Az autós/motoros ellentét egyidős a modern közlekedéssel, hiszen ha nem is két életforma, de két járműtípus és két személet ütközik. A motorosokat mindenesetre körüllengi a szabadság, a törvényenkívüliség és a testvériség levegője, amire a visegrádi motoros tüntetés a legfrissebb példa. Az autós/motoros ellentét időnként fizikai összecsapásban csúcsosodik, ami ebben az esetben meglepő fordulatot vett.

A felek itt már túl vannak a bemutatáson, a másik megdobálásán, és úgy döntöttek, szájkaratéval folytatják, és ha úgy adódik, némi ütlegeléssel adnak nyomatékot az érveiknek. Mindenesetre egyikük se bízta a véletlenre az esetleges bunyó kimenetelét: a motoros arc egy boxert szorongat (0:36), az autós egy méretes késsel hadonászik (0:44), ami sokat elárul arról, hogy milyen módon képzelik az életben esetlegesen felmerülő viták kezelését. Bájos színfoltja az esetnek a motoros élete párja, aki egyik kezében kamerát, a másik kezében ólmosbotot (0:10) szorongatva vesz részt az eseményben. Persze nem tudjuk, hogy mikor kerültek elő az eszközök, de gyanítható, hogy eleve kéznél voltak.

Magát a késes támadást nem minősíteném, nagyon nagy szaktudás, precizitás vagy pech/szerencse kell ahhoz, hogy egy ilyen vágással komoly sérülést okozzanak valakinek. Mindenesetre a motoros nem várja meg, hogy eszkalálódjon a helyzet, és úgy dönt, hogy hatásosabb eszközöket vet be a vitában. Ezt amúgy okosan teszi, mert egy ekkora késsel szemben a boxert (csakúgy, mint az ólmosbotot) használni nem életbiztosítás. Persze nem arról van szó, hogy ha úgy alakul, ezek a segédeszközök nem lehetnek hatékonyak a közelharcban, de a fegyveres bunyó logikája mégis csak az, hogy előbb tudjuk elérni az ellenfelemet, mint ő minket, és erre (a kurta hatótávolság miatt) késsel szemben sem a boxer, sem az ólmosbot nem igazán alkalmas.

A pisztoly előkerülése mindenesetre pontot tesz a konfliktus végére. Az autós visszaül a kocsijába. Az önvédelmi fegyver ezúttal valóban az önvédelmet szolgálta, és senki sem sérült meg. A motorosok a végén még rendőrt is hívtak. Mondjuk, ezzel is kezdhették volna. 

Az utcai helyzetek megítélése sosem egyszerű – és még nehezebb, ha valaki meghal a verekedésben. Nem azt akarom eldönteni, hogy kinek volt igaza, hanem azokat a pontokat keresem, ahol még kezelhető lett volna a konfliktus.

Az látszik, hogy az elején még normális mederben folynak a dolgok – bár nem halljuk, hogy ki mit mond.

A helyzet akkor eszkalálódik, amikor megérkezik az azóta elhunyt biztonsági főnök, aki két ütéssel földre teríti az akadékoskodó vendéget.

Azt nem látjuk, hogy a vendég korábbi vitapartnere hogyan szakadt el a vendégtől, de az egyértelmű, hogy amikor már ketten mennek felé a biztonsági főnökkel, a férfi felszívta magát. Ez azonban nem indokolja, hogy plenyóból lenyomják – márpedig itt ez történt, ráadásul a későbbi áldozat boxerként használható taktikai kesztyűben támadt a vendégre.

Ha az volt a cél, hogy a vendég elhagyja a kerthelyiséget, arra rá lehetett volna venni. Ha nem akart távozni, négy-öt ember kivezethette volna. Ha erre valamiért nem volt mód, a biztonsági főnök hívhatott volna rendőrt.

Ehelyett ütött.

Ha ezt a megoldást választotta, még mindig rögzíthette volna társával a megborult férfit a földön, és kivihették volna az utcára. Ő viszont megvárta, hogy a vendég összeszedje magát.

Amikor előkerült a kés, nem tartott távolságot, nem keresett valami eszközt, hanem azonnal támadott – azaz tovább ütött –, és valószínűleg ekkor kapta a halálos sérülést.

