A két nagyobbik gyermeknek december elején van a szülinapjuk. Ez már a középsőm születése körül is nagy fejfájás volt nekem. Biztos én vagyok rosszul összerakva, de komolyan megőrültem a gondolattól, hogy a kisjánykám 2.szülinapján nem lehetek vele, mert ugye én szülöm a tesót. Gáz, hogy nem a szülésen pörögtem, vagy, hogy a babukámmal minden rendben legyen, hanem, hogy az első szülöttem szülinapjáról nehogy lemaradjak. Jó, igazából akkor még nem is ismertem a kishercegemet, szóval remélem megbocsájt nekem. Mindenesetre azóta is a születésnapok komoly kihívásként vannak jelen az életemben.

Eleinte, mint totál kontroll mániákus anyuka, mindent pontról pontra megszerveztem. Ki, mikor, mit hozhat. Mentségemre szóljon, hogy el akartam kerülni, az egészségtelen, vagy káros cuccokat. Jaj, amiket lehet kapni mostanában játékokat. Borzalom. Szóval, nem akartam se gyilkolászós, tankos, vagy esetleg lenyelés-veszélyes játékokat a fiúcskámnak, a lánykámnak meg túl nőcis dolgokat, amik nem neki valóak. Aztán ebből az lett, hogy már követni sem lehetett, hogy kinek mit mondtam. Hiába volt 3 regisztrációs rendszerem, mégis elvesztem. A következő próbálkozásom volt az abszolút bukás. Arra gondoltam, hogy mindent én magam szerzek be, akkor majd sokkal jobban tudom szervezni a dolgokat. Ha nincs A, akkor rögtön tudom, hogy hol keressem a B-t. Remek ötlet volt. Elköltöttem 2 fizetésnyi pénzt, és én ugyan nagyon minimál költőpénzt határoztam meg (nyilván, nem ezzel vásizzuk meg a gyerek szeretetét), mivel nagy a család, csak úgy ömlött ki a lóvé a kezemből. Folyamatos idegállapotban voltam, mert nem érkezett meg a csomag, vagy nem olyan volt az áru. Ja, és persze, mivel úgy volt ésszerű, én csomagoltam be mindent. Mivel este 21 órától szabadulok csak a kölköcskéktől, szóval napokig voltam elzárva az ajcsikkal. Teljes kudarc volt. Senki nem értette, hogy miért vagyok olyan feszkós, és mi a bajom, mikor mindenki meghatódva ünnepelt. Én meg néztem, és arra gondoltam: "Ah, Krisztiiiii...mekkora sztár vagy már, hogy ilyen jót találtál ki, és rendeztél össze!" Erre a gyönyörűim: "Hurrrráááá...ez a legjobb meglepetés...Te vagy a legjobb!!!!" Én a sarokban veregettem a saját vállamat.
Na, mondom elég is. Legközelebb már marha jó lesz, még egyszer ilyen állat nem leszek. Mondtam is mindenkinek, hogy lefosom ki, mit hoz, ha akar hoz valamit, ha nem, az sem érdekel. Boldogan fogom várni, a kicsikéim szülinapját. Hahaha...ahogy én azt elképzeltem. A szülinapok előtt sorra jöttek a rokonok, és barátok, és mindenki az én nyakamra, hogy minek örülnének a gyermekek. Egyrészt megértem, mert annyi játék van már mindenütt, és a nagy választék, és az igények totál elbizonytalanítanak mindenkit. Másrészt olyan könnyű ez így. Semmi rizikó, semmi felelősség, semmi feladat. Csak megkérdezi a másikat, hogy mi kell, ő agyal, számolgat, utánanéz (mert nehogymá' egy olyat mondjon, amiről kiderül, hogy mocskos drága), bemegy a boltba/megrendeli, kifizeti és tádáááám! A másik verzió, amivel szintén én szívok. A totál blőd ajándékok. Természetesen ezek sem rosszindulatból érkeztek. Ki ne vágyna olyan játékra, ami olyan hanggal van, hogy az ember agya 2 perc után kifolyik?! A kreatív játékokat csak nálunk nem tudják rendesen használni? Nem tudom, de az fix, hogy gyakorlatilag új bútorzat, és padló kell az ünnepek után, mert természetesen minden kifolyik, és leragad, és elszíneződik. Nem úgy néz ki nálunk a közös bolondozás, mint a reklámokban.
Néha vágyom az őskorra. Amikor én voltam gyerek. Nem volt ennyi játékbolt, ennyi lom, ennyi zsé, szerintem még rokonom sem volt ennyi. Nem sok emlékem van a születésnapjaimról (kell a hely a gyerekeim dolgaira), de tuti, hogy 2-3 ajándék volt a max. Összesen! És nem azért, mert a gyémánt díszítéses barbie dzsip épp elég volt. Volt 1 mindentvivő ajesz, és még 2 biszbasz, azt papó. Most konkrétan 2 (!) szelektíves zsákot megtöltök csak a csomagoló papírokkal, meg a játékcsomagolással. Botrány. Minden olyan biztonsági rögzítésekkel van ellátva, hogy a férjem 120 kilós szerszámtáskájával szedek ki egy babát a dobozából. Minden külön műanyag izékével odafogatva, van, hogy még csavarozva is van, aztán kispapírban, majd bele egy nagy kartonba. Hát mivan?!
Rohadjak meg, tényleg nem nagy és drága dolgokat kapnak. És én hiába is akarnám, hogy utalják a babakötvénybe (lol), és adjanak együtt 1 db apróságot a családék, nem jó. Mert az nem adja, hogy 1 filctoll készlet, vagy 1 db autó legyen az ajcsi.

