Félreértések elkerülése végett, abszolút nem vagyok a spirituális tanok tagadója, mi több, konkrétan spirituális és egyben hívő, (nem vallásos értelemben véve) embernek tartom magam. Segítőként sem úgy működöm, hogy homokba dugom a fejem.

De van egy tendencia, amit nagyon furcsállok, és erről most szeretnék írni. Mert érdemes gondolkodni rajta.

Tele van a közösségi média olyan hirdetésekkel, hogy elvonulás itt, elvonulás ott, hazai csendes-szép tájaktól egészen Baliig, száz-valahányezer Ft-tól egészen a csilliós milliókig. És amikor elolvasom a kommenteket, azt látom, az emberek menni akarnak, legfeljebb az anyagiak tartják vissza őket, mert... Mert majd ott Nagy Dolgok Törénnek.

Ami az egész mögött lehet...

Nem pálcát török, csak elmélkedem. Ami a dolgok mögött lehet, teljesen leegyszerűsítve, hogy ezektől az eseményektől az emberek csodákat várnak. Hogy majd ott helyrejön valami, ami előtte akár évekig stagnált, és akkor jön az álommunka, az álomház, a nagy bőség meg a nagy szerelem.

Vagyis, ahogyan az egyszeri és teljesen pozitív értelemben vett hétköznapi ember a nyaralást várja minden évben már januártól, azt a pár hét szabadságot, ami végre-valahára más, mint az év egésze... A megoldásaikra vágyók egy ilyen nagy, "mindent felbolygató" lökéstől várják a megváltást. És erre "tanít" számos könyv és film is, hogy menj, kelj útra, válassz hozzá spirituális csoportot, vagy keress fel egy nagy gurut, és majd ott, majd ő... Majd egyszerre megoldódik bármi. Minden.

Az az igazság, hogy ez tök jól hangzik. Mert az idegen környezet kicsit kirángat, ez tény, a guru tudja, merre van az előre, és akkor ott összeérnek majd a lelkek, hiszen mindenki azért ment, hogy valami nagy változás legyen... Az energiák összeadódnak, és azokon a szent helyeken, ahova az ember ilyenkor elvándorol, ott minden bizonnyal meg is sokszorozódnak.

De vajon ez-e az igazság?

Nem tisztem megítélni, hogy tényleg szemléletformáló egy-egy ilyen kiruccanás, azt viszont, hogy az önismerethez mennyit tesz hozzá valójában, szeretném kritikusan szemlélni. Mert, valljuk be, van egy olyan hatása ennek, hogy "a csúnya panelos betondzsungelben nem tudok magammal mit kezdeni, de egy SZENT helyen majd könnyen megy!"

Ez csak azt az alaptézist rúgja fel, hogy az önismeret pont, hogy a mindennapokról is szól. A Wikipédián megtalálható definíciója szerint, amely egy nem egészen részletes, de érthető összefoglalás:

"Az önismeret a pszichológiában gyakran használt kifejezés, amely alatt azt értjük, hogy az egyén ismeri saját személyiségének összetevőit, határait és lehetőségeit, betekintése van viselkedésének mozgatórugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, és helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását."

Innen nézve, egy elvonulás az ember önmagáról alkotott képének kibővítésére és a határainak jobb megismerésére valóban ideális lehet, de mindaz, ami az egészet alkotja nem a nagy, különleges alkalmakban, hanem pont, hogy a hétköznapokban keresendő. Merthogy nem egyszeri, hanem folyamatos dolog, ha az ember hajlandó magába nézni.

Hogy jön ezekhez a nagy, szemléletformáló utakhoz az önismeret?

Egyrészt, mert ezek a kiruccanások jellemzően az önismeret címkéjével hirdetik magukat, vagy minimum utalnak olyasféle dolgokra. "Megérkezés önmagunkhoz" és hasonló kifejezések... Tehát azt ígérik, hogy 3-5-10 nap alatt segítenek valamiben valakinek, akinek azelőtt arra egy élet sem volt elég.

