Nesze!szer

Amikor egy kicsinek nagyon fáj...

2017. november 20.

 

 

unicef.jpg

 

Tegnap álltam a Balaton partján. Azon gondolkodtam, mit is jelent nekem ez a nagy tó. Nekem nem a szabadságot, nyarakat, lángost, palacsintát.. nekem valami mást. Nekem az otthont, a gyerekkort. Emlékeket, amikor bármikor elővehetek és beburkolózhatom beléjük, mint egy puha, meleg takaróba. Néztem a nagy kékséget, a hattyúkat és azon elmélkedtem, milyen sokan vannak, akiknek a gyerekkor fáj, fájdalmas... akinek nincs ilyen takarója, amit bármikor elővehet képzeletben. 

Újságíróként az ember sok történettel találkozik. Helyzetekkel, amelyekbe belehal. Tizennyolc éves voltam, amikor az első ilyen sors igazán megindított. Pedig akkor még nem "nők lapjásként" találkoztam egy szörnyű szituációval. "Csak" mint ember. A Szent László kórház gyerekosztályán élt egy kisfiú. Tündéri, csillogó szemű. Máig emlékszem a nevére. A nővérkék simogatták, cirógatták őt. Beteg volt. Halálos beteg. De jókedvű, életrevaló, igazi csoda. Kik a szülei? - kérdeztem a magam akkor naívitásával. Nincsenek neki - felelték nekem. Őt a kórházban felejtették. Nem értettem. Nem értettem, mert addig nem szembesültem ilyen helyzettel. Olyannal, amikor valaki  nem kell a szülőknek, elfelejtik hazavinni őt. Szólni nem tudtam a döbbenettől és éjszakákon át azon gondolkodtam a magam tizennyolc évének összes problémamegoldó képességével, hogyan segíthetnék ennek a picinek. Aztán teltek-múltak az évek és már újságíróként futottam bele újabb történetekbe, egy gyerekklinikán riportot készítve. A nővérek mutatták, kik is azok a kicsik, akikért az istennek nem akarnak jönni a szüleik, mert betegek a picik és otthon nem kellenek. A végtelen klasszikus családi hátteremmel ezt elképzelhetetlennek tartottam. Szoció riportokat készítve láttam sok mindent az évek alatt. Gyereket, aki azt mondta: tegnap már ettem... és kiderült, van olyan, hogy nem kerül minden áldott nap étel az asztalra. Vittem már adományokat, tartós élelmiszert nem egyszer, nem kétszer olyan helyre, ahol padló sem volt, nemhogy liszt a kamrában. Intézetben nevelkedett gyerekeket hallgatva tanultam meg azt is, mi is a nyomor, amit én szerencsére nem ismerek, gyerekként nem volt benne részem. Nem voltunk gazdagok, tehetősek, de nálunk mindig volt mit enni és ezt sokáig nem is tudtam, milyen nagy dolog.. Nem szabadna hagyni, hogy bárhol is éhezzen egy gyerek. Jelenleg is részt veszek több olyan programban, amely által majd kicsik jutnak alapvető élelmiszerekhez és oktatáshoz. Esélyhez egy normálisnak nevezhető életre. Azt gondolom, az embereknek, kormányoknak kutyakötelességük segíteni ott, ahol tudnak. És nincs is megrázóbb adat annál, miszerint 5 másodpercenként meghal egy gyerek a világon.

A legmegdöbbentőbb történetek azonban már az életem részei lettek. Beépültek a csontjaimba. A családon belüli erőszak alaposabb elítélése ellen harcolva, aláírásokat gyűjtve hallottam olyan sztorikat alanyoktól, akik menekülve töltötték a gyerekkorukat. Nagylánytól, akinek kicsiként szinte természetes volt, hogy utcai ruhában alszik, hisz ha rohanni kellett az iszákos-erőszakos apa elöl, akkor így gyorsan lehetett. Ismerek bujkáló családokat, akik városról-városra költöztek, hogy ne találja meg őket senki. Most is van olyan anyuka, akivel kapcsolatban vagyok és aki országokon át menekítette a lányát a nagy hatalommal rendelkező, a súlyos ütéseket is természetesnek gondoló apa elől. Egy hete pedig egy olyan anyuka elképesztő helyzetével ismerkedtem meg, akinek gyermekét molesztálta az apuka. Ennek ellenére a bíróság láthatásokra kötelezte őt. Mert vannak helyek, ahol még mindig nem számít az, amit egy kicsi mond. Tudok évekig húzódó válóperekről, ahol egyetlen egy dolog a leglényegtelenebb: a közös gyerek. Egók harca zajlik, ügyvédek egymásnak feszülése. Az, hogy közben mi történik a gyereklélekben, az a pénz világában lényegtelen. És tudom, néhány hete hétvégézni kellett induljon a kislány, akit molesztált a saját apja. Mert a bíróság azt mondta: az édesanya köteles engedni őt. Ott, abba a helyzetbe, érző emberként és anyukaként én is belehaltam egészen. Hogy egy bíróság hozat 2017-ben olyan ítéletet, ami szerint a picinek 48 órát egy olyan emberrel kelljen eltölteni, aki megnyomoríthatja a testét és a lelkét is.

Mi lenne, ha tényleg figyelnénk a gyerekekre? Meghallgatnánk és védenénk őket.? Burkot építenénk köréjük. Hálót, ami megvédi őket. Mert a gyerek az nem hülye, csak kicsi! - tessék figyelni rá! Nemcsak Magyarországon. Mindenhol a világon. 

A bejegyzés trackback címe:

https://neszeszer.blog.hu/api/trackback/id/tr8613319441

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása