Előző cikk

...egy kérdést tennék fel. Melyik drog passzol hozzád? 

Az idei PécsLIT Fesztiválon három külföldi irodalmat érintő programon vehettünk részt, közülük kettő Kai Hensellel függött össze. Ő is itt volt, kerekasztal-beszélgetésen kérdezték, amin sokan megjelentek, s a „csemege” ezután következett: Frank Ildikó eljátszotta Hensel magyarul Fátyol címen futó monodrámáját.  

Már a beszélgetés sem okozott csalódást, megtudtunk érdekes dolgokat az íróról – azt is, hogy a drogokkal van személyes tapasztalata (ami felvezette a soron következő előadást). Bár a magyar fordítás akadozott, Hensel kárpótolt minket vicces megnyilvánulásaival, például amikor realizálta, hogy a németül elhangzott kérdést magyarul is el kellene mondani, de ő közbevágott minden alkalommal.  

 Látszik, hogy a színház iránt mekkora érdeklődés van, hiszen sokkal nagyobb létszámmal tértünk vissza a beszélgetés után a helyszínre, mint ahányan voltunk. Számos széket be kellett hozni, a színpad előtt a földön és a széksorok között is megtelt a tér. 

 A székekhez szegezett minket a következő hatvan perc. A közönséget a színésznő játéka magával ragadta. Mind a színpadon, mind a nézőközönségben cikáztak az érzelmek. A feszült, átütő erejű előadás minden szavát mikrofon nélkül is jól lehetett hallani – még akkor is, amikor a színész szerepe szerint kifutott a teremből.  Ötször visszatapsolták, méltán.  

Amikor október 30-án (ismét erre a) színpadra került a Fátyol, kevesebben jöttek el – talán mert akit érdekelt, már a fesztiválon megnézte. Ugyanolyan dinamikus, meghökkentő, érzelemdús produkciót láthattunk, és bár a nézők nem töltötték meg az egész termet, a színésznőt az előadás végén így is háromszor visszatapsolták. 

A mű német címe Welches Droge passt zu mir? – azaz: Melyik drog illik hozzám? A szerzővel történt beszélgetésből kiderült, hogy az eredeti tartalom előnytelenül hangzott címként más nyelveken, helyette magyarul a fátyol került címbeli pozícióba. A színpadon kevés tárgyat találunk. A látvány különlegességét az adja, hogy a díszletelemeket fátyolszerű anyaggal borították le. A cím így elevenedik meg, lélektani jelentését pedig a színésznő játékában nyerte el; felkapta az anyagot és játszott vele, repítette, beburkolta magát – mintha egy lepel volna. Úgy használta könnyed boldogítószerként, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.  

Miközben száll az anyag, a levegőben információt kapunk a szerek pozitív hatásairól, viszont látjuk és később azt is megtudjuk, hogy korántsem – és nem sokáig olyan boldogítóak, mint amilyennek a vele élő karakter, Hanna, a háziasszony előtte elszavalta hatásukat. 

A fátyol, mint a drog, körbe ölel. Általa kiszakadunk a szürke hétköznapokból, használatával funkcionálni tudunk – így leszünk szerető feleség és gondoskodó édesanya. Csak amikor elmúlik a bódulat, érezzük, nincs minden rendben. Hogy visszatérjünk a csodálatos világba, mindig több és több kell...

Utoljára egy kérdést tennék fel. Melyik drog passzol hozzád? 

Írta Sabján Laura
Fotók PécsLIT Fesztivál facebook oldal

Előző cikk

Előző cikk
Következő cikk

...hangot adott annak a sajnálatos felismerésének is, hogy e színház meghatározó alakjai (és ő maga is) eltűnt nemzedék lettek...

Tompa Andrea az utóbbi hónapokban szinte hazajár Pécsre. Augusztusban a Pécsi Zsidó Hitközség székházában, majd szeptemberben a PécsLIT Fesztiválon mutatták be Sokszor nem halunk meg című friss regényét, valamint októberben a Pannon Filharmonikusok Átlényegülés című koncertjén vett részt pódiumbeszélgetésen és olvasott fel írásaiból. November 27-én – a Babits Mihály Gimnáziumban megrendezett Baranya Megyei Irodalmi Versenyt követően, melynek témája a szerző első regénye, A hóhér háza volt – a Művészetek és Irodalom Házában találkozhatott vele újra a pécsi közönség. Az írónővel P. Müller Péter dráma- és színháztörténész, egyetemi tanár beszélgetett.

A moderátor azzal a megmosolyogtató bevezető gondolattal nyitott, hogy amennyiben Tompa Andrea nevére keresünk az interneten, úgy szakmájaként a színikritikus megjelöléssel találkozunk. Ezzel egyúttal a rendezvény különlegességére is utalt, nevezetesen, hogy Tompa ezúttal elsősorban nem szépíróként, hanem színházi szakemberként (szerkesztőként, kritikusként és fordítóként) vesz részt az eseményen.

Színház folyóirat

A beszélgetés első felében Tompa az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet kötelékében végzett munkáiról esett szó. Szerkesztői tevékenysége kapcsán a beszélgetőfelek a Világszínház és a Színház című folyóiratokra tértek ki, majd ezen keresztül a szakmai kapcsolatok – például együttműködése Nánay Istvánnal – kaptak fontos szerepet. Az írónő úgy emlékezett vissza az időszakra, hogy – a mai viszonyok között nehezen elképzelhető – rugalmasság és nyitottság jellemezte a kulturális intézményrendszert. Saját bevallása szerint tapasztalatlan pályakezdőként nagyszerű lehetőségekhez jutott az Intézet kötelékében és sokat tanulhatott az őt körülvevő közegtől.

 Elmondása szerint munkásságának másik fontos aspektusához, a fordításhoz is nagymértékben hozzájárult az intézmény. Az orosz szakon végzett Tompa ez idő tájt gyakran utazhatott Oroszországba, számos drámát lefordított, tudósításokat írt, illetve orosz-magyar színházi kapcsolatok ápolásából is kivette a részét. P. Müller felidézte a szerző A teatralitás dicsérete. Orosz színházelméletek a XX. század elején című hiánypótló munkáját, mely ugyancsak rámutat Tompa szlavisztikával és színháztörténettel, valamint -elmélettel kapcsolatos érdemeire. A felek e téma kapcsán röviden a Stanislavski-féle és a meyerholdi szemlélet különbségeiről is informálták a hallgatóságot, mely utóbbi magyarországi befogadásában és fordításában Tompának kiemelkedő szerepe van.

A teatralitás dícsérete. Orosz színházelméletek a XX. század elején

Az Intézetben végzett feladatok néhány további aspektusát is említve, a felek kitértek a magyar drámairodalom külföldi közvetítési kísérleteire is, például a visegrádi országok színházi intézeteinek közös kiadványaira, a Weddings és az Escape című kötetekre, melyeknek Tompa volt a főszerkesztője. Az írónő – összegezve az ekkori munkáját – úgy emlékezett vissza az Intézetre mint hangsúlyosan szakmai, és nem politikai közegre, melyben saját feladatait elősorban az ismeretterjesztésben és a nemzetközi kapcsolatok ápolásában látta.

P. Müller ezután arról kérdezte a szerzőt, hogy a kétezres évektől aktív színikritikusként, a Színház folyóirat szerkesztőjeként, majd később a Színházi Kritikusok Céhének vezetőjeként, hogyan alakult és változott meg a színházhoz való viszonya. Tompa a kérdés kapcsán elsősorban arról beszélt, miként került közel ehhez a közeghez. Ezirányú működésének elindítójaként emelte ki a Bárka Színház kritikusok képzésére irányuló projektjét, melynek keretében ő maga is tanulhatott 1997 és 1999 között. Beszélt arról a meglátásáról is, miszerint sok szakemberre valamely társulat tesz olyan alapvető hatást, amely meghatározza további kapcsolatát a színházzal. Tompa elmondása szerint, számára e kiemelt társulat a Krétakör volt, ám hangot adott annak a sajnálatos felismerésének is, hogy e színház meghatározó alakjai (és ő maga is) eltűnt nemzedék lettek – utalt ezzel elsősorban arra, hogy a társulat központi figurái (például Schilling Árpád, Mundruczó Kornél) közül mára szinte mindenki elhagyta az országot.

Világszínház

 A beszélgetés végéhez közeledve P. Müller az írónő szakmai tevékenységének más – a színházhoz közvetetten kapcsolódó – aspektusaira is rákérdezett, elsőként oktatói tevékenységére. Tompa – mint elhangzott – 2008 óta tanít Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, elsősorban színészeket, és színházelmélettel foglalkozó hallgatókat. A tanítás kapcsán azonban nem annyira az ottani munkáról, mint inkább az érzéseiről, illetve ezek változásáról beszélt. Elmondta, hogy bár az utazások egyre megterhelőbbek számára, egyre szívesebben tölti ott az idejét. Míg korábban gyakran úgy fogalmazott, hogy „száműzetésbe megy” Kolozsvárra, addig mára szabadabbnak érzi magát az ottani közegben. Szemben korábbi attitűdjével – úgy fogalmazott – személyiségének és tudásának mostanra nincsenek „külön fiókjai”, egyszerre tud íróként, fordítóként, színházi szakemberként megnyilvánulni, és e tudásanyagokból dolgozva tanítani. Az oktatói tevékenységgel kapcsolatban elsősorban azt emelte ki, hogy rendkívül sok és pozitív impulzust kap a közegtől.

A rendezvény utolsó nagyobb témája Tompa új regénye és a színház kapcsolódása volt, utalva arra, hogy regényei közül egyedül a Sokszor nem halunk meg történetében kap kiemelt szerepet a színházi közeg. A moderátor ennek okairól és e viszony részleteiről kérdezte a szerzőt. Tompa elmondása szerint szépíróként sokáig éppen azért nem foglalkoztatta a színház, mert túl ismerős és közeli volt számára. Úgy látja, regényíráskor az ismeretlen témák (mint a rózsanemesítés, vagy a sebészet) oly módon teszik óvatossá, illetve sajátosan éberré és érdeklődővé, ami az otthonos területekkel kapcsolatban nem elképzelhető. Ahhoz, hogy mégis a színházról írjon, ez esetben újszerű nézőpontra volt szüksége, olyan irányra, amely korábban idegen volt számára: a színészi perspektíva kezdte el érdekelni, a szerepekbe helyezkedés képessége, és ezen belül, hogy miként lehet ez a képesség mentőöv, egyfajta én-rekonstruálás. Saját írói habitusa és a téma analógiájaként jegyezte meg, hogy számára bizonyos értelemben a könyvei jelentik a szerepeit, amelyekbe bele kell bújnia.

Sokszor nem halunk meg

P. Müller Péter a beszélgetést néhány – a színháztól immár teljesen elszakadó – villámkérdéssel zárta, például Tompa regényeinek idegennyelvű fordításairól. A szerző művei közül eddig A hóhér házát fordították le angolra, valamint az Omertát németre. Előbbivel kapcsolatban Tompa csalódottságát fejezte ki, a könyv ugyanis visszhangtalan maradt. Ugyanakkor utalt arra, hogy ez a német és angol könyvpiac különbségeiből is adódhat. Emellett megtudhattuk – ami bizakodással tölti el a szerzőt – hogy folyamatban van a Haza és az Omerta angol nyelvű fordítása is.

Levezető kérdésként a moderátor Tompa közismert hobbiját, a futást hozta szóba. Mint kiderült, az írónő jövőre jubilál, hiszen 2004 óta fut rendszeresen. E tevékenység kapcsán azonban az a keserű belátása, hogy sportolva az ember jobban érzi az öregedés jeleit. Bár a rendezvény kishíján e lemondó megállapítással ért véget, azonban – hogy mégis pozitív zárlatot kapjon az egyébként jókedélyű beszélgetés – Tompa a közönség figyelmébe ajánlotta Christopher McDougall Futni születtünk című könyvét, melyet férjével közösen fordítottak. A párbeszéd így a szakmai tevékenységektől látszólag teljesen eltávolodó kérdéstől mégiscsak visszakanyarodott a kultúra, a fordítás, vagyis az esemény nyitótémáinak irányába, egyúttal közös mederbe is terelve a szerteágazó témaköröket. A rendezvény nagyszerűen rávilágított, hogy Tompa Andrea munkássága és gondolatisága akkor is rendkívül gazdagnak és sokszínűnek bizonyul, ha nem is szépirodalmi tevékenysége van a fókuszban.

Tompa Andrea

Írta Csondor Soma

A Fotók forrásai a képek alatt követhető linkeken érhetők el.

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A film nonverbális, rejtett módon is tartalmaz olyan képeket, melyek annak az abszurditását jelzik, hogy a homoszexualitás témája maradjon iskolán kívül.

A Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjának nyerteseiben a múltban sem csalódhattunk. Remek alkotások születtek, melyek aktuális, a jelenünket érintő problémákkal, szociális viszontagságokkal foglalkoztak rendkívül kreatív módokon. Ebbe a sorba illeszkedik Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje: az Elfogy a levegő. A forgatókönyvet valós események ihlették: 2017-ben egy tordai középiskolai irodalomtanár megnézésre ajánlotta diákjainak Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás című filmjét, mely a két szimbolista francia költő, Arthur Rimbaud és Paul Verlaine kapcsolatát dolgozta fel. Miután a szülők egy része mélyen megbotránkozott, meghurcolták a tanárnőt, aki felvette a harcot az őt ért támadások ellen.

A film is hasonló közegben: egy jelentős magyar kisebbséggel bíró romániai városkában játszódik. Ana, a rutinos tanár egyik óráján a fent említett filmet ajánlja diákjainak. Miután az egyik fiú apja meglátja, amint fia a filmet nézi, feljelenti Anát, ekkor kezdetét veszi a nő kálváriája, mely során egyre fokozottabban hátrálnak ki mellőle kollégái, társai, míg a tragikus végkifejletre teljesen egyedül marad, elfogy körülötte a levegő, végül otthagyva az iskolát, az Angliában dolgozó férjéhez költözik. Érdekes felvetés, hogy a külföldön dolgozó férje nélkül vajon képes lett volna-e Ana otthagyni addigi életét, múltját? Valószínűleg sokkal nehezebben, vagy egyáltalán nem hozta volna meg a költözés döntését.

A cím konkrét utalás József Attila Levegőt! című versére, mely el is hangzik a filmben. A téma rendkívül aktuális társadalmi jelenség, hiszen térségünkben rendre találkozhatunk hasonló hírekkel. Moldovai filmje mindemellett a közép-kelet európai országok egyéb problémáit is bemutatja, például a külföldi munkavállalást, az elvándorlást, a megélhetési nehézségeket. Mindezek alátámasztására illusztris képeket láthatunk: kátyús, foltozott utakat, omló vakolatú paneleket, a posztszocialista országok városainak elengedhetetlen tartozékait. A film nyomasztó légkörét a színvilág is erősíti, mely kifejezetten szürke, színtelen. A nap szinte sosem süt ki, végig felhős, borult az ég.

Az operatőri munka terén néhány jelenetben kimagasló teljesítményt láthatunk, ilyen például az irodalomórai körjáték, ami alatt a diákok kör alakzatban, ritmusosan cserélik a helyüket, miközben a kamera erre a ritmusra forog ugyanúgy körbe.

A játékidő nem érződik túlnyújtottnak vagy vontatottnak, szépen, fokozatosan mutatja be a film, hogyan jut egyre mélyebbre a főszereplő, hogyan állnak ki, majd a helyi polgármesteri hivatal nyomására hogyan hagyják cserben iskolai kollégái, hogyan szigorodnak ügyében a vizsgálatok és kerül egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe. Mindemellett a film keretes szerkezetű. Ana a film nyitójelenetében interaktív módon oktatja diákjait, miszerint csukják be a szemüket és képzeljenek el egy U betűt, majd megkérdezi tőlük, milyennek látták azt, ezalatt a kép is elsötétül, vagyis a rendező bevonja a nézőt is az oktatásba. A film zárójelenetében ez a felhívás megismétlődik, viszont a történtek után már máshogyan hat a tanárnő nyitójelenetben tett kérése.

A film a színészi alakítások terén is remek. A tanárnő Krasznahorkai Ágnes alakításában nem harsány módon, nem széles gesztusokkal veszi fel a küzdelmet. Csendben, elkeseredve próbál kapaszkodni a lehetséges mentőkötelekbe, mégis bele nem nyugvó énje erőteljesen mutatkozik meg a vásznon. Az őt ért támadások mellett beteg édesanyját is ápolja, aki igyekszik lányának támaszt nyújtani, idővel azonban kórházba kerül, ezáltal Ana gondjai tovább sokasodnak. Másik lelki társa Angliában dolgozó férje lehetne, akit Bokor Barna alakít, viszont a nagy távolság miatt nem hatékony, nem valós ez a segítség. Sándor Soma hasonló hitelességgel játssza az önmagát kereső, zavart fiút. Nagyra kerekedett szemein, el-elakadozó hangján, félszeg mozdulatain keresztül érzékelhető a karakter rejtett nemi irányultsága, melyet végig sejtet a film. Az iskola igazgatója Skovrán Tünde alakításában kezdetben hűségesen áll ki tanártársa mellett, ám részben nyomásra, részben pedig félelemből egyre inkább kihátrál mellőle. A nagyhatalmú apát játszó Bölönyi Zsolt agresszív, vad indulatosságában nagyszerűen kelti életre a felszínes, műveletlen szülőt, aki mindent elkövet, hogy Anát megfosszák pedagógusi címétől.

A film témájának aktualitását nem kell részleteznem. Szinte havi gyakorisággal találkozhatunk hasonló kirekesztő, megbélyegző magán- vagy közéleti eseménnyel a magyarországi aktuálpolitikában, nem beszélve a lefóliázás kényszeréről. Ez a film azt tanúsítja, hogy nincs szükség „ifjúságvédelmi törvényre”; egy szomszédos országban szülői, azaz külső civil nyomásra elindulhat hasonló folyamat. A film nonverbális, rejtett módon is tartalmaz olyan képeket, melyek annak az abszurditását jelzik, hogy a homoszexualitás témája maradjon iskolán kívül. Miközben tanári asztalánál csomagol, mert mennie kell az intézményből, Ana egy Ady- és egy Pilinszky-portrét is a dobozba tesz. (Banális kijelenteni, hogy a magyar- és világirodalomban hosszú azoknak a szerzőknek a sora, akik a saját nemükhöz (is) vonzódtak.)

Moldovai Katalin filmje éles, kritikus rajza társadalmunknak. Olyan aktuális kérdéseket, problémákat vet fel, melyekkel viszonylag ritkán foglalkozik a hazai filmművészet. Mindezt kitűnő operatőri munkával, nagyszerű színészi alakításokkal teszi. A főszereplő kálváriájában felismerhetjük korunk emésztő szociális problémáit. Bár ez még csak az első nagyjátékfilmje, Moldovai előtt ígéretes jövő áll.

Írta Nyári Csaba

Fotók https://www.facebook.com/elfogyalevegofilm/ 

Előző cikk
Következő cikk

Következő cikk
Előző cikk

Pécsett első alkalommal találkozhatott a közönség ezzel az operával, és Puccini mély érzelmekkel töltött dallamvilága – nem meglepő módon – elvarázsolta a jelenlévőket, amiről az előadás végén felhangzó, kitartó vastaps tanúskodott.

Szeptember 7-én, egy nyárias estén repült be Pécsre „A fecske”, Puccini ritkán játszott operája, amely aztán egy második estén (szeptember 9-én) is megtöltötte a Kodály Központ hangversenytermét. Bár a mű besorolása commedia lirica (lírai vígjáték), ez a besorolás pusztán arra szolgál, hogy szembe állítsa a darabot a súlyosabb formátumú, tragikus zeneművel. Ez az opera azonban nem vígjáték, hanem egy keserédes történet arról a fájdalmas dilemmáról, hogy a szabadság és szerelem rizikóit felvállaljuk vagy sem. Eredetileg „A fecske” bécsi megrendelésre készült, és a felkérés operettre szólt. Puccini vonakodott elvállalni, mivel Olaszországban az „operácskák” nem voltak nagy becsben tartva és az olasz zenei kultúrában csak idegen „import áruként” tekintettek rá. Puccini maga is mostohagyerekként gondolt erre a művére, de más operája kapcsán is tett negatív, önkritikus megjegyzéseket (pl. a szintén ritkán játszott Edgar című operájára). De a művészlelkek már csak ilyenek, hajlanak az önostorozásra.

„A fecske” premierje 1917-ben Monte Carloban sikeres volt, ám – ironikus módon – a bécsi, 1920-as bemutató nem aratott sikert. A sikertelenség oka talán épp az volt, hogy „A fecske” valahol az opera és az operett határmezsgyéjén mozog és nem azt hozta, amire a bécsi Volkstheater operettre hangolt közönsége számított. Pedig a mű felmutat az operettre jellemző stílusjegyeket, pl. a könnyed, táncosritmusú jelenetekben. Ezt a táncos hangulatot a pécsi, koncertszerű előadáson sikerült is kiaknáznia José Cura karmesternek (ld. 1. kép).

1. Kép: forrása https://www.pfz.hu/koncert/1736/puccini-a-fecske (Galéria)

A budapesti bemutatóra 1927-ben érkezett meg „A fecske” a Népopera (a mai Erkel Színház elődje) színpadára. Amerikai premierje 1928-ban volt, a New Yorki Metropolitan Opera mutatta be, hogy aztán 80 évre elfeledje. Ezt az operát nemcsak ritkán játszották/játsszák, hanem a szakmai kritikák erősen alulértékelték. Talán emiatt, vagy pusztán perfekcionizmusa okán, Puccini többször átdolgozta ezt az művét (is). A harmadik, befejezetlen változat kottájának egy része a II. világháború idején megsemmisült, és így a hangszerelést a fennmaradt zongoraátiratok alapján dolgozta ki Lorenzo Ferrero, kortárs olasz zeneszerző 1994-ben. Még ebben az évben be is mutatták Torinoban, ahol a férfi főszerepet – nem véletlenül – az épp sztárszárnyakra kapó argentin tenor, José Cura énekelte. Szubjektív megítélésem szerint (és nem lebecsülve Jonas Kaufmann mindent elsöprő Cavaradossiját!) Cura a leghitelesebb Puccini-tenor, és a szalagcímekben emlegetett „a negyedik tenor” címkét igen szerencsétlen megfogalmazásnak tartom. Annál is inkább, mert annyi esetben használták már ezt a címkét korábban más tenorokra (pl. Peter Dvorský, Alfredo Kraus, sőt még Andrea Bocelli esetében is), akik adott repertoárjuk legjobbjai, vagy csak kiválóságai. Továbbá az életművek kronológiai eltérése miatt sem szerencsés ezt az elnyűtt címkét használni.

„A fecske” harmadik változatát Marta Domingo (Placido Domingo jobbik fele) különös rendezői értelmezésében mutatták be 1995-ben Bonnban, majd később az Egyesült Államokban is. Bár az opera cselekménye az 1800-as évek elején játszódik, Domingo inkább egy szecessziós hangulatú látványkeretbe helyezte azt. De az átértelmezés lényege inkább a finálét érinti: a hősnő a szerelmével való kényszerű szakítás után bánatában a tengerbe fojtja magát. Ez a rendezői koncepció ellentmond a cím által sugallt végkifejletnek, miszerint a hősnő feladja a szerelmi boldogságot és – mint a fecske – visszatér a régi fészkébe, a kényelmes párizsi életmódba, amelyet egy gazdag férfi oldalán, kitartottként élhet. Ugyanakkor a Domingo-féle drámai megoldás még inkább erősíti azt, hogy nem egy könnyed commedia lirica nézői vagyunk, ahogy ezt a zene is sugallja. Szerencsére DVD-n is elérhető a Washingtoni Nemzeti Opera 1997–98-as évadjának ez az előadása (ld. 2. kép), de a teljes felvétel online is elérhető (angol felirattal) itt: https://www.youtube.com/watch?v=6WYnRuLBe2g A washingtoni felvétel fénypontja az opera „slágerszámának” tartott I. felvonásbeli ária (Chi il bel sogno) még fényesebben ragyog a baszkföldi spanyol szoprán, Ainhoa Arteta előadásában, ez a részlet megnézhető itt https://www.youtube.com/watch?v=0pjtsmV7FqM

2. kép: Forrása https://www.amazon.com/Giacomo-Puccini-Rondine-Washington-National/dp/B001Q2RVTY

A New York-i Metropolitan 2009-ben játszotta, a színpadon a szerelmespárt az egykor valóságban is egy párt alkotó sztárénekesek, Angela Gheorghiu és Roberto Alagna alakították. Előadásukban a finálé duettje rendkívül drámai, megható jelenet (ld. itt: https://www.youtube.com/watch?v=zSklQLkoymE). A MET a 2023–24-es évadban ismét műsorára tűzi új szereposztásban és pazar, szecessziós színpadképpel (ld. 3. kép) A 2024. áprilisi előadások Magyarországon elérhetők lesznek a The Metropolitan Opera: Live in HD digitális operaközvetítés keretében (Müpa-Uránia mozi, Budapest).

3. Kép: forrása https://www.metopera.org/season/2023-24-season/la-rondine/

Pécsett első alkalommal találkozhatott a közönség ezzel az operával, és Puccini mély érzelmekkel töltött dallamvilága – nem meglepő módon – elvarázsolta a jelenlévőket, amiről az előadás végén felhangzó, kitartó vastaps tanúskodott. Ehhez természetesen nagyban hozzájárult a karmester, José Cura, aki közvetlenségével, karizmatikus személyiségével már rég belopta magát a magyar operakedvelők, és minden bizonnyal a közreműködő zenészek szívébe is. Az előadás lírai szoprán hősnőjét (Magda) Pasztircsák Polina alakította hangilag és gesztusaiban egyaránt kiemelkedően. Színpadi repertoárja meglepően széles spektrumú: a barokktól a bel canton át Wagnerig, sőt kortárs operákig terjed. Magda szerepe nagyon jól állt neki, de érdekes lenne megtudni, milyen szerepekre vágyik, mert ahogy egy interjújában megfogalmazta: „A karrieremet leginkább az befolyásolja, hogy milyen felkéréseket kapok, és ezek által milyen irányba tudok fejlődni” (https://papageno.hu/featured/2022/02/pasztircsak-polina-15-eve-vagyok-mar-a-palyan/). A lírai tenor főszerepet (Ruggero, Magda szerelme) Leonardo Caimi énekelte, aki remekül hozta a formáját, hiszen az ő zenei karrierje a verizmusra fókuszál (főként Puccini- és Verdi-szerepekben lép fel). Prunier szerepében az ifjú dél-koreai tenor, Jihoon Son szerepelt meggyőzően. Az ő neve ismerős lehet a tavalyi Marton Éva Nemzetközi Énekversenyről, ahol bejutott a döntőbe, igaz, az erős mezőnyben díjat nem nyert. A gazdag bankár, Rambaldo figuráját Piero Terranova bársonyos baritonja jelenítette meg. Az opera kedves színfoltja a további hét szopránszerep: a szobalányét szinte rászabták a bájos máltai énekesnőre (Nadia Vella), egyértelműen illet rá hangilag és alkatilag is. A három grizettet, valamint Magda három barátnőjét kettős szereposztásban énekelte Mitrasca Rebecca-Astrid, Mórocz Virág és Raposa Kira. Közülük nekem leginkább Raposa Kira muzikalitása volt imponáló.

A pécsi előadás szólistáit, a Pannon Filharmonikusokat és a debreceni Kodály Kórust, de nem kevésbé a Filharmónia és a Kodály Központ munkatársait köszönet illeti ezért a maradandó zenei élményért. Reméljük, hogy a jövőben is ilyen ritka zeneműveknek örvendhet a pécsi operakedvelő közönség, és hogy José Cura is – mint a fecske – visszatér hozzánk.

Írta Hegedűs Irén

Következő cikk
Előző cikk

Előző cikk
Következő cikk

A korhűséggel az előadás valószínűleg rámutat, mi minden nem változott a darab megírásának ideje óta.

November első hetében, három alkalommal láthatta a közönség a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán Friedrich Dürrenmatt klasszikus tragikomédiáját: Az öreg hölgy látogatását a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában, Bagó Bertalan rendezésében. Az előadásokat mindhárom estén majdhogynem telt házzal játszották, nem is csoda, hiszen olyan neves színészeket láthatott a publikum, mint Gáspár Sándort és Tóth Ildikót.

Bagó Bertalan rendezése híven állítja színpadra a darabot. Az előadás Kurdi Imre 2019-es, szöveghű fordítását használja, mely nem tartalmaz radikális dramaturgiai módosításokat, ellentétben például a Vígszínház 2020-ban bemutatott előadásával, amely a benne szereplő Euróval és Fingen várossal direkt reflektál korunkra. A székesfehérváriak előadásában ugyanúgy dollárt és Güllent hallunk, mint az eredeti darabban, nincsenek aktuális kiszólások, a jelent jelző fogalmak. A jelmez és a díszlet terén is hasonló a helyzet. A ruhák ugyanúgy az ötvenes éveket idézik, mint a kivetített díszlet, amelyen a korszak közép-európai kisvárosainak tipikus képeit láthatjuk. A korhűséggel az előadás valószínűleg rámutat, mi minden nem változott a darab megírásának ideje óta.

