyjából nélkülöző nép elbeszéléseire hagyatkozni? Máshogy nézve a dolgot, az inuitok meglepően jól értesültek voltak sokmindenről, hogy tudtak ekkora "sávszélességet" elérni ezen a kietlen és csaknem lakatlan tájon? Egyrészt pont a táj kietlensége miatt az inuitok meglehetősen nagy távokat tettek meg élelemért, illetve több mint 100 ember megjelenése és több éves bolyongása elég nagy feltűnést keltett. Az inuitok ráadásul elég jól nyilvántartották az idő múlását (konkrétan a teleket), tehát a pár évvel később őket kikérdező keresőcsapatoknak még elég nagy pontossággal (nagyjából egy éves időintervallumon belül) meg tudták mondani, mi mikor (és hol) történt. Persze sokáig elég nagy bizonytalanság vette körül ezeket az értesüléseket, az európaiak (részben magukból kiindulva) érthető távolságtartással kezelték az őslakosok által nyújtott információkat, mígnem a 80-as évek régészeti feltárásai, majd a két hajó roncsának megtalálása rámutatott az inuit információk pontosságára. A helyiek például már elég régóta tudták, merre van a Terror roncsa, és az Erebust helyét is jó közelítéssel jelölték meg. Mivel mindkét hajó jóval délebbre volt a korábban feltételezett pozíciójától, sokáig nem hittek nekik.

Pedig mentőexpedícióból nem volt hiány, sőt egy részük épp olyan konfigurációban (nagyobb hajókról indított csónakos és szános csapatok) vágott neki az útnak, amelyeknek volt esélyük nagyobb területet bejárni és megtalálni az esetleges túlélőket. A már említett 1848-as három irányból indított próbálkozásnak elég jó esélye volt erre: ugyan Ross nem tudott előretörni a Victoria-sziget felé, de a jégen mozgó kutatóexpedíciói jó irányba indultak, azonban a jégviszonyok miatt rossz következtetést vontak le Franklinék hollétét illetően. A már tapasztalt és sikeres sarki federítő, John Richardson és a sarki körülményekhez igen jól alkalmazkodó John Rae egyesített erővel a szárazföld felől indult az eltűntek keresésére, de ők is arra jutottak, hogy valahol a még nem teljesen felderített Victoria-sziget felé kell keresgélni. 1848-as próbálkozásuk során azonban a jégviszonyok meggátolták a Victoria-sziget elérését, igaz a  Nagy-Medve-tótól északnyugatra lévő területek egy részét azért sikeresen felderítették visszaútjuk során. A következő évben Rae újból próbálkozott, a Coppermine folyó felől próbált átkelni a Victoria szigetre, de ismét sikertelennek bizonyult.  A visszaúton a Mackenzie folyó partján álló Fort Simpsonban találkozott a Bering-szoros felől csónakokon jövő Pullen kapitány embereivel. Rae és Pullen megegyeztek, hogy a következő évben közös erővel újra megpróbálják elérni az északon még feltáratlan területeket (Pullent erre külön utasította is az Admiralitás), de a jég ismét útjukat állta. Pullen visszatért Nagy-Britanniába, hogy hamarosan kulcsszerepet játsszon az Átjáró végső felderítésével, Rae pedig téli szállására vonult, hogy tökéletesítse felszerelését - melynek segítségével végül hírt hoz majd Franklin és társai sorsáról.

2000px-canadian_arctic_archipelago_vegleges_1.pngA Franklin-expedíció és túlélői hozzávetőleges útvonala (pirossal és vékonyan), és a fontosabb keresőexpedíciók (vastagabban) - jól látszik, hogy nem igazán keresték  jó helyen a túlélőket, egyedül Rae került kétszer is olyan közelségbe, hogy akár találkozhatott volna velük