Az önismeret egy folyamat...,

így lehet nagy hatással egy elvonulás, de "megvilágosodást", vagy nagyobb előrelépést az önismeretben, aligha hoz. Mire jó akkor mégis? Leginkább a "sült galambot" várni. Hogy majd valami külső megoldja, majd valahol MEGOLDÓDIK, ami, persze, teljesen máshol van, nem ott, ahol a probléma létrejött...

Nem "megoldom" vagy "megtalálom a megoldást", esetleg "vállalom magamért a felelősséget", hanem ez majd valaki által valahol és valamikor megoldódik. Semmi gond nincs a külső eszközökkel, de az önismeret területén csak egy folyamat oldhat meg bármit. Nem egy hét, nem egy elvonulás. Ez mind csak illúzió. Mert minden elakadás, ami keletkezett, az is egy folyamat eredményeként van jelen az ember életében, és mélyebb annál, minthogy 5 nap alatt kimeditálja magából bárki.

Megismernéd magad, felfedeznéd azt a belső erőt, ami képessé tesz rá, hogy visszavedd az életed felett az irányítást? Akár konkrét témában - karrier, párkapcsolat, harmónia, életmódváltás - szeretnél beszélgetni valakivel, önismereti fókusszal? Várlak szeretettel akár csoportos, akár egyéni folyamatokban, programokon, tanfolyamokon. 

Rengeteg helyről, mintha dézsából öntenék, úgy árad ránk az önbizalom kifejezés. Hogyan legyen, mit kell tenni hozzá, és persze, ott vannak azok az emberek, akik majd' kicsattannak tőle - látszólag.

De tényleg ennyi lenne? Az van tele önbizalommal, aki gond nélkül megmutatja magát fehérneműben, vagy élete minden szegletébe beavat szinte vadidegeneket? Vagy van tele önbizalommal, aki addig alakíttatta magát, hogy ez így legyen?

Anélkül, hogy megítélném mindezt, szeretném kijelenteni: nem itt és nem így születik az önbizalom. Természetesen, jóleső csinosnak lenni, kellemes, ha az ember szépnek érzi magát a fényképeken, és jó érzéseket ad, ha látszik az edzés eredménye. De az önbizalom valójában nem ez!

Mi az önbizalom?

Az önbizalom, - számos definíció vegyítésével - az, hogy az ember hisz a saját képességeiben, kompetensnek érzi magát az életében, ebből fakadóan képes döntéseket hozni, van önmagába vetett bizalma. Ez vonatkozhat a képességekre-tulajdonságokra, a belső erőre, a tehetségre és az ítélőképességre egyaránt.

Hogy az önbizalom hol születik ez alapján?

Nos, egészséges emberi kapcsolatokban. De kinek vannak ilyenjei? A legtöbb ember sok olyan kapcsolódást él meg, ahol az önbizalma inkább leépül, mint fel. Ezek közül a legdurvább az ítélőképesség, a józanság megkérdőjelezése, ugyanis a permanens önbizalomromboló játszmáknak, (bántalmazó kommunikációnak) ez a legkarakteresebb végeredménye.

Erre a fajta diszkomfortra az emberek sokszor aztán mindenféle külső megoldásokat keresnek. Társas kapcsolatokban, ahol ha MAJD szeretik őket, akkor MAJD úgy érzik, lesz önbizalmuk. Külsejükre vonatkozó beavatkozásokkal, hiszen úgy érzik, ha helyrejön egy rossz érzéseket keltő "hiba" rajtuk, netán jobban megfelelnek majd a trendeknek, akkor minden megváltozik... És a közösségi média által nyújtott nagy lehetőségről, amelynek köszönhetően napi szinten rengeteg visszaigazolást zsebelhet be az ember, már nem is beszélve!

Az önbizalom napi rombolása

A közösségi média felületek kapcsán nyilván tele van a padlás azzal, hogy valójában miképpen rombolják le az ember önértékelését. Mindenki tökéletes élete, szépsége, gazdagsága, sikeressége... De van egy ennél durvább hatása is.

