Azok az első hónapok… Boldogság, fáradtság, ijedtség, felelősség, meghatottság, büszkeség… a sort órákig lehetne folytatni, hihetetlen, mennyi érzés tud kavarogni ilyenkor bennünk, amikor kezünkben tartjuk a picike, először pár hetes, majd pár hónapos, egyre nagyobb babánkat.

És persze a tanácsok, amikkel tele a padlás! Már írtam erről egyik postomban, próbáltam egy pici segítséget és erőt adni ahhoz, hogy legyen merszetek csak magatokra és a babára, a bizonyos „belső hangra” hallgatni a legfontosabb dolgokban.

Folytatva a sort, beállok én is a tanácsolók közé:)

Íme 3 dolog, amiben nem voltam biztos, hogyan is kéne csinálni, a megérzésem után mentem és nálam bevált:

Napirend

Kb az első 3 hónapban nem létezett. Fogalmam se volt, hogyan is kéne a picike babát rendszerre „kényszeríteni”. Fölkeltsem enni? Ne adjak neki enni kajaidőn kívül? Sétaidőben mínuszokban is kivigyem? stb. Annyira nehéznek tűnt, hogy inkább el is engedtem az egészet, csak sodródtam, a baba pedig szépen beállított magának egy körülbelüli rendszert.

Három-négy hónap után viszont (a gyerekorvos tanácsára) elkezdtem pontos rendszert vinni az életünkbe.

Óránként keltett őfelsége, az éjjeli pihenés mint olyan, elfelejtődött. Már annyira nem aludtam éjjel, hogy bármire hajlandó lettem volna egy kis pihenésért, gondoltam, kipróbálom. Amikor ébren volt a babám, akkor szinte percre pontosan ugyanakkor etettem, ugyanannyival. Tényleg, percre, grammra az előírás szerint csináltam mindent és százszorosan megérte! Sokkal, de sokkal jobb kedve lett és picit jobban is aludt (nálunk az első fél év telt horror nemalvással). Fokozatosan megtanult aludni és végre nem ébredt óránként az éhségtől (hiszen nem sokszor kicsiket evett, hanem megkapta mindig időben a rendes adagját).

Séta/levegőzés

Ez nem is kérdés, muszáj. Persze persze, de mivel nekem pl januári a babám és idén februárban elég csúnya idő volt, mi majdnem két hónapig nem vittük ki a lakásból. Nem nagyon dicsekedtem ezzel senkinek, mert a környezetemben mindenhol azt hallottam, hogy „ó mi már két hetesen mindenhova vittük magunkkal a gyereket, szokjon hozzá, hogy sok ember/program veszi körül”, de én úgy éreztem, hogy szüksége van az állandóságra, nyugira és rossz időben nem véletlenül nem akar kimenni. Később ezt is gyönyörűen tudtuk kompenzálni, ahogy jött a tavasz-nyár, minden nap szinte egész nap levegőn volt, sok gyerek között és így csodás, egészséges, nyitott kisbaba lett belőle, aki imád gyerektársaságban lenni és barátkozni.

Énidő/Bébiszitter

Anyukám, amikor megtudta, hogy nagymama lesz, lelkesen ajánlkozott, hogy amikor csak kell, jön segíteni. Persze nagyon boldog és hálás voltam neki, de ezt is fokozatosan, rendszer szerint kellett bevezetni. Kicsit meg is sértődött anyukám az elején, mert csak fokozatosan engedtem a baba közelébe, megkértem, hogy többször jöjjön hozzánk úgy, hogy én is ott vagyok, barátkozzanak össze a babával és utána tudom csak otthagyni vele. Láttam a babán, hogy idő kell neki ahhoz, hogy először egyáltalán megismerje anyukámat és emlékezzen rá, később pedig hajlandó legyen vele kettesben egy-két órát eltölteni. Mára persze imádják egymást és anyukám is feldolgozta a kezdeti sértődését :)

Remélem, hogy a saját példámmal tudtam egy kicsit segíteni, ha éppen valamiben bizonytalanok vagytok. A babám sokkal okosabb, mint én:), szép fokozatosan megtanulja a dolgokat, megérik rá és tényleg úgy a legjobb, ahogy ő beállítja. Látom rajta, hogy mikor vágyik programokra, mikor a friss levegőre, mikor éhes és mikor nem, mikor mennyi alvásra van szüksége, szóval tényleg mindent tud az én kis bölcs kisbabám:)

Nekünk anyukáknak tulajdonképpen nincs is más dolgunk, csak figyelni a gyerekeinket és úgy csinálni mindent, ahogy ők kérik!