90's kid

90's kid

Ezt meg ki fordította? #namethetranslator

Alkotók az árnyékban

2018. november 01. - V. Lara

Beszélgetés Chovanecz-Molnár Éva műfordítóval 

Fordítók nélkül nem látszik a világirodalom.

 

Miért a műfordítást választotta szakmájának?

          Amikor gimnazista koromban elkezdtem gondolkodni, merre tovább, és mi az, ami érdekel, egy idő után elég jól látszott, hogy az angol nyelv és az irodalom áll legközelebb hozzám. Volt egy pont, amikor – azt hiszem –, Shakespeare-t olvastam, és azt mondtam: Na, ide szeretnék eljutni az angol nyelvvel, hogy valamikor Shakespeare-t tudjak fordítani.e.jpg 

Az ember elgondolkodik, hogy mihez lehet ezzel kezdeni; megfogalmazódott bennem az, hogy jó lenne fordítani, de akkor még nem igazán látszott az irány, hogy hogyan lehet ezt elérni, így elmentem angolszakra Veszprémbe. Ott  tanári diplomát is szereztem, úgyhogy tanítani kezdtem, de aztán látszott, hogy nem ez az irány, bármennyire is szerettem.

Amikor a három gyerkőcömmel itthon voltam GYES-en, volt időm rengeteget olvasni, és volt egy pillanat, amikor egy angol nyelvű regény akadt a kezembe, és bevillant, hogy: Ú, ezt én de jól meg tudnám csinálni!.

Akkor ugrott be: Úristen, hát én eleve ezt szerettem volna, ezzel szerettem volna foglalkozni.”

Tehát egy jókora vargabetű után, tulajdonképpen visszakattant a fordítás utáni vágy. Elkezdtem keresni, hogy merre van képzés, mi a  módja, hogy én ezzel tudjak foglalkozni, így találtam a Pázmányon az akkor már működő posztgraduális műfordítóképzést, ami nagyon jó alapot adott. Elkezdtem tovább érdeklődni, kapcsolatba kerültem kollégákkal, főleg a Facebookon működő szakmai csoportokon keresztül. Így szépen lassan alakult a dolog; bedolgoztam magam a szakmába.

Most már azt mondanám, hogy ez hivatás. Amit elmondtam, mind erre felé vezetett; egy idő után világossá vált, hogy nekem ezt kell csinálni. Nem volt tudatos sokáig, de minden döntés ebbe az irányba vitt.

(Képet készítette: Kocsis Tamás)

Eddig hány könyvet fordított? Tudna pár példát említeni?

          Eddig öt regényt fordítottam, a Mórának hármat, náluk fordítottam az elsőt is, ami a Vakrandi a végzettel címet viseli. Nagy szerelem volt ez a történet; elképesztő dolognak tartom, hogy gyakorlatilag egy féléven belül második kiadást is megélt. Rendkívüli módon izgultam; a Móránál tudták, hogy nekem ez az első fordításom. Akkor még csináltam a műfordító képzést, és egész pici volt a kislányom, de ennek ellenére, vagy ezzel együtt, de bevállaltak, és kaptam egy nagyon-nagyon klassz szerkesztőt, Almássy Ágnes személyében. Ők Pavlovic Tijával nagyon türelmesen kisimítgatták a ráncokat a szövegemen.

Aztán jött utána náluk a Gyilkos a vonal végén, és most ennek a folytatása, a Zűrzavar a vonal végén. Külön élmény, hogy, bár ritka, ha a műfordító adhatja a címet, hogy változtatás nélkül elfogadják azt, amit javasol, ezt itt mind a két esetben megtették, a Gyilkos a vonal végént és a Zűrzavar a vonal végént is.

covers_361521.jpg
lol_zurzavar_a_vonal_vegen.jpg

covers_394187.jpg

Fordítottam egy gyerekregényt a Manó Könyvek kiadónak, a Tökéletes szülő kerestetiket. Ami meg azért volt nagy kaland, mert rengeteg beszélő név, nyelvi lelemény volt benne, ami komoly kihívást jelentett. Jelent is meg róla recenzió egy író-műfordító kolléga tollából; nagyon jó kritikát kapott.

Nemrég elkészült az első felnőtt  szépirodalmi regényfordításom a General Pressnél; úgyhogy így megvannak ezek a lépcsőfokok.