Ez pedig az állandó, megemésztetlen, feldolgozatlan impulzus, ami árad belőle.

Többórányi közösségi média-pörgetés ideje alatt a rövid videókkal akár több száz vagy több ezer különféle tartalommal is találkozik az ember, és mind-mind kivált valamilyen reakciót. De mivel nincs idő a feldolgozásra, ezek a hatások csak rakódnak és rakódnak egymásra, ami végül szorongáshoz, befeszüléshez vezet... Kifelé figyelésből, impulzusvadászatból, önmagunk másokhoz való hasonlításából és a szorongásból pedig biztosan nem születik önbizalom.

Az önbizalom az önismeretben születik meg.

Az önbizalom BELSŐ stabilitást jelent, belső stabilistást viszont kívülről nem lehet begyűjteni. Tehát elsődlegesen fókuszt érdemes váltani: a külvilágról befelé, önmagad felé, a gyors hatásokból a lassú megélések felé, a zajból a csend felé.

A stabilitást pedig belsőleg szükséges felépíteni, és ebben bármely olyan folyamat segítséget nyújt, amely az önismeretet mélyíti. Ez természetesen nem a motivációs trénerek idézeteinek nézegetését jelenti, hanem olyan folyamatokat, ahol az embernek tényleg lehetősége van jobban magába nézni, felgöngyölíteni a mintáit, a jelenlegi érzései és viselkedései, a hiányos önbizalma mögött húzódó okokat. Beszélni, beszélgetni, mélyen és lassan gondolni át kérdéseket, megfigyelni az érzéseit.

Ha kipróbálnád, hogyan működik az önismereti beszélgetés, (akár azelőtt, hogy belefognál egy hosszabb távú folyamatba), jelentkezz be konzultációra itt! :)

"Amikor valaki átlépi a határaidat, fontos világosan kommunikálni, és a megoldásra összpontosítani, nem pedig a problémára" (Tawwab, 2021b, 61. oldal).

A következő bejegyzés a határtartásról, a nemet mondásról szól, és arról, hogy ne csak érzékeld, hanem hatékonyan, agresszió nélkül kommunikálni is tudd, hogy itt és most valami elég. Nagyon sok felesleges konfliktust és diszkomfort-érzetet szül az, ha az ember nemhogy nem képes kimondani, még csak nem is érzi tisztán azt, hol húzódnak a határai. Ebben most számos gyakorlati feladattal is segíteni szeretnék.

Első kör: hol vannak egyáltalán a határaid?

A határok tisztázása ÖNMAGADDAL a kiinduló lépés. Segít átlátni, hogy mit szeretnél, mi teszi komfortosabbá a napjaidat, és miként érzed magad biztonságban.

Fogalmazd meg mindazt, ami számodra értékes. Amire fontos, hogy időd legyen. Keresd meg azokat a helyzeteket, és írd le, amikor az idődbe, teredbe újra meg újra belegázol valaki. Azokat a helyzeteket, amelyekben kelepcében érzed magad, szorongani kezdesz. Akár otthon, akár a munkahelyeden.

Második kör: a biztos fogalmazási módok

Mielőtt mindezekkel, amiket leírtál, kétségbeesve nekiesnél a környezetedben azoknak, akik folyamatosan határokat sértenek, érdemes elsajátítanod néhány mondatot. Ezek a formák az asszertív, erőszakmentes kommunikációra épülnek, én-kommunikációs formák, nem a másikat hibáztatják vagy vádolják!

Továbbá érdemes figyelni rá, hogy legyen benne indoklás is.

1. “Azt szeretném, hogy...”

Például: A hétvégéken szeretnék egy kis időt egyedül lenni. Segít feltöltődni és igazán jelen lenni a közös időnk során is.

