Érlelgetem magamban egy ideje, hogy Erdélyről is írjak végre valamit, de nem tudtam eldönteni, hogy milyen formában tegyem. 50-60 útból van ugyan mit válogatni, de egészen biztosan nem leszek egy új Orbán Balázs, ahogy két-három bejegyzésbe sem szeretném összezsúfolni. Úgyhogy valami középutas megoldás lesz, részletekben, mikor merre járok, mi jut éppen eszembe. Igyekezni fogok nagyon aktuális maradni, így a sorozatot ünnepélyesen egy friss élménnyel, Oroszheggyel nyitom meg. Olyan is lesz biztos, amikor majd a legismertebb erdélyi célpontokról írok, ez viszont talán érdekesebb, mint a Gyilkos-tó és a Békás-szoros századjára.

Oroszhegy a róla elnevezett hét falvas község központja Székelyudvarhely közelében. Első említése még Uriczhegyként történt és szinte biztos, hogy nevének semmi köze nincs szláv lakosokhoz. Nagy szerencsém volt, hiszen a falu polgármestere volt önkéntes idegenvezetőm és a hölgyek előtt is le az összes kalappal, akiknek a meghívást köszönhettem, hiszen remek házigazdák voltak.
Aki bármit is tud a faluról, az egyetért vele, hogy a szilvapálinka fogyasztás Mekkája és Fatimája. Főleg hogy a dimbek-dombok között álló Szent Mihály kápolnában egy Medjugorjéból érkezett (talán) gipsz Madonna is található. Mivel a község építtette, nem volt egyszerű felszentelni a kápolnát, az egyház nem különösebben kapkodott vele. Aztán megkapták 70 évre használatba és mindjárt megjött kedv, meglett a szentelés is. Ma rendszeresen használt kis templom, az egyelőre üres harangtoronyban fészkelő baglyokkal. A kápolna mellett egy már nem használt iskola épülete áll, de még az is megtörténhet, hogy lesz lehetőség a tanyabokor iskolájának feltámasztására. Oroszhegyen ugyanis nő a népesség és egyáltalán nem a városból kiköltözés miatt.
Idegenvezetőm árulta el, hogy polgármestersége alatt a hét faluban 700 új építési engedélyt adtak ki, de a helyiek egyébként is büszkék rá, hogy falujuk az összetartozásról híres és hogy nagyon figyelnek egymásra.
Egyrészt ez a szoros összezárás lehet az oka, hogy Oroszhegy sosem lesz egy Székelyvarság (amiről hamarosan biztosan fogok írni). A másik pedig, hogy nincs elég víz. Sem a faluban, sem a környező dombokon. Kevés a forrás, idén kifejezetten kevés volt az eső is, víz nélkül meg nincs az a megcsömörlött városlakó, aki vissza akarna térni a természetbe.
Mi viszont tegyük meg, nézzünk körbe Oroszhegyen és környékén.

A falu feletti platón (fennsíkon) áll a közösségi csűr, ahol évente három nagy rendezvényt rendeznek, itt van ilyenkor a környékbeli falvakból mindenki. Májusban gyönyörű a nárcisz virágzás a réteken, a fő műsorszám viszont augusztus végén van. Ezt szégyenlősen csak Szilvanapoknak hívják, pedig elsősorban nem a lekvárról szól. Egyszerre látszanak innen a Görgényi-havasok utolsó lankái, a Hagymás-hegység és a Hargita. Viszont ha meglesz az út a Zetelaki víztározó felé, akkor a csend majd "kicsikét arrébb költözik", hogy ellopjam a polgármester úr szavait.