Emellett nekem nagy szerelmem a filmfordítás, most próbálom elsajátítani a szinkrondramaturgia alapjait, korábban készítettem már filmfeliratokat is. Ez a másik vonal, ami nálam még a képben van.

A Zűrzavar a vonal végén érdekessége, hogy nem a szerző hazájában, az USA-ban, hanem nálunk, magyarul jeleneik meg először; tudja, hogy ennek mi lehet a hátterében?

          Ez így volt a Gyilkos a vonal végénnel is. Ha jól tudom,  miután Marni Batesnek, a szerzőnek, már több könyve megjelent a LOL sorozatban, és nagyon sikeres nálunk, a Móra megvásárolta tőle a Gyilkos a vonal végént, annak ellenére, hogy még nem volt Amerikában kiadója. Aztán a magyar kiadáshoz képest jelentős késéssel megjelent az Egyesült Államokban, de ott valami változás volt a kiadónál, és lelassultak a dolgok; nem látszott, hogy mikor érkezhet a következő rész. Végül Marni úgy döntött – annak ellenére, hogy több kötetesre tervezte a folytatást –, egy kötetben elvarrja a szálakat, és lezárja a történetet, mert nem akarta, hogy tovább várjanak a rajongók. Ezt is megvette a Móra, ez is magyarul fog először megjelenni.

Általában mennyi idő alatt készít el egy-egy fordítást?

          Mi műfordítók szerzői ívben számolunk, egy szerzői ív az negyvenezer karakter. A Zűrzavar a vonal végén az körülbelül tíz szerzői ív volt; ezt a mennyiséget nagyjából két és fél, három hónap alatt tudom  lefordítani úgy, hogy nem kell megszakadnom közben. Van időm nyugodtan, átgondoltan fordítani, elszöszölni egy-egy bonyolultabb részen, utánanézni a tényeknek, a szlengnek, a helyszíneknek.

Ha belefut egy ismeretlen kifejezésbe, hol szokott utánanézni?

          Én most már szinte csak internetes szótárakat használok, és tudom, hogy közhely, de Google a barátunk. Viszont az én legnagyobb támaszom a Műfordítók csoport a Facebookon – ahová csak a valóban aktív és gyakorló műfordítók kerülhetnek be –, illetve a többi szakmai csoport, ahol zseniális kollégák vannak, és olyan  tapasztalt műfordítók, hogy az embernek időnként tátva marad a szája. Nagyon komoly együttgondolkodás folyik ott, akár egy szleng kifejezés kapcsán is. Mikor oda bevisz az ember egy ötletet, egy szövegkörnyezetet, akkor jobbára érzi, tudja, hogy mit jelent, de nagyon nehéz úgy lefordítani, hogy tényleg lefedje az eredeti jelentést, és tényleg mai szleng legyen, vagy akár a húszas éveknek megfelelő szleng. Ilyenkor elindul az ötletelés, és addig variálunk, míg meg nem találjuk a megfelelő kifejezést; ezért is mondtam, hogy jó, ha van rá elég időnk, mert akinek ez a hivatása, az tényleg élvezi, ha egy-egy ilyenen el tud vacakolni.

Volt például a Vakrandiban egy olyan rész, amikor az amerikai diákok Londonba mentek, és  klasszikus angol reggelit kaptak  a szálláson, ahol  a clotted cream nevezetű finomságot ették a scone-jukhoz. Hát nekem dunsztom nem volt még, hogy mi az a clotted cream, mert bár éltem Angliában, ezzel pont nem találkoztam. Rákerestem, hogy mi ez: tulajdonképpen valami egészen krémes tejszín; megtaláltam a leírását, hogy hogyan készítik. Ezen egy egész hosszú eszmecsere ment ott a csoportban, hogy mit kezdjünk vele, mert idáig nem nagyon volt magyar fordítása. Végül arra jutottunk, hogy krémtejszínnek érdemes lefordítani, ha már muszáj. De ott tényleg végigjátszottuk, hogy oké, hogy készül, mire hasonlít, minek az analógiájára, hogy hangzik magyarul.

Úgyhogy gyakorlatilag nekem a szótárakon túl a kollégák nyújtanak rendkívül nagy segítséget. Meg hát időnként a saját gyerekeim, a férjem, a tágabb környezetem, akiken tesztelem ezeket, de ők már teljesen immunisak erre. Gyakorlatilag szemrebbenés nélkül sorolják a válaszokat a feltett kérdéseimre.