2. “Szükségem van arra, hogy…”

Például: Szükségem van rá, hogy pár héttel előre tudjam a családi események időpontjait. Segít az időbeosztásom és kötelezettségeim hatékonyabb kezelésében.

3. "Számomra fontos, hogy…"

Például: Számomra fontos, hogy megkérdezd, mielőtt kölcsönveszel valamit tőlem, mert nekem ez a személyes dolgaim és terem tiszteletben tartását jelenti.

4. "Következő alkalommal..."

Például: Következő alkalommal, amikor valami érzékeny témát szeretnél megbeszélni, győződjünk meg róla, hogy mindketten jó helyen vagyunk ahhoz, hogy megvitassuk. Ez eredményesebbé teszi a beszélgetést.

Amikor két vagy több ember konszenzus alapján tiszteletben tartja egymás határait, akkor egyenrangú a kommunikáció, s ezzel együtt, bármikor lehet nemet mondani, érvekkel.

Nyilván minden nemnek következményei vannak, viszont az önismereti út lényeges eleme a visszautasítás elfogadása és kezelése - anélkül, hogy a határaid feláldoznád! A cél természetesen egy win-win helyzet megteremtése, ehhez azonban két, személyiségében nagyjából stabil emberre van szükség.

Az instabil, esetleg személyiségzavaros egyének egyébként kiválóan szűrhetők a határtartás módszereivel, hiszen jellemzően érvek nélkül tagadják meg mások kéréseit és szükségleteit, miközben permanensen sértik meg a határaikat. Nem egyszer mindez a jószándék ajándékos zacskójába téve érkezik: “de én csak jót akartam neked…” Ezekre érdemes ébernek lenni, figyelni, akár feljegyezni az ismétlődést.

Nehezen megy a határtartás? Sajátítsd el segítő közreműködésével! Beszélgetünk, megkeressük azokat a pontokat, ahol nehézséget élsz meg, megvizsgáljuk a lehetséges okokat és még több módszert adok át Neked. Coaching folyamat, önismereti mentorálás, támogatás - jelentkezz be itt.

Természetesen sem én, sem senki nem mondhatja meg, hol vagy jó helyen, esetleg mit tegyél vagy ne tegyél. A cikk arról szól, milyen optimális esetben egy párkapcsolat - ideértve a szeretetteljes, egyenrangú, elfogadó, empatikus működést. Ezzel már elég sokat el is árultam!

1. Úgy érzed, jó vagy úgy, ahogy vagy

Sajnos a "vicces" kritizálás és állandó froclizás úgy épült be a mindennapokba, hogy már természetesnek vesszük... Ha tényleg meg tud maradni ez a humor talaján, és nem érzed azt, hogy valójában gond lenne azzal, aki vagy, az nagyon jó... Azonban érdemes akkor elgondolkodni, ha folyamatos kis beszólogatásokat kapsz: "jaj, te olyan kis ügyetlen vagy", "nem lehet, hogy picit kigömbölyödött az a fenék, sok volt az esti sütike?", "jó, hát nem a gyorsaságodról vagy híres, ezt tudjuk..." És a többi hasonló. Ha eljutsz oda, hogy az alábbiakat érzed: szorongás, irritáltság, kételkedés, csüggedtség (például), akkor fontos, hogy tudd:

az érzelmeid jogosak, és NEM VELED VAN A BAJ.

A különféle motiváló és "önbizalomtuningoló" tanok hajlamosak mindezt úgy beállítani, hogy neked van dolgod magaddal meg a bizonytalanságoddal, és persze, lehet dolgozni mindazon, hogy miért bántanak vagy sértenek egyes mondatok, hol van mindennek az eredője, de az érzelmeid jogosak! Ebből következik a második pont.