Az 1850-es év volt Franklin keresésének "csúcséve", 13 hajó vett részt a keresésben, és ekkor még találhattak volna túlélőket - ha jó felé keresik őket. (A keletről jövő keresőexpedíció egyébként sikeresen megtalálta Franklin 1845-46-os telelési helyszínét, tehát ha itt hagyott volna üzenetet a tervezett útirányáról, valószínűleg rábukkannak a túlélőkre.) A leghíresebbé váló expedíció Nagy-Britanniából indult el két hajóval. Az Enterprise-t Richard Collinson irányította, a szintén beszédes nevű Investigatort pedig a Ross 1848-as expedíciójáról hazatérő Robert McClure. A két hajó a Magellán-szoros és Hawaii érintésével haladt a Bering-szoros felé, de útközben elszakadtak egymástól. Collinson inkább bölcsen a Távol-Keleten történő áttelelést választotta, hogy minél kedvezőbb időben hatolhasson a jégtáblák közé, McClure viszont egyenesen nekiment az előtte terpeszkedő fehérségnek. Némileg meggondolatlan tette az Északnyugati átjárón való első átkelésben végződött - négy (!) áttelelést és a jégbe fagyott hajóról történő menekülést követően - ami érdekes párhuzamot mutat Franklin expedíciójával. 

800px-sir_robert_mcclure_by_stephen_pearce.jpgRobert McClure - (forrás)

McClure 1850-ben nehéz jégviszonyok között elérte az ekkor még nagyrészt ismeretlen Banks-sziget partjait és behajózott a sziget és a Victoria-sziget közötti csatornába. Ennek északkeleti végéhez közel kénytelen volt áttelelni. A következő tavaszon  végzett szános felderítő útjain megpillantotta a már ismert Melville-szigetet és az attól délre lévő víziutat - megvolt tehát az évszázadok óta vágyott Északnyugati átjáró északi ága, már csak végig kellett volna hajóznia rajta. De volt egy kis bökkenő. Az Investigator vitorláshajó volt, és nem tudta megfelelően kihasználni a nyílt víz felé nyíló csatornákat. Ha McClure Franklin valamelyik hajóját irányíthatta volna, vélhetően 1851 késő nyarán győzedelmesen behajózott volna egy angol kikötőbe, felmarkolva a bő 100 évvel korábban kitűzött 20.000 fontos díjat. Még egy esély lett volna az átjutásra gőzgép hiányában is: a jég jó irányba sodródott, csak túl lassan, tehát kilátásban volt egy második telelés is. McClure viszont türelmetlen volt, ezért visszafelé kezdett hajózni, hogy a Banks-szigetet az óramutató járásával megegyező irányba megkerülje, és némi szerencsével elérje a részben jégmentes Melville Soundot. A terv "majdnem" jó volt, de 1851. szeptember 23-án a sziget északi partjainál jég állta útjukat, McClure pedig - tisztjei tanácsai ellenére - behajózott egy öbölbe, hogy ott átteleljen. Időközben Collinson is megjelent az Enterprise-zal, és pár héttel lemaradva követte McClure-t, de a végleges befagyástól félve délebbre telelt és igyekezett szános felfedezőutakkal felderíteni a  terepet. Időközben John Rae is áttört a tökéletesített felszerelésével a szárazföld felől. és elég nagy szeletet tárt fel a Victoria-szigetből sőt eljutott a sziget délkeleti csúcsára, csaknem elérve a King William szigetet, ahol európai hajókból származó roncsdarabokra bukkant A tél közeledte meggátolta a további kutatást. És bár Rae mintegy 50-100 kilométerre megközelítette a tragédia helyszínét, már nem biztos, hogy talált volna túlélőket. (Igaz az előző évben még szinte biztosan voltak a Terroron.)