Nekem mindig is a babáim öröme volt a legfontosabb. Ezért próbálok mindent jól csinálni, hogy végül nekik über szupi szülinapjuk legyen. Nem azzal, hogy sport autót, vagy 8 emeletes baba házat kapnak, hanem, hogy tényleg olyat kapjanak, amiről tudom, hogy örömöt szerez majd nekik. De ennyi ajándéknál képtelenség. Tudom, hogy mindenki csak örömet akar szerezni. Nyilván ezért is jönnek és hoznak indokolatlan mennyiségű csokit és tortát is. Én meg vagyok a vasorrú bába, amikor azzal a lendülettel el is kobzom őket (az ő érdekükben), hogy majd a testemben végezzék (ma már nem, mert tiszta vagyok, és felhagytam ezzel a káros szokásommal), vagy szépen apránként majd megkapják. Bevallom, hogy ez ritkán történik meg, mivel általában a születésnapok után én befekszem a spájzba, és szívem szerint magamra rántanám a polcrendszert, de mivel minden évben bízom a következő vidám, boldog szülcsinapcsizásban, inkább felzabálok mindent, amit a gyerekek nem ehetnek meg.

A gyomrom csavarodik vagy hatot ettől a témától. Azt hittem, hogy első gyereknél dráma ez, mert az ember még világtalan, és túlparás. De nem. Ez soha nem könnyű. Rohadt nehéz, kimerítő program. Folyton erről a nyomorult új köznevelési törvényről hallok. És az anyukákat, hogy milyen ez már, hogy az éppen 6. éves gyerkőcöt iskolába kell kényszeríteni.  Megértem. Tényleg nem jó ez. De mi van, ha mi a másik oldalon állunk. Szeretnénk, ha jövőre a gyermekünk iskolás lenne, de lehet, hogy nem jó ötlet.

Ahogy mondtam, elmentem a jószomszédasszonyomhoz, aki táplálkozási tanácsadóként megmondta, hogy ez nem klassz így. Jó, ezt én is tudtam…de ez már hivatalos. Úgy indult, hogy kitöltöttem egy csomó tesztet, meg írtam étkezési naplót is. Kiderült, hogy amúgy nem eszem bitangosan sokat, és végülis vannak értelmes elemei is, de összességében teljesen tarthatatlan, amit művelek. Totál idegben, kevés alvással, nyilván sok kávéval és nem rendszeres kajálással pöccre tettem a beleimet. Azt beszéltük, hogy először talán ezt kéne rendezni. A család marad, ebben megegyeztünk, így a többit kell megváltoztatni.

Jó, akkor most jöjjön csak egy könnyed. Csak, mert az utóbbi időben annyit nyígtam.

Akik szoktak olvasni, azok már találkozhattak pár érdekes ötletemmel, amiket fiatal koromban totál reálisnak gondoltam. Volt, hogy buszsofőr, légtáncos, hiperszupersztár énekes-előadó akartam lenni. Ha nem tűnt volna fel, akkor egyik sem jött be. Ezeket el is engedtem. Nehéz volt, de végül megtörtént. Ám a remény, hogy mégis lesz belőlem valaki, megmaradt.

Nem is tudom, hogy mikor kezdtem érezni, hogy valami nem kerek. „Állandóan rinyálsz...”- mondhatnátok, szóval lehet, hogy nem mai sztori. Bár hozzáteszem, hogy mint ahogy a face-s vidám, boldogságos anyáknak is vannak szar napjaik (csak azt nem fotózzák le!), nekem is vannak felhőtlen, napsütéses napjaim. De szeretném, ha bárki, aki hasonlóan szokott kínokat megélni, ne érezze magát egyedül, hiszen van ez így. Mindenesetre, azt hiszem, hogy azonosítottam a nyomoromat. Burn out, mondja az angol...Kiégtem. Vagy mi.