2. Úgy érzed, teljesen normális vagy

Ez így leírva elég hülyén néz ki, tudom én azt..., de sajnos rengeteg párkapcsolat működik úgy, hogy az egyik fél folyamatosan azt érzi, talán kezed megőrülni, hülyeség, amiket gondol, érez. Ez egy bántalmazó játszmának köszönhető, ami az érvénytelenítés, a megkérdőjelezés kommunikációs eszközeire épül. Például, ha azt mondod, "ez engem nagyon bánt és csalódottnak érzem magam...", mire azt a választ kapod, hogy túlérzékeny vagy, esetleg "már megint" csak egy hiszti, amit csinálsz, vagy legyintenek, hogy "jajhátaznemisúgyvan", akkor az megintcsak arra enged következtetni, hogy nem egészen egyenrangú a kapcsolat, amiben vagy.

3. Úgy érzed, megoszthatod az érzelmeidet

A legtöbb kapcsolat egyébként már ezen elbukik. Közel sem bántalmazó vagy személyiségzavaros mindenki, hanem egyszerűen azért, mert ezt nem tanítják meg gyerekkorban. Mindenki teszi a dolgát, funkcionáló, de érzelemmentes a legtöbb kapcsolat, a legtöbb családi dinamika. Ha vita, veszekedés van, akkor az a jellemző, hogy sárdobálás megy - "te ilyen meg olyan vagy, te ezt vagy azt csináltad", de érzelmek nem hangoznak el.

Épp ezért, az emberek jellemzően csak önismereti folyamatokban - terápiás közegben, coachnál, mentornál, csoportban stb. - tanulják meg egyáltalán AZONOSÍTANI az érzéseiket, és akkor erre egy következő lépés csak a kommunikáció. Egy egyenrangú párkapcsolat arról is felismerhető, hogy mindkét fél nyitott errefelé mozdítani a kommunikációt, azaz, elkezdeni érzelmekről beszélgetni a "milyen vagy te..." helyett. (És persze vannak, akikkel ez "gyárilag" nem lehetséges, akik nem tudnak elmozdulni a változás irányába, annyira erősen ül a személyiségükön a sérülések, a minták és a sémák sokasága.)

Önismereti coaching, mentoring és művészetterápia - részletek és időpontfoglalás

A következő novella fiktív, de valóságból vett eseményekből merít, (E/1-ben íródott, ami nem feltétlenül jelenti a szerző személyes megéléseit, kérem az olvasókat, hogy ne azonosítsák vele). Célja, hogy bemutassa egy nárcisztikus személyiségzavarral élő ember kapcsolati dinamikáját az áldozat szemszögéből, nem a durva bántalmzó, hanem a szinte alig észrevehető, pörgetős, játszmázós módon..., illetve mindazt, ami ilyenkor lezajlik abban, aki egy nárcisztikust szeret.

Egy olyan embert, akiben eleve nincs semmi szeretet.

Este 8:45

Negyedóra múlva itt lesz, szoknya jó, haj jó, sminken még igazítok. Pillangók repkednek a gyomromban, bár én mindent a „hasamban” érzek, legyen az jó vagy rossz. Azt hiszem, ez most nagyon szuper, mert ez bizony a szerelem miatt van. Közben mégis mindjárt hányok. Hogy fogok így enni? Elvileg enni megyünk, de azt nem mondta, hova. Sose mondja. Áh, kit érdekel. Végül mindig a tenyerén hordoz, szép helyekre visz... Igen, igen. Ez a szerelem, a ragyogó izgalom!

8:58

Kinézek az utca felé, de még nem látom közeledni. Késett már sokszor, mert annyi dolga volt. Nem esett jól, jeleztem is, de biztosított róla, hogy semmi értelme ezt annyira komolyan vennem, ő már csak ilyen! Bár hiszem, hogy időben érkezni a tisztelet jele, és akit szívesen lát, attól nem késik el az ember. Az ő legyintése és ez a gondolatsor veszekszik a fejemben. Bár azt mondja, fontos vagyok neki, ennek értelmében, mégsem lát szívesen. A pillangók zihálásba csapnak át, feszít a gyomorszájam, ha erre gondolok.