Amilyen összhangban van a szöveg a jelmezzel és a díszlettel, olyan kontrasztban állnak egymással a jelmezek és a vetített helyszínek. Míg a jelmezek valósághűek, térhatásúak, addig a vetített helyszínek stilizáltak, művinek hatnak. A sok helyszínt felvonultató előadásban csupán egy kivetített pajta, üvegkupola vagy állomás jelzi az adott teret, ezekhez társul kiegészítőként olykor egy-egy asztal, ajtókeret, korlát. A helyszíneket jelző képek három vászonra oszlanak: egy nagyra, mely a színpadkép közepén helyezkedik el és az azt övező két kisebbre. Ez a kompozíció a perspektíva szempontjából néha érdekes rendezői ötleteket szül. Alfred Ill boltjában a kíváncsiskodó vásárlók a jobb oldalra vetített ablakon keresztül szemlélik a híres Claire-t, aki a középen látható szálloda erkélyén szemléli a várost, a polgármester irodájában felnagyítva látható az új városháza tervezett makettje, mely eredetileg az íróasztalon fekszik, a kocsikázó Ill család mögött láthatjuk a tovatűnő kisvárosi utcákat. A stilizáltság hatását felerősítik az erdei jelenetek, ahol Bagó követi Dürrenmatt instrukciót, melyek szerint a fákat és az állatokat is színészek játsszák.

Azonban van olyan közös pont, amely összehangolja a jelmezt és a díszletet, ez pedig a szín. Mind a ruhákat, mind a díszletet fakóság, színtelenség jellemzi. A városi polgárok lezser, sötét árnyalatú ruhái tökéletes egységet képeznek a háttérben látható fekete-fehér képekkel. Ebből a miliőből csupán a címszereplő tűnik ki csillogó, a mérhetetlen gazdagságot sugárzó aranyszínű ruhájával és műlábával. Ahogy terjed a kisvárosban a jólét, úgy lesz egyre dominánsabb az arany sárga színe a lakosok öltözködésében, míg az előadás végére szinte mindenki ruháját (és lelkét) az arany dominálja.

A színészek alakításának meghatározó eleme a jellegzetes dürrenmatti groteszk. Mindkét színész remek választás a szerepekre, jól működik a kettejük közti kémia. Tóth Ildikó nagy gesztusaival, fitymáló és fanyar stílusával, mely nélkülöz mindenfajta szentimentalizmust pontosan jeleníti meg a cinikus, kiégett milliárdosnőt. Dámai magatartása csupán egy ponton bicsaklik meg: a protézissel pótolt műlábban. A színésznő húsba vágó pontossággal mutatja meg az általa játszott karakter félemberi, dehumanizálódott testét és jellemét. Még az egykori szerelmével, Illel közös, intim jelenetekben is a lélektelen szenvtelenséget láthatjuk, nem rokonszenvez senkivel, igazi pénzember. Ez az attitűd leghatásosabban a darab csúcspontján érződik, mikor a meggyilkolt férfi arcát ugyanazzal a rideg, kifejezéstelen arccal bámulja, majd ugyanolyan stílusban átnyújtja a csekket.

Gáspár Sándor is hasonló pontossággal és hitelességgel hozza az általa megformált megöregedett, pocakos, kopasz karaktert. El-elcsukló hangjában, darabos, félszeg mozgásában érzékletesen mutatja meg Ill feszengését és szorongását, mely az előadás előrehaladtával átcsap félelembe és rettegésbe. Mindezek mellett Gáspár a karakter dörzsölt, megalkuvó oldalát is megmutatja. Ez azokban a jelenetekben érezhető leginkább, melyekben kétségbeesetten mentegetőzik a múltbeli bűnei miatt vagy éppen Claire-nek próbál magyarázkodni, hízelegni.

Hasonlóan erőteljes kohézió jellemzi a kisváros többi polgárát játszó színészeket is. Güllen lakosságának kollektív elzüllését a groteszk eszközeivel vegyítve interpretálják a színészek. Krisztik Csaba nagy gesztusokkal előadott nemtörődömséggel, hányavetiséggel mutatja be a város korrupt rendőrkapitányát. Az Egyed Attila által megformált polgármester kezdetleges ellenállását követően vált lassan át a halálos ítélet bírájává, kemény hangon tör pálcát Ill felett. A közösség intrikus nő tagjai irigykedve szemlélik az öreg hölgyet, majd idővel átveszik nagyvilági viselkedését, modorát és öltözködését. Az előadás a kisváros romlott miliőjének korruptságát és elembertelenedését pontosan, hitelesen jeleníti meg.

A produkció ritmusával és tempójával kapcsolatban már akadnak gondok. Az eredetileg három felvonásos darabot két felvonásban vitték színre, melynek következtében néhol túlságosan elnyújtottnak, lassúnak érződik az előadás. Ez a lassúság azonban a második felvonás fináléja felé haladva felgyorsul, míg el nem érünk a tragikus végkifejlettig.

A székesfehérvári Dürrenmatt-előadás nem aktualizál, nem tör radikális újításokra, hagyományos módon dolgozza fel a klasszikus darabot, ennek ellenére örök érvényű mondanivalója, az ötletes színpadi megoldások és a remek színészi alakítások miatt emlékezetes előadás látogatott Pécsre.

Írta Nyári Csaba

Fotók: https://www.pnsz.hu/galeria/736

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Csontvárynál az értelmezés kereteit a vászonra vitt festménynél a helyszín és a napszaknak megfelelő megvilágítás jelölik ki.

A Csontváry-képek megtekintése régóta a bakancslistámon szerepelt. Most visszatekintve nem is értem, miért várakoztattam meg magamat ezzel a vizuális attrakcióval.
Október utolsó vasárnapján, egy nyár végét idéző meleg szellő kíséretében kocsiba pattantunk a férjemmel, és útnak indultunk Kaposvárról Pécsre. Nem is késlekedhettünk tovább, hisz a Szépművészeti Múzeum és a pécsi Janus Pannonius Galéria közös kiállítása már csak egy hétig volt megtekinthető a pécsi Csontváry Múzeumban.

A festő születésének kerek évfordulójára felvonultatott tárlat negyvenöt festménye vezeti be Csontváry Kosztka Tivadar munkásságába a látogatókat. Elsőre nem tűnik túl soknak a közel félszáz alkotás. Ám megpillantva az impozáns műveket és tapasztalva egyik-másik méretének monumentalitását, gazdag színvilágát, aprólékos kidolgozottságát, Csontváry egyedi festői attitűdjét – minden klisé nélkül mondhatom – azonnal rabul ejti a nézőt. Meghatározó élményt kínál korosztálytól függetlenül.

A kiállítás ugyan nem nyújt a teljes életműbe betekintést, de a festőművész munkásságának méltó válogatása – nagyobb hiányérzet nélkül.

A múzeumba érkező figyelmét az első kompozíciók egyike – az Almát hámozó öregasszony – rögtön megragadja a szokatlan, szemlélő fele lejtő nézőpontjával.

 Tovább sétálva pedig garantált, hogy a többi alkotás is fenntartja az érdeklődést. Hol a mérete lenyűgöző, hol a fényviszonyok megjelenítése, másutt az alkotás mozgalmassága ragadja meg a figyelmet. Minden festmény nagyon eleven, a vibráló színek, a részletek akkurátus megkomponálása elkápráztatja a szemlélőt. A teljesség igénye nélkül említeném a saját kedvenceim: A Nagy Tarpatak a Tátrában, a Jupiter templom romjai Athénban, Kocsizás újholdnál Athénban, Önarckép, Templomtéri kilátás a Holt-tengerre Jeruzsálemben, és végül, de nem utolsósorban a Magányos cédrus című festmény.

A felsorolt alkotások mindegyikénél a fényviszonyok meghatározzák a kép hangulatát. Csontvárynál az értelmezés kereteit a vászonra vitt festménynél a helyszín és a napszaknak megfelelő megvilágítás jelölik ki.

  A tátrai tájkép egészében is lenyűgöző látvány.

A kép részleteire helyezve a figyelmet azonban magunk is részesei lehetünk a festménynek. A fényárba úszó képrészlet virágokkal és egy kis úttal a bal előterében kijelöli a nézői perspektívát, azt az érzést kelti, mintha magunk is ott állnánk a hatalmas hegység lábánál és csodálnánk a Tátrát.

 Ugyan nem közelíti meg A Nagy Tarpatak a Tátrában festmény méreteit az athéni út inspirálta két fentebb említett mű, viszont számomra nagyon kifejező mindkét alkotás. Az éjszakai fényviszonyok ábrázolásának problematikája jelenik meg ezen Csontváry festményeken.

 A helyszín megvilágítása a hold természetes, hideg és lámpa mesterséges, meleg fényében lenyűgöző összképet eredményez a Kocsizás újholdnál Athénban festményen.

 A Jupiter templom romjai Athénban című képről pedig maga a művész így fogalmaz: „…ez az első festmény, a melyen már vásznat nem lát a szemlélő.”

Nem véletlenül a Magányos cédrus a festő legismertebb műve, Német Lajos monográfiájában a következőket írja: „…Fő mű, amely csak ritkán, a legihletettebb pillanatokban születik.” -olvashatjuk a festmény mellett a múzeumban. Csontváry művészi igényének tükreként emeli a kiállítás színvonalát. A kép a megfoghatatlanságával megszólítja a nézőjét, mindenki számára mást szimbolizálva. A festmény valami ősi, egyetemes jelképe, erről vall a cédrus magányában a személőjének. 

A Templomtéri kilátás a Holt-tengerre Jeruzsálemben pedig egy képbe sűríti jeleníti meg a város minden jelképét a festő magas alkotói igényességéről tanúskodva.

A fény ábrázolásának kérdése, mely számtalan Csontváry alkotáson visszaköszön, meghatározza az egész tárlat látványvilágát. Útravaló gyanánt a befogadó minden bizonnyal a vizuális élmény keltette hatás alatt elégedetten távozhat, tovább elmélkedve a művekről.

Írta Bedegi Kitti
A fotókat a szerző készítette

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

...a szokványos, tételesen bemutatott tánci hagyományokat sikerült koherens narratívába foglalni egy táncszínházi előadás keretein belül.

Bevallom, a néptánc-előadások nem minden esetben állnak közel hozzám. Fontosnak tartom ugyan a tradíciók életben tartását és ápolását és igazán le tud nyűgözni egy-egy professzionális produkció. Az ilyen fellépések azonban gyakran esnek abba a hibába, hogy indokolatlanul hosszúra sikerednek, néha akár a másfél órás műsoridőt is elérik. Rendkívül kellemes csalódás ebben az értelemben is a Misina Néptáncegyüttes október 14-ei fellépése a Baranya Vármegyei Értékfesztiválon, ahol a szokványos, tételesen bemutatott tánci hagyományokat sikerült koherens narratívába foglalni egy táncszínházi előadás keretein belül. Alig tűnt fel, hogy a műsor kicsivel több mint egy óráig tartott.

A produkciót a Petőfi 200 emlékévre készítették és az érdekes nevű Értékfesztiválon volt a premierje (zenekari és ismeretterjesztő előadások, Operettpiknik és kézműves termékek környezetében). A főszerepben Donáczi Levente kitűnően táncolta a koreográfiát és a szerep kedvéért még egy Petőfihez illő bajszot is növesztett. A felvonásokban a táncolók a soros témához kapcsolódó népdalokat énekeltek, néha felvételről szólt a darabban is szereplő Zsbán Máté hangja -- aki tökéletes választás volt, lévén végzett énektanár. Ő játszotta el Arany János karakterét is.

A prológusban a táncolók három sírhalmot alakítottak ki – a költő halála helyének kérdésességét is szemléltetve. Az előadás színei Petőfi teljes életét végigkövették a gyerekkortól és gyerekszerelmektől kezdve a különböző fellángolásokon keresztül a Szendrey Júliával kötött házasságig. Kitérnek (a János Vitézből vett idézetekkel) az Arany Jánossal kibontakozó barátságra. Terítéken a forradalom is, látjuk a Nemzeti Dal megszületését és a harcoló, majd a csatából sérülten hazatérő ifjakat. Mivel Petőfi gyermekkorát és felnőttkorát is feldolgozzák, bőven jutott szerep a gyermektáncosoknak és az idősebbeknek ugyancsak.

A Nemzeti Dal kibontakozásakor először Petőfi karaktere kezd el táncolni és tapsolni a néma csendben egy ismerős ütemre. Hozzá csatlakozott a következő ütemnél egy-két társa, majd egyre többen kezdtek rá a ritmusra. Az utolsó ütemnél a tánc ritmusára kiabálás kezdődik: „Rabok tovább nem leszünk”. Frappáns ez a csavar, ez a hozzáállást a Nemzeti Dalhoz, ugyanis a mai, élőbeszédszerű és egyértelműen írástól függő irodalom-felfogás tükrében szemlélve könnyen el tudjuk felejteni, hogy Petőfi költészete (de kiterjeszthetjük ezt akár a romantika lírájára is) mennyire erősen épít a ritmikára, a zeneiségre és hogy leginkább előadásra és szavalásra készült. A Nemzeti Dalból a darab organikusan folyik át csatajelenetbe, kreatív bottáncba.

A Misina Néptáncegyüttesnek sikerült végig fenntartania a közönség figyelmét. Az ehhez hasonló, drámai elemekkel vegyített előadások képesek lehetnek befogható keretbe helyezni megőrzendő hagyományainkat.

Írta Horváth Péter

Fotók Hámori Gábor

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Érdekes volt megfigyelni, hogy ez a végtelenül okos, sokoldalú ember bár diszkréten, de mégis keresetlen őszinteséggel beszél szakmai, közéleti és magánéleti kérdésekről egyaránt.

A PécsLIT irodalmi fesztivál egyik talán legjobban várt eseménye Nádasdy Ádám író- nyelvész Hordtam az irhámat című új könyvének bemutatója volt, ahogyan ezt a pécsi Tudásközpont nagyelőadója előtt kígyózó, döbbenetesen hosszú sor, majd a szinte teljesen megtelt terem is megerősítette.

A nagy érdeklődés ellenére a kezdeti hangulat nem sok jóval kecsegtetett, a viszonylag késői időpont, valamint a beszélgetést megelőző rendezvény komolysága miatt a közönségen nyomottság ült. Amikor azonban Nádasdy Ádám fellépett a színpadra és elfoglalta a neki odakészített széket, a belőle áradó lendület és korát meghazudtoló élénk arckifejezés hatására a hallgatóság szemében máris érdeklődés csillant. A szerző beszélgetőtársa, Szegő János lángra is tudta lobbantani a lelkesedés ezen szikráját az elsőre talán banálisnak ható, de felütésnek igen jól illő kérdésével, amely arra vonatkozott, hogy a szerző a zsemlének melyik felét vajazza meg. Ezzel nemcsak nevetésre késztette a publikumot, de mulatságos easter egg-et kínált azoknak, akik a Nádasdy-könyvbemutatót megelőző beszélgetést is meghallgatták, és annyira kitartóak voltak, hogy az esti programra is maradtak. (A szerző válasza egyébként az volt, hogy mindkettőt megkeni, de a zsemle alsó felét jobban szereti, mint a felsőt.)

A beszélgetés a továbbiakban is hasonló hangvételben zajlott. A Hordtam az irhámat tartalmazta szövegek mentén újabb és újabb, komolyabb és kevésbé komoly, Nádasdy életében jelentős témák kerültek elő, amik közül a leghétköznapibbak is igazi Nagy Sztorinak tűntek fel a szerző előadásmódjában. Mivel Nádasdy nem akármilyen műfordító is, sok szó esett arról, milyen módon szövik át az életét a különböző nyelvek. Kiderült, hogy bár jelenleg félig Angliában él és tudományos munkájában is az angol nyelvnek van jelentősebb szerepe, gyerekkorában a németet sokkal magasabb szinten beszélte. Ebben az időszakban már szerepet kapott az olasz is, amit azért használt körülötte a család, hogy ő és a többi gyerek ne értse a felnőttek beszédét, egyfajta titkos kódként, ma pedig már ő maga is bírja a nyelvet, sőt, fordításokat készít olaszról magyarra.

A nyelvekhez illeszkedve felbukkant a beszélgetés során a haza kérdése. Ennek kapcsán Nádasdy már-már intim részletekbe bocsátkozott, amikor arról beszélt, bár Magyarország a hazája, jelenleg a budapesti lakását egy bérlővel osztja meg, így otthonának semmiképpen nem nevezheti azt, hiszen az otthon az, ahol alsónadrágban járkálhat az ember. Érdekes volt megfigyelni, hogy ez a végtelenül okos, sokoldalú ember bár diszkréten, de mégis keresetlen őszinteséggel beszél szakmai, közéleti és magánéleti kérdésekről egyaránt.

A beszélgetést strukturálta, hogy egy-egy adott témakör lezárásaként a szerző felolvasott néhány bekezdést frissen megjelent könyvéből, ezzel esztétikailag is illusztrálva az elhangzottakat. Az idő lejártakor a közönség lehetőséget kapott néhány kérdésre is, amit – és ez talán a késői időpontnak tudható be – nem sokan használtak ki. Mégis elhangzott egy, bizonyos közegekben provokatívnak is tűnhető kérdés, miszerint „mit gondol a Mester a kortárs magyar irodalomról?”. A rövid, velős, de annál pc-bb válasz pedig igazán feltette a koronát a beszélgetésre, a Mester ugyanis egyszerűen csak annyit válaszolt. „Jó.”. És ezzel ki is mondta a legtökéletesebb végszót, amit egy ilyen változatos, nevetéstől zengő, intellektustól és humortól fénylő beszélgetés végén mondhatott.

Ezek után nem maradt más hátra, mint kivárni a bejáratig kígyózó dedikáló sort…

írta Virág Anna

fotók PécsLIT Fesztivál hivatalos facebook oldal, Magvető Kiadó

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A könyv elmondásuk szerint rajongásból, tiszteletadásból született, szerintük a színháztörténet régóta adós Vincze János munkásságának megörökítésével.

2023. szeptember 27-én a Művészetek és Irodalom Házában mutatták be Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva Vincze János és a Pécsi Harmadik Színház című könyvét. A könyvbemutatón jelen volt a kötet főszereplője, Vincze János és Simon István színházi menedzser, a beszélgetést pedig P. Müller Péter a Pécsi Tudományegyetem színháztörténész professzora moderálta.

A szerzők, bár nem színházi szakemberek, sok éve foglalkoznak színházzal, előadások dokumentálásával, színházi írásaik jelentek meg az általuk működtetett Iza színházban járt nevű blogon, újabban pedig az Iza & Három Nővér – minden, ami színház Facebook-oldalon lehet követni írásaikat. (2020-ban Karrier-dal címmel életrajzi kötetet írtak Vári Éváról.) A könyv elmondásuk szerint rajongásból, tiszteletadásból született, szerintük a színháztörténet régóta adós Vincze János munkásságának megörökítésével.

Kétségkívül helytörténeti és kultúrtörténeti szempontból is fontos kezdeményezés, hogy a Harmadik Színházról önálló kötet született, hiszen Vincze János színházának legfőbb feladata egyedülálló módon mindig is az volt, hogy olyan kortárs magyar drámákat vigyen színre, amelyeket máshol nem, vagy csak később mutattak be. Ebben a misszióban (ahogy a „harmadik útra” utaló név is mutatja) mindig jól megfért egymással a hivatásos és a nem professzionális színjátszás, az alternatív, de a kőszínházi léthez is sok szállal kapcsolódó működés.

P. Müller Péter a beszélgetés során először arról érdeklődött a szerzőktől, milyen módszertannal dolgoztak, hiszen a színháztörténeti kutatások örök dilemmája az, hogy milyen módon rekonstruálható egy-egy előadás csupán a felvétel birtokában vagy akár anélkül. Cseh Andrea Izabella és Farkas Éva elmondta, hogy egyrészt színházi felvételekre támaszkodtak, másrészt színházolvasói és nézői tapasztalataik révén ki tudták választani azt a néhány kritikust, akinek az észrevételeire bizalommal támaszkodhattak. Ebből arra is következtethetünk, hogy a kutatásból talán némileg szubjektív nézőpontú, ám alapos könyv születhetett.

A könyvbemutató legizgalmasabb pillanatai azok voltak, amikor Vincze János személyes történeteket osztott meg a szerzőkkel való találkozásairól, az esetleges nézeteltérésekről. Örkény István például sajnos már nem láthatta a Pisti a vérzivatarban 1980-as bemutatóját, de özvegye, Radnóti Zsuzsa elismeréssel szólt az előadásról. Legendás anekdota, hogy Spiró György 1988-ban szinte a bemutató előtt pár nappal értesült arról, hogy egy kis vidéki színház is műsorra tűzte a Csirkefejet, azt a darabot, amit nemrég 2022-ben (Bacskó Tünde főszereplésével) újra bemutattak. Vinczének aztán személyes kapcsolata alakult ki Görgey Gáborral (Komámasszony, hol a stukker?) és Szakonyi Károllyal (Adáshiba) is. E találkozások kapcsán szó esik arról is, hogy vajon mennyire szabad és illik megváltoztatni, átírni a szövegek utalásrendszerét, tartalmát, a színpadi instrukciókat vagy magát a szöveget.

Simon István elismeréssel szólt Vincze János rendezői módszeréről, szereposztást illető választásairól, politikai semlegességéről. Kiemelte a Harmadik Színház szoros együttműködését a város színészeivel, színházi műhelyeivel is. P. Müller Péter pedig személyes példákon keresztül emlékezett arra, hogy a saját pályájára és oktatói munkájára milyen hatással voltak a Harmadikban látott kortárs magyar drámák.

A Harmadik Színházra legutóbb akkor irányult országos sajtófigyelem, amikor 2023 tavaszán közösségi összefogás indult a kilátástalan anyagi helyzetbe került játszóhely megmentéséért. Ez akkor sikeresnek bizonyult, de a fenti könyv többek között arra is rávilágít, hogy nem veszíthetjük szem elől az értékeket. Nagyszerű lenne, ha nem csak a szükség és a nélkülözés adna alkalmat az odafigyelésre.

Írta Oroszlán Anikó

Fotók Iza & Három Nővér - minden, ami színház facebook oldal

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

...jól esett szembetalálkozni csak e-mailekből ismert szerkesztőinkkel, tapasztalni rajongásukat a városunk iránt, s elmesélni nekik, mi hogy van nálunk, az egyetemen, a Jelenkor vidékén meg más köreinkben.

Röviden.

És bővebben?

POSZTunk már nincs, színházaink igen, több is. Kőszínházunk, a PNSZ biztonságos takaréklángon lobog. Kiugró teljesítményüket, a Zsótér-féle Bűn és bűnhődést néhány előadás után levették. A JESZben, az egyetem színházában megszűnt az ingyenes, mindössze regisztrációhoz kötött foglalási lehetőség. A Harmadik Színház közösségi összefogásnak is köszönhetően, úgy tűnik, egy időre megmenekült – e cikk írásának másnapján mutatják be éppen a róluk szóló könyvet. Erős a színházi nevelési vonal, fel-feltűnnek iskolákhoz kötődő független társulatok.

Új kulturális fesztivál ütötte fel a fejét a városunkban: immár harmadszor rendezték meg szeptember elején a PÉCSLITet. Nem helyettesíti a POSZTot, hangzott el róla itt-ott, de… igazi fesztivál off programokkal, azaz a szélesebb közönségnek szóló közérthetőbb, színes, kicsit más kínálattal, ilyen volt a zsinagógai zsidó életek és ételek bemutatója, ilyenek a koncertek. Nem mintha a törzsprogramokra ne jött volna elég széles közönség: a záró Nádas-estre félő volt, hogy nem férünk be, előtte Grecsóra is sokan bizonyultak kíváncsinak ugyanott. A kisebb helyek többnyire ugyancsak megteltek a kortárs irodalom jelesei iránt érdeklődőkkel. Talán csak a kevésbé ismert kultúrtérben, a Belvárosi Gyermekkönyvtár Király utcai, belsőudvarról nyíló emeletén voltunk kevesen a latin-amerikai irodalmak háromütemű bemutatkozásán. Kevésbé érdekel bennünket a külföld, a külföld irodalma? Sajnálatos, hogy nem várják, hallgatják meg egymást egyes összefüggő modulok szereplői, ami konferenciákon is feltűnő. Válasz lehet erre, hogy szabad beszélgetésbe mennek át inkább valamelyik Király utcai teraszon, amiről könnyű volt meggyőződni: a Cooltour, a Nappali és a Szabadkikötő vonalán nagy eséllyel megtaláltuk a hét előadóit pécsi arcok társaságában, ami felfrissítette kissé belterjes helyi irodalmi életünket: jól esett szembetalálkozni csak e-mailekből ismert szerkesztőinkkel, tapasztalni rajongásukat a városunk iránt, s elmesélni nekik, mi hogy van nálunk, az egyetemen, a Jelenkor vidékén meg más köreinkben.

És tényleg eljött Nádas, akit tavaly (mint most mondta: 8 hónapos) covidja miatt nélkülözni kényszerültünk, s meglepően interpretálta színházi darabjai sikertelenségét: a színész a próbán beletette testét-lelkét, hajlandó volt kifordítani magát – amit az előadáson már nem mert. Grecsó tanúsította, hogy korábbi művei valóságtartalmát Morcsányi Géza javaslatára fikcióba öltöztette. Nem vagyok a felolvasások híve, de az a vers, amit Závada Péter és Turi Tímea magától felolvasott, nem enged el, folyton visszatérek hozzájuk.

Sokhangú beszélgetés folyt a Himnuszról és Petőfiről, Orbán Jolán összegyűjtötte a magyar folyóiratok szerkesztőit, akik a rendszerváltáshoz vezető időkről és a jelen helyzeteiről is meséltek – remek tablók társaságában a közép-európai irodalmi folyóiratoknak a demokratizálódásban betöltött szerepéről – a LITMAG projekt zárásaként. A poszterek idegen nyelveken is szóltak, az írásos forma alkalmas lehet a többnyelvűség áthidalására, ám az orális megnyilvánulások közvetítése a fő nyelven nem értő felé csak nem oldódik meg városunkban. Remek rendezvényeinken jellemzően magyarul beszélünk – már az is üdítő volt, amikor Deák Máté a Pécsett rezidens argentin íróval, Emilio Jurado Naónnal csak angolul, a jelenlévők értették. Meggyőződésem, hogy ennek változnia kell. Minden ötödik egyetemista nálunk külföldi, számosan jönnek még Erasmussal, s büszkék vagyunk sokfelől érkező turistáinkra. Miért hagyjuk őket fordítás nélkül? A PÉCSLIT szinte minden programján ott volt a kivetítő, ám csak a rendezvény logóját tartalmazta. Lehetett volna fordítani is rá…

Orbán Jolán maga közvetít a nyelvek közt konferenciáin. A nyárvégi, hagyományosan Pécsett megrendezett CCC: a Cross Cultural Communication-nek és encounternek is hívott, rogersi személyközi pszichológián alapuló egyhetes üléssorozat kis- és nagycsoportjaiban önként vállalkozó jó angolosok törődnek a körünkben ülő külföldiek bevonásával hangosan követve, összefoglalva logikai-lélektani egységenként, amiről folyik a szó.

Kortárs irodalmunk nagyjait megmutatni akarván külföldi, főként erasmusos diákjaimnak jobb híján én foglaltam össze írásban végig (minden fotón a telefonomból üzenek nekik) az éppen elhangzó gondolatok kulcsszavait. Szélesebb körben kellene gondoskodnunk erről, gondolniuk a szervezőknek arra, hogy nemcsak magunk közt vagyunk. A külföldieknek ne csak látványos, zenés-táncos alkalmakat rendezzünk; a múzeumok éjszakája-szerű unikális, barangoló-nézelődő-résztvevő programok, a különféle egyetemi és pécsi napok, a Pécsi Tanuló Város Fesztivál most, a fényfestés több alkalommal, a nemzetközi bemutatkozó estek kiválóak, de mellettük az elhangzó szó, az irodalom, nyilvános beszélgetéseink váljanak lehetőleg érthetővé, követhetővé számukra is.

Sok a program, sokféle és változatos, de a kisebb szervezetek nem feltétlenül tudják hírül adni, mivel jelentkeznek. Hozzám is eljutott valamilyen csatornán meghívó egy Afrika-estre, amit később már nem tudtam visszakeresni. Emlékezve, hogy aznap este hatkor a Nappaliban lesz a rendezvény, rájuk találtam. A Közel Afrikához alapítvány zenés, táncos estben végződő programján kitűnő előadást hallhatott a maroknyi közönség egy ókori állapotban saját írásbeliség nélkül élő közösségről Maliban meg az afrikai nők helyzetéről, ami nem homogén, és a csiklókimetszés brutális gyakorlata ellen folyó, általuk is segített mozgalomról, amit támogatni lehetett szépséges helyi textilek vásárlásával.

Megszaporodtak az Alumni-találkozók (az orosz szaké, a Leőwey Világtalálkozó), s a könyvklubok városszerte. Előkelő helyet foglal el az utóbbiak közt a Pécsi Könyvklub, amit hol online, hol a zsidó hitközség dísztermében tartanak. Augusztusi íróvendégük, Tompa Andrea személyesen jött el, aki ebben a szezonban többször visszatér városunkba; a PÉCSLIT után még egy középiskolai tanulmányi verseny alanyaként. A zsinagógában a vele való beszélgetés óta rövid imával indulnak a kulturális programok. Befogadó hely ez városunk közepén, ahol szívesen rendeznek partnerszervezetekkel változatos eseményeket, ha van valamelyest zsidó vonatkozásuk. Online könyvklubuk igényes, zártkörű. A szerzővel szakértő beszélget, a tagok pedig valódi olvasók. Az aktuális mű, sőt életmű ismeretében hosszan, igényes szólnak hozzá, kérdeznek és vallanak személyes téttel, s dolgozzák fel mindeközben az irodalom oldásával a feldolgozhatatlant: tragikus családi múltjukat.

