Napi szusszanás

2024.jan.30.
Írta: NapiSzussz Szólj hozzá!

Egy bohém szobrász emlékére

Csodálat és megvetés jellemezte apám kapcsolatát a két bátyja közül a fiatalabbal, aki második gyerek volt a sorban (az első, László jelleme, szöges ellentéte volt az egy évvel fiatalabb öccsének), aztán következett négy lány, majd legvégül apám, Gábor után tizenhat évvel. Ez csak azért érdekes, mert a korkülönbség ellenére különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Gábor szerethető bohém (és javarészt bosszantóan megbízhatatlan) volt a végletekig, apám precíz, beosztó, megfontolt. A humorérzékük azonban valóban egy tőről fakadt. Olyan hosszan és kitartóan tudták egymást ugratni a legnagyobb hahotázások közepette, hogy érteni vélem, miért lett számomra a létezés nélkülözhetetlen eleme a humor.

A nagybátyám, Boda Gábor szobrász volt, és apu véleménye szerint sokkal többre is vihette volna, ha egy kicsit szorgalmasabb. De Gabi bácsi egy-egy nagy megrendelés teljesítése után bevette magát például a Belvárosi Kávéházba, ott sakkozott naphosszat, és meghívott egy italra boldog boldogtalant. Amikor elfogyott a pénze, szűkösebben élt, nem nagyon zavartatta magát. Ennek ellenére fennmaradt az utókornak néhány nagyobb munkája, amelyek főleg épületek homlokzatait díszítik. Emlékszem, amikor elkezdték bontani anno a Magyar Optikai Műveket, apu pánikszerűen rohant a Csörsz utcába, hátha még láthatja és lefényképezheti az oda készült szobrokat, és nagyon csalódott és szomorú volt, amikor már csak romokat és törmeléket talált.

A nagybátyám egyébként engem is lenyűgözött. Szép ember volt, csodás orgánummal, óriási mesélőkedvvel. Tetszett, ahogy anekdotázott, ahogy beszélt mindenről, a múltról, a politikáról, személyes kapcsolatairól a kultúrális élet olyan figuráival, akiknek a nevét csak a könyvekből ismertem.boda_13.jpg

Máig szeretem ezt a fotóját, ami ősrégi már, de a művésztelepen ábrázolja őt, és annyi mindenről szól, ami már elmúlt, hogy mindig elidőzök előtte. Így történt, hogy felelevenítve az emlékét láttam meg: a napokban volt negyven éve, hogy meghalt, 76 éves korában. Gondoltam hát, álljon itt néhány sor róla, emlékezésként, és néhány sor tőle is... A Nyugat folyóirat 1934-ben, tehát 90 éve megjelent egyik számában (amelyben egyébként egy versét is publikálták) így írt magáról (s többek között nagyanyámról és nagyapámról):

„...Apám Boda János, hetedik gyerek családjában – ikerrel jött... Anyám, nagybányai Józsa Anna, hetedik gyermeke családjának – ikerrel jött. Ő is!...
Tőlük születtem én, három foggal és háromévi némasággal...
Kilencéves koromban egy véreb beoltott. A négy polgári iskola nehéz elvégzése után Apám szakácstanoncnak adott. Indokolta, hogy újabb háború esetén nem kerülök a tűzvonalba...
Három hét múlva már telefonműszerész-tanonc voltam. Nyolc hónap múlva ott hagytam, hogy egy gipszszobrász-műhelyben a szobrászat mesterségét megismerjem. De mivel az «isme» csak kiskocsihúzásból állott, elszegődtem a fővárosi iparrajziskolába, hol velünk kezdődött meg a rendszeres tanoncoktatás-nevelés.
Tizennégy hónap múlva már az iparművészeti iskolán vagyok. Ezen időpontig három szerződésbontást és ugyanannyi kitagadást éltem át.
Ebben az iskolában sem jutottam tovább egy évnél, amennyiben az összes elméleti tárgyakból elbuktam, a szobrászatból, pedig kitüntető elismerést kaptam. Ismételni kellett volna az évet, tehát fölvételiztem a képzőművészeti főiskolára, ahová „levél” nélkül felvettek. Négy évét elvégeztem, utána három évig a művésztelepen voltam dr. Medgyessy Ferenc szobrászművész úrnál. Jelenleg ismét a főiskolán vagyok, mint továbbképzős szobrász.”

Mitől más a portugál barack?

Ízlés a kulcsszó

Mutatós-e a bútorra fröccsent barackszínű koktél? Kis elvonatkoztatással ezen morfondírozhatunk tavaly december óta, amikor is a Pantone publikálta a várva várt év színét, a Peach Fuzzt. A lágy barack szín önmagában nagyon megkapó, a Pantone szándékai szerint a lelassulást, a megnyugvást hivatott alátámasztani. A gyengéden meleg árnyalat tényleg olyan, amit legszívesebben megsimítanánk, de az is tény, hogy bútorokra, falakra adaptálva már nem mindenki szemében nyerő.

maze_armchair_and_enzo_tea_trolley.jpg

A premier idején a lakberendezésben jártasak között voltak sokan, akik felhördültek, sőt, a szín a lenyugvás helyett indulatokat korbácsolt. Azt gondolom azonban, hogy egy-egy ilyen trendriportnak nem szabad a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Foglalkozunk vele egy kicsit, eldöntjük, közel áll-e hozzánk, vagy sem, elfogadjuk vagy elutasítjuk, és nagyjából ennyi. Az enteriőrtervezők esetében nyilván más a helyzet, nekik támpont, olykor lehetőség a felületekkel, struktúrákkal való játékra.

Ha nem tudjuk rögtön elképzelni, hogy ez a tapintatos mégis merész barackszín miként működik bútorfelületeken, hát kiváló segítséget kapunk a portugál Jetclass Group kollekciójától.

A Porto városához közel eső székhelyen 2001 óta működik a bútorgyár, tehát a maga nemében igazán fiatal cégnek számít, mégis nagy sikereket értek már el neoklasszikus bútoraikkal, amelyeket modern enteriőrökbe szánják. (Csak háttérinformációként: az egyik budapesti luxushotel lobbyjában is találkozhatunk a darabjaikkal.) Hitvallásuk szerint minden darabban ötvözni igyekeznek a portugál hagyományokat a modern formavilággal, így számunkra is izgalmas vizuális kaland velük elképzelni, hol és hogyan mutat igazán jól a Peach Fuzz, mivel szép társítani, mely árnyalatok emelik ki a szépségét. Bársonyfoteltől kezdve komódon és kanapén át egészen az ágyvégig – lélekmelegítő szemlélődés így télvíz idején.

azure_sideboard_hallway.tif

aries_armchair.jpg

cloud_sofa.jpg

toronto_bed.jpg

Tisztelet

tisztelet-442904_1280.jpg

Ez most nem szusszanás, sokkal inkább szisszenés. A tiszteletről. Hogy valaki, akit nem ismerünk, milyen tiszteletet tanúsít felék. Nem szeretek ráülni az önostorozó, nálunk minden rossz, pocsék nemzet vagyunk hullámra. De azért megszenvedem néhány alapvető érték elvesztését. Ilyen a tisztelet is.