 A kiadók elvárják a műfordítói végzettséget, vagy elég nekik, ha a hozzájuk jelentkező ismeri az adott nyelvet?

          Nem, nem igénylik, hogy végzettséged legyen; nem is nagyon tudnák, mert eléggé gyerekcipőben jár ez még. A pázmányos képzés nagyon klassz, jól kitalált, jól működik, de kétévente kerül ki róla átlagosan 10 okleveles irodalmi fordító, és csak angolosoknak van.. Most már talán harmincan rendelkezünk diplomával, de ez csak és kizárólag úgy ér igazán sokat, ha az ember mögött ott van  a szakmai hátország, amit a kollégák sokszor azonnali visszajelzése jelent.

De magában az sem elég, hogy valaki ismeri a nyelvet. Ahhoz, hogy az ember műfordító, vagy szakfordító legyen, meg kell tanulni a szakmai fogásokat; ha nem képzésen, akkor terepen. Neki kell állni fordítani, akár a fióknak, vagy a winchesternek, és próbálkozni kell azzal, hogy az ember megmutassa jószemű kollégának, szerkesztőnek, kiadónak, a régi magyartanárának, akárkinek, akivel tud ezen dolgozni.

Tehát az idegennyelvtudás magában kevés. Ami elsődlegesen kell hozzá, az az anyanyelv , pontosabban a célnyelv magas szintű ismerete. Én, mondjuk, közel anyanyelvi szinten beszélem az angolt, de ha az ember kevésbé jól beszéli, vagy ismeri azt a nyelvet, amiről fordít, az még mindig nagyon jól működhet, ha nagyon-nagyon jól tudja az anyanyelvét és ismeri a szakmai fortélyokat. Fontos ráérezni a finomságokra, hogy ne jöjjön egy olyan hiba, amitől leugrik a lapról a mondat, amin érződik, hogy nem stimmel, nem sikerült megtalálni, hogyan szólna jól magyarul.

Mit gondol, elég a tanulás, a gyakorlás ahhoz, hogy valaki jó műfordító legyen, vagy kell hozzá némi tehetség is?

          Azt szokták mondani, hogy a siker az egy százalék tehetség és kilencvenkilenc százalék veríték. Szerintem nagyon fontos a tehetség, mert akkor lesznek élők ezek a szövegek, de mint minden más szakmánál, vagy hivatásnál, azt gondolom, rengeteg munkát kell abba belefektetni, hogy az ember a szakmai fogásokat megtanulja, képezze magát. Illetve ami nagyon-nagyon fontos, hogy rendkívül kíváncsinak kell lenni, ismerni kell azt a kultúrát is, amiben megszületett az adott mű, amit fordítani kell, tehát a forrásnyelvi kultúrát.

Rengeteget kell olvasni, rendkívüli tájékozottságot igénylő hivatás ez, én azt gondolom. 

Meg lehet élni a műfordításból?

          Én még egyelőre nem tudnék belőle megélni, mert nem jönnek olyan ütemben és mennyiségben a megbízások.

Amikor még csak tapogatóztam, hogy hogyan lehet ezen a pályán elindulni, írtam egy pár kiadónak, megkérdeztem, mi alapján választanak ők műfordítót. A Corvinából Blaschtik Éva válaszolt; az egyik legsarkalatosabb mondata az volt, hogy főállásban eszembe se jusson ezt csinálni. Tehát a műfordítás akkor működik, ha valaki több lábon áll. Ezt általában úgy oldja meg az ember, hogy szabadúszóként végzi ezt a tevékenységet és mellette egyéb mással is foglakozik, mondjuk szerkeszt, ír, tanít vagy fazekaskodik. Ami viszont rendkívüli szabadságot ad. Ez egy ilyen valamit valamiért helyzet. Nekem ez azért jó, mert olyan ütemben tudom bevállalni a munkákat, ahogy nekem az például a három gyerek mellett belefér. Nyilván vannak hajtósabb időszakok, de van, amikor egy kicsit kevesebbet vállalok, vagy éppen nem vállalok semmit, és ilyenkor vissza tudom pótolni azt, ami a sűrűbb időkben elmaradt. Anyagilag viszont nehezen kalkulálható.