írta Gilbert Edit
fotók PECSLIT.hu és PECSMA.hu

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Családtag, testvér sem lehet közelebb, mint az, akire műszakról műszakra az életét bízza a bányász.

Határátlépés volt, (sajnos) azt kell mondanom. A 21. században városunk, Pécs, ami – lássuk be – elsősorban a bányának köszönheti felemelkedését, évtizedek óta emlékszik, mégis hagyja külvárosi tájsebekként úgy-ahogy beforrni az aknákat, fejtéseket, tárókat. És így tesznek a lakói is. A helytörténetet nem először bolygató Oberon társulat már önmagában azzal, hogy a Jószerencsét! darabot egy bezárt táróban, majd végül egy vasasi elhagyott bányacsarnokban tartotta (augusztus utolsó és szeptember első napján), felszínre hozta a múltat és összeszénporozta vele a jelen arcát.

Még sosem jártam a vasasi bányaüzemben. Az idejutás kalandjáról, a helyszín újrahasznosítási lehetőségeiről, a múlt eseményeinek találgatásairól beszélgetnek a kalandvágyó egybegyűltek, míg a sötét tovább nem mélyül. Ahogy bevonultunk az ecetfákkal körbenőtt épületbe, az egykori bányászok árnyai – a játszók – néznek le ránk megvetően.

A csarnok lyukacsosra tört üvegtábláin csillanó fény, az évek óta halmozódó por szaga teszi még érdekesebbé a termet. Aztán bevonul a társulat! A közösen énekelt bányászinduló ereje mindig lenyűgöző – beugranak a tanévnyitók a pécsszabolcsi általánosban – és a zene (Eklics Dániel) végig velünk is marad: ismerős, de távolról érkezett romantikus dalocskák, bennünk az élet törékenységének és szépségeinek képei. Eddig még sosem figyeltem oda a szövegükre.

A prológus ügyesen körbeácsolja a jelképes bánya száját: nem történeti pontosságra, de nem pusztán fikcióra számíthatunk. Bányászok visszaemlékezésein alapuló életképek villannak majd fel.
De ereszkedjünk le a mélybe.
Az alaphelyzet egy újonc bányász befogadása a brigádba, és az ő életén keresztül a bányászlét bemutatása. Horrorfilmeken edződött lelkem már az első alászálláskor megremegett, de amikor Ferit (Arató Máté) maga alá temeti a bánya, és a (szerencsére) melletteragadt Binyó (Agócs Andor) sztorizni kezd arról, milyen balesetek voltak, ki hogyan élt túl, már komolyan fáztam. Tudtam volna ezeknél a történeteknél még cifrábbakat is mondani, mégis az elmondottak a tűréshatáromat súrolták. (Egyébként Feriét is.) Lacika (Martos Kende) megmentése is ehhez hasonló élmény. Tartottam attól, hogy lesz a brigádból, aki meghal, és a kezdetektől az apa helyett apai szerepet vivő Mátyásra (Tatai Gergő) tippeltem.

Ákli Krisztiánnak sikerült rövid időn belül érzékeltetnie, mennyire egymásra voltak utalva ezek az emberek. Családtag, testvér sem lehet közelebb, mint az, akire műszakról műszakra az életét bízza a bányász. Azt hiszem, ez a bajtársiasság az, amit nehezen lehet a koszorús-szavalós megemlékezéseken átadni. Olyan erős kötelék ez, ami a halálon túl is tart. A föld felett maradt családtagok is – bár az életveszélynek tudatában voltak – az összetartásnak már csak a jólfésült változatát tudták megélni. Eklektikus nőalakokat vonultat fel a darab az örömlánytól a fásult feleségen át a fiatalasszonyig (Martos Hanga). És ott volt „az Erzsi” (Gál Éva), a bányásznő – eszembe is jut a pontos megnevezés az 1890-es évekből: „bányaművelési napszámosnő”. Kemény világ ez, bármelyik női szerepben.

Poros-mocskos-zajos és erőt próbáló volt a munka is – nagyon érzékletes, ahogyan a játszók méterről méterre haladtak előre a bányában, ékelték a falakat, ha kellett másztak és nyomakodtak előre, egyúttal kiváló koreográfiát valósítva meg az állványok (mint funkcionális és elemelt látványelemek) mozgatásával, csapkodásával, újrahasznosításával. Közben észrevétlen elrepül száz év a fejünk felett, a hatvanas-hetvenes évek kocsmakultúráját is megidézve. Az életképekben újabb és újabb zsánerek villannak: György Zoltán Dávid egyik pillanatról a másikra vált brigádtagból nyugdíjas bányásszá, meggyőző köhögőrohamokkal és sztoikus történeteivel egy olyan alakot idézve meg, aki Uránváros minden egyes kocsmájában jelen volt. Lőrincz Sándor briliáns Cseh Tamásként, szinte meg sem lepett, ahogy berobbant a színbe. A jutalomosztó moderátorán, Évikén (Gál Éva) hangosan röhögtem.Közben egy denevér tesz tiszteletkört a fejünk fölött.

A darabot a bányamester (Inhof László) kíséri végig: makulátlan egyenruhájában feszíti a darabot és löki tovább, a végén pedig hirtelen sújt le: bezár a bánya. És most mihez kezdjünk? – lebeg a kérdés a játszók és a ma nézői feje fölött is.

Csavaros a szöveg: sikerült megtartani az egyensúlyt a túl fiatal, teljesen laikus és a vájtfülű, a bányászhagyományt alaposan ismerő idősebb közönség háttértudása között. Magam talán éppen a kettő között vagyok, a memóriámban gyutacsok robbantak: emlékeket és kérdéseket hozva a felszínre.

Kopp. Kopp. Kopp.

Mihez kezdhetünk ezzel az örökséggel? Hogyan lehet tisztességben megtartani úgy, hogy lassan az utolsó egykori mecseki bányászok meséltek? Mit tehetünk, hogy ne csak mese maradjon ez, hanem át is érezzük?
Kezdetnek szerintem talán lehetne még több Jószerencsét! előadás.

írta Harka Éva

fotók Érdi Róbert

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

...bizonyos emberekre érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk, míg másokra kevésbé, de az általuk elkövetett bűnökre feltétlenül.

Műhelytitkokról, emberi és szakmai kapcsolatokról, prózapoétikai megoldásokról és számos további izgalmas kérdésről esett szó Tompa Andrea Sokszor nem halunk meg című új regényének bemutatóján. A rendezvényt a Pécsi Zsidó Hitközség dísztermében tartották augusztus 7-én, a Pécsi Zsidó Szabadegyetem elnevezésű program keretében. A szerzővel V. Gilbert Edit, a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék oktatója beszélgetett.

A kötetbemutatót rendhagyó módon (a helyszín és a rendezvény jellegéből adódóan) közös ima előzte meg, amelyen a közönség soraiból is bárki részt vehetett akár aktívan, akár hallgatóságként. Az esemény így már megkezdése előtt sajátos – ám a tárgyalt kötet világától nem idegen – hangulattal telítődött. Gilbert Edit a beszélgetést az írónő bemutatásával, műveinek méltatásával vezette be, utalva arra, hogy bár Tompa Andrea viszonylag rövid ideje aktív szépíróként, mégis joggal sorolhatjuk a kortárs magyar prózairodalom legjelentősebb alkotói közé. Első kérdése mégsem valamely műre vagy szűken értett alkotótevékenységére, hanem – mintegy rögtön közelebb hozva a szerzőt a helyszínen lévő népes közönséghez – egy kifejezetten Pécs és azon belül is a helyi zsidó közösség számára fontos személyre vonatkozott: a hat évvel ezelőtt elhunyt Stark Andráshoz fűződő viszonyáról kérdezte a szerzőt. Tompa elmondta, hogy először Stark vette fel vele a kapcsolatot és invitálta beszélgetésre a Fejtől s lábtól apropóján, amit egyrészt megtisztelőnek érzett, másrészt kezdetben megilletődött a neves pszichiáter érdeklődése miatt. A meghívásból aztán évekig tartó izgalmas párbeszéd alakult ki kettőjük között, amely (Stark halálával) épp a hit kérdésénél akadt el.

Részben a fentiek nyomán merült fel, hogy a korábbi alkotásaiban alaposan feltárt szakterületek képviselői (rózsakertészek, balneológusok, sebészek) felfedezték-e a regényeit. Az író elárulta, hogy orvosok például aktívan érdeklődtek – ugyancsak – a 2013-as mű iránt, majd tréfásan hozzátette: alighanem többen is vannak, mint a rózsanemesítők. Elmondása szerint e munkája különösen orvostörténeti szempontból volt érdekes a szakma képviselői számára. E gondolatkört tovább szőve a moderátor az iránt érdeklődött, hogyan képes Tompa a rá jellemző alapossággal feltárni az említett szakterületeket, különösen a történelmi korszakokkal együtt, amelyekben megelevenednek. A szerző elmondta, hogy olykor önmaga számára sem tisztázható okokból, de nagy élvezettel ássa bele magát a regényeiben megjelenített foglalkozások rejtelmeibe. Az e tudományterületekben jártas olvasók, illetve a velük történő esetleges konfrontáció kapcsán merült fel továbbá a kérdés: íróként hogyan viseli a kritikát. A szerző beismerte, hogy meg kellett tanulnia kezelni a bírálatokat és – ha lehet – felhasználni azok építő, jogos problémafelvetéseit, hiszen mint mondta, a recepció mindig csak a következő regény alakulására lehet hatással.

A beszélgetőpartnerek több, szűkebben szakmai (narrációs, stilisztikai, prózapoétikai) kérdést is érintettek. A referencialitás-fikcionalitás problémáját feszegetve Gilbert arról faggatta az írót, mi alapján dönti el, hogy bizonyos (egykor valóban élt személyeket megjelenítő) karakterei a valódi nevükön szerepeljenek vagy fiktív nevet kapjanak. Tompa elárulta, hogy mivel prózái reális világokban, valós történelmi időkben és helyeken játszódnak az ismert és történetileg fontos személyek esetében nem merül fel benne a fikcionalizálás lehetősége. Ugyanakkor előfordult már, hogy valamely karaktere az alkotói folyamat során annyira eltávolodott eredeti modelljétől, hogy szükségét érezte a név megváltoztatásának. A nevek kapcsán kiemelte az emlékezet fontosságát is: azt, hogy bizonyos emberekre érdemes emlékeznünk és emlékeztetnünk, míg másokra kevésbé, de az általuk elkövetett bűnökre feltétlenül.

Az esemény végéhez közeledve Gilbert Edit problémafelvető kérdést is szegezett az írónőnek. Észrevétele szerint a Sokszor nem halunk meg olvasását megnehezítheti, hogy gyakran eldönthetetlen, éppen ki beszél. A szerző jogosnak látta a felvetést, ugyanakkor – mint elmondta – okkal választotta ezt az elbeszélői stratégiát. Az új regényben – különösen az első, Megérkezés című részben – azért elválaszthatatlanok a megszólalói hangok, mert olyan szeretetközösséget próbált ábrázolni, ahol (különösen az ekkor még kisgyermekkorú főszereplő perspektívájából) jelentéktelen a megszólaló kiléte, és amelyben az egyes szereplők mondatai akár szabadon felcserélhetők.

Végül – mintegy keretezve is a diskurzust – az írónő számára fontos másik pécsi személyről, szerkesztőjéről, Nagy Boglárkáról beszélgettek a felek. Tompa hangsúlyozta, hogy egy regény mindig több ember közös munkájának eredménye, szerkesztőjének pedig különösen hálás, hiszen nélküle nem lennének ugyanazok a regényei.

A beszélgetés zárásaként az író felolvasott új könyvéből, majd a közönségnek is lehetősége nyílt a kérdezésre. A hallgatóság többek között a mű erdélyi visszhangjáról, a művekben megjelenített korszakok megidézési stratégiáiról, illetve a Sokszor nem halunk meg ajánlásáról kérdezte a szerzőt. A jelenlévők számára valószínűleg az utóbbira érkező válasz a legemlékezetesebb. A mű Rubin Mihály emlékének szól, aki – mint a szerző elmondta – egyrészt egy a vészkorszak idején elpusztított számtalan gyermek közül, másrészt olyan gyermek, akihez személyes szálak is fűzik, ám mára egyetlen élő ember sem emlékezhet rá, sőt egészen a közelmúltig a nevét sem ismerték. Hozzátette, ha az áldozatok nevét sem sikerül megőrizni, azzal a bűnösök szándéka teljesedik be. Tompa Andrea tehát ezt a módját választotta a név megőrzésének, amelynek egyébként különös jelentősége van a zsidó hagyományban.

A közel kétórásra nyúló, egyszerre szórakoztató és szakmailag izgalmas beszélgetés ezzel meglehetősen személyes zárlatot kapott. A rendezvény után a szerző dedikálta új könyvét. Hosszú sor kígyózott aláírásért.

Írta: Csondor Soma
Fotók: Mitzki Erzsébet

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

...a maguk műfajában kifejezetten erős, pályájuk elején tartó zenészeknek lehettünk a fültanúi.

Az Apolló moziban egy április végi péntek estén sikerült összehoznia két zenekarnak egy visszafogott szeánszot. A szereplők ugyan radikálisan különböző stílusból érkeznek: a vendégelőadóként jegyzett Fegyverneki Levente a trip hop műfajában alkot, míg Boebeck – születési nevén Andl-Beck Boróka – inkább a Cigarettes After Sex enyhén pörgősebb változatát viszi színpadra. Nem is a műfaji kötelékek fűzik össze az alkotókat, hanem inkább a tény, hogy mindketten előadói karrierjüknek viszonylag az elején tartanak: Levente 2017 óta tevékenykedik, azóta megjelent egy-két kislemeze és single-je; a nagylemezen jelen pillanatban dolgozik, ehhez kiadót keres. Boe-nak ez volt a lemezbemutató koncertje, a lemezt édesapja, Beck Zoli és nagybátyja, Beck Zaza által üzemeltetett zajzajzaj stúdióban vette fel. Látszott is, hogy még nem nagyot ment zenészekről van itt szó: az Apolló mozi nagytermét nagyjából kétharmadig-háromnegyedig sikerült feltölteni hallgatókkal. További kapcsolódási pont még a kifejezetten erős személyesség, a szövegek ugyanis az alkotók legmélyebb lelki rétegeibe engednek bepillantani.

kép forrása: https://www.facebook.com/Fegyverneky.Levente.Music

Leventét először két évvel ezelőtt egy balatoni tehetségkutatón hallottam. Maga a rendezvény elsősorban rockzenei volt, ahol főleg pop-, punk- és rockzenekarok léptek fel. Fegyverneki Leventére egy közepesen hosszú ebédszünet után került sor és engem teljesen váratlanul ért: vérprofi előadóművész állt a színpadon egyedül egy midi kontrollerrel, félmoduláris analóg szintetizátorral és egy mikrofonnal. A műsor, amit hozott, versenybe kelhetett volna akár a nemzetközi színtéren alkotó művészekkel. Levente a trip-hop műfajában alkot. A Massive Attack nevű brit zenekar bizonyos elektronikusabb hangszerelésű albumai (elsősorban a 1000th Window) felől rendkívül erős hatást lehet érezni stílusára. Az Apolló moziban ki is lehetett hallani egyik legfőbb erősségét (a moziban felállított sztereórendszeren ugyanis minden apró keverési nüansz kijön) – igazán tisztán szóló koncert élményében lehetett részünk, hasonlatosan a pár évvel ezelőtti, ugyanitt megrendezett Zagar műsorához. A legkülönfélébb panelési trükkök ugyanúgy kijöttek, mint a búgó basszusok vagy a torz háttéreffektek, Levente hangja pedig attól függetlenül, hogy erősen élt effektekkel (visszhangokkal, torzításokkal, modulációkkal) teljes mértékben érthető maradt. Ez utóbbi azért is szerencsés, mivel a szövegek ugyan angol nyelven szólalnak meg és sűrű képi világgal rendelkeznek, mély érzelmi világba engednek bepillantani.

Zavaró volt némileg, hogy a visszhang kissé kevésnek tűnt a kísérőhangszereken, ami azonban betudható annak, hogy az Apolló mozi terme rendkívül steril, így mindenféle visszaverődést elnyel, amire előre Levente sem lehetett felkészülve. A koncert egyetlen igazi kivetnivalójának rendkívüli rövidségét éreztem: harminc perc után adta át a terepet a fő attrakciónak.

kép forrása: https://www.facebook.com/boebeckmusic

Boebeck zenei pályája ugyan már egy ideje kibontakozó félben – édesapjával több szereplése is volt már –, saját zenekarát viszont csak nemrégiben indította teljes bedobással. A koncertben egy négytagú zenekar segítette, azonban az első és utolsó dalokat egyedül adta elő zongorával kísérve magát. Egy visszafogott, érzékeny lány belső világa bontakozhatott ki egyszerű, ámde erős képi világú szövegeken és gyönyörű, tiszta zongorameneteken keresztül a hallgatók előtt a színpadon. Az általam leghatásosabbnak tartott magyar dalszövegíró lánya angolul énekelt, amitől a csupán magyarul értő hallgatóság kissé elidegenítve érezhette magát. Később csatlakoztak hozzá a zenekar további tagjai: egy gitáros, egy basszusgitáros és egy dobos. A dalok rendkívül átgondoltak szerkezetileg és stilisztikailag is, Boe pedig kiválóan bánt a hangjával. Hangszíne ugyan nagyon markáns és nem feltétlenül fog mindenkinek tetszeni, de hangterjedelme kifejezetten széles, amit ügyesen és pontosan kezel; az alacsony regiszterekben visszafogott, a magasabbakban szívbemarkoló intenzitással képes énekelni. Társai is rendkívül tisztán és profin játszottak, technikai bakikat nem lehetett kihallani. Egyetlen fenntartásom velük kapcsolatban a hangosításra vonatkozik, ami nem feltétlenül sikerült a legjobban: bizonyos halkabb hangvételű dalok nagyon jól szóltak, viszont később a gitár egyre inkább háttérbe szorult; a hangosabb daloknál szinte nem is hallottam ki a játékot. Ez két dolognak is betudható: Boe erőteljes hangjának, illetve hogy a gitáron a visszafogottabb és erősebb daloknál is valószínűleg ugyanaz volt a visszhang, s ez pszichoakusztikai szempontból is háttérbe szorította a hangszert, amit valószínűleg a zongora és Boe hangja is kellően maszkolt. Mindezektől függetlenül a maguk műfajában kifejezetten erős, pályájuk elején tartó zenészeknek lehettünk a fültanúi.

A két előadó ugyan tényleg nagyon élesen különböző stílusokból érkezik, azonban mindkettőt kifejezetten tudom ajánlani a műfajok kedvelőinek: trip-hop esetében Fegyverneki Leventét, a halk, érzelmes alter-pop esetében Boebecket.

Írta: Horváth K. Péter

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Kamaszoknak jövőkép, célok feltérképezését, játékos problémamegoldást, családi kötelékek erősítését, önismeret fejlesztését megcélzó játékok.

Benyitok a terembe, velem szemben gyönyörű kék szempár kukucskál ki az asztal alól. A legkisebb résztvevő nincs még egyéves. Szétnézek, különböző korosztálybeliek ülnek körben az aulában, sőt nemzetiségi korlátok sincsenek, több nyelven zajlik a társalgás. A játék tényleg nem ismer határokat.

Örömmel nyugtázom ezt a sokszínűséget, melyhez nagymértékben hozzájárul, hogy a kipróbálható társasjátékok változatosak, széles skálán mozognak, minden korosztályt lekötnek. Vannak kicsiknek készült, mesékre épülő, érzelmi kifejezőkészséget, empátiát, vágyak késleltetését, kitartást, éntudatosságot fejlesztő társasok. Kamaszoknak jövőkép, célok feltérképezését, játékos problémamegoldást, családi kötelékek erősítését, önismeret fejlesztését megcélzó játékok. Angolul zajlik a Kortárs Világirodalmi Kutatócsoport részvételével kifejlesztett European Destinies – Identities in Between című konfliktuskezelő, műveltségi szerepjáték, amely alatt belehelyezkedhetünk különböző irodalmi és filmes karakterek világába, megismerkedhetünk európai sebzett sorsú, traumatizált emberekkel, az ő szemszögükön keresztül figyelve, átszűrve, felvonultatva a lehetséges érvelési stratégiákat. Kipróbálhatjuk a magyar nyelvű, a Kultúra-Identitás-Történelem Interdiszciplináris Kutatócsoport által létrehozott ormánsági Rólunk szól című személyes és lokális identitást fejlesztő pedagógiai társasjátékot.

A rendezvényen három meghívott előadó is megosztja tapasztalatait az érdeklődőkkel. Harrach Ágnes műfordító, tolmács, nyelvkönyvíró, nyelvtanár az idei potsdami Spielmarktról számol be (ahol korábban a fenti, PTE-n kifejlesztett társasjátékok is megfordultak), a játék pedagógiában használatos módszereiről, a játékos nyelvtanulásról beszél. Czirják Erika meseterapeuta, fejlesztőpedagógus, író a mesealkotási módszereit ismerteti, amit gyakorlatba is átfordít, míg Dávid Veronika gitártanár, óvodapedagógus a játékos zenetanulás módszereiből hoz egy kis ízelítőt, pillanatok alatt megmozgatva és jókedvre derítve a köréje gyűlt társaságot.

Az asztaloknál játékmesterek, moderátorok segítenek a játékok szabályainak megértésében, a kérdések tisztázásában, ők látnak el tanácsokkal a játék menetét illetően.

Hogy mennyire igaz a „Többet megtudhatsz másokról egy óra játékkal, mint egy év beszélgetés alattˮ platóni mondat, amelyet az esemény plakátján olvashatunk, akkor jövök rá, amikor felállok a játékasztal mellől, és a mindaddig teljesen ismeretlen emberekkel erőltetettség nélkül, meghitt hangulatban folytatjuk a beszélgetést.

Társadalmi játék a művészettel
helye: Koltai Dénes Aula, PTE
ideje: 2023.03.31.

Írta: Rancz Edit
Fotók: Nagy Niké Anna és a szerző

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Tisztelt Követőink, ez első bejelentkezésünk a rövidesen elinduló 3. évadunk elé, amelyben pécsi kulturális, közéleti, tudományos, civil eseményekről is tudósítunk. A karantén megszűnésével blogunk címe immár a kritikai távolságra – s egyben a lokális közelségre utal. Első szövegünk máris párbeszédbe lép az ugyanazon napon nyílt Tolvaly Ernő festészeti díj köré szervezett kiállítással is. A szöveg és a szerkesztők párbeszéde bevonzotta ugyanis a pécsi festőhallgatók képeit Orbán Jolán kiterjesztett sétája nyomán.

Gilbert Edit előszava

A barangolás során valóban létrejöttek azok a bizonyos párbeszédek: a legérdekesebb diskurzusnak az alkotók közöttit találom a befogadókon át.

Párbeszédek: alkotó és művészetkedvelő között? Vagy alkotó és alkotás között? Esetleg az alkotók között? Ezért a többes szám – e séta mindhárom kérdésre igennel felelt. 

Négy pécsi női képzőművész februárban nyílt kiállításait barangolhatta be március 8-án a 17 órától induló sétához csatlakozó. A Művészetek és Irodalom Házában kezdődő eseményen minden (női) vendégnek tulipánnal kedveskedtek. (Furcsa megtapasztalás volt résztvevőként virágot kapni – az alkotó helyett.) A célközönség inkább a nők voltak, s ezzel függhet össze, hogy sok kisgyerek is végig járta az útvonalat. Ez először üdítően hatott, azonban ahogy egyre jobban fáradtak, úgy egyre fárasztóbbak is lettek; az előadókat kihangosítás híján amúgy is csak nehezen lehetett hallani – egy idő után telefonról nézett mese és fogócska-bújócska zajai uralták el a terepet.  

A séta tehát a Martyn Ferenc Galériában vette kezdetét, ahol Burkus Judit és Vercz Szilvia kiállítása volt látható Tabula rasa (azaz új kezdet vagy tiszta lap) címen. Az elnevezés a papírra mint anyagra is utal: a kiállított plasztikák többsége ebből készült. Mindemellett elmondásuk szerint mindketten egy „újrakezdés” folyamatában hozták létre műveiket, a papír is ezt jelenti számukra. A legtöbb kiállított plasztika hajtogatással, vágással készült. Találkozhattunk sok izgalmas és elgondolkodtató megoldással, a papírból készült erdőt ábrázoló plasztika mindazonáltal kissé visszásnak tűnt: a természet nagyságának, erejének kifejezése közepette így védjük a fákat? 

A második megállóhelyen, az Ancora Galériában Kanics Dorottya, Nagy Sarolta és Nemes Zsuzsa festőművészek állítottak ki. A cím – Nem alszom, de álmos vagyok – Zsuzsa kislányától ered: ő mondta ezt egy sétájuk alkalmával. Az alkotókat összeköti a közös egyetem, amint a nőiség, az anyaság is (a galéria honlapján megtalálhatók az erről szóló beszámolók). Különböző technikákkal készültek a rokon alkotások: Dorottya akril-vászon képei élénk színekből, néha hímzőfonálból, és mind szabálytalan, íves formájúak; Sarolta lenyomatokat gyűjtött frottázs technikával vászonra; Zsuzsa módszere pedig a képi mesélés.

A Pécsi Galériában Palatinus Dóra Lehetséges Jelen című kiállításán eleinte meglepődtem, hogy a kiállított művekhez sem alcímet, sem írásos kommentárt nem tett hozzá, ám az alkotó magyarázata és bravúros vezetése meggyőzött, hogy a (fő)cím lefedi/összefoglalja összes kreációját. Előadása után (amit elég nehezen lehetett hallani a fenti okokból) érthetővé vált a fölvázolt elképzelés. A tér berendezése a külsőből befelé haladt a saját terep, az otthon felé. A legtöbb kiállított plasztika biztonsági korlátokból készült az idő múlását funkcióváltásokkal bemutatva. A lebontott és épülő épületekről készült képek érdekes kérdést vetettek föl: vajon a haladáshoz bontani kell? Dóra szerint a formák átírása létszükséglet. 

Végül a Civil Közösségek Házában fejeztük be a sétát. Varga Rita kiállítása, a Kertem, Alany és oltás finisszázs is volt egyben. Technikája a színes textilfestés; e képekre boxoló vagy szumós nők fotóit tette. (Egy másik rendezvény miatt a központi terembe csak kívülről tudtak belesni az időközben megfogyatkozott látogatók.) 

A barangolás során valóban létrejöttek azok a bizonyos párbeszédek: a legérdekesebb diskurzusnak az alkotók közöttit találom a befogadókon át. (Sajnos az az ígéret nem teljesült, miszerint egymás műveit mutatnák be.) Az esemény úgy hirdette magát, hogy „nem homogén anyagról van szó, ugyanis a műfajok érdekes sokféleségével találkozhatunk.” Valóban: más-más típusú galériák álltak össze egy olyan beszélgetésre, amely végigvezeti a résztvevőt a tiszta lappal indító, reményteljes kezdettől, az alkotói fázisokon át (ahol hiába vagyunk fáradtak, mégsem aludhatunk) egy lehetséges jelenig, amely megengedi az alany és oltás, avagy a kert és a kertész utópisztikus együttélését. 

Fotók: Orbán Jolán, Molnár Viola, Gilbert Edit

írta Gadó Virág 

technikai szerkesztő: Horváth Péter

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A leírás szerint nem látható egyszerre sehonnan az összes kő.

Újabb hosszú utazás a szuperexpresszen: Kumamotóból Oszakáig. Az ottani magyar tanszék vezetőjével vacsorázom. Hét éve jól ismerjük egymást, barátsággal fogad, mint mindig. Mesélek neki a kínai és az itteni élményeimről, a tanításról, a kínai diákokról. Elismeréssel bólint a meglátogatott helyszínek hallatán, jókat kacag a táncos sztorikon, majd irodalmi kérdések kerülnek szóba. Nádast is fordít, egy-egy szöveghely értelmezésében többször voltam segítségére. Jó kedélyű hölgy, remek hangulatban telik az este. Megkérdezi, mi a tervem még. Elmondom, hogy a szomszédos Kiotóban tennék újra egy sétát, ahol már volt szerencsém lakni hat évvel korábban.

Bambuszerdő, Arasijama

Egyfajta nosztalgia ez. Minden ízében ismerős, de megunhatatlan helyek. Az arasijamai bambuszerdőről talán mindenki látott fotót, az Egy gésa emlékirataiban is feltűnt egy pillanatra. Varázslatos helyszín. A Rjóandzsi templom kőkertje szintén a mozik sztárja, szerepelt például a Tokiói tortúrában. A leírás szerint nem látható egyszerre sehonnan az összes kő. Kivételes szerencsét jelent, ha ez valakinek mégis sikerül. Az idegenvezető persze megmutatja, ahonnan ez lehetséges, így aztán a folyton érkező iskolás csapatok kórusban számolják a köveket. Ez állandó program, tehát ha valaki szeretné megtanulni az alapszámokat japánul, itt kiváló alkalom kínálkozik erre. Elmélyedésre, szemlélődésre éppen ezért nem – egy-egy lopott pillanat adódhat csak, amikor két iskolás csoport között lélegzetvételnyi csend telepedik az öreg kövek közé.