Az látszik, hogy a későbbiekben is ütésekkel próbál operálni, és nem rögzíti a kést tartó kezet. Ez egyébként a társának se jutott az eszébe: rúgta, sörösüveggel, székkel verte a vendéget, de ezzel nem segített az áldozaton – aki a halálos sebe ellenére többször leterítette a késelőt.

Az, hogy ez önvédelmi helyzetnek minősül-e vagy sem – képzett támadó, fegyverrel, sötétben, váratlanul ütött – majd eldöntik a szakértők. Ami lényeges, hogy a késnek nincs stophatása, azaz nem tekinthető önvédelmi eszköznek. Gyilkolni lehet vele, de a veréstől nem véd meg.

A harci csikung sokféle lehet: regeneráló, állóképesség növelő, a támadások és blokkok hatékonyságát növelő, gyorsaságot, robbanékonyságot fejlesztő, az ellenfél szándékának megérzését célzó. Ez utóbbi a hétköznapi önvédelem területén, vagyis a mindennapos, otthoni, munkahelyi súrlódásokban vagy az üzleti életben és a karrierépítésben is rendkívül hatékonyan használható.

A harci csikung alatt nem egyfajta jedi képzést kell érteni, bár kétségtelen, hogy a Csillagok háborúja sokat merített a távol-keleti harcművészetek legendáiból, és az is tagadhatatlan, hogy a harcművészek egy része is szívesen rájátszott a Lukas univerzummal való kapcsolatra.

A gyilkos szándék megérzése ide tartozik. Ennek elég komoly szakirodalma és módszertana van, hiszen valamilyen szinten csaknem minden harcművészeti iskola foglalkozik vele. Amikor a különböző stílusok a támadó energiájának elvételéről, felhasználásáról, visszafordításáról beszélnek, nem csupán az ellenfél lendületéről, erejéről, tömegéről beszélnek, hanem a támadó szándék és a támadás csijének elnyeléséről és megfordításáról is – és erre nagyon sok alkalmazást és rávezető gyakorlatot dolgoztak ki.

Persze a hétköznapi életben ritkán törnek az ember életére, úgyhogy a gyilkos szándék megérzése a legtöbb irányzatban inkább egyfajta érdekesség lett. De van egy harcművészet – a ninjutsu –, ami nem csupán a küzdelem során próbálja feltérképezni az ellenféle szándékát, annál is inkább, mert alapvetően a küzdelem elkerülésére törekszik.

A ninják számára nem a látványos győzelem az elsődleges, hanem az, hogy elérjék a céljukat. Ennek érdekében számtalan eszközt bevetettek: a hírszerzést, a másik szándékainak felderítését, az ellenfél manipulálását. A manipuláció mesterei természetesen mindent megtettek annak érdekében, hogy őket ne lehessen manipulálni – és ez az a pont, ahol a harci csikung, a hétköznapi önvédelem és a coaching összeér.

A harci csikung lényege, hogy az ember olvasni tudjon a másikban, és még azelőtt reagáljon, hogy az ellenfelében megfogalmazódna a szándék – és a megfelelő módon végzett dinamikus meditáció képessé tesz erre. 

Misztikusan hangzik? Nézőpont kérdése. A harci csikung az érzékelés művészete, és hatékonyan segít abban, hogy az ember a másokat lebénító stresszhelyzetben is könnyedén megtalálja az optimális megoldást.

Legközelebb innen folytatjuk.

Ha valaki önvédelmet szeretne tanulni, nincs könnyű helyzetben. Na nem azért, mert nehéz ilyen tanfolyamot találni, hanem épp ellenkezőleg: a bőséges kínálat miatt. Ráadásul minden iskola azt állítja, hogy ő a leghatékonyabb, ami nem könnyíti meg a választást. Az alábbiakban segítek abban, hogy egyszerűbb legyen eldönteni, ki milyen stílust válasszon.

Alapvetően két irányzat versenyez egymással: a küzdősportok és az önvédelmi iskolák, amelyek újabb két csoportra oszthatók – hagyományos harcművészetekre, illetve modern önvédelmi rendszerekre.