800px-mcclure_map.jpg

McClure útvonala - folytonos vonallal a hajóval, szaggatottal a gyalog/szánnal megtett út - figyelemre méltó az Északnyugati átjáró két ága közötti területekkel kapcsolatos bizonytalanság - (forrás)

A következő, 1852-es évben McClure kénytelen volt azzal szembesülni, hogy alighanem végzetes hiba volt behajóznia az öbölbe, a kialakuló jégtorlasz ugyanis nem akart eltűnni - igaz a szános felderítőútjaikkal immáron végleg bezárták a térképen található "rést". Collinson eközben kezdte megvalósítani a korábbi expedíciók álmait: viszonylag nagy vitorláshajójával óvatosan, és sikeresen manőverezett az Átjáró déli ágában, lassan felderítve a Victoria-sziget déli partvidékét, egyre közelebb kerülve Franklin hajóihoz. Időközben az Admiralitás is aggódni kezdett, úgyhogy Belcher kapitány vezetésével nem kevesebb, mint öt hajót küldött Franklin, valamint az eltűnt Franklint kereső, lassan szintén eltűntnek hitt McClure (és Collinson) keresésére. Mivel McClure hozzávetőleges keresési területe ismert volt,  a "flotta" kelet felől próbálta elérni a Melville szigetet és a Wellington-szoros északi részét. Sikerrel: az 1852/53-as telelést követően azonban a hajók némi manőverezést követően itt jégbe is fagytak. Eközben Collinson is elérte a Victoria-sziget délkeleti csücskét, és a helyi inuitok felvilágosították arról, hogy valamivel keletebbre egy jégbe fagyott hajó található...Ugyan Collinson csak mintegy 50 km-re volt a hajó pozíciójától, nem haladt tovább, egyrészt nem bízott az őslakosok híradásában, másrészt a jégviszonyok is gátolták.

Belcher emberei viszont 1853 áprilisában sikeresen rábukkantak a már éppen "kitörni" készülődő McClure-féle csapatot. (McClure a siker érdekében mind a Melville-sziget felé, mind a Mackenzie torkolata felé küldött volna csapatot - utóbbi út szinte biztosan áldozatokkal járt volna, az előbbi pedig biztos sikerrel.) Az Investigator  skorbuttól szenvedő legénységét ezen a nyáron átköltöztették a "mentőflotta" hajóira, és a betegeket megpróbálták útnak indítani Anglia felé. A dolog nem jött össze, a hajók nem tudtak kitörni a jég közül. Újabb telelés következett, és 1854 tavaszán az 5 hajóból négyet a jég között kellett hagyni, csak a korábbról már ismerős Pullen kapitány által irányított North Star volt képes hazatérni Nagy-Britanniába. Ezzel lezárult egy több évszázados történet: McClure és legénységének túlélői voltak az elsők, akik átkeltek az Északnyugati Átjárón, illetve elsőként kerülték meg az amerikai kontinenst. Az északi átjárórész felderítői ugyanakkor nem lehettek maradéktalanul boldogok: McClure ugyan jelentős jutalomban és elismerésben részesült, később kapott bőven bírálatot hajójának elvesztéséért, Belchert pedig szintén nem dicsérték meg a négy hajó jégbe fagyasztásáért, igaz később a vezérhajó kiszabadult, és amerikai segítséggel sikerült kimenteni. Viktória királynő hálából a vezérhajó, a Resolute faanyagából díszes íróasztalt készíttetett és ajándékozott az USA kormányzatának. Az asztal ma a Fehér Ház ovális irodájában áll, és általában az Egyesült Államok Elnöke foglal helyet mögötte. Collinson pedig soha nem kapta meg azt az elismerést, amit a majdnem tökéletesen kivitelezett sarkvidéki felderítőútjáért megérdemelt volna.

barack_obama_sitting_at_the_resolute_desk_2009.jpgA Resolute asztal - (forrás)

Főként, hogy az eddig ismertetett 1854-es eseményeket egy másik homályosította el: észak Iron Manje, John Rae ugyanis újra mozgásba lendült alapvetően azzal a céllal, hogy a Boothia-félsziget és a King William-sziget körül "bezárja" a felderítetlen rést. Ez majdnem teljesen sikerült is, útközben azonban valami másra is rátalált: az őslakosok ugyanis számos olyan tárgyat mutattak és adtak Rae-nek, ami biztosan a Franklin expedíciótól származott. Egyben elmesélték Rae-nek, hogy 1850 nyarán mintegy 40 embert láttak dél felé menetelni, és később többségük maradványait megtalálták a Back folyó torkolatánál a kannibalizmus nyilvánvaló jeleivel együtt. Rae beszámolója nagyot ütött.. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hol veszett oda Franklin és csapata, és hogy még 1850-ben is voltak túlélők, akiket meg lehetett volna menteni. Másrészt a kannibalizmus híre bombaként hatott a viktoriánus társadalomban, Lady Franklin a bátor felfedezők  emlékének bemocskolásával vádolta Rae-t.