A Rjóandzsi híres kőkertjének részlete és az elmaradhatatlan diáksereg, Kiotó

Sétálok egyet a Kamogava partján. A „Kacsa folyó” meglehetősen széles folyócska, mélysége alapján meg inkább patak. Biciklizésre is alkalmas földút szegélyezi mindkét oldalt. Az út mellett, a töltésszerű, füves emelkedő fölött pedig kilométereken át idős, kopár fák húzódnak most télen, amelyek tavasszal egészen más képet mutatnak. Lassan kibomlanak a szirmok, és a kellemesebb idő beálltával díszbe öltözik ez a sétány. Cseresznyefák. Alattuk vidám társaságok telepednek le piknikezni, a földúton egy-egy biciklis vagy mindenféle korosztályú futó halad el. Főleg estefelé több zenészpalánta is gyakorol, itt a legkevésbé zavaró mások számára. Később a cseresznyefák alatti sövény borul díszbe, ami nem fagyal, nem is bukszus, hanem rododendron. Rózsaszín ez is. Itt fönn, az úttesttel párhuzamosan kerékpárút húzódik, mely követi a folyót. Hidak és vasútállomások jelzik, hol is tartunk, de a vasút nem rontja el ezt a nyugodt környezetet: a föld alatt robog.

Utolsó nap délelőtt. Oszaka. Az utazás szükségképpen keretes szerkezetű, repülőgéppel érkezik és távozik is az ember innen, az én utam ezen belül egy másik keretet is kapott. Ugyanazzal a táncos társasággal találkozom, tehát már ismerősként fogadnak. A mulatságot megelőző workshopot a kizomba műfajban egyik legismertebb francia tanár tartja. Ráadásul délelőtt zajlik az egész, így szinte végig részt tudok venni, és innen egyenesen indulok majd a reptérre. Ebben a föld alatti bárban már táncoltam pár éve, otthonos érzés. A csapatban kiszúr egy német lány, akivel angol-német-japán keverék nyelven beszéljük meg, hogy milyen kicsi a világ: most például azért, mert az oktató kiszúrja rajtam a magyar tánciskolás pólót, amelynek vezető tanárnőjével ő maga is tanított már együtt.

A Kitano Tanmangu templomnál, Kiotó

Elperegnek az órák és a buli percei is, lassan indulnom kell. Átöltözöm a kinti téli időjárásnak megfelelően, összeszedem a motyómat, majd a még táncolók között kifelé indulok. Elfog az elszakadás, a vége nyomorúságos érzése. Már az előtérbe nyíló ajtónál tartok, amikor átsietve a tömegen megszólít valaki, a maestro mosolygó japán partnernője, aki az első nap tánceseményét tartotta. Nem éppen japános szokás, de megölel, ez a gesztus kísér el a már felszállópályán gördülő gépemig.

Írta: Dominka Ede Harald.

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Nem mintha nem tudnék eltölteni egy napot, hetet, hónapot, évet, életet ebben a városban, de most nincs rá keret.

Nagyon távolinak, elérhetetlennek, valószerűtlennek tűnt Kjúsú belsejében ez az esztétikummal, szentséggel és fantáziával átszellemült erdő, most mégis átsétálok sintó kapuja alatt, fölérek a szentélyhez, melyben aztán semmi cicoma nincs, nem akar égbe törő lenni, nem is kísérel meg versenyezni a körülötte magasodó fákkal.

A cseppet sem hivalkodó Kamisikimi Kumanoimaszu templom

Följebb is lehet menni, ahol egy nagy sziklát vájtak ki azt szemléltetve: az igazán nehezen elérhető célok is elérhetőek. Átjutva a kivájt óriás kőkapun tátongó szakadék fogad. Azt sugallja, hogy ha megvalósítottuk, amit annyira akartunk, azon az úton túl már nincs semmi? Innen egy kanyarral, ahogy a földút is vezet, más célok felé indulhatunk.

A legnehezebben elérhető célok is megvalósíthatók – erre emlékeztet ez a kivájt szikla a Kamisikimi Kumanoimaszu templom fölött

Délután közepén járt az idő, amikor visszaértem a kumamotói vasútállomáshoz. A külföldi turista igyekszik hatékonyan kihasználni az idejét, hisz kevés áll rendelkezésre belőle: bérletes lévén felpattantam az első sinkanszenre, hogy teljesíteni tudjam B tervemet aznapra, azaz még valamit láthatok Kagosimából is. Ez már Kjúsú vége, innentől az okinavai szigetvilág következik. Nem mintha nem tudnék eltölteni egy napot, hetet, hónapot, évet, életet ebben a városban, de most nincs rá keret. Csak látni szeretném a híres aktív vulkánt, a Szakuradzsimát. Egy parkból bámulom, ahogy ontja magából a füstöt, szembesülhetek az élő föld mélyéből előtörő erővel. A japánoknak ez jóval közelebbi élmény, a legendákban élő óriásharcsa randalírozásának köszönhetik a rendszeresen földrengéseket, olykor cunamit. A parkba kilátogatók ügyet sem vetnek a füstokádó hegyre, a helyi gyerekeknek inkább én jelentem a látnivalót, az érdekességet, odafutkosnak szemügyre venni. Lassan beesteledik, némiképp én is hozzászoktam a látványhoz, így az üzletek, kis éttermek árkádjai felé veszem az irányt.

A füstfelhőt eregető Szakuradzsima. A helyiek rá se hederítenek, Kagosima

Olvastam a kagosimai rámenről, amit érdemes (volt) megkóstolni. Veszek néhány helyi édességet és egy pólót. A szuvenírek között ezt az egyet kedvelem, póló mindig kell, s amíg hordható, emlékeztet a helyre. A vonaton a kalauz mellém guggol, ahogy szokás, majd elkéri utazásra jogosító okmányomat. Rutinosan előkapom bérletemet, melyet kissé kínos arckifejezéssel fogad és halkan közli, hogy az erre a járatra sajnos nem érvényes. Igaza van: halmozottan kialvatlanul és a látnivalóktól kóválygó fejjel most egy pillanatra nem használtam az eszem, hát rögtön pórul is jártam. Büntetést ugyan nem kell fizetni ebben a korrekt világban, ám a jegy húszezer forintomba kerül, a sinkanszen még a japánoknak is drága szórakozás.

Kissé sokkos állapotomban emlékeztetem magam előzetes költségkalkulációm egy tételére: nem várt, biztonsági utazási költség: húszezer forint. Kipipálva.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Hajlott, megviselt öregemberként görnyedt elé a rakás, a fiúcska szórakozottan meghajolt, mint a fényes páncélú lovag, mikor tiszteletét teszi a király előtt. Ekkor pillantotta meg, hogy vékony, száraz virágcsokor nyugodott a régi kút lábánál. A gondolatok hirtelenjében úgy megrohamozták, hogy csaknem belefájdult a feje is. Egyszeriben eszébe ötlött egy régi történet, a felismeréstől pedig még a csontos hátát is kiverte a hideg veríték.

Nejc Košir fotója

Gyula bácsi fiókjába nyúlva biztosan találnál egy megsárgult levelet, aminek rongyos lapjairól félig már lekopott a tinta. Széleit rojtosra cakkozta az idő vasfoga, mégis olyan becsben tartotta évekig, mintha maga a Szent Grál kuporgott volna az öregszagú rejtek mélyén.

Gyula bácsi – vagy ahogy már előző tanmesénkben ismeretes volt, Gyuszika – befejezte a hatodik osztályt. Bizonyítványa nem volt épp a legszebb, édesanyja azonban büszkén újságolta mindenkinek, hogy legidősebb fiából akár még diplomás bányamérnök is lehet, olyan szép eredményeket ért el számtanból. Ha mérnök nem is, okleveles svindler joggal válhatott volna Gyuszikából, mivelhogy ügyesebben puskázott, mint azóta is bárki. Aki mer, az nyer – nyugtázta örömittasan a fiú, mikor megtudta, jutalomból meglátogathatja Ernő barátját a szomszéd faluban. A fiú pár nappal azelőtt levelet küldött neki, amiben részletesen beszámolt arról, hogy nemrég csikója született Gyuszika kedvenc pej kancájának. Tudvalevő ugyanis, Ernő édesapja lovakkal kereskedett akkoriban. Szebb jutalmat gyermeki szív nem is kívánhatott volna. A következő nyirkos reggel – némi élelemmel felszerelkezve – neki is látott az útnak. Ernőék Kazsoknádason laktak, ami épp egy órányira volt csak Gyuszika lakhelyétől, ha az erdőn átvágva indult útnak az ember. Történetünk nem is kezdődhetne máshol, mint a Dennai-erdő határában. A magas fák keretezte kedves, erdei út csalogatta Gyuszikát, holott édesanyja szigorúan tiltotta a rengetegtől. Meg is eskette, hogy bármi történjék, el ne hagyja a biztonságos köves utat. Mit van mit tenni, a lelkes gyermeki szív zsarnokként uralkodik az ész felett, mikor olyan kövér mókusokat látni az avarban, mint egy kismalac. Keringtek ugyan rémhírek hatalmas, emberevő farkasokról, akik a bozótban várva lestek fiatal áldozatukra, a fiú azonban már nem hitt a dajkamesékben, tudta, csak a kisebbek elriasztása végett mondtak nagyot az öregek. Ahogy lépdelt a kavicsos, poros úton, egyszeriben szürkés, mohával benőtt kőrakás emelkedett ki a zöldellő rengetegből. Magányosan strázsált a széles földút mellett, apró, lécekből kirakott félteteje megtépázva, félszegen óvta feneketlen gyomrát a mostoha időjárástól. Egy kút – gondolta Gyuszika, és közelebb sétált. Hajlott, megviselt öregemberként görnyedt elé a rakás, a fiúcska szórakozottan meghajolt, mint a fényes páncélú lovag, mikor tiszteletét teszi a király előtt. Ekkor pillantotta meg, hogy vékony, száraz virágcsokor nyugodott a régi kút lábánál. A gondolatok hirtelenjében úgy megrohamozták, hogy csaknem belefájdult a feje is. Egyszeriben eszébe ötlött egy régi történet, a felismeréstől pedig még a csontos hátát is kiverte a hideg veríték.

Filipe Delgado fotója

De hiszen ez a summás lány kútja! Gyuszika apja előszeretettel ijesztgette kisebb gyerekeit a felakasztott ember vagy éppen a summás lány történetével. A fiú ezeken mindig jókat kacarászott, a kút előtt állva azonban minden szó fenyegetőn visszhangzott a fülében. Érkezett néhány zsellér a faluba sok évvel azelőtt, köztük volt egy fiatal lány is, akit csak summás lányként emlegettek a falubeliek az eset után. A földeken dolgozva megismerte a környék hírhedt szoknyavadászát, aki fényes esküvő ígéretével tőrbe csalta a hiszékeny szerelmest. Hamar összetört a summás lány szíve, aki bánatában felvette anyja esküvői ruháját, és a Dennai-erdőbe vonult. Csendes magányba burkolta magát, elhullajtott még néhány könnycseppet, majd beleugrott a kútba. A szelleme azóta is a kósza utazók nyomába szegődik, hogy magával rántsa őket a mélybe. Gyuszika ugyan már felnőttként tekintett magára, gyomra mégis kellemetlenül motoszkálni kezdett, ahogy lassan a rozoga kút fölé hajolt. A kiszáradt, mély üreg sötéten ásított felé, a summás lánynak azonban se híre, se hamva nem volt. Még hogy szellem, egy frászt – horkantott Gyuszika, és megszaporázta lépteit Ernőék felé, hiszen nem akarta egy olcsó rémhistória miatt megváratni kedves barátját – egyáltalán nem arról volt szó, hogy félt volna. A két fiú egy órával később kiáltozva üdvözölte egymást, azután megfáradt férfiemberhez méltóan szalonnát és kenyeret majszolva heveredtek le Ernőék diófája alá. Csakhamar elszálltak Gyuszika fejéből a kellemetlen gondolatok, és férfiúi méltóságát megőrizve azért mégiscsak átadta magát a gyermeki örömöknek. Hihetetlenül élvezte az Ernőéknél töltött időt. Megnézték a lovakat, aztán csúzlival meghajtották a szomszéd macskáját, majd tüzet raktak a búzatábla mellett, hogy krumplit süssenek. Utóbbi rémesen meggondolatlan tettet Gyula bácsi a mai napig bánja. Az idő hamar elrepült, Gyuszika egyszeriben azon kapta magát, hogy kiürült a baromfiudvar. Ha viszont a tyúkok is aludni térnek, akkor meg kell szaporáznia a lépteit hazafelé, mielőtt magára vonná édesanyja haragját. Hiába, a fakanál ugyanúgy csattan a számtanból eredményes tanulók hátán is. Gyuszika megköszönte a vendéglátást, fél lábbal azonban már az erdő széle felé masírozott. Az idő relatív – mondogatta állandóan tanítója, a Garas, ő pedig végre megértette. Miféle boszorkányság, hogy bárhová siet az ember, egy óra röpke pillanatként illan el? E gondolat egészen mélyen befészkelte magát Gyuszika fejébe. Olyan mélyen, hogy elhatározta, hazaérvén papírra veti magvas gondolatait, és olyan nagy megmondó emberek közé emelkedik majd, mint a Garas tanár úr (leendő kollégája iránt érzett tiszteletből biggyesztette innentől a tanár urat az öreg neve mögé). A telihold jóságosan hajolt a fiú fölé, fényes arcával utat mutatott még az erdőben is. Az ágak hangosan ropogtak Gyuszika talpa alatt, ahogy átszelte a rengeteget. Már éppen megörült volna a diktált iramnak, mikor furcsa, halovány emberalak képe villant felé a vaskos fatörzsek között. Magas, karcsú test nyújtózkodott a fák koronája felé, mintha még inkább fürdőzni szeretett volna a holdfényben. Gyuszika bizalmatlanul méregette az idegent, tekintete azonban lassan a mellette görnyedő, sötét halomra terelődött. A kút. Újra itt van a kút. De hiszen…

Chandrakanth Elancheran fotója

Gyuszika ereiben meghűlt a vér, amikor feltámadt a szél, az alak pedig alig észrevehetően ringatózni kezdett. Mintha halk, suttogó hangot is hallott volna a kút felől. Gyere, gyere, gyere! A fiúval hirtelen megfordult a világ, a fülében doboló vér olyan elviselhetetlenül hangos lett, hogy a susogó lombkorona zaját is elnyomta. Több sem kellett Gyuszikának, úgy lőtt ki a sűrűből, akár egy versenyló, meg sem állt Kazsoknádas határáig. Amikor a fák már csak kedves, régi ismerősként integettek felé a távolból, akkor bírt megálljt parancsolni ernyedt végtagjainak. Az anyja keservit, mégiscsak igaz volna, hogy lúdvérc lakik az erdőben? Hogy a mennydörgős isten csapjon bele, ő akkor sem fogja többé betenni a lábát oda, hogyha a fene fenét eszik is! A pokolba az öregekkel, a pokolba a summás lánnyal, a pokolba még Garassal is! – Gyuszika gondolatai olyan sebesen cikáztak a fiú fejében, hogy hirtelen azt sem vette észre, lábai már a biztonságos, jól megszokott kövesen repítik hazafelé. Az óra elütötte a tízet, amikor Gyuszika belépett a szülői ház küszöbén. Dühös édesanyja macskaugrással előtte termett, és jól begyakorolt taktusait már olvasni is kezdte felelőtlen fia fejére. Gyuszika nem szólt semmit, mély hallgatásba burkolózva vonta ki magát az események sebes sodrásából. Nem vallott a kísértetről, sem arról, hogy a halál jeges karmai nemrég még a tarkóját karistolták. Aznap elhatározta, titkának őrzője csupán egyetlen ember lehet széles e világon.

Ernő mellkasában szétáradt a szeretet, amikor Gyuszika macskakaparását olvasta a diófa alatt. A summás lányról szóló történet mélyen megindította a fiút, igaz, Gyuszika némiképp kiszínezte a történetet, és nem részletezte azt, hogy úgy rohant át az erdőn, mint egy vadló. Ernő gyorsan tollat ragadott, majd első gondolata helyett inkább mást írt a füzetből kitépett papírra. Méltatta barátját hihetetlen bátorsága miatt, és biztosította róla, titka vele együtt fog a sírba szállni. Ernő bácsi tartotta a szavát, két éve már, hogy testét a titokkal együtt elnyelte a fekete föld. Sosem árulta el Gyula bácsinak, hogy ő is találkozott már a summás lánnyal egy teliholdas éjszakán. Azzal sem szégyenítette meg sosem barátját, hogy akkor éjjel Gyuszika nem láthatott mást, mint a kút mellett strázsáló, öreg nyírfa törzsét, ahogy fehéren fürdőzött a telihold fényében.

Írta: Németh Eszter

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Ismerik a magyar lángost. Azt mondják, nagyon finom, csak sajnos hizlal. És érdeklődnek, hová megyek másnap. Kamisikimi Kumanoimaszu – válaszolok, nem ismerik, képről sem.

Előkerült a jegyárusító bácsika, aki már látott külföldit, mégis kissé elcsodálkozik a szemerkélő januári esőben belépő idegenen, aki az egész területen egyedül járkál. De még sincs teljesen magára hagyva, mert ez az „ötszáz” Buddha-tanítvány szobrainak lakhelye. A sétány egy lejtős szikla tövében kanyarog, melynek kis mélyedéseiben ülnek ezek a megvilágosodást kereső alakok. Ki közelebb, ki távolabb már a bokrok közül sejlik ki. Némi ismerkedés után kissé fölélénkül az eső, behúzódok a mellettük tátongó Reigando barlang tövébe, ahol nem ér a víz. Itt írta a közismert kardforgató Mijamoto Muszasi Az öt elem könyvét, amely ma is népszerű. Igaz, a kétkardos harcművészet fortélyait ismernünk mostanság nem annyira jelent praktikus tudást, ám a küzdés megtanulása, helyes kivitelezése annál inkább.

A japánok számára is az egyik legvarázslatosabb hely, Kamisikimi Kumanoimaszu-templom, Kumamoto közelében

Maradt némi időm, ezért a kijárattól a másik irányba sétálok, amerre a susogó bambuszok hívogatnak. Kihalt parkolót pillantok meg néhány kanyar után, ahol az előbbi mester méretes szobra húzódik meg. Egy akkor érkező autóból kipattanó fürge alak kongat a szobor előtt lógó kötéllel, ahogy az a sintó templomoknál szokás, eldarálja a leggyorsabb imát, amelynek valaha tanúja voltam, majd elviharzik. Fontos tárgyaláshoz kérhetett támogatást.

Az ötszáz Buddha-tanítvány a hegyoldalban. Az Ungazendzsi története a 14. század közepén kezdődött, Kumamoto

A sétányon följebb lépkedve korlátokkal elkerített szobányi helyre érek, a távolban meglátom a hullámzó tengert. Mellette a bambuszerdő lombjában hasonló hullámok vándorolnak a hegy oldalában. Muszasi szobra mellett egy italautomata, itt a világ végén, hálás érzés önt el érte Japán iránt – nem először, különösen hogy meleg teát is ad a zimankós kilátóhelyen didergőnek. Néhány percet maradok, mielőtt visszafelé veszem az irányt igyekezve nem elszalasztani szokásos egyetlen esélyemet. (Voltam már hasonló helyzetben, a semmi közepén kétségekkel telve várva buszomat, ami ha nem jön, fogalmam sincs, mit csinálok. Ahogy azonban négy éve a Japán-tenger partján a sötétedés határán, úgy most is pontosan bukkan fel a kanyarban a remélt jármű).

Szállásomra érve két recepciós hölgy egymás szavába vágva kérdezget, hol jártam most, egyáltalán honnan jöttem, hogy kerülök Kjúsúra. Hogyhogy Kínában dolgozom. Ismerik a magyar lángost. Azt mondják, nagyon finom, csak sajnos hizlal. És érdeklődnek, hová megyek másnap. Kamisikimi Kumanoimaszu – válaszolok, nem ismerik, képről sem. Az egyiknek dereng valami. Ide a legbonyolultabb eljutni, ez a legmacerásabb vállalkozásom. Az utolsó buszom előtti várakozás alatt kis térképet kapok a célpontomról; az eligazító munkatárs lerajzolja, hogy jutok el oda a buszmegállóból. Veszek egy képeslapot, amin helyi festő ábrázolásában látom meg úti célomat. Erős indítás.

Mijamoto Muszasi - Unganzendzsi Templom

Végre beáll a buszom, a buszsofőr sem csodálkozik kevésbé. Mint kiderül, a másfél órás úton egyedül leszek az utasa, hiába a sok buszmegálló, sehol senki. Ő is beszélget velem, közbetoldva folyton: „most piros a lámpa, elnézést a megvárakoztatásért”, „balra kanyarodunk” , „elindulunk a buszmegállóból”. Megérkezem. Követve a kapott térkép utasításait hamar megtalálom a bejáratot. Sintó kapu. Ahogy az ilyen templomok előtt, itt is kezet kell/lehet/illik mosni. Nem vonz a hideg víz, a rituálé most igen. Égbe törő szugifenyők mindenütt, kétoldalt kőlámpásokkal szegélyezett lépcsős út vezet fölfelé. A célegyenesbe érek, amely a szentélyhez vezet – feltárul az ismerős kép anyukám egykori képeslapjáról. A Hotarubi no Mori e, vagyis A szentjánosbogarak fényének erdejébe-anime készítőjét nem véletlenül ihlette meg a hely.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Megjártuk ezek szerint a poklokat, a lassan beszüremlő fényből tudom, hogy megúsztuk, ismét örülhetünk a világosságnak.

Reggel a kollégiumi tömegszállásra emlékeztető emeleteságy-tengerből gyorsan kipattanva indulok megnézni a legnagyobb fából készült Buddha-szobrot. Január végi eső csepereg a szilvavirágokra a templom udvarán. A Buddha félig leeresztett szemhéjakkal, ölében nyugtatott kezekkel ábrázolt alakja fogad. Egy ideig álldogálok vele szemben, amikor megszólít a felvigyázó, hogy nézzem meg a bodhiszattvák szobrait is, mert, igaz, kisebbek, de jóval régebbiek is.

Ötvenes nő imádkozik az egyik előtt. Hallgatom fél füllel e számomra egzotikus intonációt. Felém fordul, megkérdezi, voltam-e már a szobor alatt. Nem, nem tudtam, hogy be lehet menni. A lidérces fényben démonszerű, alvilági lények sandítanak ránk a falfestményekről.

Szilvavirág az esőben, Fukuoka

Minden képen a felső és az alsó világ jelenetei szerepelnek. Belépünk egy ajtón, bent koromsötét fogad. Közvetlenül a szobor alatt haladunk egy keskeny folyosón, melynek közepén megállít. Van itt a falon egy fémkarika, mint az ősi kapukon a kopogtató, ami a két világ közötti határt jelképezi. Megjártuk ezek szerint a poklokat, a lassan beszüremlő fényből tudom, hogy megúsztuk, ismét örülhetünk a világosságnak. Vezetőm még mindig nem akar megszabadulni tőlem. Kérdezget, ki vagyok, honnan jöttem, mit csinálok itt. Kiderül, hogy még tervezem Kiotó meglátogatását is, amire kiböki: ő odavalósi. Feljegyzi a telefonszámát és az e-mail-címét. Írok is neki, de beigazolódik a sejtésem, férfiként lennék érdekes számára, ám nem viszonoztam az érdeklődését.

Őt nem látogatom meg, de az éppen Kiotóból ide száműzött Michizane – avagy Tendzsin: a tanulás istenének templomát, a Dazaifu Tenmangut igen, amely a vizsgára készülő diákok kedvelt zarándokhelyévé vált; itt imádkoznak a sikeres megmérettetésért. Örülök, hogy az én vállamat most nem nyomják ilyen terhek. Ezzel a higgadt érzéssel bóklászok a szilvavirágokkal szegélyezett hidacskákon a templom kertjében a teljesség érzésével. Néhány nap múlva ugyanis a Michizanénak szentelt Kitano Tenmangu templomot is meglátogatom majd Kiotóban, ahol ugyancsak az istenség kedvenc virágai, a szilvavirágok nyílnak.

A Dazaifu Tenmangu és az imádkozó diákok, Fukuoka

Este a szállásomon nézem a lecsorgó esőt a hagyományos építésű apró házak tetőcserepein és tervezek. Reggel is eseget, de éppannyira nem zavar, mint Gilt az Éjfélkor Párizsban című filmben, sőt. A Nanzoin templom 41 méter hosszú fekvő Buddhája a legnagyobb bronz szobor a maga nemében. A bambuszerdő előtt könyököl, fejét tenyerén nyugtatja, szeme csukva. a túlvilágra készül. Számítanak a télen ide zarándokló hívekre és turistákra, ezért a szobor előtti tágas tér túloldalán üveges melegedőt alakítottak ki, ahonnan szárazon lehet szemlélni a halálba készülő megvilágosodottat. Ahogy máshol, itt is akad társaságom. Ezúttal két ifjú érdeklődik, honnan érkeztem. Megszoktam, hogy angolul szólítanak meg, amire rendszerint japánul válaszolok, de mint kiderült, nem értették, mivel – hirtelen észre sem vettem – ők is külföldiek, Koreából érkeztek. Tudják, hol van Budapest, sőt a Margit hidat is ismerik. Ránézek a 300 tonnás alakra, majd újra rájuk. Nagyon szomorú eset történt ott, sajnálom a szerencsétlenül járt turistákat, akiket valószínűleg láttam is előző este a buszukban. Nekik is előadtam, mi járatban vagyok.

Másnap ismét korán kelek, vár Kumamoto. A szállásom a pályaudvar közvetlen közelében van. Ahogy eddig, épp csak megszabadulok a hátizsákomtól, valahogy megtalálom a megfelelő buszt, amely tekergős utakon, apró falvak közt visz az Unganzendzsi templom közelébe.

A legnagyobb fekvő bronz Buddha-szobor, Nanzoin-templom, Fukuoka

Japánban a frekventált helyeken mindent feltüntetnek, itt azonban a Buddha háta mögött semmilyen információ sincs. Két út közül választhattam. Ha elrontom, a célomat is elszalaszthatom, mert ezeken a távoli helyeken nem jár ötpercenként a busz. Egyetlen esélyem van, ha vissza is szeretnék jutni. Három-négy ház áll a közelben, teljes a csend, de az egyik udvarában szöszmötölésre leszek figyelmes, egy idősebb asszony szorgoskodik. Távolról odaszólok már, nehogy a közelében keltsek ijedelmet.

Eligazított, megköszöntem és elindultam az óriásbambuszos földúton, mely narancsligetben folytatódott itt-ott zsebkendőnyi rizsfölddel váltakozva. Jellegzetes formába összegyűjtött rizsszalma jelezte a gondos gazdák keze munkáját. A magaslat tetejére érve tudtam, megérkeztem.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A következő megállóról mind a hangosbeszélő (amely persze tökéletesen érthető), mind a kiírás egyértelműen és időben tájékoztat, nem kell a sötétben silabizálni, mint otthon, hogy hol lehetünk.

Tokióban nem csodálkoznak a magamfajta amerikain – igen, a külföldit amerikainak nézik. Táncosként valaki kíváncsi, más tart a külfölditől. Miután túljutottam a kíváncsi körökön, én is felkértem valakit. Kissé hezitálva bólintott, talán bátorságot vagy kedvet gyűjtött közben. Az első reakciók ugyanolyanok voltak vele, mint máshol, ha ismeretlennel táncolok: a kezdeti idegenkedő hozzáállás után fölenged. A szokásos négy szám után megköszöntem a táncot, ő azonban nem akart elengedni. Jól van, még belefér egy kicsi, de aztán mennem kell, korai kelést tervezek. A zenénket féltékenyen lekeverték, jött a pörgős salsa meg a metróm.

Hagyományos díszben

Elbúcsúztam a várostól, irány a déli nagy sziget, Kjúsú. A japán szupervonat átrohan a kilométereken. Hosszú a szerelvény, sűrűn jár, a kalauz mellém guggol, úgy beszél hozzám, hogy ne érezzek kellemetlenséget, amikor fölnézek rá. Pincérektől láttam még hasonló viselkedést. A vasúti kocsi végébe érve a kalauz szembe fordulva meghajol, majd hátrálva távozik. Amikor hazaérek Magyarországra, az első kalauz egy jól irányzott rúgással a helyére billenti a vagonajtót – na de egyelőre itt vagyok ebben a suhanó csodában, amelynek nemcsak ovális ablakai emlékeztetnek repülőgépre, hanem az ott felszolgáló hölgyekhez hasonló kínálgat itt is a kocsikájáról. Ha nem tőle, akkor az előtérben automatából is vehetünk üdítőt, teát, kávét.

A szuperexpressz belülről

Az ajtók maguktól nyílnak ki előttünk. A mosdó is olyasmi, mint egy repülőgépen, illetve van egy külön piszoárhelyiség. Kis ablaka az ajtaján nem a kukkolásra szolgál, hanem hogy aki szintén igénybe venné, tudhassa: még várnia kell. A mosdón kívül külön kézmosó nagy tükörrel, meg még egy nagy tükrös tollászkodó hely. A következő megállóról mind a hangosbeszélő (amely persze tökéletesen érthető), mind a kiírás egyértelműen és időben tájékoztat, nem kell a sötétben silabizálni, mint otthon, hogy hol lehetünk.