A küzdősportok előnye, hogy a versenyzőknek olyan ellenfeleken kell végrehajtani a technikákat, akik nagyon nem akarják, hogy legyőzzék őket. Ráadásul a versenyző rendszeresen küzd idegenekkel, nem szokatlan számára az ütközés, a fájdalom, az agresszió, vagyis az utcai helyzetek számos eleme. Hátrányuk, hogy minden küzdősport alapvetően a saját szabályrendszerében gondolkozik, amiket a bírók gondosan betartatnak, a versenyzők a súlycsoportok miatt nemigen kerülnek össze sokkal nagyobb, vagy kisebb ellenfelekkel, a küzdelmek mindig párharc jellegűek, és nem kerülnek elő közben a közbiztonságra veszélyt jelentő eszközök.

A harcművészetek ezzel szemben azt állítják magukról, hogy a harctereken évszázadok óta bevált küzdelmi technikákat tanítanak. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a harcművészetek többsége számos piszkos trükköt is alkalmaz, és a jobb helyeken a több támadó elleni küzdelemmel és a fegyveres támadás kivédésével is foglalkoznak. Hátrányuk, hogy sok esetben valóban több száz éves helyzeteket és technikákat tanítanak, és nem biztos, hogy ezek a mai szituációkban is hatékonyak.

Az igazság az, hogy a bunyóban nincsenek titkos technikák, pár ezer éve ugyanazokat a fogásokat gyakorolja mindenki. A kérdés inkább az, hogy hogyan jutunk el odáig, hogy alkalmazni is tudjunk egy adott technikát, amihez az olyan támadások ellen kell kidolgozni hatékony válaszokat amelyek itt és ma várhatók az utcán – és ebben a klasszikus iskolák nem mindig jeleskednek.

A modern önvédelmi rendszerek előnye, hogy célratörők, és nagyon sokféle mai helyzetet – lépcsőház, tömegközlekedés, parkoló, kocsma, stb – szimulálnak, hogy kiküszöböljék a szokatlan körülményekből fakadó lefagyást. Hátrányuk, hogy mivel a különleges egységek topra gyúrt katonáira kifejlesztett katonai közelharcon alapulnak, a célközönségük nem rendelkezik azokkal a fizikai adottságokkal, amelyek éles helyzetben is eladhatóvá teszik ezeket a technikákat.

Persze az, hogy az utcai önvédelemben nincsenek szabályok, az az utcai önvédelemmel kapcsolatos szentenciákra is igaz. Valójában több múlik az emberen (és nem csak a potenciális áldozaton: a támadón is), mint azon, hogy ki milyen rendszert tanult. Ismerek lányt, aki jóindulattal is legfeljebb önbizalom erősítő tréningként felfogható rendszert használva sikeresen megvédte magát (és az édesanyját) egy több órán át tartó, fizikai támadás sorozat ellen, és láttuk a sokak által mélyen lesajnált shotokan karatét sorozatban győzni az MMA-s mérkőzéseken.

A hatékony önvédelemhez optimális esetben jó full contact alapok kellenek, egy jó adag piszkos trükkel megspékelve, nem árt gyakorolni a több támadó elleni védekezést, illetve az eszközös küzdelmet – és természetesen alapvető, hogy az ember megtanulja felismerni a veszélyes helyzeteket, persze anélkül, hogy paranoid rémálomban élné az életét. Hogy azután valaki olyan mestert talál, aki végig vezeti mindezen, vagy olyan termet keres, ahol többféle irányzatot gyakorolnak, esetleg hosszú évek alatt maga csipegeti össze a számára működő dolgokat az már egyéni döntés és szerencse kérdése.

A csikung szinte minden hagyományos harcművészet anyagában megtalálható. A full contact versenyek elterjedése óta azonban a csikung megítélése két táborra osztja a harcművészeket: egy részük nettó szélhámosságnak tartja, és nem foglalkozik vele, a másik részük szerint csikung nélkül nincs hatékony harcművészet. Az igazság viszont a két álláspont között van.

A probléma ott kezdődik, hogy a harcművészeti iskolák meglehetős szabadsággal csipegetnek a különböző csikung rendszerek kínálatából. Számos stílus van, ami gyakorlatilag a sérülések gyógyításának felgyorsítására használja a csikungot, és némi spirituális felhangot ad ennek.

Más irányzatok számára a csikung elsődlegesen a testfelület keményítés segítésének eszköze. Bár a test, illetve a támadó és blokkfelületek feledzésének számos módját ismerjük, a légzőgyakorlatokkal összekötött meditáció és a csi (pontosabban: a csi érzet) meridiánokon való áramoltatása sok embernél hatékonyabbá teheti a folyamatot. Vannak iskolák, ahol még akupunktúrás kezeléssel is rásegítenek erre.

