Nerina blogja

Sokan szenvednek attól, hogy alacsony az önér­téke­lésük, és ez megbéklyózza őket, amikor cselekedni kellene. Szendi könyve nem arról szól, milyen praktikákat lehet bevetni az önértéke­lésünk javítására – sőt éppenséggel azt igyekszik alátámasztani, hogy ma már semmi szükségünk az önértékelésre.

Evolucionista pszichológusként most is a kezdetekig vezet bennünket. Az ősi társadalmakban az önértékelés erede­tileg egyfajta „mérőműszer” volt arra, hogy az egyént mennyire fogadják el a közösségben. A kiközösítés komoly veszélyekkel járt, egyrészt egyedül sokkal nehe­zebb volt élelmet szerezni (pláne szaporodni), másrészt a kirekesztettség érzése sokszor fizikai tüneteket is okozott (gondoljunk itt például a vuduhalál jelenségére). A csökkenő önértékelés tehát jelzésül szolgált arra, hogy valami nincs rendben, és sürgősen változtatni kell. A mai önértéke­lési zavarok oka abban keresendő, hogy a „műszerünk” nem alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez.

Amikor felnövünk, a környezetünk értékítéleteit szép lassan belsővé tesszük, és kialakul a szociális én – vagyis a belső hangunk, ami az „ezt ne csináld – azt ne csináld” típusú tiltásokat szajkózza a fejünkben. Míg a törzsi társadalmakban egy nagyobb közösség volt felelős ennek a szociális énnek a kialakításáért, addig ma sokszor csak a két szülő hatása érvényesül: ezt nevezi Szendi négyfal-hatásnak. Hogy ez a szociális én mi alapján ítél, az maga az önértékelésünk.

Az önértékelésnek két dimenziója van. Az egyik az implicit (rejtett) önértékelés, amely nem tudatos, már csak azért sem, mert még azelőtt kialakul, hogy megtanulnánk beszélni. A másik dimenzió az explicit (nyílt) önértékelés: ez az, amit tudatosan gondolunk magunkról, vagyis amit egy önbeszámolós kérdőívre válaszként adnánk. A kétféle önértékelés közt nem sok összefüggés van. Nyilván az a legjobb, ha mindkettő magas, de még az se akkora probléma, ha mindkettő alacsony. Amikor a kettő közt nagy az eltérés, az azonban gondot okozhat. Ha az implicit önértékelésünk magas, hajt előre a belső motivációnk, ám ha ehhez alacsony explicit önértékelés társul, úgy érezzük, nem ismernek el bennünket – ez pedig depresszióhoz vezethet. Ha az implicit önértékelés alacsony, de az explicit magas, az belső bizonytalanságot eredményezhet – az ilyen embereknek törékeny az önértékelésük, és rendkívül sértődékenyek.

E gondolatmenetet továbbvive adná magát a megoldás, hogy nincs más dolgunk, mint a megfelelő eszközökkel növelni az alacsony önértékelésünket, és ezzel kiegyen­súlyoz­hatjuk a személyiségünket. Szendi szerint azonban az önértékelés a mai világban eleve tévútra vezet. Hiszen ma már nem törzsi társadalmakban élünk, és nincs szüksé­günk azokra az alkalmazkodási mechanizmusokra, amelyek azért jöttek létre, hogy az egyén eligazodjon a közösségben. És ha az önértékelés szükségtelen, akkor a fejlesz­tésével sem érdemes foglalkozni. Szendi külön fejezetet szentel az önsegítő könyveknek, jobban mondva annak, hogy ezek miért nem működnek. Mint írja, e kötetek általában csak felszínes tanácsokat adnak („szeresd és fogadd el önmagad”), de azt már nem fejtik ki, hogyan is érjük el mindezt. A viselkedés megváltoztatása ugyan ideig-óráig működhet, ám folyton figyelnünk kellene magunkat – egészen addig, amíg ezek a változások be nem épülnek a személyiségünkbe.

A szerző tehát azt javasolja, próbáljuk meg figyelmen kívül hagyni az önértékelést. Ehhez olyan technikákat ajánl, mint a tudatos jelenlét (mindfulness) vagy az „Elfogadás és elköteleződés” terápia, amelynek lényege, hogy a terapeuta igyekszik a pácienssel elfogadtatni a valóságot – a fejében levő torzult képpel ellentétben –, és ráirányítani a figyelmét a céljaira. Lévén, hogy ezekről a módszerekről számos könyv napvilágot látott, Szendi nem is foglalkozik velük részletesen.

Az önértékelés csapdájában című kötetben a szerző kissé paradox módon olyasminek az eredetét és mibenlétét tárgyalja, amiről aztán megállapítja, hogy inkább figyelmen kívül kellene hagyni. A könyv azonban ettől függetlenül nagyon is érdemes a figyelemre, mivel számos érdekes információt nyújt egy sokakat foglalkoztató témáról. Nemcsak azoknak érdemes elolvasniuk, akik kíváncsiak egy merőben más megközelítésre, hanem azoknak is, akik megcsömörlöttek az önértékelés-növelő művektől/technikáktól. Aki csak néhány trükkre vágyik arról, miként bízhatna jobban magában, az rossz lapok közt keresgél.

Szendi Gábor: Az önértékelés csapdájában. Budapest, Jaffa, 2014. 320 oldal.