Nemrégiben például egy kis mátrai faluba visszavonult, igen művelt, és még mindig aktívan dolgozó orvos házaspárral beszélgettünk. Kati azt mondja, a hatvanas éveiben járva, hogy már régen nem karrier van, hanem az adott és meghatározott munka. Mindegy, hogy mit csináltál előtte, mit értél el, mennyi tapasztalatot és tudást halmoztál fel, a munkában, amit végeznie kell, csak az számít, hogy az adott körülmények között mit tud felmutatni. A férjének, aki egyetemi tanszékvezető is volt, 70 éves korában olyan közeget próbáltak találni, ahol még számít az orvoslásban eltöltött bő negyven éve során felhalmozott tudás, ahol tisztelik mindezt. Egészen Kínáig mentek, ahol egy rangos magánegyetem távoktató professzora lett János.

Ez az előzménysztori, aminek kapcsán érzékenyebben reagálok mostanság a tisztelet megadására. Aztán kapok egy e-mailt a sportakadémiai címemre. Ebben felajánlanak publikálható tartalmakat a honlapunkra. Rendben, gondolom, ez is egy, a tucatjával kiküldött, nem célzott maileknek, ha belenéztek volna a website-unk tartalmába, tudnák, hogy nem mi vagyunk az ő embereik. Az ilyen levelekre nem szoktam válaszolni, mivel tudom, hogy minden sport témájú weboldalt felkeresnek próba-szerencse alapon. Néhány nap múlva Sz. T. újabb levelet küld, ismét a személyes e-mail címemre, érdeklődik, hogy mi a döntés. Gondolom, hm, kitartó, de annyira nem, hogy megnézze, kit, mármint milyen platformot is bombáz a számunkra teljesen testidegen, sportfogadásokat kiszolgáló tartalmaival. És aztán jön az orra koppintás. Újabb levél, az én nevemre, de a következő megszólítással: Szia neka.hu! És a felszólítás, hogy tíz napja várja, hogy kapjon választ, és ha nem kell az általa felajánlott cikk, akkor legalább tiszteljem meg azzal, hogy válaszolok. Egy másodpercig szarul érzem magam. Én is utálom ugyanis, ha válasz nélkül hagyják a leveleimet. No de a tisztelet? Hogy én adjak tiszteletet, amikor kikeresi a címemet, tudja a nevemet, mégis egy weblap címével szólít meg? És még csak annyit sem néz meg, hogy egy utánpótlással foglalkozó sportoldalon nincsenek spotfogadást támogató cikkek, mégis forszírozza a megjelenést?

Persze válaszolok, a tisztelet jegyében.

Keserű szájízzel.

Kioktatás nélkül, pedig nagyon bizseregtek az ujjbegyeim egy jó kis riposzt megírására vágyva. A legbánatosabb az egészben, hogy úgyis hiába lett volna. Letűnik egy kor, és elmúlunk vele mi is.

Fotó: Pixabay

Titkos harmóniák festményekbe rejtve

A Fibonacci-képlet és a kolibrik

Mi lehet a közös egy, az 1100-as évek végén született matekzseniben, a madarakban és egy erzsébetvárosi tetőtéri műteremben dolgozó nőben, aki ötéves kora óta egy dolgot mindig biztosan tudott, hogy festőművésznek született... A választ Szabó Ágnes személyében kereshetjük, akit egy véletlen sodort elém. Előbb vettem tőle egy festményt, majd évekkel később megkértem rá, mesélje el az életét.

311571708_508794404578788_2959824614204149105_n.jpgA korábbi életünk járvány okozta belassulása miatt sokkal többet vagyunk otthon, mint korábban. Amit én, személy szerint nem is bánok. Télen például valóságos madárbisztrót nyitottunk az erkélyünkön, ahová a szomszéd diófájának az ágai már szinte teljesen átlógnak. Így könnyen rájuk lehetett akasztani mindenféle madárétket, a balkonládák is átlényegültek tálalópulttá. Délelőttönként vagy ebédidőben sokat álltam a függöny mögött, kukucskálva, hány madárka jön, mely fajták, milyenek az étkezési szokásaik. Gyönyörködtem a könnyedségükben, a tolluk színének változatosságában, a karakterek különbözőségében. A terápiás madárszemle értelemszerűen megszűnt a tavasz érkeztével, és most, a nyárba fordulva a vizuális élmény átváltott akusztikusba: hallom őket, itt vannak, dalolnak, kommunikálnak, csak épp a lombok rejtekében.

nyito.jpeg

„Tudod, hogy sokan félnek a madaraktól?” – teszi fel a számomra meghökkentő kérdést Ági, akit a madarakat, szárnyakat, tollakat ábrázoló festményei kapcsán ismertem meg. De aztán elkezd mesélni róluk. Hogy a madarak társadalmában megtalálhatjuk szinte az összes karaktert, amelyet az embereknek tulajdonítunk. Van szép, csinos, kecses, esetlen, hiú, irigy, bölcs, szelíd, ostoba, gonosz, gondoskodó, családszerető, magányos, hűséges és csalfa. Ezen túl a mitológiában ők valamiféle közvetítők, ráadásul a madarak az evolúció során a dinókból alakultak ki, így talán sokkal hosszabb utat tettek meg, mint a homo sapiens. Ági mesél, de talán helyesebb megfogalmazás, ha azt mondom, tűnődve mond el dolgokat. A gondolatok mélyek, a szavak érthetőek és tiszták, a mondatok egyszerűek. Ahogy a személyiségéből jön.

Az isteneknek szánt türelmes munka

Az ember azt gondolná, hogy egy festőművészt meg tud fejteni a képein keresztül. Adott egy látvány- és formavilág, amelyek jellemzik őt. Szabó Ágnessel egy kicsit azért bajban lennénk, mivel nála minimum három témakört határozhatunk meg. Az első az állatok – főleg a madarak – és a növények, a második az anatómiai részletek ábrázolása, a harmadik pedig az absztrakt, nonfiguratív világ. Ezek jól elhatárolható területek, de van még számos megjelenési forma a palettáján, például a tükörmozaikok vagy éppen a vászon helyett tükörre festett képek, de izgatja a tarot kártyák szimbolikája is.

7ab6f9d6-46ab-4fd4-b25f-4486cdadc7ac.jpg

„Nem tudnám önmagamban ezeket a világokat különválasztani. Ez mind én vagyok, és mindig megvan a maga oka annak, hogy mikor milyen témához nyúlok. Azt mondanám, hogy a festészet számomra nem egy egyenes vonal, hanem mondjuk olyan, mint egy hajfonat, felveszek egy-egy újabb tincset, hozzáfonom az addig meglévőhöz. Persze egy kicsit mániákus vagyok, ezért is festek olyan részletgazdagon, de számomra fontos a festészet monotonitása. A mozaikozásra mondták, hogy az isteneknek szánt türelmes munka, hát ez is benne volt, hogy megtanultam ezt a technikát, és készítettem tükörmozaik darabkákból műveket” – mondja Ági, amikor megpróbálok a képei mögé pillantani.

307215190_494172832707612_2575180302738940049_n.jpg

A festészethez kapcsolódó útja mentes volt minden kételkedéstől. Nem azért próbált ki számos más dolgot is a társművészetekben, mert nem volt biztos önmagában, hanem mert mindig érdekelte az átjárhatóság a területek között, néha pedig a magánélet fordulatai bizonyultak erős befolyásoló erőnek. Meséli, hogy már ötévesen festő akart lenni, minden reggel, ahogy felkelt, leült rajzolni, de azt nem tudja, hogy ez a késztetés honnan érkezett. Győrben született, de gondolkodás nélkül ment Budapestre középiskolába, az úgynevezett „kisképzőbe”, ahová elsőre felvették, majd ugyanúgy elsőre bejutott a Képzőművészeti Főiskolára is. Tizennyolc évesen férjhez ment egy filmrendezőhöz, amiből aztán nem lett hosszú házasság, viszont bekerült a filmes világba, amely a későbbiekben még visszatért az életébe. Mondja, hogy nem lett volna szabad megházasodnia ennyi évesen, hiszen gyerek volt még, de a családja nem tartotta vissza, így aztán öt év után el is váltak. Közben tanult, elvégezte a mesterképzőt, művésztanári képesítést szerzett, és diplomázott intermédia szakon is.