Este 9 NULLA, NULLA

Nincs ingaórám, de a bennem mégis egy gongszerű hang üt 9-szer, jelezve, hogy pontosan már biztos nem ér ide. Iszom egy kis teát. A zihálás elmúlik, nem lett belőle pánikroham. Elnevetem magam a tükör előtt kínomban, hogy lehetek ennyire ostoba, hogy egy egyszerű - rendben, sokadik, nem is számolom, pontosan hányadik, szerintem sosem jött még időben - késés miatt kis híján pánikrohamot produkálok? Nem vagyok rendben mentálisan... Azt mondta legutóbb, amikor megjegyeztem a közel kétórás késését, hogy a saját belső bizonytalanságaim miatt veszem ezt a kis apróságot ennyire komolyan. Nyilvánvalóan igaza van.

Este 9:30

Nagyjából 10 perccel ezelőtt hívott, hogy csak 10-re ér ide. Hümmögtem, és igyekeztem rendkívül megértőnek tűnni, noha belül sikítani akartam, hogy miért teszi ezt velem? Miért teszi ezt MEGINT? Átgondolom, mi mindent ronthattam el a korábbi találkozókon. Talán haragszik, én meg nem kértem elnézést valamiért... Eszembe jut, hogy volt pár megjegyzésem, inkább vicces, mint bántó, amit ő nem talált viccesnek, sőt, ha én reagáltam volna olyan erőteljesen, mint ő, biztosan azt mondta volna, „jaj, hát nem arról volt szó, hogy ma ilyen hisztis leszel”. Vagy túlérzékeny. Vagy bizonytalan. Voltaképpen egyetlen egy megosztott érzésemre sem mondta azt soha, hogy „megértem, hogy így érzed..., sajnálom.” Mindenre az a nagy legyintés volt a válasz, mert állítólag semmi sem úgy van, mint ahogy én azt az alacsony önértékelésemtől és túlérzékenységemtől elvakultan látom. Kis híján belealszom ebbe az eszmefuttatásba.

Elmúlik este 10

Küld egy SMS-t, hogy még kell egy kis idő. Megkérdezem, hol van. Még el sem indult. Szívem szerint megírnám, hogy most már ne is jöjjön, sőt..., most már soha többé ne jöjjön, őrjöngök belül, de olyan, mintha lebénultam volna. Elkezd futni a fejemben minden, ami szép volt. Amikor úgy éreztem magam vele, mintha az egyetlen nő lennék az egész világon. Nem írok neki. Iszom egy kis teát, meg ezúttal egy vodkát is, és várok. Fogalmam sincs, mire, józan érveket nem tudok mondani annak a részemnek, ami ezt kívánná tőlem.

Este 10:30-kor...

...még mindig nincs sehol, úgy döntök, felhívom, elmondom, hogy ezt velem ne csinálja. Kétszer kinyom, de 25 perc múlva visszahív. Úgy tűnik, neki teljesen mindegy, csak várakoztasson... Itt már dühös vagyok inkább, mint szomorú. Nem tudok higgadtan kommunikálni, ahogy akartam eredetileg, így indulatosan mondom el, hogy nem művelheti ezt velem folyton, mert nem ezt érdemlem, feldúlttá tesz, frusztrált vagyok, dühös és elkeseredett. Nem teszek fel kérdéseket, nem érdekelnek a miértek, még csak vádaskodni se vádaskodom, mindössze azt teszem hozzá a végén, hogyha számítanék, akkor ez mind nem így történne. Elkezd magyarázni fontos projektekről, tanulmányokról meg necces szituációkról, amiket meg kell oldania. Kívülről nézve olyan, mintha én egy életrajzi könyv tartalmáról próbálnék beszélgetni, ő meg egy szuperhősös filmet taglalna. 

Aztán jön a mindent lezáró felszólítás: felesleges ezen így pörögni, nem történt semmi, ne reagáljam túl, majd bepótoljuk. Ha először történne, így éreznék én is. Nem ittam volna meg a feles vodkát, nem bőgtem volna le a sminkemet, nem érezném úgy, hogy semmit se érek. Igaza van, igaza van, igaza van: gyenge vagyok és bizonytalan. Belemegyek a játékba, hátha akkor feloldódik ez a sok rossz érzés mindenkiben... Mozdulok az ő mozija felé.