A Szenszódzsi Tokió egyik legrégebbi buddhista temploma

Vajon mennyiben változtak a helyszínek, amelyeket először azokról képeslapokról ismertem meg, amiket anyukám kapott Japánból 1957-ben Kjúsúról. Első állomásom Fukuoka csendes, vidékies városa. Kihalt utcában fogad alig némi fénnyel a szállásom. Kicsit aggódom, nyitva van-e, a recepciós azonban a helyén és már nyomja is a kezembe a formanyomtatványt. A két nagy hálóteremből az egyik üres, a másikban egy ágy foglalt az enyémen kívül. Hallgatag fiatal medve a szobatársam. Kicsit bizalmatlan vagyok. Eligazítást kapok a cipőszekrény és a benti papucsok használatáról, a belépőkódról, eztán megkeresem az első rámenes éttermet. Itt kissé más, igen finom ez a tésztaleves. Adatlapon lehet bejelölni, mit szeretnék extraként. Igazán maga lehet az ember: oldalfallal kerítik el egymástól a vendégeket, és a kiszolgálónak is csupán kis részleteit látom: roló alól nyúl ki a keze a kitöltött papírért, majd kisvártatva ugyanitt adja ki a valóban ízletes levest. Ez még nem a koronavírus miatti óvatoskodás jele, habár lassan erre is jó lehet, hisz éppen ezekben a napokban jelentek meg az első esetek Japánban. Mintha versenyt futnék a vírussal. Ide menekültem a kínai lezárások elől, most pedig már a hazautat tervezem.

A Szenszódzsi ötszintes pagodája

Már előzetesen leveleztem az egyetlen kis latin klubbal valamilyen tánclehetőségről. Nincs túl élénk táncélet errefelé, de egy maroknyi társaság azért lelkesen eljár e mini helyre, ahol a tulajdonos házaspár barátian fogad, az első üdítőre meghívnak, és amennyire tudunk, elbeszélgetünk. A feleség kolumbiai és egy pár hónapos csöppséget cipel a karján. Az érkezésem miatt külön tánceseményt hoztak létre a Facebookon, ahol magyar vendégtáncosként tüntettek fel, el is jöttek néhányan kíváncsian. A japán táncosok egy latin helyen kint hagyják tartózkodó japánságukat – olyan barátkozók, társalgók lesznek, mint egy vidéki latin a bizalmasabb fajtából.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

...a recepciós elmondása szerint akad itt egy saját onszen is, megkeresem. Japán módra letusolok, ahogy kell, meztelenül beereszkedem a melegvizes medencébe. Első éjszaka kissé megfáztam, most gőzben a fejem. Mennyire más is tud lenni egy nap itt, mint az otthoniak.

Este kizombaparti lesz. Keresem a helyet, ami sosem egyszerű Japánban. Segítséget kérek, mint rendesen. A segítségem is bizonytalan, lehet, hogy kissé illuminált. Fekete ajtónálló igazít végül el. Nagy nehezen bejutok a bárba, ahol a tanári páron kívül három pár csetlik-botlik. A középkorú japán hölgyek lelkesen fogadnak. Jót táncolok egy bolgár lánnyal, a japán tanárnővel is lejtek, a hátamon érzem a bárpultnál iszogató férje tekintetét.

Kezd kikristályosodni ennek az utamnak a tanulsága: nézhetem a dolgokat innen is, onnan is. Ha úgy akarom, ez a parti félresikerült, ám a másik oldal ugyanúgy valóságos: kedves és/vagy ügyes partnerekkel táncoltam, szerettem a zenét, a hely hangulatos. És hát táncoltam Tokióban. Ebben a tudatban térek vissza újabb szállásomra, ahol a becsekkoláskor a háttérben szóló magyar zenére leszek figyelmes. Mint kiderül, ez a magyar szám a kedvence a recepciósnak, én meg elmondom neki, miről szól. „Ketten mindent átírhatnánk, te vagy a fény. Maradj itt, hogy lássak veled a sötétben!” – énekli Manuel. A recepciós hölgy elpirul.

Amalia, a tokiói tánctanárnő

Új hálótermem hasonlít a korábbiakra, de nem fából van minden. Lerakom a motyómat. Kalandos napom végén még elég éber vagyok: a recepciós elmondása szerint akad itt egy saját onszen is, megkeresem. Japán módra letusolok, ahogy kell, meztelenül beereszkedem a melegvizes medencébe. Első éjszaka kissé megfáztam, most gőzben a fejem. Mennyire más is tud lenni egy nap itt, mint az otthoniak. Átgondolom az eddigieket Japánban, végül az egész félévemet mérlegelem, amit Kínában töltöttem, aztán az összes japán utamat, sőt az egész életemet, a szépet, a jót, a rosszat, a csalódásokat és a hiányt. Reggel nekivágok a városnak. Kissé sznob kiállítóhelyre megyek, de a képek tetszenek. Hatalmas tradicionális kertje van a múzeumnak. Nagy várakozásokkal indulok tovább a Hokusai Múzeumhoz. Belépve a pénztároslány rákérdez: megfelelnek-e nekem a reprodukciók. Milyen reprodukciók? – kérdezek vissza értetlenül. Hát – kezdi szánakozó kifejezéssel –, sajnos, most restaurálják az eredeti képeket, és addig csak ezeket lehet megnézni.

Hálóterem Tokióban

Érdekel? – kérdi újra. Nem – mondom –, ilyet otthon is tudok nézni Békéscsabán, nem kell Tokióig eljönnöm hozzá. Felderült arccal közli erre, hogy jöjjek vissza jövő héten, akkorra készen lesznek. Holnap lesz itt az utolsó napom – lombozom le mindkettőnket. – Akkor mit csináljunk? – teszi föl a költői kérdést. – Én szeppukut – hozom zavarba, amin kínosan nevet. Elbúcsúzunk egymástól, csalódottan távozom.

Az Edó múzeumban viszont sok mindent látok: szamurájpáncélt, festményeket, százötven éves szobabelsőt, gyaloghintót. Kissé kifáradok, beesteledik, nyakamba veszem a belvárost, ahol kivilágított célom szembeötlik azonnal. A Tokió-torony piros és fehér nemzeti színben pompázik. A Sky Tree kb. kétszer ekkora, közel érve a toronyhoz mégis különlegesebb érzéseim lesznek – egy sokéves fotó miatt. Önreklám: photoshoppolt kép készült rólam, amikor begyűjtöttem a nyelvvizsgáimat, rögtön utána a három diplomámat meg még más papírokat, amik így együtt egész magas torony építésére szolgálhattak alapanyagul. A háttérben a két nyelvre utalva a két híres torony magasodott: az Eiffel- és a Tokió-torony. Vágyak kivetülése is volt ez akkor.

A Tokió-torony

Eszembe jutott ez Párizsban, amikor a torony második szintjéről nézegettem az alattam elterülő mesebeli várost. Néhány év múlva pedig, ahogy közelítek ennek kevésbé esztétikus másához, azt érzem, hosszú út végén vagyok, a célokat, amiket akartam, elértem, és hogy létezik jutalom. Még aznap este elmegyek itt egy táncos estre, kis latin kocsmába egy sintó templom tőszomszédságába. Latin a tulaj, tisztára mintha az Ó utcában járnék a Barrio Latinóban. Ott is táncoltam már japánnal, nem csak itt fogok.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Igen, ez is nagy Buddha, olyannyira, hogy a legnagyobb. Nem régi, nincs ilyen értelemben kultikus jelentősége, de az idősebbek is meghajolnak a hatalmas állványzatra szerelt panelek előtt, azaz szerintük is jelen van Buddha szelleme.

Hamarosan feltűnik a kivilágított Tokyo Skytree, amely a maga 634 méterével a világ legnagyobb tornya. Végigfut rajtam a tövében, honnan jöttem, Békéscsabáról, ahol a tízemeletes panelház számít magasnak, majd egyetemistaként a lakatlan húszemeletes házat bámultam Pécsen, hogy az milyen hatalmas, majd az ugyanekkora lakott házakat Szolnokon, végül a már igazán magas Eiffel-tornyot Párizsban.

Tokiói utcarészlet, háttérben a 634 méter magas Tokyo Skytree

Bemegyek egy nonstop kis szupermarketbe, amiből szerencsére rengeteg van Japánban, rendkívül komfortossá teszik itt az életemet. Az otthoniakban péksüteményt tudok venni, ami liszt, cukor, zsír, só, itt viszont előrecsomagolt készételeket, amit mindjárt be is tesznek a mikróba, s bent vagy kint elfogyaszthatom. A makizusival: feltekert szusival vagy az onyigirivel: töltelékkel kapható rizsszendviccsel sétálgatni is lehet. Ezek kicsomagolása önálló művészet, amire az első ide vezető utamon tanított meg egy japán, miután Frankfurtban őt sodorta a véletlen a szomszéd ülésre. Tőle tudom, az algapapír nem szalvéta, tessék azt is megenni.

Visszatérek lassan a szállásomra. Beérek a hálóterembe, ahol a szűk folyosó mindkét oldalán faszínű, óriási beépített szekrényre emlékeztet a berendezés. Zuhany után felmászom a felső polcra, elhúzom a függönyt s két négyzetméteres birodalmamban álomba merülök. Másnap a magasságok bűvöletében indulok a várostól északra fekvő vidékies kisvárosba, Usikuba, ahova, mivel különleges hely, nyilván sűrű a buszközlekedés. Nem egészen, de legalább még némi melegített készétellel kiülök egy parkba élvezni a januári napsugarakat. Elhaladva a hűségéről híres japán kutya, Hachikó itteni szobra mellett egy utcányira vagyok (a buszmenetrend hiányossága miatt adódott) átmeneti célom, az európai stílusú kastély felé a város közepén, aminek története mérsékelten érdekes; Denbe Kamiya a 19. század végén küldte el fogadott fiát Bordeaux-ba kitanulni a borászatot, amit az eredményesen teljesített is, erről tanúskodnak a kiállított tárgyak, fényképek s a kétszintes borpince.

Szállás a szekrényben, Tokió

Lassan indulhatok végre a buszomhoz, de kicsit elkeveredtem. Van előnye annak, ha nincs netem, többet kommunikálok így a helyi emberekkel. Válogatni éppen nem tudok, mert nemigen látok gyalogosokat, ám közeledik egy kisbabás fiatal nő. A néhány hónapos japán bébi életében én lehetek az első külföldi, sőt európai arc, könnyen lehet, hogy magyart itt többet nem is fog látni. Alaposan megnéz mindenesetre magának. A hölgy szintén az állomásra tart, ezért együtt megyünk. Megkérdezi, ahogy mások is: mi járatban Japánban. Elmondom a szokásos választ: szeretem a kultúrájukat, jelenleg pedig daibucu (vagyis nagy Buddha-túrán) vagyok.

Érdeklődik, nekem van-e gyerekem, feleségem, elmondom neki, hogy nincs. Odaérünk az állomásra, elköszönünk egymástól, bent áll a busz, végre felszállhatok. Ki van számolva az időm, mert a visszafelé járatokkal sem kényeztetik el az embert, de ekkor még nem tudom, mennyire így lesz. Az utolsó egy kilométeren újra és újra felbukkan, amiért jöttem, végül megérkezve azonnal a visszafelé induló buszt vadászom a menetrenden. Jó két órám van, nincs is több busz, ez elég lesz nekem, csak oda kell figyelnem, nehogy lekéssem.

A 120 méter magas Buddha, Usiku

Igen, ez is nagy Buddha, olyannyira, hogy a legnagyobb. Nem régi, nincs ilyen értelemben kultikus jelentősége, de az idősebbek is meghajolnak a hatalmas állványzatra szerelt panelek előtt, azaz szerintük is jelen van Buddha szelleme. Megnyugszom, hogy valóban jó helyen vagyok. Nem győzöm csodálni magasságát. A 120 méter éppen a háromszorosa a NewYork-i szabadságszobornak. Melléképzelem a szegedi dómot, amelynek keresztjei épp csak csiklandoznák a Buddha mellkasát. Belépek a szoborba, ahol kiállítások vannak többek között az építés folyamatát dokumentáló képekkel. Lift visz fel több állomáson át. Elhagyva a lábakat és a beleket a mellkasánál ér véget a látogató útja, réseken lehet kikukucskálni a messzeségbe.

Leírhatatlan a Buddhában lenni. (Igaz, a kamakurai szobor belsejében is voltam, abban azért volt különös érzésem, mert az a leghíresebb.) Még megveszem a kötelező emléktárgyat, olyant, aminek súlya, kiterjedése sem lehet, legjobb tehát egy vászonra nyomtatott szoborábrázolás.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Míg a legtöbben csak a kötelező szelfi erejéig maradnak a szobornál, én kitartóan nézegetem, és azon gondolkodom, hogy eléggé megtaláltam-e önmagamat, pont azon az ösvényen járok-e, mint amelyen a leginkább járnom kell.

Másnap reggel északkelet felé veszem az irányt, a közeli Takaoka városában szeretném meglátogatni utam második nagy Buddháját. Ahogy az előzőt, ezt sem nagy kihívás megtalálnom, közel van az állomáshoz. Fiatalos, bajszos legény ez a Buddha, aki egy zsebkendőnyi parkban ül lótuszvirágában. Ugyanazt a higgadtságot érzem, mint Kobéban. Azt a fajtát, amivel egy életre kiegyeznék, és amely azt a lelkiállapotot biztosíthatná számomra; vélhetően a legjobb döntéseket lehetne meghozni általa.

Nagy Buddha Takaokában

Visszatérek Kanazavába, s máris átszállok, ismét Oszaka felé: a sinkanszen útvonala irányít. Már ismerős szállásomon alszom egyet, a reggel újra vonaton ér. Minden állomásom e nagy utazásomon egyfajta csúcspont, a következő is, ahová tartok. Kamakurában végig Kavasze Haszui festménye jár az eszemben, amikor meglátom a leghíresebb japán nagy Buddha-szobrot. Csöpörög az eső, álldogálok a Kínában vásárolt esernyőm védelmében és várom, hogy jöjjön egy anyuka a kislányával, ahogy a festményen is, és én pont azon a helyen állva, ahol a nagy festő, elkészítsem a magam képét. Lőttem párat, de olyat éppen nem, mint gondoltam, azért így is elégedett vagyok. Míg a legtöbben csak a kötelező szelfi erejéig maradnak a szobornál, én kitartóan nézegetem s azon gondolkodom, hogy eléggé megtaláltam-e önmagamat, pont azon az ösvényen járok-e, mint amelyen a leginkább járnom kell.

A legismertebb, közel 800 éves nagy Buddha-szobor, melyet a leghíresebb alkotók között Hirosige és Hasui is megfestett, Kamakura

Szinte örülök, hogy esősre fordult az idő, ezért nem vonz túlságosan a közeli tengerpart, meg hát szorít is az idő; szeretnék időben eljutni Tokióba, azon belül pedig először, ahogy szoktam, megtalálni a szállásomat. Fura érzésem van. Csungkingból jövök, amit a világ legnagyobb városának mondanak, és mindjárt befut a vonatom a japán fővárosba, amit szintén a legnépesebb városként tartanak számon. Mindenesetre a belváros itt meggyőzőbb.

Sinkanszen a tokiói pályaudvaron

Bár kéthetes felkészülésem alatt utánanéztem, hogy jutok el a motelbe, s tudom, nagyon közel vagyok, az utolsó métereken kissé elbizonytalanodok, ezért (internet nélküli) szokásomhoz híven a régi módszerhez folyamodom, megkérdezek valakit. A kisgyerekes anyuka saját bevallása szerint rendszeresen erre kocog, de sajnos nem ismeri a célomat. Besötétedett, január van, így hát különösen örülök, amikor a hölgy kihívást érezve keresni kezdi a címet a telefonjában. Meg is találja, valóban nagyon közel bújt el. Elkísér odáig, ami szintén nem ritkaság Japánban. Gyors bejelentkezés, megszabadulok a hátizsákomtól, majd egy laza esti sétára indulok az Aszakusza negyedben.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Nem vagyok gasztroturista, de enni kell, és ha már, akkor legyen helyi és finom.

Valamiből meg is kell élni, ezért (a szellemi-lelki épülés mellett) odafigyelnek a turizmusra. Bár a szuvenírüzletek nem szoktak első számú célpontjaim lenni, most nem kerülöm el őket messziről. Miután fizettem, még marasztalnak, jól jön egy kis üldögélés a melegben a zöld teával és ropogtatnivalóval. A gesztus nem mentes a finom üzleti megfontolástól (a delikvenst az üzletben tartják jó érzéseket keltve benne pár kedves szó kíséretében, így mást nem is tehet, mint tovább nézelődik, s hát könnyen megtetszhet neki még valami).

Bár már voltam ott, másodjára sem unom végignézni a Reihokan múzeumot, ahol régi Buddha-szobrokat láthatok meg szőnyegeket, egyéb kultikus tárgyakat. A pénztárnál számos hirdetés kapcsolódó programokról, innen értesülök egy hagyományos festményeket bemutató tokiói kiállításról, ami szintén célja ennek az utazásnak. Egyik jó hozza a másikat.

Kert Kanazavában

Buszom épp nem indul, de annyi időm van, hogy gyalog nekivágjak a fogaskerekűhöz vezető kanyargós, lejtős útnak, amire amúgy is vágytam. Egy-két japán varjú töri meg a csendet, ami annak része marad, hiszen a természeté. A madár amúgy inkább a mi varjúnk és hollónk közötti átmenet, egyedi hangja mindig csak azt tudatosítja bennem, hogy Japánban vagyok, ezért cseppet sem bánom, ha megszólal.

A madárról egy másik is eszembe jut, a náluk szimbolikus daru. Előző itt jártamkor kaptam egy nénitől vásárlásom mellett bónuszként. Mint mondta, ő hajtogatta. Azóta a levegőben szárnyal anyukám szobájában.

A kanazavai kastély részlete

Közben leérek a fogaskerekűig, mely a vonathoz visz. Beugrom egy büfébe, ahol a szokásos álmélkodás követi érdeklődésükre adott válaszomat, hogy Magyarországról érkeztem. A nénike ajánlgat valamit a csemegéi közül, ám ez az is teljesen más természetű, mint nálunk. Otthon egyénfüggő: valaki vagy meg akar szabadulni az árujától vagy valóban jót kínál, itt viszont úgy szokás javasolni valamit, ha ő maga is meggyőződéssel vallja annak a terméknek a kiválóságát. Mindenesetre még nem csalódtam, ahogy a guszta mocsiban, ebben a ragadós, puha rizslisztalapú édességben sem.

Gésanegyed gésa nélkül Kanazavában

Másnap már igazán kihasználom a vonatbérletemet: Oszakából Kanazavába utazom. Egyik első könyvrecenzióm szólt Kamazava József írásáról, aki évtizedekig élt ott – így kezdett érdekelni a város, a kastély, az impozáns park, a múzeum, a gésanegyed, a folyópart, illetve az a ház, ahol egy ideig Macuo Basó lakott. Nem ritkaság, hogy elbeszélgetnek velem, most is ez történt. Kíváncsiak arra a messzi országra, ahonnan származom, és hogy miről mit gondol egy ilyen távolról érkezett ember. (A szállásomra, ahogy ezután is rendszeresen, hamarabb érek – letenni holmimat a megőrzőbe, hogy könnyedén fedezhessem fel a környéket.)

A kanazavai sötét szójaszósz nemcsak híres, de finom is

Nem vagyok gasztroturista, de enni kell, és ha már, akkor legyen helyi és finom. Tudtam, hogy a hely specialitása a sötét curry, amit megkóstolok a pult mellett egy kis vendéglőben, ahol kisgyerekes anyuka ajánl hozzá savanyúságot. Nem bánom meg, hogy hallgatok rá. Ez a fajta segítőkészség sem ritka náluk. A figyelmesség másik példája az a gyékényszőnyeg, amely sokfelé fekszik a járdákon, hogy meg ne csússzon az arra járó.

A parkban aztán lesétálom az ebédemet. Nem, ez nem kutyafuttató; gondosan megkomponált részletek mindenhol, szöszmötölő kertészek hagyományos öltözékben. A múzeumban nincs tömeg, a néhány hagyományos festmény lassan rávezet megérezni e képek strukturális lényegét, a semmit és a valamit, ezek egymáshoz képesti arányát. A semmi a valami kontextusa, foglalata, azaz a valami, az ábrázolt a semmihez, az üres részekhez képest értelmeződik. Kissé fáradtan ülök be a vélhetően Kanazava József munkálkodásához is köthető templomba, ahol nem sokáig maradok; hirtelen szégyellni kezdem, hogy nem minden percemet az ősi japán kultúrának szentelem.

Macuo Basó egykori lakhelye Kanazavában

Beesteledett, a szállás felé veszem az irányt. Csak egy kártyát kapok a portán, azzal kell eligazodnom a folyosók, termek, azon belüli egységek között, hogy megtaláljam az ágyam. Betűk és számok irányítanak a falon és az ajtókon. Nem sok vendég van ilyenkor. A szállásom mindig érdekes, most oldalfalak húzódnak az ágyam mellett, de plafon nincs, csak az egész terem plafonja pár méterrel feljebb. Ajtóm sincs, mindössze egy ponyva, amit lehúzhatok, hogy elválasszam magam a közös tértől. Erről-arról horkolás, magam is a kórusba csatlakozom.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Megismerem a típust, nem tévedek, olyantól érdeklődöm, aki maga is ugyanoda tart.

Igazán csendes környék, nem panaszkodhatok, és a még mindig felkelő nap fényében fürdőző arcot nézve az enyémet is elönti a jóleső melegség. Bölcsességet, nyugalmat, értelmet keresek, azt szeretném, ha mindig ezek uralnák napjaimat. Néhány évvel korábbi élményem, a narai Nagy Buddha után tehát ezt a másodikat is megcsodálhatom, a hófehér szobor ragyogása az arany lótusszal belém ivódik. Elégedetten távozom, a visszafelé induló vonaton ülve pedig már a délutáni programomon gondolkodom, ami más jellegű, nekem mégis kapcsolódik a délelőtthöz.

Táncos hobbimnak is hódolni fogok. Tudom előzetes tapasztalataim alapján, hogy vidám, barátságos csapatra számíthatok, így kellemes várakozásokkal keresem a helyet, ami Japánban éppenséggel nem a legegyszerűbb dolog. Megismerem a típust, nem tévedek, olyantól érdeklődöm, aki maga is ugyanoda tart. A tanárnőről is láttam már demókat, nem ér meglepetés. Az óra számomra nem tartogat szakmai kihívást (a többiek inkább kezdők), de a társaság feldob. Jókat táncolok, ráadásul ismeretlen japánokkal sem tudom, hol lehetne máshol társalogni, főleg ennyi jóindulattal övezve.

Séta az Okunoin temetőben, Kója-hegy

Remek estém volt, következik a pihenés, mert másnap is korán kelek. Ezúttal kicsit messzebb utazom, bár még ez is a szomszédságnak számíthat. Voltam már itt, ám most újabb részleteit készülök felfedezni a helynek. A Kója-hegyen vagyok, ami Japán legjelentősebb buddhista központja. Fogaskerekű emel a magasba, ahol már hó is felbukkan a fák között. Nem készültem teljesen megfelelően. Kínában nem sikerült megfelelő cipőt beszereznem, de hozhattam volna legalább egy pótzoknit erre az útra, ami itt nem mellékes – ha megfázom, a túrám betegeskedve telik.

Szobrocska az Okunoin temetőben, Kója-hegy

Ha zokni nem is, kesztyű azért van nálam, amire a kezemnek kevésbé van szüksége, így megpróbálom azt a lábamra húzni. Sikerül is; a kesztyűujjakat a talpam alá hajtva gond nélkül lépek vissza a cipőmbe. Érzem az áradó meleget a lábamon: megúszom a betegséget, ami így nem gátolja, hogy átéljem azt a különleges élményt, amit a hely kínál. Különös, de ez a temető itt, Okunoin minden, csak nem dermesztő. A szerzetesek sírjai közt számos szobrocska, „akik” kötött sapkában imádkoznak, ezen felül most még hósipkájuk is van. A hó díszít, süt a nap, gyönyörűek a fények. Kulturálisan igencsak egyedi helyen vagyok. A környéken ma is sok templom áll, amelyekben szerzetesek élnek. Ahogy haladok előre, alig találkozom emberrel, ha mégis, néma csendben lépked, ahogy én.

A Kongobudzsi kőkertje a legnagyobb Japánban, Kója-hegy

Elmélkedni, gondolkodni, lelket csendesíteni jön ide mindenki. Olykor nem is látom a sírokat, hanem a fákra figyelek, mert ez a hosszú-hosszú temető egyben liget. Ha nem tévedek, idős hinoki hamisciprusok állnak itt, úgy harminc méter magasak lehetnek, vastagságuk is tekintélyt parancsol. Bámulatosan szép ez a hely, amelynek alapítója: Kúkai avagy Kóbó Daisi mauzóleuma felé tartok. Híd jelzi az innentől különösen szentnek tartott hely kezdetét, ahonnan már nem szabad fényképezni. Elcsomagolom tehát a gépem, egészen átadom magam a látványnak, az élménynek. Átölelnek a füstölők fölszálló csíkjai. Arra gondolok, hogy ő is Kínából jött ide, majd a szomszédos Lámpák templomában teszek egy kört. A sötétben lógó számtalan lámpa narancssárga fénye nem kevésbé látványos, mint a kinti táj, nem lehet panaszom.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A szobám inkább fülke a maga kb. négy négyzetméterével, ennél puritánabb már nem is lehetne, de valójában nekem pont tökéletes, semmire sincs szükségem.

A gép végül észak felé vette az irányt. A kétórás átszállási idő alatt a minden reptéren megtalálható üzletek mellett azért olyat is találtam, ahol hagyományos koreai tárgyakra helyezték a hangsúlyt. Helyettük mégis az eladók hagyományos öltözékét és sminkjét csodáltam meg, amelyekre a közkedvelt koreai sorozatoknak köszönhetően ismerősként nézhettem. A röpke vizuális élmény után igyekeztem megkeresni a beszállókapumat, hogy nyugodt legyek. Járatszám, cél stimmel, minden rendben. Szinte minden ismétlődik: a zene, a mosolygó hölgyek, a hangszórókból jövő koreai ismertető- és reklámszöveg. Itt már japán stewardessek is tesznek-vesznek. Másodjára már nem hat meg annyira a felszállás jelentősége. Várom a meleg ételt, amivel sokáig elbíbelődöm, hogy teljen az idő. Nem tudom sem a normális alvásnak átadni magam, sem az olvasásnak.

Néhány perc késéssel érkezik meg a repülő. Különös érzéssel lépek ki a gépből. Nagy távolságot teszek meg, messze vagyok az otthonomtól, mégis majdnem olyan, mintha hazaérkeztem volna. Este késő van és időre megyek a szállásra, a vonatbérletem véglegesítése miatt azonban hosszú sorba kell állnom. Hiába tudom, hogy Japánban a hosszabb sorok is viszonylag gyorsan haladnak, nyugtalanít a helyzet. Érzem, hogy esélyes a késés, ami kellemetlen, mert nincs nonstop recepció a motelban, így a végén még kint rekedek fáradtan az éjszakában – nem mellesleg január van.

Aprócska, egyszerű szoba Oszakában

Most már tényleg kiegészül a bérletem, vonatra szállhatok. Szinte borítékolható a késésem, szólni viszont nem tudok internet híján. Megérkezem a megfelelő állomásra, kis kereséssel megtalálom az épületet is. Erősen tartok tőle, hogy zárt ajtók fogadnak, de egyelőre nem akarok B terven gondolkodni, tartja magát valami fura remény. Nem hiába: húsz perc késéssel is ott találom még a recepcióst, aki zokszó nélkül becsekkol. Megmutatja a szobámat, majd hazamegy.

A modern Kobe

A szobám inkább fülke a maga kb. négy négyzetméterével, ennél puritánabb már nem is lehetne, de valójában nekem pont tökéletes, semmire sincs szükségem. A nyugodt alváson kívül ugyan mi kellene, arra meg éppen megfelel. Ágy nincs, hagyományos futonon nyújtóztatom el fáradt tagjaimat. Kiválóan alszom.

A kobei nagy Buddha

A felkelő nap országában én is korán pattanok ki a paplan alól, boldogan öltözködöm készülve az első kalandra, ami kisebb vállalkozás így elsőre – legalábbis a távolságot és az időtartamot tekintve. Fölszállok a Kobéba tartó vonatra, majd (a most is kiváló japán közlekedésnek köszönhetően) hamarabb érek a megállómhoz, mint reméltem. Gondosan megterveztem, így hát szinte ismerősként fordulok be a megfelelő utcába. Tudom, hogy néhány száz méterre van az úti célom. Nagy Buddha-túrán vagyok, ezért arra számítok: az alacsony házak között bármikor megpillanthatom egy nyugodtan ülő alak fejét. Ez néhány percen belül meg is történik.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Agyam kétfelé oszlik. Ez egy paranoiás hasadás.

A Malabaila név eredete egy autóvillamossági szaküzletből származik, ami előtt Levi napi kétszer haladt el, és ahogyan egy interjúból is kiderül, „ellopta” a nevet, mert nagyon megtetszett neki. Ennek talán legfőbb oka az volt, hogy Mala Zimetbaumra emlékeztette, arra a fiatal lengyel zsidó lányra, akiről már megemlékezett az Akik odavesztek és akik megmenekültek című kötetében is,1 ahonnan kiderül, hogy hősként tekintettek Malára.