Egyes harcművészetek még ennél is tovább mennek, és arra törekednek, hogy a csikung révén összegyűjtött és mozgatott belső energiát felhasználva erősebbé tegyék a blokkokat és a támadásokat. Ezeknél a gyakorlatoknál a csikung nem csupán az izmok és a csontok ellenállóbbá tételére szolgál, hanem arra törekednek, hogy a csi erejét beletéve a blokkokba, ütésekbe és a rúgásokba, pusztítóvá tegyék a technikáikat.

A harci csikung legvitatottabb területe az ellenfél manipulációja. Ennek leglátványosabb eleme az érintés nélküli leütés, de ezen kívül számos olyan technika van, ami az ellenfél összezavarását, lelassítását, elgyengítését célozza. A kérdés ezekkel kapcsolatban mindig az, hogy működnek-e. A válasz az, hogy igen is, meg nem is. Az érintés nélküli leütés azokon működik, akik akarják, hogy működjön rajtuk – rajtuk viszont nagyon látványosan. Persze sokan megvonják a vállunkat, hogy ki akarhatja ezt, de nem vagyunk egyformák, és ha valaki maga is vágyik rá, hogy mágikus készségek birtokába jusson, az meg fogja tapasztalni a kiai jutsu erejét.

A gondok ott kezdődnek, hogy ha valakiben nincs meg ez a fajta nyitottság, azt a világ egyetlen kiai jutsu mestere se fogja földre teríteni – és a harci csikung mesterek látványos felsüléseiről legalább annyi videó kering a neten, mint ahány a csi erejét demonstráló reklámanyag. Viszont ha az ember gondosan elemzi ezeket az összecsapásokat, akkor a csivel célba vett ellenfélen az elején mindig megfigyelhető egy kis megingás, mielőtt beindulna a daráló.

Ezek a technikák a különféle harcművészeti iskolák legféltettebb titkai közé tartoztak. Ne feledjük, hogy nem pusztakezes versenyekre, hanem fegyveres harcra dolgozták ki őket, ahol egy tizedmásodpercnyi késlekedés már dönthet élet és halál közt.

Legközelebb innen folytatjuk.

A lethwei (más néven burmai boksz) csupaszöklös bunyó, ami azt jelenti, hogy a versenyzők nem használnak olyan védőfelszerelést, ami jelentősen csökkentené a támadások erejét, vagy – legalábbis az utcai bunyóhoz képest – irreálissá tenné a védekezést. A lethweiben megengedettek az ütések, rúgások, a könyökütések és térdrúgások, a földrevitelek (beleértve a nagyívű dobásokat is), és a fejelés.

A lethwei fiatal sportág, az 1950-es években hozták létre. Ugyanakkor a gyökerei, csakúgy, mint az indonéziai harci rendszerek többségének, több száz évre nyúlnak vissza. A modern lethwei megteremtése az 1952-es Helsinki Olimpián burmai színekben induló ökölvívó, Kyar Ba Nyein kitartó munkájának köszönhető. Ő volt az, aki felkereste a thaiföldi határ mellett lévő Kayin (korábban Karen) és Mon állam apró falvaiban a hagyományos burmai bokszot gyakorló embereket, számtalan mérkőzést szervezett és maga is rengeteg tanítványt nevelt. A mai lethwei ezekre az alapokra épült.

A lethweit a legbrutálisabb küzdősportnak tartják, bár tegyük hozzá, hogy ezt a jelzőt minden feltörekvő full contact bunyó megkapja. De bármilyen kemény is a lethwei, azért sport: ringgel, bírókkal, menetidővel, szabályokkal. Ezek közül számomra a legszimpatikusabb az, hogy nincs pontozásos győzelem: mérkőzést csak kiütéssel lehet nyerni. Ha valaki az 5. menet végén állva marad, kettős győzelmet hirdetnek, függetlenül attól, hogy ki mekkora verést kapott, és ki volt domináns a meccs során, aminek az a logikája, hogy ha valaki talpon van, azt nem győzték le.

Bár különböző szövetségek igyekeznek felpuhítani a szabályokat, és a szórakoztatóipar felé tolni a lethweit, a nyugati féltekén valószínűleg még sokáig nem rendeznek hagyományos burmai boksz viadalokat. Aki rendszeresen akar versenyezni, annak Mianmarba kell költöznie.