Azt gondolom, hogy ha már valaki jól bedolgozta magát hosszú évek alatt, akkor meg lehet a műfordításból élni, de elég szűkösen. Még most is vannak olyan kiadók, akik rendkívül alacsony ívdíjért dolgoztatnak, és még mindig vannak olyan induló fordítók, akik bevállalják ezeket a díjakat. Nem is lehet őket  kárhoztatni ezért, mert valahol el kell kezdeni, de lassan el kéne jutnunk oda, hogy kialakul egyfajta konszenzus a fordítók és a kiadók között. Ahhoz, hogy ők minőséget kapjanak, ahhoz ki kell fizetni azt az ívdíjat, ami biztosítja, hogy annak a fordítónak ne kelljen rohamtempóban és leterhelten fordítania, hanem legyen – ahogy már mondtam – két, három hónapja is tíz ívvel kvázi elszöszölni, hogy minden szépen üljön, és a helyén legyen. A minőség nem feltétlen attól függ, hogy hány éve van az ember a szakmában, a kezdő fordító is beletesz annyi munkát a szövegbe, mint egy gyakorlott kolléga, vagyis nem kellene alacsonyabb díjat kínálni/elfogadni emiatt. És nyilván kell az, hogy legyen egy jó szerkesztő, akinek van arra ideje, hogy átrágja a szöveget, és akár a fordítóval és egy korrektorral még egyszer átmenjenek rajta.

Ez egy nehéz helyzet. Most azt mondanám, nehezen lehet belőle megélni, de azt gondolom, hogy ezen lehet változtatni.   

Szabadúszóként hogyan talál rá egy-egy projektre? Esetleg a kiadók kérik fel a munkákra?

           Én úgy vettem észre, hogy kell egy tapasztaltabb kolléga, aki beajánlja az embert; ez nem azt jelenti, hogy csak úgy kerülhetünk be, hogy valakinek a valakijei vagyunk, és akkor teljesen mindegy, hogy milyen a teljesítményünk, hanem kell valaki, aki azt mondja, hogy na, rá érdemes figyelni, tegyetek vele egy próbát! Az ember utána megcsinálja a próbafordítást – eddig velem minden alkalommal készíttettek egyet –, és ha jó, akkor vagy rögtön, vagy később érkezik egy-egy megbízás, de jobbára kell az, hogy érkezzen egy ajánlás.

Emellett figyelem, hogy melyek azok a kiadók, amik olyan zsánerben mozognak, amit én szívesen fordítok. Meg hát szerencse alapon is működik, például ha valakinek nincs ideje egy munkára, ezért megkérdez téged, hogy vállalnád-e helyette. Ilyenkor odaszól az illető a kiadónak, hogy próbáljanak meg inkább téged.

A Vakrandit viszont úgy kaptam, hogy a kezdőknek is nyitott Műfordítók, szerkesztők, könyvkiadók csoportban megjelent egy felhívás, hogy aki szeretne különleges témájú ifjúsági regényhez próbafordítást csinálni, az jelentkezzen a megadott e-mail címen. A többi már történelem

Egy fordítás mennyire tükrözi a fordító stílusát, és mennyire tudja átadni az eredeti szöveget?

          Valamilyen szinten óhatatlan, hogy egy kicsit belekerüljön a fordítónak a stílusa is, de alapvetően azt gondolom, hogy főleg igényes irodalomnál, ami lehet akár sci-fi, lehet akár ismeretterjesztő, lehet gyerekirodalom, egy jól megírt szöveg esetén, a legkevésbé van benne a fordítónak a stílusa, mert akkor a fordító is fölül szépen annak a szövegnek a ritmusára, a lüktetésére, és annak megfelelően fordítja le.

Kevésbé jó szövegeknél, jobban érvényesülhet a fordító, mert akkor ott lehet, hogy kicsit többet kell beletenni ahhoz, hogy az jól szóljon magyarul.

Én azt szeretem, mikor föl lehet ülni arra a hullámra, amit a szerző által bedobott kő keltett, és azt kell lefordítani, ami oda van írva.

Mesélne egy kicsit arról, mi is pontosan a #namethetranslator kezdeményezés?

          Egy kollégánál, Ajkay Örkénynél láttam először ezt a namethetranslator hashtaget; ez tulajdonképpen arról szól, hogy fontos elismerni a fordítókat is, mert nélkülük nem látszik a világirodalom.