Az, hogy miért kellett Levinek, aki már sikeres írónak számított álnéven megjelentetnie a novelláit, a kiadói szándékban rejlik. Roberto Cerati, az Einaudi kiadó kereskedelmi igazgatója 1966-os levelében arra kéri Levit: gondolja meg az álnév használatát. Bonyolítja a kérdést a szerző által írt fülszöveg, ami a távolítási szándékú álnevet más megvilágításba helyezi.2 Az álnév és a fülszöveg kettőssége elválasztja és egyben össze is kapcsolja Levi „komoly” témáit és a fantasztikus történeteit – ebből a szempontból viszont kérdéses, hogy miért választott álnevet, ha a fantasztikus szövegek szellemisége összekapcsolódik a memoárokéval. Ráadásul Levi az interjúkban úgy nyilatkozott, hogy ez az ő ötlete volt, és mindvégig kiállt a kiadója mellett.

A kép forrása: https://www.wikiwand.com/it/Primo_Levi

Úgy gondolom, a Storie naturali kötet egyik legjelentősebb története, a latin címet viselő Quaestio de Centauris szolgál magyarázatul, miért is döntött az álnév használat mellett a szerző. Azzal a kettősséggel magyarázható, amit Levi érzett magában. Megteremt egy képzeletbeli figurát, azonban (miként kiderült a Székács Verának adott interjúból is) mindig benne van ebben az alakban maga a szerző is. „Egy irodalmi figura bonyolult mozaik, melynek darabjait az író saját tapasztalataiból, a saját – ahogyan ma szokás mondani – ’életanyagából’ szedegeti össze. Valóságos darabokból áll össze (…)”3

A novella főszereplője egy kétszázhatvan éves fiatal kentaur (Trachi), akivel írói pályafutása alatt sokszor azonosította magát Levi; szinte saját szimbólumaként lehet tekinteni a vissza-visszatérő kentaur-alakra. Többször is utal rá, hogy kentaurnak érzékeli magát, aki két részre van osztva. „Kétéltű vagyok, egy kentaur (írtam is egy történetet a kentaurokról). Úgy tűnik, hogy tudományos-fantasztikus kétértelműsége tükrözi jelenlegi sorsomat. Két részből állok. Az egyik a gyári életem, technikus vagyok, vegyész. Másik részem viszont teljesen különválik az elsőtől, ez az, amelyben írok, válaszolok az interjúkra, dolgozom a múltbéli és a jelenlegi tapasztalataimon. Agyam kétfelé oszlik. Ez egy paranoiás hasadás (amilyen szerintem lehetett Gaddáé, Sinisgallié, Solmié lehetett).”4 Ebben a dualitásban jelenik meg Levi és Malabaila. Paradox lényként érzékeli magát, aki az író és nem író, elbeszélő és vegyész, deportált és utca embere, zsidó és olasz, Auschwitz tanúja és írója.

Nem tartott sokáig Malabaila fortunája, hiszen 1979-ben, tizenhárom évvel az első kiadást követően már saját neve alatt adták ki fantasztikus novelláit. Ennyi idő elteltével sem változott azonban a novellákat érintő első kérdés: Miért használt álnevet? Miért született meg Damiano Malabaila? Marco Viglinoval való beszélgetését 2009-ben publikálták csak, de 1978-ban Malabaila születéséről még mindig saját ötletként nyilatkozott: „Botrányos lett volna: én az Ember ez? írója nem tudtam előállni fantasztikus történetekkel abban az időben. Ezt követően javasoltam az álnevet a kiadónak, aki lelkesen fogadta, talán arra gondolva, hogy nagy irodalmi fogás lesz, ám mivel ez elmaradt, visszavettem a nevem.”5

Úgy gondolom, álnevének titka abban rejlik, hogy kiadói szándék húzódott meg pszeudonimitása mögött, amely rövid életű volt és azt a sikert, amit vártak, nem is hozta meg. Jobb út lett volna Levit mint írót, narrátort erősíteni az olvasók körében, mintsem egy új azonosságot adni neki, már csak etikai és erkölcsi szempontok alapján is.

Írta: Szabó Barbara

1 - Carlo Zanda: Quando Primo Levi diventò il signor Malabaila. Neri Pozza Editore, 2019. 150-170.

2 - https://www.primolevi.it/Web/Italiano/Contenuti/Opera/110_Edizioni_italiane/Storie_naturali?highlight=storie+naturali

3 - Székács Vera (szerk.): Primo Levi Angyali pillangó, válogatott novellák. Budapest: Noran Kiadó. 2009. 391.

4 -  In.: Marco Belpoliti: Primo Levi di fronte e di profilo, Ugo Guanda Editore, Milano, 2010. (szabadfordítás tőlem)

5 - Carlo Zanda: Quando Primo Levi diventò il signor Malabaila. Neri Pozza Editore, 2019. 216-217. (szabadfordítás tőlem)

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Ám mivel ő kínaiul beszél, én meg nem, hiába telefonált, felvenni is fölöslegesnek ítéltem a „kagylót” – inkább elmagyaráztam a kissé komplikált helyzetet vizsgájukról kijőve a diákjaimnak, és meglepetésemre a kevésbé jónak tűnő értette meg nyomban, miről is van szó, mire kérem.

Ahogy az első japán utam előtt, most is csak arra vártam, hogy levizsgáztassam a diákjaimat, és két nap múlva már a reptér felé vegyem az irányt. Némi különbség azért volt a két vizsgázó csapat és a helyszín között. Amíg hat és fél éve a szolnoki gimnázium félig roma diákserege igyekezett túljutni az érettségin, ezúttal Kína belsejében, a világ legnagyobb városának is tartott Csungking idegen nyelvi egyetemének magyar szakos diákjai próbálkoztak meggyőzni, hogy megfelelő szinten elsajátították az anyanyelvemet. Hellyel-közzel ez sikerült is. Különös fordulat volt, hogy amíg az egyik diák a vizsgán jobban teljesített, a másik közvetlenül a vizsga után, élesben lepett meg a tudásával. Már két hete szerveztem újabb Japánba menetelemet, melynek egyik végpontja: félig kész vonatbérletem átvétele következett.

A kampuszon laktam, ahol az épület pontos címét senki sem tudta megmondani nekem, ezért valamilyen úton-módon a kiszállítóval telefonon kellett volna egyezkednem: hol és mikor tudja átadni nekem ezt a dokumentumot. Ám mivel ő kínaiul beszél, én meg nem, hiába telefonált, felvenni is fölöslegesnek ítéltem a „kagylót” – inkább elmagyaráztam a kissé komplikált helyzetet vizsgájukról kijőve a diákjaimnak, és meglepetésemre a kevésbé jónak tűnő értette meg nyomban, miről is van szó, mire kérem. Már hívta is az illetőt, akivel megbeszélte, hogy az ő kezébe nyomja majd a bérletemet másnap. Kissé izgultam a szűkös határidő miatt, de minden a megbeszéltek szerint történt.

Mondanom sem kell, milyen megkönnyebbülést éreztem, amikor diákom átnyújtotta nekem a cseppet sem olcsó félkész bérletet, mely a szünidőre tervezett körutazásom vázát képezte. Másnap tehát metróztam a reptérre. Nem két órával az indulás előtt, hanem hárommal, mivel számolnom kellett további nehézségekkel a kínai kavalkádban. Nem hiába. Már a járat kiírása is hiányos volt, így be kellett vetnem hézagos nyelvtudásomat, melynek köszönhetően valamelyest leszűkült a becsekkolás lehetséges helyszíne. Tovább kérdezősködve beálltam egy sorba, ahol kiszúrt – egyedüli külföldi lévén – egy eligazító munkatárs, aki szerint akkor jutok fel a gépemre, ha a másik oldalon állok be a sorba. Beálltam tehát a másik oldalon, ahol ugyanez a jelenet játszódott le. Kezdtem elveszteni a türelmemet, és kételkedni, hogy a nagy passzolgatásban valóban feljutok-e a gépre, majd azt mondtam a hölgynek, hogy most már nem bánnám, ha eldöntenék, melyik a megfelelő becsekkolópult. Végül ez is meglett. A szokásos állomásokon kívül további kettővel fejelték meg itt a gépig vezető akadálypályát, ahol szigorú tekintettel mustrálták az útlevelemet.  

Szöuli átszállással igyekeztem eljutni Oszakába. Megkönnyebbülve léptem be a gépbe, nem kis sikerélményt éreztem, hogy eljutottam idáig. A koreai légiutas-kísérő hölgyek mosolyogva tüsténkedtek, lágy zene szólt, ami megnyugtatott, megérdemelt lazításnak adtam át magam. Mindig borzasztó lassúnak tűnik, amíg eljutunk a magasba emelkedésig, de most úgy éreztem, egy egész szemeszter munkáját kipihenve dőlök hátra, nem türelmetlenkedtem.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A holokauszt nemzetközi emléknapjára Primo Levivel és különböző „neveivel” emlékezem. Legtöbben az Ember ez? szerzőjeként ismerik, memoáríróként és túlélőként.

A kép forrása: Le Storie Naturali di Primo Levi - oggiscienza.it
Az eredeti kép a milánói Museo Scienza e Tecnologia-ban található

Írásomban három név történetét járom körül. Primo Michele Levi a „primo” az olasz nyelvben sokkal inkább sorszámnév, mint valódi tulajdonnév. Egy nem-név, ami Auschwitz után még evidensebbé vált, ami szerint elég egy szám Levi meghatározásához. A tetoválás emlékezetébe véste elnémítatatlanul, hogy sorsa azonos egy számmal nem egy névvel.

Levi nem volt lelkes már gyermekként sem családja fantáziátlan névválasztása miatta család elsőszülött fiúgyermekeként kapta a „Primo” nevet. Sokáig csúfolták az iskolában ironizálva az elsőségét hirdető csúfolódó dallal: „Primo Levi primo!” A Michele az apja nagyapjától örökölte meg ez sem bizonyult szerencsés névválasztásnak. Az apai nagyapa búskomor, melankolikus, gyenge ember volt, öngyilkosságot követett el 1888-ban negyvenévesen kiugrott torinói lakásuk ablakából.

Levi maga is viccelődött nevével, amikor 1963-ban megnyerte a Campiello irodalmi díjat Velencében La Trequa című írásáért, majd ugyanebben az évben az olasz irodalmi elismerések közül a legrangosabbat, a Premio Strega-t is. Miután átvette, viccesen megjegyzi: „Primo era lui, giammai secondo”.1 Ha így hangzik el: Primo ero io, giammai secondo, talán nem ennyire meglepő, könnyen vissza lehetne csatolni a gyermekkori csúfolódásokhoz is. Így viszont, hogy E/3-ban utal magára a szerző (nem az én: io, hanem az ő: lui névmást használja), külső pozícióból, eltávolodva tekint önmagára.

A második név, amely az önazonosságvesztést példázza, az az auschwitzi szám, amelyet az Ember ez? című memoárból ismerünk: új számot kapott (174517) a „primo” helyett. A narrátorban korán realizálódik a totális megaláztatás. Rögtön a megérkezésük után elvettek tőlük mindent, ember mivoltuktól fosztották meg őket. „Akkor döbbentünk csak rá, hogy erre a gyalázatra, ember voltunk megcsúfolására nem találunk szavakat. Egy pillanat alatt, szinte prófétai megvilágosodás révén, belénk hasított a felismerés: megérkeztünk a mélybe. Ennél mélyebbre már nem süllyedhetünk, nyomorultabb emberi sors nem létezik, egyszerűen elképzelhetetlen. Semmink sincsen már: elvették a ruhánkat, a cipőnket, még a hajunktól is megfosztottak bennünket; ha beszélünk, nem figyelnek ránk, de ha figyelnének, sem értenének meg. El fogják venni a nevünket is, s ha meg akarjuk tartani, nagy lelkierőre lesz szükségünk, hogy a nevünkkel együtt belőlünk is megmaradjon valami abból, akik voltunk.”2

Karjára tetoválják a 174517-es számot, innentől ez a szám lesz az azonosítója, Primo Leviként nem létezik többé. „A tetoválás nem volt fájdalmas művelet, és nem tartott tovább egyetlen percnél, annál megrázóbb volt viszont. Jelképes jelentése felől senkinek sem volt kétsége: ez a jel kitörölhetetlen, innen nem kerültök ki élve, ez az a bizonyos billog, amit a rabszolgák és a vágómarhák viselnek, s nem is vagytok már egyebek. Nevetek eztán nem lesz: ezentúl ez lesz a nevetek.”3

Írja: Szabó Barbara

1 - Szándékosan nem fordítom le Levi szójátékát, a magyarra fordítással elveszítené a jelentését. A sorszámnévvel, ami a neve is egyben, azt fejezi ki, hogy mindig első volt és sosem második. Carlo Zanda: Quando Primo Levi diventò il signor Malabaila. Neri Pozza Editore, 2019. 74.
2 - Primo Levi: Ember ez? Fegyvernyugvás. ford. Magyarósi Gizella, Európa, Budapest, 1994. 29.
3 - Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek. Európa, Budapest, 1990. 150.

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Örülnek, hogy együtt lehet a család, még azok is, akik már nincsenek köztük, hiszen a szívükben és a fényképek által ők is jelen vannak az ünneplésen, a filmből pedig kiderül, hogy az ő világukban ez az év legörömtelibb napja.

Egy 2017-ben megjelent animációs filmet szeretnék ajánlani, amely a halottak napja környékén és a karácsony közeledtével időszerű témát feszeget, hiszen – a maga különös dimenziójával – arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire fontos az emlékezés. A Coco az elmúlást a mi kultúránktól eltérő módon láttatja, ami nem meglepő, hiszen a történet Mexikóban játszódik. Érdekes lehet párhuzamot vonni a magyar és e távoli kultúra között, hiszen míg nálunk a karácsony az év legnagyobb családi ünnepe, addig a mexikóiaknak a halottak napja az. Egyáltalán nem tekintik szomorú eseménynek, sokkal inkább ünnepléssel, lakomázással töltik. Örülnek, hogy együtt lehet a család, még azok is, akik már nincsenek köztük, hiszen a szívükben és a fényképek által ők is jelen vannak az ünneplésen, a filmből pedig kiderül, hogy az ő világukban ez az év legörömtelibb napja.

Az animációs: azon belül is a Pixar-filmek nem kizárólag gyerekeket céloznak meg, a felnőtteket is megérintik. Elképzelhető, hogy utána kicsit másként fogunk gondolni a családunkra és azokra, akik már nincsenek közöttünk.

A történet középpontjában Miguelt, a 12 éves mexikói fiút látjuk, akinek minden vágya, hogy zenész legyen, ám cipészettel foglalkozó családja erről hallani sem akar. Üknagymamája egykor annyira megharagudott a férjére (aki a sikerért elhagyta a családját), hogy betiltotta a zenét és a zenélést a családban. Miguelt azonban nem lehet eltántorítani, főleg amikor megsejti, hogy ükapja az a híres Ernesto de la Cruz lehetett, akit példaképének tekint. Elhatározza hát, hogy a halottak napi tehetségkutató rendezvényen megméretteti magát, ám amikor kölcsön akarja venni a helyi mauzóleumból a gitárt, egy véletlen folytán másik világban találja magát. Ez a világ pedig nem más, mint a holtaké, ahol rögtön elhunyt hozzátartozóival is találkozik és nyomban ráeszmél, hogy a halottak bizony tovább élnek, ha van, aki emlékezik rájuk.

Ebben a világban ugyanis csak azok lehetnek jelen, akiknek a fotója és emléke bárki számára is fennmarad az élők között. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy Miguelnek még napkelte előtt vissza kell jutnia a másik világból, ami csak egyik felmenője áldásával lehetséges. A történet előrehaladtával megismerkedünk a kissé bohókás Hectorral, aki fontos szerepet fog játszani a sztori alakulásában. Többet nem szeretnék elárulni a folytatásról, azonban aki egy kicsit is kedveli az animációs filmeket és/vagy érdekli: mi lehet a halál után, annak mindenképp érdemes megnéznie a 105 perces remekművet.

A film teljes hosszában gyönyörűen megalkotott, színpompás világot tár elénk, ám amikor ebben a bizonyos holtak világában találjuk magunkat, még inkább. Kidolgozott szimbolikával, a mexikói kultúrára jellemző szokásokkal s néhány igen szerethető karakterrel ismerkedünk meg általa. Vannak betétdalai, mégsem musical: csak a történet szempontjából jelentőségteljes dalok csendülnek fel benne.

Írta: Izsó Nikolett
Fotó: Jakab Viola

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Maga sem tudja, mennyit időzött ott, talán pár percet, vagy lehet, egy egész órát, egyszeriben megelevenedett előtte az evangélium.

Az én szép hazám a rejtélyes Somogyország. Sokan mondták, csuda egy hely az, még a szentlélek is alászállt egyszer. Ha hiszed, ha nem, biztos forrásból tudom, ez így történt. Történetünk főszereplője V. Gyula (belsőbb körökbe tartozóknak Gyula bácsi), aki sziklaszilárd meggyőződéssel állítja, vonzza a transzcendens entitásokat. Elismerem, némi színezésre szorul a történet a narrációt illetően, mivel fentebb említett Gyulánk ékesszóló tudománya megrekedt az alsóbb szinteken. Sorolhatnék erre jobbnál jobb példákat, mint az immunrendszer, ami nála imórendszerként ismeretes, illetve újonnan vásárolt, állítása szerint magyar televíziójuk márkája Hunyadi, ám ha jobban megnézed, a betűk sorrendje inkább arra a másik furcsa névre, a Hyundai-ra emlékeztet. Nagy költő Gyulánk előszeretettel tárta fel legendáriumát a népes publikum előtt minden összejövetel alkalmával. Karjait keresztbe fonta az évek alatt gondosan növesztett, tökéletesen gömbölyű pocakja felett, majd egy nagy sóhaj keretében nekivágott a mesélésnek. Gyulánk, aki a történet idején fejlődési szakaszának elején járt, épp csak befejezte a negyedik osztályt. Nyár volt, ám idejét sosem tékozolta el olyan felesleges dolgokra, mint a pihenés. Maj’ pihenek eleget a főd’ alatt – hangoztatta mindig szilárd meggyőződéssel. Gyuszika tehát, mivel ennyi idős korában senki sem hívta Gyula bácsinak, az egész nyarat munkával töltötte. Hol a földeken segédkezett kiforgatni a krumplit a földből, hol pedig szép, piros almákat szakított le a gyümölcsösben. Ilyenkor sokat aggodalmaskodott, állítása szerint a sűrű lombkoronát kedvelte a madarász kígyó, ami úgy érte utol áldozatát, hogy a szájába kapta a farkát, és gurult, mint a biciklikerék. Megbízhatósága révén édesanyja egyre fontosabb feladatokkal bízta meg, amitől Gyuszika mellkasa olyan nagyra dagadt, mint az említett madarászkígyó bendője, ha jól megtömte óvatlan kisfiúkkal. Édesapja bányamunkásként sokat maradt távol még éjszaka is, ilyenkor Gyuszika feladata volt, hogy étellel lássa el az öreget. Fogta a becsomagolt kenyeret, az avas szalonnát, a vállára csapta viharvert batyuját, és elindult az éjszakába. Sosem félt, ugyan mitől kellett volna? Még akkor is rendíthetetlenül menetelt, mikor elérte az első tölgyfákat. Mivelhogy az útja egy erdőn keresztül vitte. Nem tartott sem farkastól, sem medvétől, de még a rabsictól sem! Édesapja büszkén tekintett a kis Gyuszikára, de azért mégis felajánlotta neki, hogy maradjon vele éjszakára. Az erdő sötét, ráadásul a falu határában ott az a nagy árok, a sötétben még bele talál pottyanni. Ő azonban diadalittasan rázta a fejét, mit neki az erdő és az árok, ha maga Jézus Krisztus jönne vele szemben, akkor sem történne semmi! Így búcsúzott édesapjától, majd elindult hazafelé. Úgy tűnt, az erdő az apró neszelésen kívül nem tartogat mást a számára, így szinte szökdécselve haladt tovább afelé a bizonyos árok felé. Nagy, öt méter széles szakadék volt ez, még a legrátermettebb lovak sem tudták átugrani. Gyuszikát mindig is érdekelte, mi van az alján, mivel komája, a Pista azt mesélte, nem csak elhullott állatok, hanem csecsemők tetemei is ott hevernek. Gyuszika hevesen dobogó szívvel lépett az árok széléhez, majd nézett le a nagy feketeségbe. Semmi. Egyszer fusson csak össze a Pistával, majd jól megveri – gondolta bosszúsan, hiszen kutatása közben jócskán eltávolodott a hídtól, ami átívelt a mélység felett. Mivel nappal sosem járt errefelé, éjszaka pedig fekete árnyék vetült a környékre a tölgyerdő miatt, némi reménnyel a szívében nézett az öreg fákra. Azok biztosan tudtak valamit, amit ők nem. Maga sem tudja, mennyit időzött ott, talán pár percet, vagy lehet, egy egész órát, egyszeriben megelevenedett előtte az evangélium. A sűrű erdő takarásából szőrmébe burkolt alak vált ki. Maga Jézus Krisztus volt egy szürke szamár hátán! Gyuszikát hirtelen kiverte a hideg veríték, ahogy a Megváltó hosszú, görbe botját fogva baktatott felé a szamár hátán. Sűrű haja a vállát verdeste, sötét szakáll keretezte a szóra nyíló száját. Több se kellett Gyuszikának, nemhogy hozzá szóljon az Isten fia, fogta magát, és halálfélelmében átugrotta mind az öt métert, majd meg sem állt hazáig. Ahogy berontott a házuk ajtaján, feldöntötte édesanyját, majd csak annyit nyögött, el akarta vinni a Jézus Krisztus, aztán elájult. Napokig feküdt az ágyában, magas lázzal küzdött. Az aggódó szülők igyekeztek minden értelmetlen nyögésre odafigyelni, így lassacskán rájöttek, egyetlen Gyulájukra nem a Megváltó, hanem a határból hazatérő juhász ijesztett rá.

Írta: Németh Eszter
Fotó: Bodó András

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

„We are lonely souls with light inside our hearts”

A főhősök kénytelenek rájönni, hogy mindenkinek van egy sötét titka, senki sem az, akinek látszik.

Az Over The Garden Wall a Cartoon Network első animációs minisorozata. A Tome of the Unknown: Harvest Melody című díjnyertes rövidfilmen alapszik, amelynek alkotója az Adventure Time alkotójaként ismert Patrick McHale. A tíz – egyenként alig tizenegy perces – epizódnak köszönhetően két óra alatt megnézhető az egész sorozat, de rövidsége ellenére sokáig a nézővel marad a különleges hangulat és a sokféle értelmezési lehetőség miatt.

A sorozat középpontjában a testvérpár, Wirt és Greg áll, akik eltévednek egy sötét, misztikus erdőben, az Ismeretlenben, ahol a Fenevadnak nevezett lény elveszett gyerekek után kutat. Miközben próbálják megtalálni a hazafelé vezető utat, egyre többet tudunk meg róluk. Különbözőbbek nem is lehetnének: az idősebb fiú, Wirt melankolikus, bizonytalan, folyton aggodalmaskodik, míg Greg bolondos, optimista, koránál fogva naiv, és azt szeretné, ha mindenki boldog lenne. A két főszereplő segítségére van Beatrice, a beszélő madár, aki megígéri, hogy elvezeti őket Adelaide-hez, az „erdők jó asszonyához”. Útjukon végigkíséri őket a sorozat főcímdalát éneklő béka, akinek mindig más nevet szán gazdája, Greg.

A főhősök kénytelenek rájönni, hogy mindenkinek van egy sötét titka, senki sem az, akinek látszik. Meg kell tanulniuk felülkerekedni gyengeségeiken és fejlődni annak érdekében, hogy a veszélyt elkerüljék. Gregnek – bár több alkalommal is bajba sodorja magát és fivérét – bátornak és felelősségteljesnek kell lennie, hogy végül megmeneküljenek, illetve Wirtnek is ki kell végre állnia magáért. A történet végén értelmet nyer a cím, valamint fény derül arra is, hogyan jutottak az erdőbe, Greg fején miért van egy teáskanna, Wirt pedig miért visel furcsa köpenyt és sisakot.

A testvérpárok klasszikus főszereplői a meséknek, az erdő helyszínnel társítva pedig azonnal eszünkbe juttatja a jól ismert Jancsi és Juliska-történetet is, ráadásul Greg – mégha nem is kenyérmorzsával, hanem cukorkával – szintén végigszórja az utat a hazatalálás reményében. Egy sötét erdőben a néző egyenesen várja a szörnyeteg felbukkanását, így nem meglepő, hogy végül ebben a sorozatban is megjelenik.

Jogosan merülhet fel tehát a kérdés: miben rejlik az Over The Garden Wall varázsa? A válasz az egyedi atmoszféra, melynek megteremtésében fontos szerepe van a földszíneknek és a minden részben megjelenő fülbemászó zenei betéteknek. A lenyűgöző képi világ mellett se mehetünk el szó nélkül, amelyet többek között régi halloweeni képeslapok ihlettek.

Az évszakok váltakozásával komolyabb témák felé közelít a sorozat. Habár minden epizódban megjelenik az elmúlás témaköre, ahogy az őszt felváltja a tél, mindinkább a halál kerül előtérbe. Azonban a humor tökéletesen ellensúlyozza a sorozat nyomasztó alaphangulatát.

A legtöbb rajzfilmhez hasonlóan az Over The Garden Wall se csak gyerekeknek készült, minden korosztálynak mást ad, a gyerekeknek mese, ami segít közelebb hozni olyan témákat, mint a halál, a testvéri szeretet, míg az idősebbek emellett a mögöttes tartalmat is észreveszik.

 Igazi, őszi hangulatú sorozat, amelyet minden évben érdemes újranézni.

Talán az egyetlen hibája, hogy mire igazán beleéled magad, már vége is.

Írta: Bojtár Edina
Fotó: Jakab Viola

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A család sokszor visszahúzó, értetlenkedő viselkedése, a motiváció hiánya, a társak irányából érezhető elkedvetlenítés, a tapasztalható elmaradások miatti bizonytalanság, vagy az önbecsülési problémák az esetlegesen kialakult, más területen való boldogulás vágyának feladásához vezethetnek, sokszor generációkon keresztül újratermelve a jellemzett társadalmi réteget.  

Szerencsére manapság számos platform, szervezet és alapítvány foglalkozik a hátrányos helyzet okaival, pontos mibenlétével és a társadalmi egyenlőséghez minél inkább közeli állapot megteremtésének lehetőségeivel. A koronavírus-járvány következményei pedig még inkább szembesítik a társadalmat ezzel a kérdéskörrel. A távoktatás alatt minden eddiginél fontosabbá vált a megfelelő technikai tudás fejlesztésével és az ehhez használatos eszközök biztosításával foglalkozni. Azonban nem ez a hátrányos helyzetből adódó egyetlen probléma, amit a járvány ellen való védekezés intézkedései felerősítettek. A pandémia talán az eddig tapasztalhatónál is élesebb határvonalat húzott gyerek és gyerek közé.

A leginkább magától értetődő gondot a család anyagi helyzete miatt hiányzó vagy gyermekarányosan kevés eszköz és a korlátozott internetelérés jelenti. A hátrányos helyzet a hiány tárgyi aspektusán túl számos, a készségekben tapasztalható elmaradást is eredményezhet. A már említett technikai tudás kardinális kérdés manapság. Az ebben való tájékozottság azonban még ma sem magától értetődő, egy gyerek pedig, ha egyéni kompetenciájának társaitól való eltérését tapasztalja, hajlamos lehet megutálni az adott tevékenységet. Ezek a negatív hatások befolyásolhatják a kedvet az online tanuláshoz, így a tudáshoz való hozzáférés lehetősége még inkább beszűkül. Abban az esetben, ha a technikai felszerelés adott is, még mindig számolni kell a család mentalitásával, ami természetesen nagy hatással bír a gyerekek tanulási körülményeire, ez a nehézség pedig különösen bonyolult és érzékeny téma.

A hiányzó impulzusok olyan ismeretek és élmények, amik a gyerekeknek általában magától értetődőek és természetes velejárói az életvitelüknek, míg a hátrányos helyzetben lévőknek sokszor nincs lehetőségük a megtapasztalásukra. A tanodai, iskolai foglalkozások és kirándulások segíthetnek a probléma árnyalásában és a különbségek enyhítésében. Bár személyes (offline) élményeket gyűjteni az adott helyzetben senki sem tud, a nehezebb anyagi körülmények között élő gyerekeknek ez még nagyobb veszteséget jelenthet. Hiszen az ingerszegény környezet nemcsak hiányzó élményeket takar, hanem az otthoni kommunikációban, a társasági és kulturális élettől való távolságban is tetten érhető. Ez a hátrányos helyzet kulturális vetülete, ami természetesen nem minden esetben magától értetődő következménye az anyaginak, de ezek sokszor valóban együttesen jellemeznek egy családot. A politikáról, kultúráról, művészetekről való beszélgetés és véleménykifejtés benyomásai részben vagy teljesen ki is maradhatnak a gyermekkorból. Az ebből adódó nyelvi szocializációs különbségeket már Basil Bernstein elméletének nyelvi kódjai is szemléletesen ismertetik.

A hátrányos helyzet egy olyan ördögi kör, amiből nem mindig egyszerű kikerülni. Bizonyos társadalmi rétegek tekintetében pedig különösen nehéz. A roma fiatalok integrációja például talán minden hátrányos helyzet közül a legösszetettebb és a legtöbb akadályt felsorakoztató. Esetükben a következő jellemzők sokkal halmozottabban jelenhetnek meg. A család sokszor visszahúzó, értetlenkedő viselkedése, a motiváció hiánya, a társak irányából érezhető elkedvetlenítés, a tapasztalható elmaradások miatti bizonytalanság, vagy az önbecsülési problémák az esetlegesen kialakult, más területen való boldogulás vágyának feladásához vezethetnek, sokszor generációkon keresztül újratermelve a jellemzett társadalmi réteget.