Ennek ellenére a lethwei már elérhető Európában. Nagy előnye, hogy elemrepertoárjának egy jelentős szelete – a védekezést is beleértve – a nyugati ökölvívásra épül. Ráadásul a lethwei eszköztára jelentősen finomodott az elmúlt évtizedekben: a 70-es évek sokszor agyatlan csapkodását mostanra pontos és hatékony technikák váltották fel.

Ha valaki viszonylag kötetlen, hatékony csupaszöklös bunyót keres, a lethwei ideális számára, hiszen a burmai boksz megoldásai a mindennapos éles versenyek során csiszolódtak ki. De annak is érdemes belekóstolnia a lethweibe, aki szeretné megtapasztalni, hogyan változtatják meg az állóharcot a fejelések vagy az, ha az ember leteszi a kesztyűt – de mégsem akar gyökeresen más logika szerint dolgozni, mint amit megszokott. Bár a burmai boksz mérkőzések védjegye a brutalitás, az edzések nagyon mások: itt elsődlegesen a biztonságra és a sérülések elkerülésére törekednek, technikákat gyakorolnak be, finomítanak, hiszen a versenyzőknek tökéletes fizikai állapotban kell lenniük az összecsapások kezdetén.

A csikungot számos legenda övezi: csodálatos gyógyulások, spiritualitás, emberfeletti képességek – ki ne akarna szert tenni minderre? Tegyük hozzá, a távol-keleti filmipar rátett egy lapáttal a csikung népszerűségére, azzal, hogy megjelenítette a régi legendákat: az egyetlen mozdulattal több tucat ellenfelet a földre terítő vagy a bambuszligetekben röpködő mesterek kulturális örökségünk részévé váltak.

Persze mindez kevés lenne a kínai jógának is nevezett csikung népszerűségéhez. De egyáltalán mi köze a csikungnak a jógához? Sok és kevés. Kétségtelen, hogy a jóga ugyanúgy mint a csikung, a világot átfogó és mozgató energia, a prána vagy a csi felhasználásának megértésére épül. Ráadásul – mármint ha hihetünk a legendáknak – a kínai harcművészetek azokból az indiai belső erős gyakorlatokból fejlődtek ki, amiket Bódhidharma tanított a Saolin kolostor szerzeteseinek. Ugyanakkor számos csikung gyakorlat már jóval a buddhizmus előtt ismert volt Kínában, de kétségtelen, hogy ezek a rendszerek hatottak egymásra.

 Jóga ászanát ábrázoló, 15-16. századi dombormű Hampi romvárosában

A csikung ugyanúgy a csi optimális felhasználását célozza, mint a nyugaton némi ezotériával felturbózott lakberendezéssé silányult feng sui, vagy az akupresszúra. A felhasználásukat tekintve a csikung rendszerek három nagy csoportba oszthatók:

• gyógyító
• harcművészeti
• spirituális

de tegyük hozzá rögtön, hogy ezek nem különülnek el szigorúan egymástól. Van olyan gyógyító csikung, ami a spirituális megvilágosodást célozza (vagy máshonnan nézve: az ép testben és lélek elvét követve egészséget tekinti a spirituális tudás alapjának), és van olyan harcművészeti csikung, ami hatékony gyógyító rendszer is.

Épp ezért rendkívül fontos, hogy az ember pontosan tudja, miért akar csikungot gyakorolni, és ha megvan a cél, olyan rendszert válasszon a több ezres kínálatból, ami fizikai és lelki adottságait tekintve komfortos számára – és még a napi rutinjába is belefér. Kicsit bővebben: egy bróker ne akarjon hegyi remeték számára kidolgozott csikungot gyakorolni, aki nem elég hajlékony, kerülje az akrobatikus képességeket igénylő irányzatokat, és akinek nem megy a vizualizáció az lehetőleg ne kínozza magát a hatékony vizualizációra épülő csikung rendszerekkel. A csikung ősi világa elég változatos ahhoz, hogy ki-ki megtalálja a hozzáillő mestert és iskolát.

Legközelebb innen folytatjuk.

Az ie. 4.-3. évezredből származó, fa állást (csikung) gyakorló figura, Csinghaj