 Párhuzamos valóság

Ha meg szeretnénk érteni Ágnes művészetet, ez az intermédia vonal fontos nyom lehet. Ahogy elmeséli, abban az időben, amikor a főiskolára járt – tehát a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje táján –, egy művészeti forradalom zajlott, amibe óhatatlanul belekeveredett, noha egyáltalán nem tartja magát forradalmárnak. De nagyon izgatták az új technológiák, azok az irányok, amelyek nem sorolhatók be sehová. A konceptualizmusban például az, hogy a gondolat maga a művészet, a megvalósítás, a kidolgozás vagy a projekt leszervezése pedig a művész dolga.

120028106_3099849980141639_1747725629665952463_n.jpg

„Sokan az absztrakt művészethez is úgy közelítettek, hogy például azt a festményt ők is meg tudnák csinálni, pedig az absztrakt a szabadság megéléséről szól. Számomra a festészet egy párhuzamos valóság, amely az én személyiségem szűrőjén megy keresztül. Én ebből a pozitívat jelenítem meg, nem akarom a rosszat ismételni, mert manapság olyan sok rossz van a világban. A festészet a közegem, mindig is az volt. Hogy keresem a kiterjesztéseket, az csak egy ráadás. Amikor a művészpálya felé vettem az irányt, noha az anyukám támogatott, volt, aki szeretett volna lebeszélni róla, és alternatívaként valami ‹rendes› foglalkozás felé terelgettek. Ez volt a kertészet. Talán innen a vonzódásom a növényekhez, az édenszerű, buja zöldekhez. Mert bár kertész nem lettem, de a virágokat és a növényeket nagyon szeretem. Ahhoz pedig egy nehéz magánéleti periódus kellett, hogy úgy harmincéves korom táján felvegyem úgymond a hangya perspektíváját, és a füvek között megbújva, apró lényként, nem az egoizmustól, hanem az alázattól vezetve, szinte a senki földjéről szemléljem a világot. Ebben az időszakban festettem sok képet, aminek a fű a témája” – tér rá Ági a természettel való szoros kapcsolatára, amely egyszerre valóságos és szimbolikus is.

1c1db599-c5d8-401d-b62b-9ff0e37e72c1_1_201_a.jpg

Innentől már csak egy lépés a madarak világa, noha közben a festészet mellett volt egy másik aktív élete is. Dolgozott reklámügynökségeknél art directorként, ahol a filmes szakmai is felfedezte őt, és így kapott látványtervezői felkéréseket. Az egyik ilyen legnagyobb munkája a Mundruczó Kornél rendezte Szép Napok volt, amelyet a Cannes-i filmfesztiválon is bemutattak. Azt mondja, az életnek nem azon az oldalán akart lenni, ahol a néző van, hanem ahol az alkotó, és meg akarta tanulni a vizualitás spektrumait. De a nagy projektek közben is festett, lehetőséget kapott például arra, hogy bizonyos időszakokban a kecskeméti művésztelepen dolgozzon, ekkor nyerte el a Derkovits-ösztöndíjat.

Fibonacci és a kolibrik

Az arányosság, az aranymetszés szabályai, az aprólékos rend és szabályszerűségre való törekvés talán ösztönös ellenpontjai voltak a lüktető filmes világnak. A természet szeretete, a madarakhoz való kötődés lehetett az alapja annak a motívumvilágnak, amely az egyik legjellemzőbb Szabó Ágnesre. A madarak, a tollazat, a szárnyak – milliónyi apró részlet, amelyeket rendszerbe foglal. A képekkel kapunk még valami mást, mint csak egy szép látványt – egy mögöttes jelentést is.

5d477885-88cd-41f1-9265-f500e09a990b_1_201_a.jpg

Leonardo Fibonacci, az 1170-ben született zseniális matematikus által felállított számsorozat a természetben is fellelhető, így például egyes virágok szirmainak a számában. A Fibonacci-spirál pedig felfedezhető a fenyőtobozok pikkelyeinek, a kövirózsa leveleinek vagy a napraforgótányér magjainak a mintázatában. És mivel a természetben minden az aranymetszés szabályai szerint épül fel, ha harmóniát keresünk a környezetünkben, akkor ehhez érdemes visszanyúlnunk.

„Azért is festek sok kolibrit, mert azoknak a tollazata a nyakuknál, a fejüknél a Fibonacci képletet adják. Gyönyörű, harmonikus, izgalmas. Mindettől, mármint a madarak konkrét alakjától el lehet vonatkoztatni, ebből születnek például a szárnyakat ábrázoló képek, vagy éppen csak a tollazat ritmusát és mintázatát mutató festmények, amelyek már nélkülözik a figuralitást. Szeretem a kolibriket, a szalakótákat, szeretem a zöldek és a kékek különböző árnyalatait, de a lényeg az összhatás” – tűnődik Ági, én meg közben tanulok, tanulom a megértést, a harmónia iránti vágy titkos mozgatóit, és annak a fontosságát, hogy a természet csodái előtt minden nap illik fejet hajtani.

16992038_1125457537580903_4799491334131248376_o.jpg

Együtt élni egy képpel

Kérdés persze, hogy innen, az erzsébetvárosi tetőtéri műteremből hogyan jut el mindaz, amit Ági lát és láttatni szeretne – a közönséghez, az otthonainkba, hogy aztán ott adjon hozzá értékes részt az egyre többször sérülő harmóniához. Kézenfekvő válasz erre a kiállítás, de azt valamennyien tudjuk, hogy a világjárvány keresztbe tett a művészet ilyesfajta elérésének. Ági legutóbbi kiállításának a megnyitója például egy napra esett azzal, amikor azonosították Magyarországon az első covidos esetet. Mondja, két nap múlva lelakatolták a kiállítóteret, senki nem tudott bemenni, még ő sem mehetett a képeiért. Így aztán nem tudja, hogy az a kiállítás számít-e egyáltalán. Volt? Vagy nem volt? És a COVID amúgy is rengeteg kérdést vetett fel benne. Azzal például, hogy beszorultunk a lakásunk négy fala közé, vajon nagyobb igényünk lett-e arra, hogy festmények vegyenek körül?

554bbbb5-a5cf-48e0-91d7-5825a32dbe01_1_201_a.jpg

„Volt, akit a COVID vitt rá, hogy képet vegyen, és az összezártság okán kapcsolatba került a művel. Jól esett neki egy térben élni vele. Ugyanakkor, úgy is felfoghatjuk, hogy a COVID egy háborús helyzet, háborúban pedig ki vásárol festményt? Szóval bonyolult ez az egész. Számomra a kiállítások azért fontosak, mert lezárnak egy-egy szakaszt a tevékenységemben. A járvány alatt elérhetetlenné vált kiállításom viszont nem tudom, számít-e? Akkor az most egy etap vége vagy sem? Mindegy, most van három koncepció is a fejemben, amely köré kiállítást lehet szervezni. Az egyik, amely talán a legjobban izgat, az az úgynevezett ‹Tovább festett képek›. Itt a korábban elkészült képeimet újra előveszem, és tovább viszem. De festettem már adományboltban vett régi tájképre is madarat, szóval van ebben egy csomó izgalmas lehetőség. Szeretem azt is kipróbálni, hogy egyes, kidobásra szánt tárgyak, úgy, mint egy bádoglemez, egy régi vaságy háttámlája vagy egy öreg lábos visszaemelhető-e a szemét kategóriájából a világunkba, ha festek rá valamit” – mondja Ági, és egyszerre kelt ezzel kíváncsiságot és megnyugvást az emberben.