Ám hogy a jelennél maradjunk, sokaknak az alapvető(nek tartott) szükségletek kielégítésére szolgáló főtt étel vagy fűtött szoba sem magától értetődő. A bemutatott hátrányok a koronavírus eredményeképpen még inkább megnövekednek, és tovább tágítják a már meglévő szakadékot a gyerekek között. Véleményem szerint a járvány egyik legszomorúbb következményéről lehet szó, ami minden eddiginél nagyobb eséllyel teremt a hátrányokkal teli gyermekkorból hátrányokkal teli jövőt.  

Írta: Csanády Nikolett

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

...a néző döntheti el, hogy az adásrendező által szerkesztett műsort nézi vagy maga váltogat az elérhető kameraképek között...

A karantén időszaka lényegi változásokat hozott a színházi előadásokkal kapcsolatban és a (hagyományos) színházról való gondolkodásban. A 2019/2020-as színházi évad végét lényegében mind az alkotók, mind a nézők otthon töltötték, így új alternatívákat kellett keresni. Bizonyára sokan találkoztak valamely platformon addig nem közvetített előadásokkal vagy betekinthettek egy előadás próbájába. A budapesti színházak véleményem szerint legerősebb hármasa (Örkény, Katona, Radnóti) a tavaszi karanténtól a mai napig dolgozik az úgynevezett ’karantén-színház’ minél nézőbarátabb megvalósításán.

Én elsősorban a Mácsai Pál vezette Örkény Színház megoldásait emelném ki, mivel több kezdeményezésüket figyelemmel kísértem, rész vettem bennük. A színház március 20-án mutatta volna be Andromakhé című előadását, ami a korlátozások miatt elmaradt, viszont a próbát karantén-videókonferenciájukon bárki megtekinthette. Ez egyszerre nyújtott bepillantást egy készülő Örkény-darabba – s az alkotók négy fal közé zárt életébe. A költészet napján, április 11-én indult VERS CSAK NEKED akciójuk révén is bebizonyosodott, hogy a társulatuk iránti érdeklődés messze túlmutat Budapest földrajzi határain. A színház művészei telefonhívásban mondtak el egy-egy verset a hallgatók által kiválasztott költőktől.

A vírus első hulláma óta is zajlanak az újítások az Örkényben. Ezek egyike az Örkény Stream (Nézőtér az egész világ), amely az Örkény Színház azonos időben, több kamerával történő közvetítését jelenti, amivel két szempontból is próbálják leképezni a hagyományos színházi élményt. Egyrészt a néző döntheti el, hogy az adásrendező által szerkesztett műsort nézi vagy maga váltogat az elérhető kameraképek között. Tudtommal ez a fajta közvetítés eddig a magyar színházi világban ismeretlen volt, csupán a többkamerás színházi felvételek álltak rendelkezésre. Úgy hiszem, az említett megoldás az online lét idegenségét igyekszik csillapítani; a nézők aktivitása révén meg tudja őrizni a színházélmény jelenidejűségét, amit az is elősegít, hogy az előadások nézői chatelhetnek egymással, bizonyos előadások után pedig közönségtalálkozót tartanak.

A nézői chat-tel/kommentárral a Facebook live kapcsán találkozhattunk, ahol a nézők mind a videó tartalmára, mind a másik néző reakciójára reflektálhatnak. Ez a megoldás ugyancsak próbálja személyesebbé tenni a színházélményt, ami véleményem szerint igazán működőképes. Úgy gondolom, a streamelés – amely igaz immár az összes új Örkény bemutatóra – nemcsak a pandémiás helyzetre tekintettel kitűnő színházi változás, hanem a vidékiek és külföldön élők számára is jó lehetőség.

Az élő online előadásokról legegyszerűbben a www.eszinhaz.hu-n lehet tájékozódni, de ne feledkezzünk meg a már rögzítettekről, amelyek a korlátozások alatt nagy számban elérhetővé váltak online. Az említett oldalon jegyet lehet venni más színházak, így a Móricz Zsigmond Színház, a Forte Társulat, a Vörösmarty Színház, a Kecskeméti Katona József Színház előadásaira.

Véleményem szerint a vírus okozta helyzet – bár szociálisan és lelkileg is megterhelő – számos jó kezdeményezést, változtatást hozott a színházi életbe, amelyeket hosszútávon is érdemes lenne fenntartani és fejleszteni. A most még kissé szokatlan megoldások nemcsak a pandémiás helyzetre reflektálnak, hanem a másutt élők előtt is megnyitják a színházakat.

Írta: Jakab Viola

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A South Parkban az a legtiszteletreméltóbb, hogy az égegyadta világon nem tisztel senkit sem, ezzel pedig a szólásszabadság élő szobra, mentsvára és bástyája, s sajnálatos módon, szinte egyedüli világítótornya a mainstream popkultúrában.

Ha az igényes és választékos; kritikus, ám mindenféle sznobériától, valamint prüdériától mentes, de mindenekelőtt nyitott kultúrafogyasztó minden további piszkos gondolat nélkül felnőtt rajzfilmsorozat nézésére adja a fejét, szerencsésnek érezheti magát, hogy eme különös hóbort csak a Krisztus utáni harmadik évezred első, illetőleg második évtizedében talált rá. Az emberiség ugyanis a műfajban eddigre kitermelt némi választékot, legalábbis ami az amerikai televíziós platformot illeti.

Azonban legyen szó az egyre népszerűbbé váló Rick and Morty (2013-), az Archer (2009-) vagy a BoJack Horseman (2014-) sorozatokról, az amerikai rajzfilmsorozatok aranykora mégiscsak a 90’-es évek vége és 2000-es évek eleje, mely felvirágoztatta a műfaj három fundámentumát (hovatovább mesterhármasát?): A The Simpsons, a Family Guy és a South Park sorozatokat, hátuk mögött közel vagy több mint húsz évaddal, az USA-ban alkoholfogyasztásra felhatalmazó életkorral, valamint változó, sőt megosztó megítéléssel, reputációval.

A The Simpsons-t szinte állandó minőségének és esztendői számának okán megingathatatlan tekintély övezi, olyasfajta bölcs matuzsálem, akinek, habár égisze rég leáldozott, mégis minden újonc áhítattal lesi minden egyes szavát, s évek múltán is visszajár okulni. A kritikusok és a műfaj rajongóinak szívében azonban utóbbi kettőnek továbbra is meg kell harcolnia nemes harcát a dicső második helyért. A háború még ennyi idő távlatából is eldöntetlen, noha a kialvóban lévő lángot újra meg újra felizzítja a két fél. A South Park készítőinek, Trey Parkernek és Matt Stone-nak meglehetősen régóta megvan a személyes és szakmai véleménye a rivális sorozatról, amit a 10. évad 3. és 4. epizódjában, de egyébként sem rejtettek véka alá: „we do hate it [...] we understand that people love it [...] we certainly don't think it should be taken off the air [...] we just don't respect it in terms of writing”. Az összefonódó testvérepizód a Cartoon Wars címet viseli, mely szemléletében, történetében és szellemiségében egyaránt kiélezi a konfliktust a két tartalom, illetve a tartalomgyártók között. A rendkívül érdekes és szórakoztató epizód-páros bővebb ismertetése nélkül szeretnék állást foglalni ebben a párharcban, melyben nem titkoltan a South Park mellett teszem le voksomat.

A South Parkban az a legtiszteletreméltóbb, hogy az égegyadta világon nem tisztel senkit sem, ezzel pedig a szólásszabadság élő szobra, mentsvára és bástyája, s sajnálatos módon, szinte egyedüli világítótornya a mainstream popkultúrában. Triviális és sokat hangoztatott állítás, hogy a sorozatban felvonultatott politikai, ideológiai, vallási és társadalmi kérdésekben a South Park pártatlan, független perspektívából ábrázol. Valójában ez csak részben igaz, bármennyire is kritikus szinte mindennel kapcsolatban, ami a palettájára kerül, ám mégis olyan alapvető értékeket közvetít, mint a humanizmus, vélemény- és szólásszabadság, béke, jóízlés stb. Abszurd, szürreális, groteszk narratívái és ábrázolásmódja, gondolatai, kifejezőeszközei nyomán adja magát, mennyire merész és bátor. Mindez a politikai korrektség évtizedeiben nem csak becsülendő, hanem – minthogy a sorozat 23 éves pályafutása során egyszer sem hajlott meg, hódolt be semmilyen külső trendnek, népszerű ideológiának kiszolgálás céljából – egyenesen csodálatra méltó.

A társadalomkritika, hiába jelenik meg markánsan a Family Guy-ban, messze nem olyan kreatív és innovatív, továbbá az elmúlt években igencsak álságos módon olvasztotta magába a PC egyes elemeit, hogy aztán azt didaktikus, demagóg masszában hirdesse. Ehhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a sorozat fejének, Seth MacFarlene-nak gyakori közszereplése, amiknek hála, önálló popkulturális alakká nőtte ki magát – hasonló attitűd a South Park készítőitől idegennek és álságosnak hatna.

Ambivalensnek tűnhet egy alapvetően az ellenkezőjéről elhírhedt műfaj termékein a szofisztikáltságot számonkérni, azonban morbid humor és morbid humor között is van szignifikáns differencia. A Family Guy meglehetősen egyszerű, mondhatnám primitív humorral operál, s ez a narratív elemek kapcsán is helytálló. Joggal bírálták a South Park fejei mind interjúikban, mind a Cartoon Wars-epizódokban a rivális írástechnikát – egészen pontosan az úgynevezett gageket, melyek összefüggéstelenné és összecsapottá formálják az egyébként sem túl komplex történetet(eket). Ezzel szemben a South Park jóval átgondoltabb struktúrát prezentál, visszatérő elemekkel, karakterfejlődéssel, morális üzenettel, amely elsőre ugyan ékegyszerűséget sugall minden téren, azonban megfelelő látásmóddal és odafigyeléssel megnyílhatnak előttünk, befogadókban mélyebb és árnyaltabb rétegek – ellenben a Family Guy a legtöbb esetben az, aminek elsőre láttatja magát. Mindkét sorozat kiválóan alkalmas a kikapcsolódásra és szórakozásra, mégis a South Park képes felemelkedni egy olyan művészeti szférába, ahova nemcsak a rajzfilmsorozatok, de általában a filmsorozatok rövid történetében csak kevesek tudtak.

Írta: Horváth Marcell

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A kiüresedett élet illúziója szertefoszlik, mert sosem vagyunk egyedül: az állandó helyzetjelentések, a személyes hangvételű naplók olvasásakor azt érezhetjük, hogy mindannyian egy cipőben járunk, egy hajóban evezünk és egyenetlen a talaj és ismeretlenek a vizek, de mi vagyunk a másik inspirációja-motivációja, miközben ő éppen nekünk tart támaszt, ebben a végtelennek tűnő egymásrautaltságban.

A Másfél méter távolság.hu blogoldalnak beszédes a címe. A névadás egyértelműen rájátszik a koronavírus által előidézett, tavasszal kialakult karanténhelyzetre, a vele járó intézkedésekre, előírásokra. Tudjuk, hogy a járvány alapjaiban átformálta a hétköznapi életet, felülírta a korábban természetesnek vett szokásainkat, közel nullára redukálta az emberek között történő érintkezést. Persze, az érintés metaforikus értelemben is lecsökkent: a találkozás a kultúrával, a kulturális közeggel szinte megszűnt, illetve pontosabban más teret és felületet sajátított ki magának. A zenés rendezvényeket nem szabadott megtartani, a színházi előadások elmaradtak, a fesztiválok, illetve a nagyobb tömegeket mozgató események új dátumot kaptak, mindhiába

Az impulzusoktól mentes, csendesebb mindennapok az újabb szigorításokat tartalmazó rendeletek értelmében mostanra, a második hullám ideje alatt tovább folynak. A gazdaságot, s ami számunkra még közelibb és láthatóbb: a művészvilágot, kultúrát alaposan megrendíti azonban ez a régi-új rendszer: a leállásoké. A művészet természetesen továbbra is létezik, ám a hozzáférés módja megváltozott. Ennek a hirtelen jött problémának az áthidalására tesz (sikeres) kísérletet ez a blog is, ami tanárok, hallgatók és vendégszerzők segítségével, azok írásainak felhasználásával jött létre. A platform egyszerre mutat be kiállításokat, kortárs filmeket és sorozatokat. Így került reflektorfénybe a pécsi Nick galériában a Beton Arcai tárlat, a mentális zavarral küzdőket fókuszába helyező Joker és a mozivászonról leemelt világsikerű alkotás után a szintén nagyon népszerű, a Netflix szolgáltatásán belül elérhető Unorthodox. Ez így már önmagában is erős felhozatal, de a témák szempontjából naprakész, széles spektrumon mozgó összművészeti igényű portál más feladatot is ellát a friss kérdésekre való válaszadás mellett.

Amikor a jövő- és a jelenidő egyre bizonytalanabbá válik, érdemes visszatekinteni a biztos pontokat ígérő, feldolgozatlan témákat tartogató múltba. A pillanat felkínálja a live streamek vagyis az élő bejelentkezések adta lehetőséget, a kommunikáció, az online kapcsolattartás legmodernebb formáját. A Másfélmétertávolság tartja a lépést a percenként alakuló „most”-tal is: az otthoni bezártság internetes közösségi létre kényszerít minket, erre pedig a kommunikáció kiváló eszközeként tekint.  A belső állapotokról, a lélekben zajló háborúkról közérzeti beszámoló formájában beszél (pl. Áprilisi szorongó), de a történelem is megelevenedik a tömören megfogalmazott szövegekben. Könyvélmények és korábban zajló rendezvények is külön bejegyzést kapnak. Gondolok itt a színházi kritikákra, Goldoni kávéházára, de bemutatókra és recenziókra is, Vida Gábor 2018-as kötetére.  Így tévedés lenne azt állítani, hogy nem történik semmi körülöttünk.

A kiüresedett élet illúziója szertefoszlik, mert sosem vagyunk egyedül: az állandó helyzetjelentések, a személyes hangvételű naplók olvasásakor azt érezhetjük, hogy mindannyian egy cipőben járunk, egy hajóban evezünk és egyenetlen a talaj és ismeretlenek a vizek, de mi vagyunk a másik inspirációja-motivációja, miközben ő éppen nekünk tart támaszt, ebben a végtelennek tűnő egymásrautaltságban. Az interakció működik, több szem többet lát és nem szűkül, hanem kitárul a világ, látszik a horizont, az alagút a végén a fénnyel. Az írói reflexiók, a közönség visszacsatolása pedig pont az elveszett érintést kínálja. Lehet a távolság másfél méter, a blogot olvasva mégis létrejön a kapcsolat. 

Írta: Bánki Benjámin

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Annak oka, hogy nem másokat hibáztat a vele történtek miatt a költő, éppen emberképében rejlik.

Az orosz eredeti és magyar, illetve angol fordításai között sok kisebb-nagyobb eltérés van. Ezek közül az általam vélt leglényegesebbekre szeretném felhívni a figyelmet. Alapfeltevésem az, hogy mivel a verset angolra maga Brodszkij fordította le, a számára lényeges jegyeket megőrizte a fordításban is. Az orosz és az angol vers közös jegyeit kerestem először is, minthogy ami mindkettőben egyforma, bizonyosan fontos volt a szerzőnek. Majd azt vizsgáltam: a magyar fordítás ezeket az orosz és az angol változatban megegyező jegyeket hűen követi-e.

A költemény két részre tagolható (16-4), ahol a költő a személyes életéből vett, jellemzően rossz események felsorolását követően általánosít: az emberi életre általában is a szenvedés jellemző. Van azonban egy másik lehetséges tagolás.

Az oroszban és az angolban az 1., a 9. és a 13. sor az én személyes névmással kezdődik. Így a vers 8-4-8 sorra tagolódik. A középső 4 sor kap kiemelt szerepet, amely Brodszkij sztyeppei vándorlásairól (éveken át geológiai expedíciókban vett részt) és belső száműzetéséről (’64-ben munkakerülés vádjával öt évre Norenszkajába száműzték) szól. Fontos megjegyezni, hogy Brodszkij az emberi életet általában is mint száműzetést értelmezi. Az időben napról napra vándorolva „temporális értelemben mi mind nomádok vagyunk”, írja egyik esszéjében. A 4 sor kiemelésével a száműzetésnek ad általános értelmezést a saját életére (mintha azt hangsúlyozná, hogy ’72-es, a SZU-ból történő végleges kiutasítása előtt is tulajdonképpen száműzött, illetve vándorló életet élt) – és az emberi létre kiterjesztetten is. Ez a tagolás azonban a magyar fordításból elvész: az 1., a 9., a 13. sor nem az én névmással kezdődik.

A három ’én’-névmásnak nemcsak a tagolásban van szerepe. Kiemelik, hogy mindent az én tett; nem mások cselekedtek vele olyan dolgokat, amellyel szenvedést okoztak neki. Brodszkij mindig is hangsúlyozta, hogy ő nem áldozat. Ugyanezt nyomatékosítja az is, hogy a T/3. személyű alany (ők) csak a vers utolsó előtti sorában jelenik meg: „[d]e míg agyaggal nem tömik tele a számat”. A magyar fordítás nem követi ebben az orosz és az angol változatokat, a magyar fordításban már az 1–16. sorban is megjelenik a T/3. személyű alany. Például az oroszban a lírai én bement a ketrecbe, míg Baka fordításában „ketrecbe [ők] engem zártak”. Az oroszban az őrök sötét pupilláit a lírai én beengedte az álmaiba. Bakánál „az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak”, vagyis nem az én, hanem az őrök (pupillái) a mondat alanya, a cselekvő fél. (Az angol fordításban is csupán egyetlenegyszer jelenik meg a T/3. személyű alany, akárcsak az orosz eredetiben, de nem ugyanott, hanem a 8. sor egy mellékmondatában.)

Annak oka, hogy nem másokat hibáztat a vele történtek miatt a költő, éppen emberképében rejlik. Az ember Brodszkij szerint ugyanis – rossz, nem különös tehát, ami vele történt. Ha csak a saját foglalkozása-belieket tekintjük: sok költőt, írót száműztek már Brodszkij előtt is. Ebből a szempontból nagyon találó Baka egyik szóválasztása, a „fenevad” szó, mintegy utalva arra, hogy az ember Brodszkij szemléletében nem ártalmatlan. Az író – magányos utazó… című esszéjében a szerző úgy fogalmaz: „mi mind gazemberek vagyunk”, a költő sem kivétel tehát ez alól, „az ember gyökeresen rossz”, de mindannyiunknak törekednünk kell a belső változásra. Noha bennünk rejlik a negativitás, tehetünk ez ellen: „[m]a az embernek az a feladata, hogy jó maradjon a Rossz birodalmában, és ne váljon maga is a Rossz hordozójává”, írja ugyanebben az esszében. Hitre, de legalábbis személyes hősiességre van szükség ennek megvalósításához, vallja Brodszkij. Ebben a költő feladata a példamutatás, az élenjárás. Magáénak vallotta – felhívó értelemben – Robert Frost meghatározását a költőről szintén ebben az esszéjében: „Azt állítani, hogy költő vagy, ugyanaz, mintha azt mondanád, hogy jó ember vagy ”.

További különbség, hogy az orosz versben és angol fordításában a hunok – üvöltenek. Az orosz versben két azonos tövű szó szerepel: vopl (üvöltés, a hunokról írja ezt a 9. sorban) és voj (szintén üvöltés jelentésű szó a 15. sorban). A hasonló hangzás, az azonos szótő miatt is adódik a képzettársítás a két szó között. Baka kihagyta ezt a kifejezést, a magyar fordításban a hunok nem üvöltenek („Kószáltam sztyeppen, mely a hunokra emlékszik tán”). A 15. sorban pedig a „kiáltás” szóval (még ha annak tartalmi inverzére utalva is) fordította le („torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás”). Az üvöltés erősebb érzelmi tartalmú, s a hunok bátorságát juttatja eszünkbe. Sajnálatos, hogy ez a lexéma nincs jelen a magyar fordításban, úgy gondolom, fontos jelentésréteg veszett el így. Az az üzenete ugyanis az eredetinek, hogy bátraknak, nem pedig áldozatnak kell lennünk az élet különböző kihívásai közt. Az angol fordításban a bátorság témáját tovább erősíti a verskezdet szóválasztása: „I have braved”. Azaz ’bátor voltam bemenni’ a ketrecbe.

A magyar fordítás a hálaadás intenzitását sem érzékelteti kellőképpen. A hála felzeng (az orosz versben), kitör, kiömlik belőle (az angol versben), tehát nagyon intenzív a visszafogottabb magyar fordításhoz képest, ahol: „ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.” Minden mást a suttogás, a szenvtelen tudomásulvétel („suttogni kezdtem hát”) illet meg az eredetiben is, de a hála ott felzeng, hangos, szinte megközelíti az üvöltést.

Baka fordítása kiváló, ám az előbbiekben 4–5 olyan lényeges, a brodszkiji világ- és emberképet kifejező jegyet is találtunk, amelyek meghatározóak az orosz és az angol versben, viszont a magyar változatból hiányoznak. Kétségtelenül nehéz feladat lenne Baka fordítását felülmúlni, de a különbségek miatt megfontolandó lehet Brodszkij e csodálatos versének újrafordítása.

Írta: Túri Katalin

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Még csak egy hete, hogy szüntelenül szakad, de már most olyan érzésünk van, mint egy véget-nem-érően rossz balatoni nyaralás alatt és közben nagyon, nagyon sajnáljuk magunkat.

A hűvös eső oly dühösen zúg le kis teraszunk bádogtetőjéről, hogy Aranyszív hiába hegyezi fülét, alig hallja tőle hawaii barátunk szivárványszínű gitárjának muzsikáját. Szentjánosbogarak hada érkezik, bölcs mangófánk mint valami karácsonyfa villan fel ilyenkor a sötét éjszakában. Zoltán, a rezidens kövér béka bekéretőzik az ajtón. Ma szerencséje van, egy mozdulattal betessékeljük, legyen finom szúnyogvacsorája, nekünk meg talán egy nyugodalmas éjszakánk.

A rizsszemek lassan bevándorolnak a szekrényünkbe – hátha segítenek szárazon tartani ott árválkodó ruhatárunk darabjait, pár szemet a pénztárcánkba rejtünk az egyre szaporodó penészgombák mellé. Még csak egy hete, hogy szüntelenül szakad, de már most olyan érzésünk van, mint egy véget-nem-érően rossz balatoni nyaralás alatt és közben nagyon, nagyon sajnáljuk magunkat.

Lassan beáll az új időszámítás, az élet még az indiai szokásosnál is jobban lelassul, mígnem az eső hirtelen tízperces szünetet tart és a város mint felkavart hangyaboly rögtön megtelik a dolgát mohón elintézni próbáló embersereggel. A piacon találunk kaprot – e rég elfeledett íz gyermekes izgalommal villanyoz fel (inkább engem) és egy új, sarki kisboltot is felfedezünk, ahol a kedves nagymama vehemensen tukmákolja ránk kézzel kimért csicseriborsós zsákocskáját. A sorokat ellepik a kevésbé szerencsés monszunkutyák, az egyik két tejesláda között húzza meg magát, a többit arrébb hessegetjük, hogy a pénztárhoz férjünk. Sietek – olyannyira, hogy sikerül egy pocsolyányi tehénlepényben a pékség előtt hasraesnem és e szörnyű balesetben fél lábamujját vesztem. Egyetlen reményem, hogy a gyógyszertárt is útba tudjuk még ejteni a legközelebbi égszakadás előtt.

Kis harangok édesen csilingelő hangjára ébredünk, eltart egy ideig, mire ráeszmélünk: ez most nem a kenyeresbicikli közeledtét jelzi. Kertünk végében tarka, díszes ünneplőbe öltözött asszonyok gyülekeznek a többszázéves banyanfa alatt. Később megtudom: évente egyszer teliholdkor ajándékot hoznak neki és hálájukat kifejezve gyönyörű virágfüzérekkel és csecsebecsékkel díszítik fel. Miután kíváncsian megtudakolják, férjezett vagyok-e, homlokomra kurkuma- és paprikapöttyöt kapok s csatlakozhatok a ceremóniához. A fát cérnával körbetekerjük, hétszer. Ezt kimondottan nehéz feladatnak vélem mezítláb a sárban és a cérna sem tűnik a legmegbízhatóbb eszköznek. Aggodalmam mégis gyorsan szertefoszlik a hosszú életre és férjem jó egészségére gondolva. Banánlevéltányérkában apró gyümölcsfalatokkal intek nekik búcsút. Egy mangódarabot majszolva elkapom Kunda tekintetét, aki özvegyként csak a távolból csodálhatja a szertartást. Hazafelé azon tűnődöm, vajon mit fog kezdeni most a banyanfa ennyi műanyagtükröcskével és apró fésűvel. Már a tengerpartot is ellepi kupacban a szemét, a környező falvakból és hegyekből a megáradt patakok hordják le a következő adagot.

Nyugat-ausztráliai kertünkben gyakran üldögéltünk a csillagok alatt kedvenc indián függőágyunkban. Még egy vásárban vettük Ecuadorban sok-sok évvel ezelőtt. Azóta bejárta velünk a fél világot, szerényen meghúzva magát hátizsákunk alján türelmesen várva a nagy alkalmat, amikor büszkén feszíthet két fenyőfa között az alaszkai vadonban. Így szőttük a mesteri terveket és hatalmas álmokat, reményeinket: hogy nagy utazókkal találkozunk majd, akiktől sokat tanulhatunk az életről. Ezek az új, mély barátságok jelentenek itt a legtöbbet. A fiúk összejárnak, de itt a „körben” sörözés és focimeccs helyett a sok feszültség és elfojtott érzelem közös üvöltésben és tengerparti birkózásban távozik egy szertartás alatt. Mindannyian igencsak rekedten térnek haza. Mi, lányok izgatottan várjuk a közös reggeliket, hogy megbeszéljük, hogyan lehet banánpalacsintát készíteni alapanyagok hiányában (kivéve a banánt, hiszen az még a kertben is nő) és jól kisírjuk magunkat, hogy kézzel kell mosnunk és se sütőnk, se porszívónk.

Vannak kakaóceremóniák sok-sok dalolással és csereberéljük a mívességeket: amink van s amit tudunk. Házikészítésű mogyoróvaj jár egy hajvágásért, mi masszázst kapunk fotózásért. Lassan megértjük, mitől olyan varázslatos hely ez az India.

Írta: Rajnai Rea

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Itt mindig van jó ok egy közös reggeli teára, jógázásra, éneklésre – vagy a naplementét csodálni együtt, miután senki sem siet lihegve tovább következő napirendi pontjára. Korán reggel csilingelés jelzi a kenyeres bicikli közeledtét, szerencsés napokon meg finom fűszeres krumplival töltött szamosza is marad a kosárkában. (Persze csak ha sikerül futva utolérni a biciklit, miután az ágyból még éppen, hogy kiugrottunk!)

Kicsi piros házikónkat buja dzsungel öleli, a kertben hibiszkuszvirágokat látogatnak óriás pillangók. Később fürgeszárnyú kolibrik is érkeznek. Délutánonként virgonc majmok serege randalírozik a magasodó fák ágain, amíg Kunda, mosolygós öreg nénink (most nem mosolyogva) bottal kergeti tovább őket. Hiába, ahogy nagy lendülettel ugrálnak odébb a háztetőkön át, már tudjuk, esti programunk ismét a szétrombolt cserepek újrarendezése lesz. Magasztosan tisztelkedő bölcs mangófánk alatt ér a felismerés, hogy INDIÁBAN ÉLÜNK. 

Már lassan 4 hónapja, hogy nyugat-ausztrál otthonunkban férjemmel izgatottan készülődtünk a táborra, rakosgattuk össze a holminkat, gondolva: nem kell sok minden. Legyen elég hely az ott vadászott kincseknek is a bőröndben. Közben álmodoztunk, milyen lesz majd egy-egy meditáció és jógaóra között a meleg tengerben lubickolni, kókuszt szürcsölni a pálmafák árnyékában. Azért én egy vékonyka pulcsit eltettem a hűvösebb estekre.

Talán egy hét telt el így a Paradicsomban, mielőtt kitört a pánik és hírt kaptunk a repterek teljes lezárásáról, a helyi- és nemzetközi utazás beszüntetéséről. Körülöttünk mindenki kétségbeesetten próbált hazajutni a keserű bizonytalanságba, még a többnapos, vért izzasztó repülőút sem rettentette el legtöbbjüket. A tengerpart és a mindig csivitelő utcák lassan kiürültek. Néhány lézengő tehén, kóbor kutyák hada – és ezt a rendet bambuszbotjával szigorúan tartani próbáló bajszos indiai rendőr vette át az embersereg helyét. Sorban búcsút intettünk újdonsült barátainknak. Először a németeket vette fel egy nagyon titkos kinézetű katonai járgány, majd jöttek az angolokért, amerikaiakért, svédekért. Az izraelieket elszállította egy kargógép, s végül a brazilok is épségben hazajutottak a brazil kormány által tökéletesen megszervezett ingyenes útvonalon. (Ez kimondottan meglepett minket, miután arany országunkból se hír, sem segítség nem érkezett.) 