Még néhány ilyen alkalom után, egyszer csak, amikor már nem bírom tovább, védem magam, és ragaszkodom a saját valóságomhoz, abbahagyom önmagam megkérdőjelezését: szakít velem. Talán soha, semmi nem fájt még annyira, pár pillanatra visszaesek, könyörögni kezdek... De szerencsére nem járok sikerrel.

Akkor még nem tudom, hogy életem legfontosabb, legfelszabadítóbb pillanata ez. 

Mert a nárcisztikus arra játszik, hogy legyengítsen. Mert a nárcisztikus érzelmi hullámvasútra tesz. Mert a nárcisztikus valóságában nincs semmi következetesség, szeretet meg pláne nem. Torzítja a valóságot. Ebből következően, nekem nincs ráhatásom, hogy irántam mit érez. Lehetek kedves, lehetek megértő, lehetek hárpia és üvölthetek, mint a sakál, sírhatok át éjszakákat, tehetek bármit és lehetek bárki: nem a valóságon, nem az én valós lényemen, viselkedésemen múlik, amit aznap kapok, csakis ő dönt erről.

Fel, le. Isteni pillanatok, királynői érzések, aztán a leminősítés. Az elbizonytalanítás, a gyengítés, hogy végül az áldozat érezze magát mentálisan instabilnak. Sokakban fut ilyesmit olvasva a mantra, hogy „de hát milyen hülye az áldozat, az ilyet rég ott kellett volna hagyni.” Vagy: "mit hisztizik, vannak ennél durvábbak is, akik tényleg bántalmazók..." Ez is igaz lehet, kívülről nézve. De mindez, ami zajlik, a fentek és a lentek ragaszkodást okoznak. Bántalmazni pedig nemcsak ököllel lehet, hanem ezerféle módon. És a nagyon keserű pont arra jó, hogy az ember várja azt a nagyon édest, amit egyszer-kétszer, párszor már megkapott. A szeretetet, ami valójában nincs.

---

Nem vagyok pszichológus. Az önismeretbe belépő szint lehetek, segítek megtalálni a Te irányaidat, rálelni a "merre tovább"-ra és a cselekvést elindító belső erődre. Erről is szól az önismereti mentoring. Itt tudhatsz meg többet.

Egy kedves ismerősöm tette fel a kérdést a napokban: "miért van az, hogy önmagamat mindig leghátra sorolom? Miért van az, hogy magamnak azon is elgondolkodom, megvehetek-e egy kicsit szebb fehérneműszettet, hogy mindent előbb teszek meg másért, mint magamért?"

A válaszokat persze már magától is kerülgette, hiszen az önismereti úton sosem a válasz a lényeg, hanem a kérdés. A folyamatokban, ahol 1-on-1 beszélgetek emberekkel, nyilván nem mondom meg ezeket a válaszokat, hogy "miért működsz így vagy úgy", viszont egy videós vagy blogos tartalom, mint pl. ez, informatív jelleggel keresi a válaszokat.

1. Szocializáció

A nőket hagyományosan a gondoskodó, támogató szerepkörre szocializálják, amiben ott van az "önzetlenség" és az "odaadás", mint címke, és ennek sokszor már egészen pici koruktól megfeleltetik a lánygyermekeket.

Nem egyszer a lányok azt a példát látják, hogy az anyukájuk egy szeretetteli, csodálatos emberi lény... És ez a csodálatosság nem egyszer abban áll, hogy ő mindenkit maga elé helyez. Tehát ez a "jó ember" példájává válik.

A "jó ember", mint társadalmi jelenség is fontos, hiszen rengeteg elképzelés arról, milyennek kellene lennünk "jóként", sajnos valamilyen kollektív elképzelésből ered!