48dbcce2-71ad-43f8-9fd8-ad482e0676fc_1_105_c.jpeg

Beszél arról, hogy mostanság, valamivel túl az ötvenen is egyenlő számára a művészlét a szabadsággal. És bár tudja, hogy a szabadság valójában a választás szabadsága, azért úgy érzi, amit választ manapság, az felszabadító. Fest. Harmóniákat, az élet szépségeit, magával ragadó képleteket, rejtett jelentéseket. És ha fokozni szeretné az élete luxusát, nem vásárol vagy önmagára költ, hanem önkénteskedik, segít, ahol éppen lehet.

Azon gondolkodom, hogy a gyönyörűen ábrázolt madarai közül vajon melyik lehet az önarcképe, és rejti az ő békességgel átitatott lelkét?

(A írásom eredetileg a Nők Lapja Nyár 2022-es különszámban jelent meg.)

Harmincöt villanás egy százéves emberről

Annak kapcsán, hogy száz évvel ezelőtt (1923. 03.05.) született az édesapám, eszembe jutott, vajon fel tudok-e idézni száz emléket vele kapcsolatban. „Apás” – mondta mindig az anyukám némi irigységgel a hangjában, és hát tényleg az voltam. De hogy miért alakult ez így, az rejtély. Szerettem nagyon mindkét szülőmet, de apu a barátom is volt, míg anyura – amíg élt szegény – a közvetlen nevelésem, formálásom nem mindig hálás feladata maradt.

img_6444.jpgTehát lássuk, mit őrzött meg a memóriám apámmal kapcsolatban, aki lassan 22 éve nincs köztünk. Relevanciától, korszaktól függetlenül, csak egy-egy villanás.