franklin_raerels_800.jpgA Rae által 1854-ben gyűjtött tárgyak tanúskodtak az expedíció sorsáról - (forrás)

Bár az Admiralitás nem indított további kutatóexpedíciót, Lady Franklin 1857-ben  megbízta McClintock kapitányt az expedíció esetleges nyomainak és maradványainak minél részletesebb felderítésével. McClintock  a továbbra is rossz jégviszonyok miatt szánon  érte el a tragédia helyszínét, megtalálva a kőrakás alatt az 1847-48-as eseményekről (azaz Franklin és a legénység egy részének haláláról és a hajók első elhagyásáról) tanúskodó levelet. Szintén rábukkantak a hajó egyik csónakjára, benne két holttesttel. A csónakot valószínűleg az 1848-as sikertelen kitörési kísérletről visszatérőben hagyták hátra. Bár McClintock nem nagyon írt erről, a környéken talált egyéb emberi maradványokon található vágásnyomok is kannibalizmusra utaltak...

franklin-expedition-merl.jpgA McClintock expedíció megtalálja az 1848-as délre menetelésről visszatérőben elhagyott mentőcsónakot - (forrás)

Érdemes röviden összehasonlítanunk Franklin és McClure expedícióját, ugyanis jópár párhuzamosságra bukkanhatunk, miközben gyökeresen más kimenetellel zárultak. (Igaz McClure is veszített el embereket, de a többség túlélte a négy éves sarkvidéki tartózkodást.) Mindkét expedíció esetében a parancsnok egy rossz döntése vezetett a hajó(k) jégbe fagyásához és az elhagyás kényszeréhez. Ugyanakkor McClure egyrészt nagyjából az előre meghatározott területen maradt, illetve hagyott üzenetet útvonala nyomán, hogy merre kíván továbbhaladni, így az őket keresőknek több esélyük volt jó irányba indulni és meg tudták őket annyira közelíteni, hogy a jég felszínén végzett keresőexpedíciókkal is el tudják érni a bajbajutottakat. Szintén jelentős különbség, hogy McClure felkészült erre az eshetőségre, így valamivel jobb felszereléssel rendelkezett a lábon megteendő utakhoz.(Ráadásul kevesebben is voltak, mint Franklinék, ami megkönnyíti a "szárazon" menekülést.) Szintén jelentős különbség, hogy McClure a jégen át történő menekülést a várható mentőexpedíciók irányába tervezte, a korabeli hajósűrűséget figyelembe véve a keleti irány egyértelműen jó döntés lett volna, a Mackenzie felé tartó menetelés pedig egy a civilizációba egyértelműen visszavezető út lett volna, ahol nagy eséllyel találnak segítségre. Ugyanakkor a szárazföldre való átkelés vélhetően az expedíció legyengült emberei egy részének erejét meghaladta volna - ebben a helyzetben nem feltétlenül a déli irány volt a legjobb döntés. Crozierék ugyanakkor a mentőexpedíciók várható útvonala közötti területet célozták, ahol talán a legkisebb volt a rájuk találás esélye. Természetesen nem voltak könnyű helyzetben: szerencsétlen pozíciójuk mellett Crozier nagyon is tisztában lehetett Franklin parancsnoki baklövéseivel, többek között azzal, hogy a külvilág nem szerezhetett tudomást a pontos útvonalukról. Mivel nem tudhatta biztosan, hogy a nyugatra, a Coppermine és a Mackenzie irányában vagy észak felé végrehajtott menet mentőexpedíciókba ütközik, valószínűleg a legrövidebb délre vezető utat látta a legjobb megoldásnak. Ez az út azonban túl hosszúnak bizonyult az ólommérgezésben szenvedő embereknek... A Franklin expedíció tragédiája tehát alapvetően az expedíció túl nagy méretének, Franklin felelőtlen parancsnoki magatartásának, a rosszul végrehajtott menekülési kísérletnek és a személyzet ólommérgezése kombinációjának volt köszönhető. 