2. Családi sémák

Részint már az előző bekezdés érintette ezt a témát, de a látott minták mellett nagyon fontosak a hallott mondatok is. "Légy jó gyerek, segíts anyádnak..." "Anyád olyan jó asszony, erején felül megtesz mindent..." "Ó, bárcsak minden ember olyan önfeláldozó lenne, mint szegény anyád, jobb hely lenne a világ!"

És ennél persze, sokkal durvább mantrák is léteznek, amikor már kicsi korától kritika éri az embert azon döntései miatt, ahol nem másokat, hanem magát választja...

3. Az önbizalom és önszeretet hiánya

A társadalmunk nem egészen arra tanít minket, ideértve a családot, az iskolát és minden olyan helyet, ahol emberi kapcsolatokat hozunk létre, hogy miképp is bízzunk magunkban, miképp is szeressük magunkat. Ehelyett az elbizonytalanítás, az érvénytelenítés jellemző. Amikor megosztjuk, mit érzünk, mik a szükségleteink, és ez el van odázva, sokszor addig megy az érzelmi játszma, hogy az ember önmagát kérdőjelezi meg, szabad-e éreznie, jogos-e.

Ha ezt összevonjuk a társadalmi hatásokkal, akkor világos a képlet, miért is nincs önbizalma a nőknek. Miért nem szeretik magukat általában... Hiszen arra, hogy hányféleképpen érezhetik magukat rosszul, rengeteg minta van, de arra, hogyan is legyenek magukkal jóban, nos, erre nincs eszköztár.

4. "Így tudtak szeretni..." - ami nem szeretet

Folytatva az előző gondolatmenetet, a szeretet mindig az önszeretetből indul. Aki magát képes szeretni - és itt nem a kóros önimádatra, súlyos egocentrikusságra gondolok - az tud csak szeretni bárki mást is igazán.

A Magyarországon jellemző szeretet-minta legtöbb esetben álszeretet. Az a szeretet, ha van tiszta ruha, meleg étel, ha át van nézve a gyerek leckéje, szóval, inkább törődés, gondoskodás. A nők majd' beleroskadnak a hétköznapokba, voltaképpen választott módon is, mert azt tanulták, azt látták, így kell szeretni: hogy közben mindent (IS) megtesz az ember! Persze, ez valójában nem a szeretet, hiszen az mélyebbről érkezik...

Önmaguk háttérbe szorításában tehát ez is jelen van: a szeretetről alkotott téves elképzelés. (Erről nem ők tehetnek, ez egy minta, amihez önismereti munka kell, hogy változzon!)

5. A "nélkülözhetetlenség" illúziója

Rengeteg ember, rengeteg nő folytatja magával azt a játszmát, önbizalomhiányból eredően, hogy neki nélkülözhetetlenné kell válni, és ha azzá válik, akkor elismerésben, szeretetben részesül majd, lesz önbizalma. (Ez természetesen egy téves elképzelés, mert az önbizalom csak belülről eredhet.) Másokat a kontroll vágya vezet: mindenkinek a mindenéért felelősséget vállal, mert úgy érzi, ők maguk erre nem képesek, csak ő az, aki rendelkezik ügyességgel, tudással..., vagy épp ezzel kívánja elérni, hogy a többiek függő helyzetbe kerüljenek tőle. Ez utóbbiak már nem coaching vagy önismereti mentorprogramokhoz tartozó kompetenciák, hanem bőven terápiás hatáskörök, így ebbe mélyebben nem mennék bele, de a listából kihagyhatatlan volt.

Kíváncsi vagy rá, mit is jelent az önismeret? Úgy érzed, megakadtál egy ponton az életedben? Szeretnéd tisztábban látni, miért működsz úgy, ahogy? Magabiztosabban, nagyobb önszeretetben élnéd az életed? Eszköztárat sajátítanál el asszertív kommunikációhoz, rezilienciához?

Önismereti mentoring, konzultáció és coaching

Megvásárolható önismereti tudásanyagok otthonra