Én egyszer azt találtam írni Somló Áginak – aki a pázmányos képzés motorja, és tulajdonképpen az első mesterem –, rájöttem, hogy a fordító a Hold, aki az írónak, mint napnak a fényét tükrözi vissza. Erre Ági egy kategorikus nemmel válaszolt, azt mondta, a fordítónak igenis saját fénye van, mert a fordító nélkül az idegen nyelvű szöveg  légüres térben van. Ha nincs fordító, akkor nincs közvetítő, ami által a másik nyelven beszélő emberek megismerik a művet.

Ezt lovagolja meg a #namethetranslator kezdeményezés. Az irodalmi életben és az érdekvédelemben is aktív szerepet vállaló műfordítókkal szeretnénk elérni azt, hogy mindenhol megjelenjen a fordító neve. Van olyan kezdeményezés – például a Scolar kiadónál, talán -, ahol időnként címlapon is hozzák a fordítókat, de más kiadóknál is előfordul, főleg, ha egy Lackfi Jánosról, vagy Szabó T. Annáról van szó, akik már íróként is komoly életművet tettek le az asztalra.

Sajnos még most is előfordul olyan, hogy egy weboldalon nincs feltüntetve a fordító neve, pedig ez lényeges, főleg akkor, ha elhivatott műfordítóról és minőségi munkáról van szó.

A Műfordítók szakmai csoportja egyetért abban, hogy ezt a kezdeményezést fel kell karolni, és meg kell hozzá nyerni a szakmai szervezeteket is, például a MEGY-et, a Magyar Műfordítók Egyesületét. A legfontosabb célkitűzés az lenne, hogy együtt tudjunk működni a könyvkiadókkal. Szeretnénk, hogy a kiadónak is rangot jelentsen az, ha nevet ad a műfordítónak, aki oda teszi a mű mögé a szaktudását, a munkáját, sok év tapasztalatát.  Nekik ez különösebb munkát nem jelentene, inkább egy szemléletváltás lenne.

Magyarországon lassabb a folyamat, mint külföldön, mert történetileg úgy alakult, hogy sokszor a legjobb íróink kényszerültek a műfordításba az írás helyett; ez nem volt egy különösebb rang.

 De például Törökországban – ha jól tudom – eleve az a szokás, hogy kiírják a borítóra a fordítót, tehát nekik már egy könnyebb helyzetből kellet elindulni.

Nálunk általában a fordító neve az impresszumban jelenik meg, de vannak már olyan kiadók, például a Gondolat, ahol a fordítónak van egy rövid bemutatkozó oldala. Egy nagyon kedves kolléganőnk, Lengyel Tóth Krisztina – ő észtből fordít – könyveiben találkoztunk először mi ezzel a kis oldallal.

Jó lenne, ha a kiadók weboldalán nem csak a szerzőiket mutatnák be, de a főbb fordítóikat is, és jó lenne, ha magától értetődő lenne egy recenziónál, egy kritikánál, vagy egy könyvajánlónál, hogy megemlítik a fordító nevét is. Mert még manapság is nagyon sokszor előfordul, hogy megírnak egy kritikát, leírják, hogy milyen gyönyörűen gördül a szöveg, és milyen fantasztikus ez az író, de még a könyvészeti adatok között is elfelejtik megemlíteni a fordítót, holott nyilván  ha gördül az a szöveg magyarul is, akkor abba pontosan annyi szerepe van a fordítónak is, mint amennyi a szerzőnek is volt az eredetinél.

Fontos lenne, hogy ezeket az információkat a kiadók is közöljék; ha megnézel egy könyvajánlót mondjuk a Nők lapjába, ott is gyakran előfordul, hogy az egyik könyvnél ott van a fordító, a másiknál meg nincs. Mikor erre rákérdeztünk, azt mondták, hogy nem érkezik meg az információ a kiadótól. Tehát ők azt írják ki, amit a kiadótól kapnak.

Ez a kezdeményezés tulajdonképpen azt lenne hivatott elérni, hogy, aki figyelmet érdemel a mű megjelenése kapcsán, az meg is kapja ezt a figyelmet; a fordító nevét feltüntetni minden felületen apróság ugyan, mégis sokat jelent. Ez az elhivatott fordítók közös ügye.

 

1957738_824333467617295_2469806326713988469_o.jpg

- Várnai Laura

 

süti beállítások módosítása