francis-leopold-mcclintock-the-arctic-fox-2.jpgMcClintock útvonala - (forrás)

Összességében a Franklin-expedíció tragikus mérlege mellett a megtalálására tett erőfeszítések nemcsak az átjárót tárták fel, de az észak-kanadai szigetvilág igen nagy részét is. Ha nem tűntek volna el, minderre vélhatően csak jóval később került volna sor. Az expedíció pontos sorsának részleteit sokáig "jótékony" köd vette körül. Egyrészt sokáig nem találták meg az eltűnt hajókat, illetve nem szívesen ragozták, mi is történt a dél felé indított halálmenet során. Mindezt fokozta, hogy nem nagyon találták meg az okát, miért is végződött ez az expedíció ennyire tragikusan, holott jópár másik kutatóút járt több éves jégbe fagyással és jégen át meneküléssel. Bár az 1870-es évekre az expedíció fellelhető tárgyi emlékeinek javát begyűjtötték, az eltűnt hajók és emberek körüli köd csak az 1980-as években kezdett oszlani. Egyrészt a Beechey szigeten fellelt holttestek boncolása nyomán megjelent az ólommérgezés teóriája. Másrészt a máshol fellelhető emberi maradványok részletesebb vizsgálata ismét megerősíteni látszott a kannibalizmus tényét, ami némileg növelte a korabeli inuit beszámolók pontosságába vetett hitet. Ezek részletesebb tanulmányozása révén számos mozaikdarabkát sikerült a helyére illeszteni, többek között azt, hogy az 1848-as déli menetelés helyett valóban csak a második, 1850-es hatolhatott el a Back folyóig, Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy legalább az egyik hajón maradtak még ekkor túlélők valahol a King William-sziget partjainál. Ennek igazolására viszont meg kellett találni a hajókat.

Az első keresőexpedícióra 1997-ben került sor, de az ismételt kísérletek csaknem két évtizedig sikertelenek maradtak. Ennek két fő oka volt: egyrészt az kellett, hogy a kijelölt keresési terület nyáron is jégmentes legyen - ez nem mindig teljesült. Másrészt  a kutatók abból indultak ki, hogy a hajóknak utolsó ismert (1848-as) pozíciójuk közelében  kell lenniük), nem törődve azzal, hogy az őslakosok jóval délebbre látták őket utoljára. A 2014-es keresés során az elsődleges kutatási zónában (tehát az utolsó ismert pozíció közelében) kedvezőtlenek voltak a viszonyok, ezért a csapat inkább a délebbi zónára koncentrált, főleg, hogy ennek közelében kisebb partra vetett roncsdarabra bukkantak. A szonáros kutatás hamarosan egy majdnem teljesen ép (orrészén némileg hiányos) 19. századi hajót talált a tenger fenekén.

erebus_sonar.jpgAz Erebus roncsának szonárképe - (forrás)

166 év után megkerült a HMS Erebus. A fő meglepetés viszont nem a hajó meglepően jó állapota, hanem a helyzete volt: jelentősen délebbre volt az utolsó ismert pozíciójától (nagyjából ott, ahol az inuitok jelezték Collinsonnak). Az Erebus vélhetően a legénysége nélkül a jéggel együtt sodródott végső nyughelyére. Ami még megdöbbentőbb, hogy az elsüllyedésének helye a King William-sziget délnyugati csúcsától délre, a szárazföld közelében található - ezt a pontot pedig már korábban elérték a nyugatról az Átjárót kereső felfedezők. Az Erebus - igaz valószínűleg magára hagyottan - teljesítette az expedíció küldetését - áthajózott a még ismeretlen résen...