Oroszhegy az a szerencsés település, ahol a Szent László legenda több eleme is tetten érhető. Talán az Urusos (orvosságos) kút a legismertebb a Kápolnamezőn. Amikor a szent király erre vonult hadával, a katonák valami fekélyes kórságot kaptak el. László nem esett kétségbe, imádkozott, majd beleszúrta a kardját a földbe és forrást fakasztott. A katonák megfürödtek a vízben és természetesen azonnal meggyógyultak. A kút mellett van egy kis mélyedés, azt Sátorhelynek hívják, itt kellett annak idején állnia a király sátrának. Szent királyunk errefelé tehát nem csak egy jót sátrazott, de vizet fakasztott, fürdésével gyógyító erejűvé tette a forrást, sőt a környéken pénzt kővé is változtatott, így Oroszhegyet elég gazdagon ellátta a Szent László mondakör elemeivel. Ha jól körbenéznénk, esetleg még egy hasadékot is találnánk. Annyi biztos, hogy a környékbeli székelyek évszázadok óta bíznak a kút vízének gyógyító erejében, betegeket (vagy csak a ruháikat) fürdetnek benne. A szokás szerint különösen úrszeredáján és áldozócsütörtökön működik a gyógyítás, a kiaggatottt ruhák viszont elég bizarr látványt nyújtanak a kút mellett. Nyilván nem gyengíti a legendát, hogy Árpád-kori eredetűnek vélt leleteket találtak az egykor itt állt kápolna falai mellett/alatt. Jelenleg ezek feltárása miatt késik a kápolna fel-, vagy újjáépítése. Az eredetileg XVIII. századi kápolnában búcsúkat tartottak, ahova úgy tartják, hogy egész Udvarhely szék katolikus lakossága feljárt. Állítólag többen voltak itt, mint a Szent Anna tavi búcsúban. Batthyány Ignác gróf, erdélyi püspök 1783-ban aztán a búcsút betiltotta és a kápolnát leromboltatta, hiszen ahogy a katolikus egyház számadáskönyve fogalmaz: "az ájtatosságnak végződése után sokszor botránkoztató dolgok, részegségek, veszekedések, vérontások mentek végbe, nem lelki haszonra, hanem inkább lelki kárra adva alkalmatosságot". Ebből az amatőr helytörténész kizárólag azt a logikus következtetést tudja levonni, hogy a kápolnaépítéssel legalább egyidős a pálinka jelentős mértékű fogyasztása is a környéken.
Itt van aztán a közelben a Középrezteje nevezetű helyen egy forrás, aminek a vízénél jobbat Orbán Balázs egész Erdélyben nem ivott. A helybeliek be is vizsgáltatták a különleges vizet, de semmi különöset nem mutatott a vegyelemzés. Aztán meglett persze a megfejtés: Zetelaka felől lóháton érkezve, Orbán Balázs már lovastul majd' szomjan halhatott, mire ideért.
Lássuk viszont a már emlegetett Szent Mihály kápolnát.

És a harangtorony egyik lakóját.

A kápolna közelében, egy tanyán vaddisznókat nevelnek.

Illetve inkább valami keverékek lehetnek, mert az őket nézegető kislány egy pillanat alatt beugrott közéjük játszani.

A következő célpont felé menet láttuk az erdőben az összeölelkező fákat egy emberi arccal.

Ez pedig már az oroszhegyi kilátó, aminek a felső emelete éppen 1000 méteren van. Harminc méterrel magasabban áll a sokkal ismertebb, közeli Gordon-tetőn álló Jézus szíve kilátónál, ha ez bármit is számítana.

A kilátó melletti kereszt talapzatán áll ez az emléktábla.

Mire ideértünk, már égett a tűz és mi mást készítettek volna vendéglátóim, mint miccset. Az Oroszhegyen eltöltött mondjuk 24 óra alatt ettem miccset, zakuszkát, vinetát, bodzalekvárt, gogost, pityókás kenyeret, puliszkát. Másnap Parajdon felmentünk friss juhsajtért egy esztenára, korábban pedig örömmel hallottam, hogy a konyhából nem hiányozhat a leostyán, a tárkony, vagy a csombor. Aki most ismerkedne az erdélyi gasztronómiával, tekintse ezt a bekezdést a belépőnek.

Ilyen a kilátás pontosan ezer méter magasról. Bal oldalt, a kilátó árnyéka felett, a távolban a Madarasi-Hargita.

Oroszhegy részlete felülnézetből.

Erdélyben még szokás a falvakon belül terelgetni a marhacsordákat. Itt sem volt ez másképp.

Ez a látvány fogad a gyermekotthon erkélyén.

Ilyesmiket meg a környéken látni, ez Fenyőkút.

Ez pedig Pálpataka.

Ezt akár Oroszhegyen is fotózhattam volna, de ez is Fenyőkút.

Erdélyről még egészen biztosan fogok mindenféléket írni, addig is, aki segíteni szeretné az erdélyi magyarságot, az támogassa az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány munkáját!