Van az úgy, hogy megtapasztalod, milyen vékony a mezsgye a boldogság és a szomorúság között. Elég egy kis elmozdulás és máris a másik oldalon vagy. Pontosan ez történt, amikor szembesültem vele, hogy Chester Bennington, a Linkin Park együttes frontembere öngyilkosságot követett el. „Könyörgöm, mondd, hogy megint csak egy gusztustalan álhír!” – ez volt az első gondolatom, de sajnos néha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk.
Ülök az erkélyemen és azt kívánom, bár kiszökhetnék a saját agyamból, ugyanis nagyon nehéz most az élet pozitív oldalára összpontosítanom. A könnyeimmel küszködöm, mert úgy érzem, ha sírni kezdek, félő, hogy sosem hagyom abba.Megkockáztatom, nem vagyok egyedül, ha azt mondom, Chester Bennington és a Linkin Park átsegített egy nagyon sötét korszakon, amit felnőttként is nehéz átvészelni, pláne kamaszon, teljesen elveszve a világban. De a művészek már csak ilyenek. Lámpásként vezetnek, míg végül a segítségükkel utat találsz a reményhez. Hiszen a művészet érzékenységet sejtet. Csak akkor tudsz átadni valamit, ha érzékeny vagy. Ez az érzékenység azonban nemcsak a külvilágnak szól. Egyszerre áldás és átok. Hatalmas felelősség és egyben a legnagyobb sebezhetőség. Jól ismered az élet legsötétebb bugyrait, vagy ami még rosszabb, a gyerekkori feldolgozatlan traumák, sérelmek miatt akár egész életedre ott ragadhatsz.
Ennek ellenére felveszed a „boldog vagyok” álarcot, mert mindenki ezt várja tőled. Az éjszakáid azonban rendszerint véget nem érő csatározások az álmatlansággal. A depresszió nem egy hóbort, nem trend vagy a gazdagok kiváltsága, és főleg nem feltűnési viszketegség. A depresszió egy alattomos féreg, ami az egyik pillanatban elhiteti veled, hogy minden rendben, a másikban pedig felemészt. Teszi mindezt úgy, hogy az esetek többségében a környezet számára ki sem derül, mert az emberek néznek ugyan, csak éppen nem látnak. Egy részüket hidegen hagyja, valaki csak legyint, hogy egy hülyével több, míg mások egyvégtében azt szajkózzák, hogy szedd már össze magad, ne foglalkozz vele, nem lehetsz ennyire gyenge!
Még egyszer: ez nem így működik. A depressziót nem lehet csak úgy „kialudni”. Ezért ítélkezés helyett okosabb lenne beleképzelni magunkat mások helyzetébe, mert ránézésre soha, senkiről nem lehet megállapítani, mit élt át.
Azt reméltem, mire a bejegyzés végére érek, megtalálom a megfelelő szavakat, de nem. Alig több, mint egy hónapja még ott tomboltunk a koncertjükön a barátaimmal a Nova Rockon, ki gondolta volna, hogy először és utoljára?! Tényleg nem tudom, mi egyebet mondhatnék, minthogy ne csonkítsuk tovább egymás lelkét, ne fordítsunk hátat, inkább segítsünk a magunk módján, hiszen még a legapróbb figyelmesség is a világot jelentheti annak, aki úgy érzi, nincs remény.
Bárhol is legyél most, Chester, köszönettel tartozom Neked, és szívből remélem, hogy megtalálod a békédet.
Nesze!Dóri
Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot, vagy keress bennünket és ajánljunk kineziológust.