A Terror roncsának 2016-os (a már említett Terror öbölbeli) megtalálása egyrészt számos inuit elbeszélést hitelesített utólag, másrészt újabb, az expedíció sorsának pontosabb megismerését elősegítő kutatást indíthat el. Annál is inkább, mert az északi-sarkvidéki jégtakaró zsugorodása miatt egyre nagyobb figyelem irányul az Északnyugati átjáró "hasznosítására", amihez még jól jöhetnek a korábbi "tapasztalatok" is. A következő, befejező részben megvizsgáljuk, hogy milyen kísérletek történtek és történnek az Átjáró áthajózására, és hogy egyáltalán milyen hely is az Északnyugati átjáró, mennyire reális a nemzetközi hajózásban betöltött növekvő szerepével számolni.

 

Ajánlott további források:

  • B. T. Alt et al.: Arctic Climate During The Franklin Era, As Deduced From Ice Core (1985)
  • R. L. Richards: Rae of the Arctic - https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1081627/pdf/medhist00115-0077.pdf
  • http://www.canadianmysteries.ca/sites/franklin/ripple/rippleClimate_en.htm
  • https://phys.org/news/2016-09-insights-franklin-mystery.html
  • https://en.wikipedia.org/wiki/Climate_of_the_Arctic
18 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://pangea.blog.hu/api/trackback/id/tr2613205483

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2017.11.19. 19:21:28

Huhh, megint egy nagyon jó írás. Már vártam nagyon.

A Resolution íróasztalhoz annyit, egy amerikai legenda szerint ha az USA háborúba vonul, a sas a címeren az olajág helyett a villámok felé fordítja a fejét.

Counter · http://goo.gl/EXkKH9 2017.11.20. 06:40:08

Hű, de jó cikk! Lenyűgöző mennyiségű adat, jól felfogható, világos prezentáció.

gigabursch 2017.11.20. 12:06:39

@Sigismundus:
Akkor túl sokat nem nézett az olajágra az a sas...

Más:
A két hajó honnan kapta a nevét?
Ilyen névvel ma egy hajó, hogy Terror - csak vesztes lehet.

Egyébként épp Amudsen befagyása és kapcsolatteremtő képessége az inuitokkal mutatta meg az egyetlen valós túlélési stratégiát a jégen, melynek főbb elemei
- kevés ember
- sok ételgyűjtési eszköz
- kapcsolatfelvétel a helyiekkel
- helyiek télkibirási praktikái.

Nem tudom értelmezni azt, hogy úgy mentek el, hogy nincs elegendő élelmiszer szerző eszköz (hálók, horgok, stb)
Egy komplett bálnából, vagy 10 rozmárból az egész telet végigfűtik és végigzabálják.

+ halak, kagylók, miegymás...

lezlidzsi84 2017.11.20. 20:11:00

@gigabursch: Az Erebus sem rossz: a görög mitológiában ő a sötétség istene (Erebosz).

Mindkét hajót erődített célpontok leküzdésére tervezték, ezért adtak nekik vészjósló neveket, a Terror pedig gyakori neve volt a hasonló célú brit hadihajóknak már a 17. századtól.

Amundsen mellett még John Rae volt olyan "különc", hogy a leírt elveket vallja, Sok tekintetben "inuit-módon" gondolkodott, ezért is lett nagy botrány az 1854-es kannibalizmusról is szóló jelentése. Amit egyébként bizalmas iratként adott le az admiralitáson, csak ennek ellenére nyilvánosságra hozták. (Az inuitoknál a szorult helyzetben történő emberevés nem számított szentségtörésnek, és Rae is érthetőnek tekintette.)

Amundsen sokat tanult leírásaiból, illetve tanulmányozta Collinson beszámolóját, akinek körültekintő navigálással sikerült nem megszabadulni a hajójától.

Franklinéknél horog, puska természetesen volt a hajókon, a gond az volt, hogy ekkora embertömeget csak a terepet jól ismerve és gyakorlatilag igen nagy körben csutkára halászva/vadászva lehetett volna élelmezni - plusz ne feledjük, hogy többségük beteg volt és legyengült. A befagyás helyén ráadásul viszonylag sekély a tenger (tulajdonképpen egy jég által lekoptatott sziklazátonyos szorosrendszert kell elképzelni, ahol megreked az úszó jég) - sajnos nem a legtökéletesebb hely halászni vagy vadászni 100-120 embernek.

hátramozdító 2017.11.20. 23:22:43

Hát ez nagyon jó volt. Filmre kívánkozós sztori, az egymást követő expedíciók között lehetne ugrani az idősíkokat és végigvacogni azt a két órát.

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2017.11.21. 07:04:43

A Baffin-öbölig még van is valami hajó forgalom, de az Északnyugati átjáróban így novemberben semmi. Ezzel szemben Oroszországtól északra (Kara, Laptyev, ... tenger) valami még most is van.

www.marinetraffic.com/en/ais/home/centerx:-93.5/centery:69.6/zoom:4

drbale 2017.11.21. 16:12:44

Kicsit hosszú lett, ugrálnom kellett benne, mert a gyerekek nem hagytak olvasni. Nagyon izgalmas cikk, egyik kedvenc könyvem pont az Északnyugati átjáró. (Bár ők még a közelében se jártak... :) )

2017.11.21. 19:54:24

A legjobb írás, amit az Index-en olvastam eddig. Köszömöm!

közép dunántúli régió 2017.11.23. 20:45:32

Azt a feltevést, hogy Crozier eljutott volna a Baker-tóig, én nem tartom valószínűnek. Az már nagyon délen van, onnan már nem lett volna bonyolult hazakeverednie.

lezlidzsi84 2017.11.24. 10:07:17

@közép dunántúli régió: Hacsak nem történik vele valami legyengült állapotában. Ami bizonytalanságot visz a sztoriba, hogy a helyi erők azért nem biztos, hogy pontosan azonosították az egyes fehér felfedezőket, bár Croziernek volt egy igen fontos ismertetőjegye: az expedíció kevés olyan tagja volt, aki beszélte a helyiek nyelvét. Persze összekeverhették még Rae-vel is, de ő a következő évben 13 emberrel volt arrafelé, nem eggyel.

Szóval van rá esély, hogy minimális kajával és felszereléssel próbáltak eljutni egyik inuit teleptől a másikig - a gond az lehetett, hogy az őslakosok jellemzően mozgásban voltak.

Töritanár_ 2017.11.27. 10:45:57

Alapos cikk!
Az északi sarkkörön túli terület a történelemben folyamatosan fel és le értékelődött, az éppen aktuális nemzetközi politika alakulása és a világgazdasági helyzet szerint. Befolyásolta az is az Északi-sark iránti érdeklődést, hogy szemben az Antarktisszal, nincs egybefüggő szárazföldje, nem önálló kontinens. Napjainkban újra felértékelődőben van, hiszen a felmelegedésnek köszönhetően ma már egyre inkább hajózható és fontos, lerövidítést jelent a nagy gazdasági övezetek közti közlekedésben, áruszállításban, például a Távol-keleti államok és az EU illetve az USA közt.

Aladár Kovács 2018.05.07. 15:28:28

Üdv!

Nagyon jó a cikk,viszont a "hivatalos" történetben csak az 1848-as indulás szerepel.
Mennyire megbízhatóak ezek a források?Lehet nekik hinni?

lezlidzsi84 2018.05.07. 17:48:24

@Aladár Kovács: Tulajdonképpen mindegyik "forgatókönyv" egy a töredékes nyomok, források alapján valószínű eseménysort takar, a teljes igazságot sohasem fogjuk megtudni. Az újonnan megtalált hajók helyzete és az inuit beszámolók igazságtartalmának újraértékelése most épp az általam leírt eseménysort teszik valószínűbbé, és ezzel helyére került néhány már korábban is zavaró történetrészlet. Például már az 1850-es évek végén is fura volt McClintockéknak, hogy a "halálmenet" során két holttesttel hátrahagyott csónak orra északnyugat, tehát a hajók pozíciója felé mutat, nem pedig délkelet, tehát a Back folyó felé, és a terepviszonyok sem igazán indokolták ezt a pozíciót. Ha visszatértek az első kitörési kísérlet után a hajókra, akkor máris van értelme a dolognak.