  1. Mielőtt betöltötte a hatvanat, és elment nyugdíjba, semmilyen más ruházatot nem volt hajlandó felvenni, mint öltönyt. Anyámmal ugrattuk mindig, hogy még a szemetet is öltönyben-nyakkendőben viszi le. Később, úgy 65 fölött viszont csak farmerben és edzőcipőben járt, és a haját is megnövesztette.
  2. Minden reggel megborotválkozott szépen, a hagyományos módon, borotvaszappannal és pamaccsal nagy habot keverve. Amíg iskolába jártam, mindig úgy ébresztett, hogy egy habpöttyöt odakent az ecsettel az orromra. Mondhatom, végtelenül bosszantott, de felébredtem.
  3. Imádta a sramlit, az első külföldi tévécsatornák egyikén fogható volt, és ahogy kitettem a lábam a szobából, rögtön átkapcsolt, nekem meg égnek állt a hajam.
  4. Nem volt ritmusérzéke, táncolni sem tudott (csak az egyet balra, egyet jobbra formáció ment), velem talán egyszer táncolt, egy esküvőn. Szegény anyám biztosan jobban szenvedett ettől.
  5. Az életének egy részében hivatásos katonaként szolgált, de a magassága és a hosszú karjai miatt nem volt rá jó a szabvány felszerelés, így külön kellett varratni neki köpenyt.img_6448.jpg
  6. Terepmotorozott, versenyzett, máig megvan egy nagy ezüst serlege. De állítólag egyszer egy óriásit, már-már életveszélyeset bukott, és a mamám ez után már nem tolerálta ezt a kockázatot.
  7. Gyerekkorában operatőrnek készült, amiből a háború miatt nem lett semmi, de vett számos akkori szakkönyvet (vajon ez ma érték valakinek?) fotózni később is szeretett, egy darabig még megörökített, ahogy cseperedtem.img_6440.jpg
  8. Hat testvére közül a bohém, jó humorú, nem mindig megbízható szobrászművész bátyját, Gábort kedvelte a legjobban, pedig az sokszor mérhetetlenül felbosszantotta a linkségével. A legjobb kapcsolata pedig az általában aggodalmaskodó, de jószívű nővérével, Gizivel volt.
  9. A vasárnapi ebédhez anyu mindig rizst főzött neki a rántott húshoz, mert azt mondta, a krumplitól izzad a lába. Aztán kiette a tányéromból a sültkrumplit, amivel rendszeresen nagyon felhúzott.
  10. Nagyon mély, bársonyos hangja miatt sokat nyúztam, hogy meséljen, mert gyönyörű volt, ahogy hangosan olvasta a történeteket.
  11. Volt egy-két megható dal, amiért kicsiként könyörögtem neki, hogy énekelje el. „Nem éneklem el, mert megint bőgni fogsz!” – mondta, mire én persze megígértem, hogy most aztán már biztosan nem, aztán – az első strófa után pedig de...
  12. Fizikailag erős volt, de még véletlenül sem legyintett meg, még ha a szemtelenkedésem túlment minden határon is. Ilyenkor mellettem püfölte dühében a kanapét, amitől kicsit mindig megszeppentem, mert féltem, hogy elvéti az irányt, és akkor aztán lesz baj.
  13. Ehhez kapcsolódóan, amikor egészen kicsiként belecsimpaszkodtam a szép, hátrafésült barna hajába, és nem tudott leválasztani, mert félt, hogy túl erősen fogja meg a kezemet, kétségbeesetten kiabált anyámért: „Szedd le rólam a gyereket!”
  14. Egy ideig nagyon sokat dohányzott, de soha nem emlékeztem arra, hogy dohányfüst lett volna a lakásban. Igaz, arra sem, hogy kiment volna az erkélyre...
  15. Amikor fiatalon súlyos érszűkület miatt várt operációra, a kórházi szobatársai azzal „bíztatták”, hogy úgyis le fogják vágni a lábát. Ahelyett, hogy elkeseredett volna, vagy felkapta volna a vizet, azt válaszolta, hogy még töpreng, hogy tölgyből vagy bükkből legyen-e a falába. Szerencsére aztán egy kockázatos idegsebészeti megoldásnak köszönhetően nem kellett semmit amputálni, viszont soha többet nem gyújtott rá.
  16. Szürke szeme volt – se nem kék, se nem zöld, és ezzel olyan szúrósan tudott nézni, hogy a beosztottjai mind összecsapták a bokájukat ilyenkor. Én nem mindig dőltem be ennek a nézésnek, de azért, ha összevesztünk, azért hatásos volt.img_6445.jpg
  17. Sokáig nem őszült, és csak kicsit kopaszodott. Egyszer arra értem haza, éppen a fodrásztól, hajfestés után, hogy áll az előszobai tükör előtt és gondterhelten vizsgálgatja a haját. Ekkor közeledett már a hetvenhez. Kérdeztem, mi a baj, mire közölt, hogy sajnos elkezdett rohamosan őszülni. Nem voltam valami megértő...
  18. Amikor külföldről tudósítottam, persze mindig felhívtam. Akkor még nem volt kedvezményes tarifacsomag, de még konvertibilis forint sem, szóval jó sokba került, de muszáj volt hallanom, mi van vele. Ilyenkor rendszeresen beszámolt arról, mit vásárolt a boltban és hány gyümölcsjoghurtot vett – igazán drágán jutottam ezekhez a létfontosságú információkhoz.
  19. Napokat elüldögélt és elsétálgatott a verőcei kertben öreg korában, egyetlen társasága az unokatesóm kutyája volt, aki mindig becuccolt hozzá, amikor megjelent apu a nyaralóban. Cserébe közös mutatványokat tanultak be, és amikor meglátogattam őket, jöhetett az előadás.img_6442.jpg
  20. Idős korában is remek alvó volt: korán feküdt, későn kelt. Mivel ott volt az első lakásunkban a tévé, ahol ő aludt, a tévézést mindig a következő mondattal fejezte be, úgy fél kilenc felé: „Na most pihentetem kicsit a szemüvegemet.”
  21. Zrikálásban nagy volt, ezt eltanultam tőle, állandóan ugrattuk egymást, sőt, rajtam is maradt ez a szokás, szerencsére a férjem is vette a lapot. Nem úgy az apósom neje, aki meg is jegyezte egyszer, szerinte nem ilyen egy szeretetteljes viszony. Nem kezdtem bele a magyarázatba.
  22. Nagy, erőteljes és magas férfiként elvben jól bírta a piát, de nem iszogatott. Még fiatal férjként anyukám marosvásárhelyi nagynénje és annak férje tesztelték a reggeli pálinkával a teherbíró képességét. Klasszikus lett, hogy bizonyos alkoholszint felett a Móni nénit már nem tudta tisztán kiejteni, később csatlakozott ehhez a teszthez Ili néni neve is (apu barátjának drága emlékű és tündér lelkű anyukája). Nagy sikerrel alkalmazom a férjemen manapság is ugyanezeket, nem is kell szonda, hogy tudjam, mennyire öntött fel a garatra.
  23. Az összes verőcei vendégét mindig szívélyesen kínálta borral, pálinkával, egész törzsvendég köre lett, akik azért keresték fel, mert „a Bodánál mindig van valami innivaló”. Vendéglátónak isteni volt, szerencsére az ivásra nem szokott rá.img_6443.jpg
  24. Hallatlanul nagylelkű volt, és ha kapott valamit, azonnal és hatványozottan viszonozni akarta. Össze is kaptunk néha azon, hogy miért nem tud csak úgy elfogadni gesztusokat. De ebben nem ismert tréfát. Szerintem mióta elment, nem ejtettem ki a számon a rekompenzálni szót, mert annyira utáltam, hogy minden szívesség kapcsán ezt mondta.
  25. Mestere volt a közvetett nevelésnek. Soha nem oktatott, viszont olyan példát tett elém a viselkedésével nap mint nap etikából, erkölcsből, becsületből, báorságból, tartásból és a hazánk szeretetéből, hogy kétség sem férhetett ahhoz: ez a követendő nekem is.img_6441.jpg
  26. Soha nem szólt bele, kivel randizok, minden pasimat a keblére ölelte. De ha meglátta rajtam, hogy szomorú vagyok vagy sírtam, előállt a rettenetes mondatával „Ide ne dugja az orrát az a strici, mert kivágom az ablakon!”
  27. Sokáig férfi dominanciájú szerkesztőségben dolgoztam, ahol a fiúk legnagyobb meghökkenésére álltam a sarat a csúnya beszédben, apu az újpesti vagányok szókincsét is megosztotta velem, noha a hétköznapokban egyáltalán nem beszélt trágár módon.
  28. Jó mélyre eltemette magában azt az időszakot, amikor fiatal sorkatonaként a második világháború utolsó napjaiban hadifogságba esett és Szibériába vitték kényszermunkára. Volt egy fagyásnyom a szája szélén, mondta, egyszer ráharapott a fogával az ajkára, és rögtön odafagyott. Amúgy csak annyi hozott át a közös világunkba, hogy nem bírta megenni a tojást, csak kőkeményre főzve/sütve. Az oka az volt, hogy egy orosz asszony megszánta az éhező foglyokat, nyers tojást adott neki, amit megevett, de undort kapott tőle.img_6439.jpg
  29. Karácsonyra ajándékot rendszeresen december 23-án indult vásárolni, amitől anyunak égnek állt a haja. Én addig, amíg lett ebből valami kézzel fogható, nem bántam. Nagyobb koromban azonban már nem strapálta magát, gyűjtött pénzt az ajándékra, aztán rám bízta, mit veszek belőle.
  30. Mindig szerette volna látni a tengert, de amikor el akartam vinni Görögországba, határozottan ellenállt, mondván „Ott finganak ki a német nyugdíjasok a hőségben.”
  31. Nyugdíjasként tanult meg (tőlem) főzni ezt-azt. Rakott krumplit például, meg rántott csirkét. Mindkettőt imádta, és olyan adagokat készített, hogy ne kelljen számolgatni, ki mennyit evett meg.
  32. August Olgához jártunk a születésnapi tortámért, ahol már öreg gavallérként tette a szépet Olgának, azaz Olgicskának, ahogy hívta. Olga persze hallatlanul jól szórakozott rajta, mondta is nekem, hogy apám egy sármőr. Amikor ezt megosztottam apuval, felcsillant a szeme: mivel nem volt teljesen tisztában, hogy mit jelent a szó, elmagyaráztatta velem, majd felírta egy kis cetlire, és eltette a tárcájába.img_6446.jpg
  33. Kevés dolog idegesítette fel jobban, mint amikor a szomszéd kutyája a sétáltatás közben mindig megállt az autónknál és lepisilte a kerekeket. Az ablakból nézte és dühöngött.
  34. Idős korában imádott keresztrejtvényt fejteni: önmagával versenyzett, a rejtvények fölé mindig odaírta, hány perc alatt sikerült megfejtenie.
  35. A humorérzék vele született és vitte magával az utolsó percéig. Amikor stroke-ot kapott, fele oldalára lebénultan vitte a mentő a kórházba, és hát rázott rohadtul az autó, rám nézett, és megkérdezte: „Mi ez most, egy rázógép? A vesekövemet kezeljük?” Amúgy ez volt az utolsó olyan mondat, ami még ő volt. Nem sokkal később meghalt.img_6450.jpg

Az igazság az, hogy nem voltam felkészülve arra, hogy az emlékek vadászata ennyire mélyre hatol. Sorjáznak a gondolataimban a képek, a mondatok, a helyzetek, jóval több, mint száz, de mit mondjak, nagyon felkavaró. Azt hiszem, jobb, ha ezeket már nem verbalizálom, ami tőlem teljesen szokatlan. Így hát maradt 35 villanás egy 100 éve született karakteres emberről. Nagy mázlista vagyok, hogy ő volt az apám.

Vacsoraestek a skót bárd emlékére, avagy mit esznek a Burns Night alkalmával?

Egy nagyszerű költőnek sokféleképpen lehet emléket állítani. Azzal azonban, hogy a születése napján országszerte nagy vacsoraesteket rendeznek, még nem találkoztam. Lehet, ehhez is a skót néplélek kell.burns-statue-2-1.jpeg

Nagy nemzeti dalnokuk (vagy ahogy ők mondják, bárdjuk), a világirodalom által is nagyra tartott és mindössze 37 évet élt Robert Burns január 25-i születésnapját a skótok ugyanis tradicionális vacsoraestekkel ünneplik. A Burns Night kihagyhatatlan program Skóciában, rendeznek ilyent vendéglőkben, kocsmákban és baráti körökben egyaránt. A vers ilyenkor kötelező elem, csakúgy, mint néhány masszív skót fogás, de mindenekelőtt a haggis.

Láttam egyszer egy leírást, amely részletezi, hogy miből áll ez az étel. Ezek szerint a jó haggis nem nélkülözi a birkának a tüdejét, szívét, máját, némi friss faggyút, zabpelyhet, finomra vágott vöröshagymát, sót-borsot, szerecsendiót és egy kis csontlevest, mindezt pedig birkagyomorba töltve főzik meg. De ami a legjobban tetszett, az a recepthez fűzött, skótokra vonatkozó megjegyezés: 

„mert megeszik EZT, attól olyan rohadtul kemény gyerekek...”

burns_night_haggis_whisky.jpg

Nos, az biztos, hogy az én ízlésem határai is véget érnek a nap minden szakában, tehát reggelire is fogyasztott black pudding alias véres hurkánál, de el kell ismerni, nyilván nem ok nélkül népszerű a haggis a skótok körében. Persze, ha jól belegondolok, akkor az est szintén kötelező eleme, a jófajta skót whisky máris emészthetőbbé teszi ezt a fogást is.

Az 1759-ben, Alloway-ben született költő kapcsán egy kicsit keresgéltem a forrásokban, és találtam néhány érdekességet. Például, hogy Viktória királynő és Kolumbusz Kristóf mellett Robert Burnsnek állították a legtöbb szobrot világszerte, leszámítva természetesen a vallási témájúakat. Bob Dylan azt mondta, hogy a legtöbb inspirációt számára a Piros, piros rózsa című Burns vers jelentette. Atlantában a helyi Burns-klub 1911-ben felépítette annak a háznak a valósághű másolatát, ahol a költő született. És lehet, hogy nincs köze a két dolognak egymáshoz, de éppen az atlantai székhelyű Coca-Cola a fennállása alatt legelőször tett személyt, azaz Burns portréját az üvegeire még 2009-ben, a 250 éves Burns-évforduló tiszteletére. Érdekes még, hogy a híres amerikai divatmárka névadója, Tommy Hilfiger állítólag a poéta egyenes ágú leszármazottja, és hogy Abraham Lincoln elnök is sok erőt merített a skót költő műveiből a polgárháború során.cokehomecomingbottle.jpg

Mindenesetre az biztos, hogy fájdalmasan kevés idő adatott meg neki, és az is nehéz élettel telt. Egyes források szerint 9, mások szerint 12 gyermeke született, a legifjabb, Maxwell éppen azon a napon, amikor ő otthagyta a földi létet (egy olyan reumatikus láz vitte el, amit ma már könnyedén kezelnének). Szinte mindig szegénységben élt, és eladósodva hunyt el Dumfriesban, 1796-ban. Ennek ellenére teljes katonai tiszteletadás mellett temette el a helyi önkéntes milícia, a Fencibles, miután korábban egy évet szolgált a hadseregben, amikor Nagy-Britannia francia megszállásától tartottak.

Mint oly sok nagy költő és író esetében, művészetet csak a halála után ismerték el, de arra bizonyára nem gondolt, hogy évszázadok múltán jókedvű, de tiszteletteljes vacsorákat rendeznek az emlékezetére.

Mi biztosan koccintunk egyet az emlékére január 25-én. Természetesen whiskyvel.img_5899_1.jpeg

 Fotók: archív, napiszussz, VisitScotland

A sárga tengeralattjáró igaz története

img_6035.jpg

Kellő előzetes információk híján meglepetten állsz meg a skóciai Drumnadrochitban, a Loch Ness látogatóközpont épülete mellett a mélységet kutató kapszula előtt: hát lám, itt egy valódi sárga tengeralattjáró. Gyerekkoromban angol tagozatos lévén vígan és a beavatott érzésével fújtam én is a Beatles nóta refrénjét, miszerint „We all live in a yellow submarine...”. De soha nem gondoltam bele abba, hogy ez igenis létező dolog lehet. Mármint a sárga tengeralattjáró...

A történet úgy szól, hogy a Loch Ness-i szörny szűnni nem akaró kereséséhez hatvanas években csatlakozott Dan Taylor is. Óriási feltűnést keltett Viperfish nevű, úgy húsz láb, azaz kicsivel több, mint hat méter hosszú, sárga színű mini tengeralattjárójával, amint beállt a kutatók közé 1969-ben. A kalandokra mindig kész, 29 éves felfedező maga készítette a járművet üvegszálas anyagból, persze nem minden előtapasztalat nélkül, hiszen korábban szolgált az Egyesült Államok haditengerészeténél, képzettségét tekintve pedig mérnök volt. A merülései során egyszer olyan jelenségre lett figyelmes, amit akár okozhatott volna Nessie, de mivel a Viperfish csupán egy 7 lóerős motorral volt felszerelve, amelynek maximális sebessége kb. 12 km/óra volt, így nem tudott a feltételezett élőlény nyomába eredni. Ez az élmény kétségkívül rabul ejtette, meg volt győződve, hogy valóban él egy vagy több szörny a nagy mélységű tóban. Majd’ harminc évvel később újabb, korszerűbb és jóval nagyobb tengeralattjáró építésével próbálkozott, amit Nessának nevezett el, és bevallotta: ez élete kihívása, és egyszerűen nem tud másra koncentrálni, mint hogy megtalálja Nessie-t. Amúgy ez a jármű is sárga lett, amit Taylor azzal indokolt, hogy ez az utolsó szín a spektrumban, amely még felismerhető a mélységben, és így látható marad a Loch Ness sötétjében is. Sajnos azonban Taylor még az előtt elhunyt 2005-ben, hogy megkezdhette volna második expedícióját.

A Viperfish azonban ma is látható, egy szusszanásnyi idő elég előtte álldogálva ahhoz, hogy átérezzük azt az elszántságot és kíváncsiságot, ami Dan Taylort vezette. Nessie talán drukkolt is neki...

A skótok nem fukarkodnak a jókedvben szilveszterkor

Jön a csinos barna idegen ajándékokkal

 

51980878907_d04fb10973_c.jpg

Miután néhány hónappal ezelőtt egy régen vágyott, és minden várakozást felül múló skóciai körutazást tettünk, és közelebb kerültünk a skót néplélekhez is, kifejezetten érdekelt, hogy ott fenn, északon miként őrzik meg a jókedvüket az év legrövidebb nappalaival bíró télben.

Két jellegzetesen skót ünnep kötődik a téli időszakhoz. Az egyik a Hogmanay, azaz az újév köszöntése. Az alkalomban nincs semmi rendkívüli, a módjában annál inkább. Az óévet különböző tüzekkel búcsúztatják, fáklyák, tábortüzek lobognak mindenhol, Stonehavenből indult szokás szerint pedig parafinból és rongyokból óriási, majd tíz kilós gömböket készítenek, és ezeket meggyújtva görgetik egyes települések utcáin. Északon rövidek ilyenkor a nappalok, minden tűzzel kapcsolatos hagyomány a Nap fényének visszatérését szimbolizálja. (A másik ünneplésről, ami Robert Burns születésnapjához kötődik, majd januárban írok, amikor aktuális lesz.)

21299891288_035225e115_c.jpg

Az új év beköszöntekor természetesen a skótok is koccintanak, de pezsgő csak elvétve fordul elő, a melengető skót whiskyt részesítik előnyben. Hogmanay fontos eleme még az úgynevezett First Footing, azaz a legelső vendég látogatása az új évben. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor az első látogató egy csinos, magas, barna idegen kell legyen, és hozzon ajándékba egy darab szenet a jó szerencsét becsalogatva a házba.

A jóképű, sötéthajú, ráadásul magas férfi vendégekben azonban még Skóciában sem bővelkednek, így aztán némi rugalmasságot tanúsítva az sem baj, ha manapság a szilveszteri, akarom mondani a Hogmanay party egyik, a kritériumoknak megfelelő vendége még éjfél előtt távozik, hogy aztán akkor, amikor az óra elütötte az éjfélt, bekopoghasson az ajtón. A „first footer”, azaz az első belépő rendszerint hoz magával ajándékokat. Hagyományosan pénzérmékkel, kenyérrel, sóval, néhány darab szénnel és természetesen whiskyvel megrakodva érkezik, amely szinte mindent jelképez, amiben a házigazdák szeretnének bővelkedni a következő esztendőben, azaz jólétben, élelemben, ízekben, melegségben és jókedvben. Cserébe egyes tradíciók szerint az első látogató csókot kérhet minden egyes női vendégtől, ami, ha tényleg csinos és jóképű az illető, nem lehet túl nagy áldozat... Megjegyzendő azonban, hogy ebbe a szerepbe tényleg nem állhat bele akárki. Világos, ne adj Isten vörös hajú férfi, esetleg nő baljós jövő előhírnöke lehet, ha pedig az illető orvos, akkor betegséget jövendöl a hagyomány.

Noha mindez elsődlegesen a skót Hogmanay jellemző eleme, még gyakorolják Anglia északi részein is, hasonló szokások pedig felfedezhetők Európa más tájain is.51968549561_daf54f6b41_c.jpg

A skótok azonban a maguk utánozhatatlan, autonóm, ugyanakkor életigenlő karakterükkel arra csábítanak, legalábbis engem, hogy egyszer ott legyek ama hölgyek körében, akiktől csókot kér majd a csinos, magas, barna, jóképű first footer. Szerintem a férjem sem sértődne meg miatta...

16474557498_afd871ae4b_c.jpgFotók: Flickr/Edinburgh

Egyszervolt sportos kiscsaládom...

Vasvári Erzsébet halála kapcsán

Egy fagyos délután, hétfőn, december 19-én Farkasréten, a szívem összeszorulva. Vasvári Erzsi temetésén vagyok, aki nagyon fiatal koromban nem csak sporttársam volt, hanem barátnőm is. A sportlövők közé tartoztam, és sok-sok év múltával éreztem csak meg azt, hogy ez milyen sokat adott nekem. Mármint, hogy befogadtak maguk közé.

Adott egy nagyra nőtt kamaszlány, aki – nem teljesen tudatosan – felnőtt szerepben működik, mert a mamája halálos beteg. Ez volnék én. Tele érzékenységgel, ki nem mondott vagy be nem teljesült álmokkal. A gimnáziumi osztálytársaim élik a csodás, izgalmakkal, szerelmekkel teli késő tizenéveiket, és én nem csak a magasságommal lógok ki közülük. A gyerekek érzékenyek, megérzik, ha nem tudnak mit kezdeni a másikkal és tovább lépnek abba az irányba, ahol több a felhőtlen pillanat. Miről kérdezgessenek? Mit tudnék mesélni? Hogy a személyimmel 16 évesen be vagyok jegyezve a közeli patika méregkönyvébe, hogy anyunak elhozzam a kábítót is tartalmazó fájdalomcsillapítóját? Hogy olykor háztartást vezetek, de mindenesetre szorgosan tanít anyám mindenre, ami kellhet az élethez (pl. főzni)? Nem kérdeznek, én nem mesélek. És rettenetesen magányos lennék, ha nem visz az utam egy hatalmas laktanya kellős közepén levő lőtérre. (Hogy miért, az egy külön sztori, és most nem is ez a lényeg.) Dominánsan férfi klub, de vannak azért lányok is, puskások, koronglövők. Mindenki nagyon rendes velem. A lányokkal nincs rivalizálás csak barátkozás, a fiúk pedig mint sok-sok fivér, kedvesek velem, vigyáznak rám, pátyolgatnak, nevettetnek. Akkor csak azt tudom és érzem, hogy nekem ott jó, van közösségem, szeretnek, én is szeretem őket.

Néhány év csak, mert aztán az érettségi után rögtön elkezdek gyakornokként dolgozni a Népsportnál, és abba már nem fér bele sokáig a rendszeres edzés és a hétvégi versenyzés.

ibike.jpg

Göbölös Ibi és Tala eszmét cserél, én Erzsikével (a kép jobb szélén) csak csendben figyelünk

 

De addig is... Nyáron evezések a soroksári Duna-ágban, egy koronglövő edzőtábor Wroclawban, ahová elvisznek csak úgy, szeretetből, jutalomból (csak bízom abban, hogy nem sajnálatból), téli sítábor, ahol eleve nem síelek, de a túrázások során rendes cipő híján állandóan visszacsúszom a hóban, viszont mindig van, aki megvár és segít. Egy délvidéki verseny, az első külföldi versenyem, ahová speciális útlevél kellett, mert Jugoszláviába nem lehetett csak úgy utazgatni. És ami innen a legmarkánsabb emlék, hogy életemben először ott rúgtam be úgy Isten igazán, filmszakadással, de ott állt mellettem egyikük, és csak azt hajtogatta: „Ildike, meglátod, mindjárt jobb lesz”. Soha nem tudtam elég hálás lenni nekik, az edzőknek meg azért, hogy egyetlen megrovó szót sem kaptam másnap, pedig katonai klub lévén magas rangú tisztek is voltak közöttük.

Hát így telt a kamaszkorom. Erzsike is része volt. Meg Bodnár Tibor, aki pazar futóvadlövő volt, plusz hatalmas zsivány, a szeme se állt jól. És Hullai János, alias Csika, aki csöndes és visszafogott természet volt, remek puskás, és a feleségével, Mónus Beával tényleg úgy bántak velem, mint a kishúgukkal – úgy törődtek velem, hogy fel sem tűnt, meg kellett érnem ahhoz, hogy ezek a méltó helyükre kerüljenek bennem.csika.jpg

A felső képen a verőcei teraszunkon állunk, mellettem Mónus Bea, Hullai János és Szekeres János, aki szintén egy remek lövő és jó barát volt

Nos, Erzsike, Tibi és Csika egyaránt 2022-ben halt meg. Mindegyikük kitépett egy kis darabot a lelkem szövetéből. Hogyan is adhatnék nekik vissza abból, ami a fiatalságomban olyan fontos volt? Már sehogy. Látom Göbölös Ibikét, aki a közelmúltban egy aranyos fotót tett ki az oldalára, ahol ő (a csodálatos, hosszú hajával), Erzsi és az őserő Talabos István (62 évesen ő is elment, még 4 éve) társaságában álldogálok. Megölelem most, legalább őt, aki itt van. Meg Bodó Zolit, aki szintén világverő skeetes volt, és azt mondja, 40 év után is megismer. Csak annyit tudok neki suttogni: nagyon jó barátom voltál, köszönöm.

Aztán indulunk tovább, Erzsike jóval messzebbre, mi csak vissza a saját életünkbe, amely nagyon is múlandó. Az arcom fagyos, a kezem jégcsap, de a szívemben melegség és hála. Így búcsúzkodom.

Virtuális képeslapok Skóciából

– a teljesség igénye nélkül

Drága Barátunk, aki most éppen lábadozol!