Reggel van. Alig látok, de csak be kellett jönni dolgozni. Milyen jó is volt, mikor a suliban ilyenkor simán kihagytam az első órát, vagy rosszabb esetben mondjuk aludtam kicsit bent. Oké, előfordult, hogy kiestem a padból, ami kicsit ciki volt, de leginkább senkit nem érdekelt. De most már más szelek fújnak. Érettebb, és bölcsebb vagyok. Muhahaha...Nem is. Nyilván fantasztikus példakép vagyok a gyerekeim szemében, de elgondolkodtam. Tényleg a tökéletességre kell törekedni? Mondjuk, akár törekszem rá, akár nem, nekem nem megy. Ezt 8 évnyi anyaság mondatja velem. Sajnos, be kell látnom, hogy nálunk a tökéletlenségben van meg a szépség (valahun elásva!).

Most bizonyára mocskosul szar ember leszek sokak szemében, de ezen a ponton már lefosom.

Kemény volt ez a nyár. Nem csak azért, mert nekem nem való ez a hardcore trópusi meleg, hanem mert 11 hét nyári szünetet kellett lenyomni. Fingom sem volt gyerekként, hogy ez ilyen hihetetlen kimerítő biznisz. Már márciusban hetekre lebontva megszerveztem, hogy mikor legyen, és hol a családi nyaralás. A férjemmel előre le kellett rendezni a melóhelyen, hogy mikor vagyunk alkalmasak „munkára”. Azért az idézőjel, mert nem igazán éreztem, hogy mikor éppen dolgoztam, akkor elnyerhettem volna a hónap dolgozója elismerést.

Nemsokára kezdődik a suli-ovi-bölcsi szezon. De én olyan mocskosul pipa vagyok. Komolyan mondom, hogy ami nálunk folyik, az vicc. Most arra célzok, hogy ami az anyák között zajlik. Az a sok rettenet okos ember, aki tolja a fikát a másik arcába. Eszükbe sem jut, hogy mekkora kárt tudnak okozni vele. Állandó megfelelési kényszertől szétfeszülő ember az anya, aki a legjobbat szeretné a gyermekének, és ahelyett, hogy támogatást kapna ehhez, csak az állandó lelkiismeret furdalást kapja. A non-stop ítélkezést, és kritikát. Mi a bajuk ezeknek?

Kb. résnyire van nyitva a szemem, mert a picuri hajnalban keltett, de valszeg az sem segített, hogy éjszakába nyúló chat viadalt toltunk a barátnőimmel. Jóvan, csak éjfélig, de nekem az már kemény. Mindenesetre ez a dolog megihletett, hogy róluk írjak egyet. Megmondom a frankót, soha nem voltam egy totál elhagyatott jány, sőt, mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Sokszor éreztem emiatt ufónak magamat, mivel egy csoportba sem tudtam teljesen bepasszintani a testemet. Na, meg a lelkemet. A középsuliban tök jól elbandáztam a menő csajokkal, és a nálam sokkal okosabb és szorgalmasabb brigáddal. Néha az volt az érzésem, hogy én vagyok az osztály bohóca. Olyan kellemesen szórakoztató marha. Később a melókban ugyanez a vonal játszott. Sok sok alkalmi barátságom volt/van. Nincs ezekkel semmi baj, de lényegében nem túl tartósak, mivel amíg tart a közös program (meló, suli, gyerek...), addig vannak ezek a kapcsolatok. Végül elkopnak. Mindig vágytam olyanra, mint pl. a Jóbarátokban volt. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezek nem igazán életszerűek, mivel nem túl gyakori, hogy egymás mellett lakjon ennyi bari, és hogy nagyrészt egymással szerelmesedjenek össze. Szóval, elengedtem ezt a vágyamat. Jöttek, mentek az emberek az életemben. Mindenkitől kaptam valamit, és tök hálás vagyok, mivel én is fejlődtem. Na, de vannak a megmaradós barátságok. Mert van ám olyan is. 

Bevallom férfiasan (muhaha, milyen duma ez?!), hogy az utóbbi években elhanyagoltam egy régi szerelmemet, a futballt. Amióta megszületett a kislányom, egyszerűen nem tudok végignézni egy teljes meccset. Nem az ő hibája, hanem valamiért nem tudok figyelni. Állandóan máson jár az agyam, és nehéz olyan mérkőzést találni, ami úgy ki tudna kapcsolni, mint a kedvenc sorozataim. Gáz, mert még egy tetoválás is emlékeztet erre a különleges kapcsolatra. De most...Minden más lesz. A női foci VB miatt újra fellángoltam.