A korábban elfogadott történet azt is feltételezte, hogy a hajók esetleg összeroppanhattak vagy komolyan megrongálódhattak, ezért volt annyira elkeseredett a dél felé tartó halálmenet, mert nem volt visszaút, mint pl. a második Ross-féle expedíciónál, ahol a sikertelen menekülési kísérletet követően visszatértek a hajóra illetve a korábbi telelőhelyre. Ezt feltételezve teljesen érthetetlenek voltak az inuit történetek az 1850-es "fekete emberekről" a partközeli hajón, illetve a második déli menetről. De most már látjuk, hogy az Erebus igencsak messze sodródott még délre, mielőtt léket kapott (összeroppantásról pedig szó sem volt), a Terror pedig valószínűleg irányítottan jutott partközelbe. Ez rögtön értelmet adott az inuitok 1849-50-es elbeszéléseinek. Kicsit fentebb az egyik kommentnél kitárgyaltuk, hogy az 1851-52-es észlelések azért némileg megkérdőjelezhetőek, igaz a későbbi épp az expedíció inuitok által legjobban ismert résztvevőjéhez (Crozierhez) kapcsolódik.

Aladár Kovács 2018.05.08. 21:34:07

Köszi a kimerítő választ!

Kicsit hiányoltam Charles Francis Hall-t a cikkből,szándékosan hagytad ki?

Egyébként mennyire érdekel a téma?

Én mostanában elég sokfelé utána olvastam. Az eszkimóktól kapott az expedícióhoz kapcsolódó személyes tárgyak kíváncsi lennék most hol vannak.

Tervezem,hogy meglesem az 1988-as "Buried In Ice - The Franklin Expedition - Documentary " című dokumentum filmet is,sajnos magyar nyelvű dokumentum filmet nem találtam.

Nem tudom ,hogy miért de nagyon kb 1 hónapja nagyon "megragadott" ez az egész esemény.,sokat szoktam rajta agyalni,térképet lesegetni,stb.
Ugyanakkor nagyon dühít és elszomorít,hogy senki sem "maradt",hogy elmondhassa mi történt. :/

lezlidzsi84 2018.05.08. 21:58:06

@Aladár Kovács: Engem is egyre jobban érdekel a téma,és magyarul még viszonylag kevesen írtak ezekről a dolgokról.

Hallt tulajdonképpen szándékosan hagytam ki, ahogy sajnos sokakat másokat is: egyszerűen nem fért volna bele a blogkeretekbe, és próbáltam azokat belefoglalni, akiknek a legnagyobb fontosságot tulajdonítottam az Átjáró feltárásában. Róla és számos más, az 1860-as éveket követően arrafelé tevékenykedő expedícióról csak annyiban emlékeztem meg, hogy nagyrészt ők gyűjtötték be a Franklin-expedíció emlékeit. Ugyanakkor magához az Átjáróhoz általában már csak viszonylag keveset tettek hozzá, illetve néhány résztvevő sorsát sikerült jobban körvonalazniuk, esetleg maradványaikat hazaszállítaniuk.

A relikviák egy része a National Maritime Museumban van kiállítva Greenwichben, a személyes tárgyakat igyekeztek visszajuttatni a hozzátartozókhoz, persze egy részük azóta már gyűjtőknél van.

Egyébként még tervezem, hogy írok a Ross-féle második expedícióról, mert az is elég érdekes történet, lényegében az összekötő kapocs az Átjárót feltáró főbb expedíciók között.

Kallard 2018.05.13. 22:28:53

Nagyszerű írás, köszi!
süti beállítások módosítása