Ahogy ígértem, az utazásunk során küldözgetek neked képeslapokat, hogy velünk együtt éld át az élményeket. Rendben, tudom, hogy nem vagy egy nagy utazó, és azt is tudom, hogy nem igazán szereted az útleírásokat, így aztán maradjunk éppen annyi szövegnél, amennyit egy képeslap elbír. A virtuális világ előnye, hogy a lap akár sok képből is állhat. Megérkeztünk tehát Skóciába...

img_6014.jpeg

HÉTFŐ

Az első képeslapunkat az Edinburghba érkezésünk napjáról írom. Permetező eső, olykor hideg szél, amúgy meg dunsztos feeling, tudod, amikor lövésed sincs, hogy meleged van-e vagy fázol. A város nyüzsög, még a fesztivál utóhangjai tartanak, de egy ideje sztrájkolnak a kukások, ezért mindent elborít a szemét. (Nagy kár, megpróbálom függetleníteni magam tőle, de nehéz.) Az első napi 10ezer lépéses, mintegy háromórás séta szétütötte a lassan gyógyuló lábamat, így a koros csoportban én voltam a legbénább... (nem öröm szembesülni az idő ilyen jellegű múlásával). Az emlékművek közül Walter Scotté a legszebb, a lengyel harci medve Wojteké a leghelyesebb (férjem medve-attitűdje miatt fotóztam őket együtt), a többi meg csak szimplán elragadó. Estére naná, hogy fish and chips, sörrel (a pintet pájntnak ejtik, eszerint ittunk egy pájnt és egy half pájnt bíííírt). Éjjel kenegettem a fájós lábamat, és másnap egy derült, szép napra ébredve ettük meg a véres hurkát (alias black pudingot) reggelire.

KEDD

A második képeslapot három bekezdésben írom, három helyről. Először is Dundee-ban megvolt a discovery of Discovery, azaz a Déli sarkot kutatni indult, tudományos céllal megépített hajót fedeztük fel. Nem volt házastársi viszály, mindketten odafértünk a kormánykerékhez. A pingvinszobrok állítólag a hajóval érkezett, de meglógott kis madaraknak állítanak emléket, ahogy totyognak a városban. Láttam még egy csodás Robert Burns emlékművet és egy városi, a nagy házak közé ékelt régi temetőkertet, fantasztikus fuksziabokrokkal.

 

A következő állomás a Glamis Castle, ahol a Queen Mother, azaz az Anyakirálynő született, és tetten érhető nyomai vannak II. Erzsébet és Margit hercegnő gyerekkorának. A birtok akkora, amekkorát én életemben még nem láttam. Itt is kisütött a nap, és ígéretünkhöz híven nagyokat szippantottunk a jó levegőből, és feladtuk spirituális postán neked, hogy gyógyuljon a tüdőd.

 

St. Andrews: híres egyetem, tengerpart (előjönnek a Tűzszekerek filmkockái), luxus, a golf szülőhelye, elmélyült és jól felszerelt golfozókkal (a férjem próbált vegyülni, de azt hiszem, nem sikerült neki beolvadni). A begóniák eszembe juttatták, hogy harminc éve Angliában szerettem beléjük, nem hiába. Holnap északabbra húzódunk, de majd még írok!

 

SZERDA

A mai lapunkra ráapplikálok néhány „kastélyszelfit”, amit már módszeresen készítek, és immár a férjemet is szórakoztatja (de legalábbis nem áll ellent). Illetve mutatok néhány csudavirágot. Előbb az óriási Blair kastélyban voltunk, ahol éppen egy tekintélyes nemzetközi lovasverseny zajlott (mármint a birtokon, nem a kastélyban...), nem is tudtuk elsőre mire vélni a rengeteg ott parkoló autót, lakókocsit és sátrak százait. Mondjuk azért megnyugodtam, hogy nem mind a régi termeket akarják velünk egyidőben megnézni... Innen átmentünk a Cawdor kastélyba, ahol is lázadtam. Nem néztem meg az újabb muzeális hálószobák és étkezők sorát, hanem a kertekben sétálgattam. Szerintem ez neked is tetszik majd. Szóval „kódorogtam” (vagy cawdorogtam?) egyet a vadvirágos és a paradicsomi kertben – ahogy nevezik. Csak egy kóbor dudás állta az utamat. Mindenesetre megtapsoltam a produkcióját...

 

CSÜTÖRTÖK

Ahová megyünk, ott eláll az előre jelzett eső, és marad a 19-21 fok, ami roppant kellemes időjárás a kiránduláshoz és kastélynézegetéshez. A mai képeslapunkra az eddigi legszebb (vagy legalábbis nekem leginkább tetsző) kastély, a Dunrobin kívánkozik. Eléggé északon vagyunk, kb. a norvég Stavangerrel egy szélességi körön, mégis mediterrán hangulattal bír ez a tengerparti szépség. Azt nem firtatom, hogy milyen itt a tél (mondják, hogy fagyos és havas), de most egy álom. A berendezés is kicsit könnyedebb, a sötét, súlyos enteriőrök helyett sok szép világos faburkolat, bútor és textília mindenütt. A kertben sólymok, és más ragadozó madarak várják a napi fellépésüket, olyanok, mint a filmsztárok, van, amelyik elfordítja a fejét, ha fotózom (jelzésük, hogy kopjak le).

 

 

A Loch Ness a szörny nélkül is vonzó, hatalmas vízfelület, szép tájba ékelődve (persze várkastéllyal a partján). A hegyoldalakat sokféle zöld moha borítja, és a lila hangák is olyanok, ahogy azt a regényekben leírták.

PÉNTEK

Ma egy kicsit elbeszélő képeslapot írok. Átkeltünk Skye szigetére, ami egy elképesztően szép természeti környezet, magas hegyekkel, vízfolyásokkal, patakokkal, háborítatlan nyugalommal. A „főváros”, a két és fél ezres Portree éppen az életmentő egyesületet ünnepelte, jótékonysági várással, masírozó zenekarral. Ha rajtam múlt volna, megállok a móló azon pontján, ahová ki volt téve a tábla, hogy ROAD CLOSED, tisztelem a szabályokat ugyebár... De a férjem persze nem aggódott, hogy esetleg valami zártkörű buliba nyomulunk be, és naná, hogy megint neki volt igaza. Támogattuk a lifeguard-okat egy remek, faszénen sült burger árával, meg egy pohárnyi friss, főtt rákéval, ami annyira jó volt, hogy csak na! És még szerettek is minket ezért (nem csupán a számomra olykor nehezen dekódolható skót-angol visszajelzésre hagyatkozva mondom, hanem a széles mosolyokra, amit kaptunk.) Visszafelé a kompot egy delfincsapat kísérte, esett ugyan az eső, de a lelkemben sütött a nap.

 

SZOMBAT

Az utolsó képeslap megírásához fogok hozzá. Most egyetlen képet választottam, ami a nyugalmat, a természet erejét és harmóniáját összegzi. Glencoe völgyében buszoztunk visszafelé a Highlandről, és azt éreztem, innen nem jó tovább menni. De hát az élet már csak ilyen, visz tovább, még ha maradnánk is egy-egy helyen vagy állapotban.

Volt megint napfény, sőt, meleg, ezzel jött a derű is: a skótok szinte megőrültek a huszonpár fokban, és a néhol 190 mély és jéghideg Loch Lomond tóban úgy pancsoltak, mint mi a kánikulai Balatonban.

Mielőtt hazautazunk, még megnézzük Glasgowt, de valahogy úgy érzem, a legszebbet már láttuk.

süti beállítások módosítása