Miután megvívtuk embertpróbáló belső csatáinkat az ismeretlentől való félelmünkkel egy idegen, az otthon puha kényelmeitől oly távoli világban ragadva, lassan beletörődtünk, hogy talán egy egyszerűbb, új élet vár ránk itt. Felfedeztük, hogy még jópár hasonszőrű utazó maradt Indiában, közös életünk megpróbáltatásai és szépségei testvérként kötnek össze. Sokuk egyáltalán nem is bánta, hogy nem kellett újra mókuskerékben hajszolnia elérhetetlen álmait. Itt mindig van jó ok egy közös reggeli teára, jógázásra, éneklésre – vagy a naplementét csodálni együtt, miután senki sem siet lihegve tovább következő napirendi pontjára. Korán reggel csilingelés jelzi a kenyeres bicikli közeledtét, szerencsés napokon meg finom fűszeres krumplival töltött szamosza is marad a kosárkában. (Persze csak ha sikerül futva utolérni a biciklit, miután az ágyból még éppenhogy kiugrottunk!) 

Most már értem, az idő miért relatív. A bevásárlás kimondottan olyan akció, ami haditerv-előkészületet igényel. Miután tíz különböző boltocskát és piacot végigjárunk, sikeresen beszerzünk majdnem mindent, ami fontos lehet – és semmit, ami jól jönne, ha lenne. (A választék emlékeztet gyermekkoromra, amikor csak olyan zöldségeket és gyümölcsöket lehetett kapni, amik helyileg és szezonálisan termettek, a polcokon pedig egyetlen termék sorakozott büszkén.) Több hét után megérkezik a kókuszreszelék-szállítmány, három csomaggal is veszünk és közben nagyon örülünk magunknak, hogy szinte bennszülöttként ismerjük már a rendszert. Az idő relativitása az összes indiaira is érvényes, főleg amikor megint kifogy a gáz a palackból és három nap múlva rossz szerszámmal érkezik a szerelő, aki egyébként a szomszédasszony sógora unokatestvérének az unokatestvére. A mosógép, sütő és illatos puha ágyikónk emléke lassan szertefoszlik... már elképzelni is alig tudjuk, milyen érzés beleharapni egy ropogós lángosba, amiről lassan csurog le a rengeteg tejföl es a sajt. 

Közeleg a monszun, és ez az itteni embereket teljes mértékben lefoglalja akkora kapacitásban, hogy a járványra senki sem gondol már. (Kivéve a botos, bajszos rendőrt, aki még a városban vehemensen el-elkap azért egy maszk nélküli “turistát”.) A kóbor kutyák gyorsan gazdit választanak maguknak, önkényesen beköltöznek új házaikba. Tudják, csak így vészelhetik túl a hosszú, vizes hónapokat. Nekünk is lett két monszunkutyánk, Aranyszív es Chilli, és ezzel (még annál is büszkébben, mint amikor a kókuszreszeléket vettük) úgy érezzük, most már tényleg a rendszer részévé válunk. Hatalmas pálmalevelekbe és összetákolt fóliákba burkolózik az utcafront, eltűnnek a tengerparti kis faházacskák. Az idő újabb értelmet kap, a kilenc órai tali inkább tali-az-eső-után lesz. Ahogy féltve visszacsomagoljuk a bőröndbe majdnem minden ruhánkat és elektronikus készülékeinket egy nagy rizseszsákba rejtjük a hónapokig a levegőben keringő nedvesség elől, azon merengünk, mennyire kevés is elég. Most három magamra tekerhető virágos kendő lesz a ruhatáram. Kicsi piros házikónk tetőcserepei között esik ránk a hűvös eső a nappaliban, a gondosan bekészített vödrök pedig izgatottan várják, megtelnek-e ma is. 

Írta s a fotókat készítette: Rajnai Rea

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Teniszkönyököm lett a gépeléstől, sok diákomat pedig teljesen új oldaláról ismerhettem meg.

Az élet különös szervezőerővel bír. Az elmúlt pár hónapban mindannyian teljesen új, váratlan élethelyzetbe kerültünk, ami ha tetszett, ha nem, változást hozott. Kezdetben megnehezítette a hétköznapokat, mert a „maradj otthon”- állapotnak köszönhetően az élet és a munkaterünk megváltozott. Nem volt idő felkészülni, hanem pár nap alatt munkahelyet kellett csinálni a nappalinkból. Aztán később jött a felismerés, hogy a nappaliban mégsem olyan jó dolgozni, hiszen ott eddig olvastam, pihentem és általában „nem dolgoztam”.

Azt hiszem, a mai pedagógusnapon sok kolléga érezheti magán az elmúlt hónapokban átélt élmények és tapasztalatok okozta különös fáradtságot. Én idén másban fáradtam el, mint az elmúlt években. Az állandó jelenlét, a „home office” bevezetése, az arányok megtalálása nem kis munka. Érdekes érzés megtapasztalni, hogy az ember mennyire alkalmazkodóképes, és viszonylag gyorsan átáll, ha muszáj.

Nem tanár ismerőseimnek igyekszem keveset mesélni a munkámról, mert már régóta tudom, hogy aki ezt nem csinálja a gyakorlatban, annak nehéz átéreznie, elképzelnie: milyen is a 21. században tanárnak lenni. Most különösen szükségünk volt minden olyan képességünkre, ami, azt hiszem, a tanárokkal születik.

Pascal Armand parafrázisa, ami a Szépművészeti Múzeum Legyél te is műalkotás! című felhíváshoz kapcsolódva készült

Szóval tény, hogy időbe telt, míg mindenki megtalálta a saját „osztálytermét”. Rengeteget tanultam egyúttal a kollégáimtól, a diákjaimtól és a tanáraimtól. Jó érzés volt, hogy a nálam tapasztaltabb és a digitális oktatásban előttem járó kollégák azonnal segítettek, hogy mindenki beleadta, amit tudott. Dr. Fűzfa Balázs élményközpontú tankönyveiből sokat merítettem, mert a feladatai más szemlélettel közelítenek az irodalomhoz, így kreatív munkára sarkallják a tanulókat. A diákjaim aktívak, sokan ötleteltek a tanulás folyamatát illetően is. Hálás vagyok nekik, mert eddig is folyamatosan tanultam tőlük, de ez ebben az időszakban még nagyobb hangsúlyt kapott.

Nem egyszerű felvenni a fonalat a digitális világban, holott az online elérhetőség, a digitális eszközök alapvetően meghatározták életünket már eddig is az oktatásban, hiszen a tanítványaim egy teljesen más generációhoz tartoznak; náluk a telefon, a táblagép használata lassan természetesebb, mint könyvből olvasni.

Izgalmas figyelni, hogyan reagálnak az osztályok a különböző feladatokra. Végig szem előtt tartottam, hogy nem akarom a tanulóimat olyan munkával terhelni, ami nehézséget okoz számukra akár technikailag, akár újdonságereje miatt, de kipróbálhatják, amihez kedvük van. Lehetőséget adtam arra, hogy kreatívan oldják meg az adott feladatot, de nem tettem kötelezővé a módszert. Bátran kísérleteztek: készültek hangüzenetek, interjúk, interaktív anyagok. Furcsa, kettős érzés, hogy az online világ előnyeit és hátrányait egyszerre hozta az elmúlt időszak. Milyen könnyű elérni egymást, bárhol is vagyunk a világban, ugyanakkor valahogy mégis hiányzik valami az ilyen beszélgetésekből.

Bakonyi Áron parafrázisa, ami a Szépművészeti Múzeum Legyél te is műalkotás! című felhíváshoz kapcsolódva készült

Nehézkes és sokszor fárasztó így kommunikálni egymással, elfáradunk benne és nem érezzük teljesnek. Talán ezek után jobban értékeljük majd a személyes találkozásokat, mert bár egyszerűnek tűnik online kapcsolatot teremteni, mégsem ugyanolyan, mintha személyesen beszélnénk át a dolgokat. A csetelés, a videóhívás nem közvetíti az emberi találkozások valódi értékét. Számomra ez az egyik legfontosabb üzenete az elmúlt pár hónapnak. A másik pedig, hogy sokat számít olyan helyen dolgozni, ahol támogatják az embert. A krízishelyzetekben sok minden kiderül, mondják, ezt én megtapasztaltam.

Összességében nehéz és tartalmas időszak van mögöttünk. Teniszkönyököm lett a gépeléstől, sok diákomat pedig teljesen új oldaláról ismerhettem meg. Jó volt érezni a közösség erejét. Örültem, hogy a gyerekek örültek, ha meséltem nekik. Több tanítványom mondta el kedvenc versét a József Attila Emlékhely virtuális színpadán. Igényelték a szorgalmi feladatokat, megtalálták magukat ebben a helyzetben is. Lelkes tanítványaimnak köszönhetően még a Szépművészeti Múzeum Légy te is műalkotás! című felhívására is készültek remek parafrázisok. Köszönöm minden tanítványomnak, kollégámnak és családtagomnak az együttműködést. Mert nem volt egyszerű emellett úgy élni, hogy legyen pár óra, amikor nem dolgozom. A digitális világ könyörtelenül beszívja az embert és a félórás feladatok néha órákig tartanak, miközben ezer dolgot kellene még megcsinálni. Nem volt minden zökkenőmentes, de sokat tanultam, például mondatelemzéshez elektronikusan ágrajzot készíteni, hangüzenetet küldeni,

és nem utolsósorban – főzni.

Írta: Pávlicz Adrienn

Melléklet:

Briga Zsanett kedvenc versét mondja el a József Attila Emlékhely virtuális színpadán:

https://www.facebook.com/watch/?v=915818565556202

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Marslakónak tűnik mindenki. Szeretném viszontlátni egyébként azokat a gyerekeket, akik az ajánlott könyvekből éppen disztópiát választottak. Az egyik ilyen regényben egy laboratóriumban új üzemanyagot gyártanak, ami parányi élettelen baktériumból készül és persze a baktérium véletlenül kikerül az erdőbe és életre kel...

Az iskola és óvoda nem kötelező a diákoknak. A szülők, akik még nem merik elküldeni gyermekeiket, dolgozhatnak otthonról, vagy ha ez nem megoldható, azért megkapják fizetésük egy részét. Az a felnőtt, például tanár, akinek valamilyen betegsége van, ami miatt veszélyeztetettnek számít a vírus szempontjából, orvosi igazolással folytathatja a távmunkát. De úgy tűnik, a pszichológiai érv is elegendő arra, hogy otthonról tanítsunk továbbra is, még ha ez nincs is hivatalosan bejelentve.

Nekünk, tanároknak fél napos értekezlettel kezdődött az  «új» tanév. Azóta az iskolában úgy érzem magam, mintha egy disztópiában (negatív utópia) sétálnék. A karantén a nyári szünetnek megfelelő időtáv volt, de most nem puszival és öleléssel köszöntöttük egymást. 200 férőhelyes színháztermünkben alig voltunk. A mellettem levő két fotelt és az előttem meg utánam levő két sort teljesen üresen hagyták a szabályoknak megfelelően. Mire a gyerekek megjöttek, az udvarban nagy, négyzet alakú részek várták őket. Az osztályok, azaz maximum 15 fős csoportok az udvarnak csak ezt a részét használhatják, az osztályok nem keveredhetnek egymással. A folyosókon most egyirányú a közlekedés és az osztályok előtt csíkok jelzik: a diákok hova állhatnak ahhoz, hogy meglegyen a szükséges távolság. 

Negatív utópiára emlékeztet az is, hogy mindannyian maszkot viselünk, kicsik, nagyok – esetleg mi, tanárok védő műanyagot. Marslakónak tűnik mindenki. Szeretném viszontlátni egyébként azokat a gyerekeket, akik az ajánlott könyvekből éppen disztópiát választottak. Az egyik ilyen regényben egy laboratóriumban új üzemanyagot gyártanak, ami parányi élettelen baktériumból készül és persze a baktérium véletlenül kikerül az erdőbe és életre kel...

Június 2-án, a második fázisban végre «életre keltek» az éttermek, cukrászdák, szállodák, kempingek  és strandok is (a tengerpart már statikusan is elérhető!), valamint több kulturális intézmény, mint például a kisebb múzeumok. (Majd június 22-én nyitnak a mozik és színházak is.) A 100 km-es távolságot pedig feloldották és ráadásul az olasz határ is megnyílt. Mi, itteni magyarok most már erően bízunk benne, hogy a nyáron végre haza tudunk menni! 

Mindeközben egyre nagyobb méreteket öltött a klorokin-ügy. A Raoult professzor által jónak talált és az ő marseille-i intézetében használt gyógyszert társadalmi nyomásra a kormány engedélyezte március 20-án (de csak a kórházakban, tehát a súlyos eseteknél, holott a professzor szerint éppen a betegség elején hat). Közben kísérletek kezdődtek több kórházban is e molekula hatékonyságáról. A napokban egy a «The Lancet» című folyóiratban közölt tanulmány hatására a kormány újra betiltotta a gyógyszert a Covid 19 betegei számára. Raoult professzor és munkatársai keményen reagáltak azonban a tanulmány számos pontatlanságára és hiányosságára. Sok orvos pedig nem érti, hogyan korlátozhatja a politika az orvosi szabadságukat. Hiszen elvileg minden orvos felírhatja betege számára azt a gyógyszert, amit jónak lát.

A karantén alatt állítólag több híres francia író is elkezdett regényt írni a Covid- témáról, sőt egyet már ki is adtak. Gondolom, a klorokin-ügyet valamelyik bőven tárgyalja majd. Egyelőre azonban úgy tűnik, a valóság felülmúlja a fikciót. De csak addig, amíg meg nem találják a biztosan és mindenkire ható gyógyszert vagy oltást.

A megoldástól függetlenül: az életünk már sosem lesz olyan, mint a karantén előtt. 

Vajon milyen fontos változtatásokat tudunk majd hozni az egyéni és a társadalmi szférába? 

Írta : Schmidt Éva 

Cannes, 2020. június 2–3. 

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Szerencsére akadtak olyan furfangos polgármesterek, akik föltalálták a dinamikuspart-koncepciót, ami annyit jelent, hogy lehet fürdeni és vízisportot űzni, ám nem szabad napozni vagy leülni.

Két hónapos, az otthoninál összehasonlíthatatlanul szigorúbb kijárási korlátozás után május 11-én fokozatosan megkezdődött a karantén feloldása. Három fázisban tervezik a teljes nyitást; június 2-án, ma folytatódik és 22-ére várható a 3. hullám. Először az iskolák nyitottak ki a vállalatokkal, üzemekkel együtt. Az országon belül, mint korábban jeleztem, továbbra is óriásiak az eltérések. Éppen ezért az egészségügyi térképen zöld, narancssárga és piros zónák láthatók és a színektől függ, hogy melyik régió, melyik megye hogy haladhat a nyitással. Mára már szerencsére nem maradt piros zóna, s csak Párizs környéke sárga. 

Két hete tehát a környékünkön, délen, zöld zónában, óvatosan, de elég sokan újra munkába indultunk. Szerencsére forgalmi dugók még most sem jellemzőek, hiszen a távmunka még jócskán elfogadott. Kinyitottak az üzletek – kivéve az üzletházakat – és a várva várt fodrászok, újra lehet rendesen orvoshoz, gyógytornászhoz menni. A videós konzultáció azért megmaradt és bizonyos esetekben nagyon praktikus is. 

Május 11-én fellélegeztünk: immár 100 km-es körzetben mozoghatunk a lakóhelyünk körül. Igaz, hogy az éttermek, cukrászdák és az utcai mosdók még zárva vannak, de a tudatunknak ez már óriási szabadság! Most arra vágyunk a legjobban, hogy rokonainkat, barátainkat meglátogathassuk. A délen lakó emberek muris rajzokat készítettek a körzetről, ahová kirándulhatunk. Például ha mi pontosan déli irányba indultunk volna el, akkor 98 km-t a tengerben tölthettünk volna! Csakhogy a parkok és a tengerpartok egyelőre le voltak zárva. Szerencsére akadtak olyan furfangos polgármesterek, akik föltalálták a dinamikuspart-koncepciót, ami annyit jelent, hogy lehet fürdeni és vízisportot űzni, ám nem szabad napozni vagy leülni.

S hogy miért is ilyen mámorító nekünk ez a 100 km-nyi szabadság? Emmanuel Macron köztársasági elnök erősen bírálja a közép-európai országokat, amelyek a válság elején lezárták a határaikat. Itt talán nyitva voltak a határok, amit azonban nem vettünk észre, mivel csak 1 km-es körzetben hagyhattuk el a lakóhelyünket. 

A zöld zónákban május 11-e óta megnyíltak az óvodák, majd a kisiskolák, utána, 18-án a felső tagozatban  az ötödik és hatodikosok  kezdtek, majd június 2-tól a többi osztály és a gimnáziumok. Talán meglepő, hogy ilyen későn még újraindul az iskola, ehhez viszont tudni kell, hogy itt július 4-ig tart a tanítás. Ebben a döntésben, gondolom, az is szerepet játszott, hogy azoknak a szülőknek, akik elkezdenek dolgozni, segítsen a kormány, hiszen napközben valakinek foglalkozni kell a gyerekekkel. A legfontosabb érv bizonyára az lehetett, hogy azoknak az iskolásoknak a legnagyobb gond az otthoni tanulás, akiknek már eleve nehézségei voltak és akiknek a szülők nem nagyon tudnak segíteni. Végül talán azért is jó, hogy újra járunk iskolába, mert be kellett vezetni a védelmi intézkedéseket és ez tanárnak, diáknak alkalmas időszak arra, hogy megtanulja őket. Hiszen ezeknek  az egészségügyi, tisztasági szokásoknak a jó részét biztosan meg kell majd tartanunk. 

Írja: Schmidt Éva (folyt.: holnap).

Cannes, 2020. június 2–3.

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Lehet, hogy lágy vagyok, mint a víz, de ugyanúgy nem lehet összenyomni.

Hogy mikor rózsaszín az ég alja, az sok mindentől függ: milyenek a felhők, a hőmérséklet, a föld állása – fogalmam sincs, mindenesetre a szavaival folyton kikeveri ezt az elegyet, amit azonban nem nézhetek, csak kilesek rá olykor-olykor. Mit bámészkodsz – mondják, tedd csak a dolgod, ami itt van az orrod előtt, ne nyújtsd ki a karod messzebb, főleg ne fogd meg más férfiak kezét, a tánc erkölcstelen, nem illik az egy férjes nőhöz. Belépek inkább egy regény világába, Asszony a fronton: fárasztó esküvő, hazafelé nem is beszélgetnek, János azt sem engedi, hogy kedvenc macskáját az új lakásba vigye, továbbtanulni sem hagyja, kiteljesedni, ahogy ő akarná, az anyja meg csak sír. Leteszem a könyvet, legalább van egy barátnőm, sorstársam. A nő nem fér be igazán ebbe a lakásba, ahogy a többi könyvem sem. Lehet, hogy lágy vagyok, mint a víz, de ugyanúgy nem lehet összenyomni. Próbáld meg elnyomni itt, ki fog törni ott, általános iskolás fizika.

Kettős életem van, kettészakadtam, megint ír, és a szavaiból megint rózsaszín az ég alja. Hintáztatom a gyermekem, fel-le, fel-le, kiáltja harsányan, és csakugyan: pittyen a telefon – fel. Feleség vagyok: – le. megint megpittyen a telefon. lopva írok, mint egy tolvaj. Díszítem a lakást, mint amikor a kifeslő nadrágra virágos foltot varrok. 

Köztes helyekre szorultam, vele egy képzeletbeli küszöbön egyensúlyozunk, itthon meg legszívesebben az erkélyre költözöm ki, elnézem a virágba borult szilvafát, rózsaszín, belekap a szél, a szirmai repülnek, súlytalanul szállnak, aztán beleragadnak a sárba. 

Gyerekkoromban malmoztunk mamával. Te jössz – mondja, ej, hova léptél, lányom, csiki-csuki. Mintha Sørennel, a nagy dán mesterrel játszanék: „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni”. Megpróbáltam, ám én vagyok a hűtlen – mindkettőhöz: ha az egyiknek írok, a másikhoz, ha másikkal vagyok, az egyikhez. De legalább az egyiknél őszinte lehetek, ha nem is zúdítok mindent a nyakába, a másiknál meg igyekszem feleség maradni, hihetően az, mint rég, mintha nem szakadtam volna ketté. A háztartási feleség mos, főz, takarít, ebbe kapaszkodom, ez a valóságom kézzel fogható része, pelust cserél, kócosan lerogy egy kávéra, pittyen a telefon, és ránéz, hogy egy kicsit más is lehessen. 

Szerelem? A szerelmes minden szegletét ismeri a másik testének, aki gyűlöl, az minden utálatosságát tudja, a tépelődő pedig a szakadatlan szakadás fájdalmában merül el kettejük között, mert ahogy az egyik végighúzza rajtam a kezét, vagy én az enyémet, ugyanúgy és ugyanott mártom a kést a másikba, az ő sebe pedig kétszeressé hasad bennem. És ha egy kis írt szeretnék rá, ölelem az űrt. Szorgosan hálózom be hiányát szavaimmal, rejtett szegletben lopott rövid sms-ben, amit ő persze továbbsző hálásan. Rejtőzködő pók vagyok. 

A testem itt, figyelmem máshol, a környezetem ezt alig érzékeli, a létezés szövevényének efféle buja és dupla rajzolata nekik tekervényes kuszaság – pusztán azért, mert nem nézik meg jól. Ide van rejtve törődésem törékeny becsülése is, melynek egy része repedt, széthullott. Ó, nemcsak a pofon az agresszió, de az alattomosan lopakodó elmaradó figyelem is.

Olvasok, sétálok, tördelem a kezem, hogy miként lehetnék bölcs, okos, kedves, önzetlen nem bántó és egyszerre boldog és önmagam, hogy ne szégyelljem, gyötörjem magam, ne veszítsek s ne csaljak, tudjam, mi vagyok én az én valódi életemben, na, az mikor derül ki, s mi marad belőlem addigra. 

Írta: Kiss Lotti Kincső

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Igen, tudom, a rózsaszín néha giccses, máskor meg ez a természetes: a múltkor elsétáltam egy vadrózsabokor mellett, tökéletes rózsaszín, ráadásul szív alakúak a szirmai, mégiscsak túlzás. Elnéztem a fák fölött az esti égboltra, és tessék, az is tiszta rózsaszín – öt percig..., aztán beszürkül, majd lassan kormos lesz. Hallgatok a tévében Cilike nénire, rendszeresítem a munkát kiszellőztető egészségügyi sétáimat, ahol vagy a múltba, vagy a jövőbe meredek. 

Buliban egyszer tudtunk táncolni, úgy tíz éve. Engedélyt kért, de nem is tőlem, hanem az akkor még barátomtól, későbbi férjemtől, így illett. A végén visszakísért. Már az elején tudta, hogy vesztes csata lesz. Ja, eltűntem, feleség lett belőlem. Benne meg lassan az a rémkép állt össze, hogy a könyvtár és albérlet közt elfogyott a fiatalsága. Azt gondoljuk, most már úgysem találkozhatunk senkivel, akivel jó lenne. Kompromisszum. Külföld megint. Már a végső egyedüllétre rendezkedik negyven évesen, megtervezi vidéki magányának kertjét, ekkor összeakadunk a neten. Élénk levelezésben átjáróra találunk a világaink között, álmodozások kezdik kitölteni a realitásunkat, csakhogy ez nem olyan egyszerű, ha az egyik fél házas… meg anya.

Nem akarom emlegetni a férjemet, sehogy, miért is okoznék kellemetlenséget, de ő azért így is talált magának. Kibiciklizett a legközelebbi erdőbe, egy tisztás szélén felült egy szalmabálára, hogy azon olvasson: Nem az én feleségem, nem tőlem van gyereke, és talán nem is lehet neki több, veszélyeztetett, így az orvosok. Miért nem maradtam és próbálkoztam még? Á, valami úgyis félrement volna. Sehová sem jutottam volna el szakmailag, ha itt punnyadok –– Ja, csak közben egyedül maradtam. Azt mondja, szeret, akkor hát boldog vagyok. Jó, de egy másik férfival él. Félévente két-három óra jobb esetben a találkozás? Stille Nacht! Heilige Nacht! Égnek a gyertyák, idill, béke, szeretet. Apám tette fel a lemezt, nyolc éve meghalt, sosem látta a nagy őmet, sosem fogok együtt élni a nagy őmmel.

Közös gyerek, haha, persze! De várjunk, megvan, béranya! Kicsengetem a tízmillát valami nőnek. Honnan, honnan, hitelből. Ja, tudom, bünteti a törvény, és legközelebb Ukrajnában csinálják meg, akkor ott kell börtönbe menni. Nem érdekel, megéri. Börtönbuzi ukrán maffiózókkal iksz év, király lesz. Hoppá, és közben ki foglalkozik a gyerekkel? Jó, sztornó, befejeztem. Fognám néha a kezét, amikor kirándulunk, de csak beleképzelhetem a magaméba, légnemű kéz, időnként átölelném, próbálom felturbózni a fantáziámat, de az ürességet fogják át a karjaim, megcsókolnám, de nem érzem az ajkait, a szemébe néznék, de csak emlékképet látok, vagy mellette lennék, de nem vagyok, nincs itt, én sem vagyok ott.

Az utolsó bugyor a másik pokla. 

Írja: Kiss Lotti Kincső

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Erősen kifestem magam a kertbe, teljes pompában kapálom a földet, habár csak a varjak meg a kutyák látnak.

Március 20-án utaztunk falura önkéntes karanténba, amikor Oroszországban éppen hogy csak kezdődött és senki nem képzelte, hogy milyen méreteket fog ölteni a dolgok folyása. Elsők közt voltunk a kivonulók közt, úgy gondoltuk, egy hónapra jövünk, itt ragadtunk kettőre.

A falunk: itt élt és dolgozott a nagymama a nagypapával, itt nőtt fel anyukám és a nagybátyám, ezért nem is nevezném dácsának – oroszországi mércével egész jó hely, közel Moszkvához, csak 100 km-re, sokan ingáznak innen Moszkvába.

A járási központ 6 kilométerre: gazdag település, lakói jóllakottak, elégedettek. Na de az a járási központ és vagyunk mi – nálunk viszont van kolostor, erdő, vannak rétek és folyó. A folyó másik partja pedig már a 101. kilométer a fővárostól – onnan kezdődik az igazi Oroszország, annak idején a 101-es kilométerre száműztek, hát új idők jöttek.

A karantén érzete elég furcsa. A várostól eltérően itt lényegében semmi nem változott, nem lett kevesebb az ember, sőt több a fővárosból magukat ide evakuálók miatt, aztán meg mind a két és fél bolt nyitva van – azért így is ijesztő és érthetetlen ez az egész.

A helybeliek felhagytak a Moszkvába utazgatásokkal, azt beszélik, minden baj Moszkvából jön, most akkor betegeskedjenek magukban szépen a moszkvai urak, minket meg hagyjatok nyugton. Moszkvát rühellik is legendásan. Maszkot rendesen hordanak, nem számítva a helyi alkeszeket, akiknek minden mindegy.

Szüleim nyugdíjasok, csak az udvarba jöhetnek ki – boltba én járok, egy út öt kilométer, kőnehéz táskákkal. Élénken emlékszem a nyolcvanas évekre, az áruhiányra és szüleimre, ahogy hátizsákjukban vonszolják haza a készleteket. Van minden a boltban, igaz, a zöldségek nyamvadtak, de hát még nincs itt a szezonjuk.

A közhangulat olyan, hogy „valahol háború van”. A járási székhelyen, azt beszélik, minden kórház telezsúfolva, el se férnek a betegek.

Szomszédom, hajdani gyermekkori társam feleségével május 1-jén kirándulni akart a tópartra, saslikozni – aztán kiderült, hogy tilos. A tóparton rendőrök vannak, azt mondják, hogy mind a két erdőben is járőröznek. Rendőrök mint ősi szellemek, most a tónál, erdőben... vajon a folyóban is ott lapulnak?

Egyébiránt minden a régi, csak tavasz van és nem lehet Moszkvába menni. Minden nap kilépsz a házból, még duzzadtabbak a rügyek, s lám, ideröppent egy varjú. Érzékelsz minden mozgást, minden millimétert. Kisfiam kijön a kertbe, nézünk fel az égre.

Hiányzik a társas lét, az eszmecsere, megszokott rituáléim. Erősen kifestem magam a kertbe, teljes pompában kapálom a földet, habár csak a varjak meg a kutyák látnak.

Amúgy – a munka a korábbi rendben zajlik, éjjelente írom a cikkeket. A tudományos konferenciák most zoomon át folynak, a vizsgáztatás ugyancsak. Én nem tanítok, így nekem könnyebb.

Befejezés helyett: A kertünkből messziről vasúti híd látszik, este tehervonatok zúgnak át rajta. Kimegyek a házból, kémlelem őket. Ezeknek szabad mozogni, ezek mozognak, minden más beragadt, ahogy az idő is a karanténkörben.

Most keletkeznek az emlékeink. Mosolyogva fogjuk majd emlegetni az egészet. Mosolygok. Meg (még) nincs is befejezés...

Írta: Darja Anyiszimova

(Ford.: V. G. E.)

Чума в деревне: заметки ссыльного (российского) ученого 

Мы уехали в деревню на самоизоляцию 20 марта, тогда в России еще только-только начиналось и никто не представлял себе масштабы происходящего. Уезжали в числе первых эвакуантов, думали, на месяц, застряли на два.

Деревня – здесь жили и работали бабушка с дедушкой, здесь выросли мама и дядя, поэтому не могу называть ее дачей – по российским меркам довольно прогрессивная и близко от Москвы – всего 100 километров, многие ездят в столицу прямо отсюда. До райцентра километров шесть, райцентр богатый, местные жители сытые и довольные. Но где райцентр и где мы – а у нас монастырь, лес, поля и река, за рекой сто первый километр и Россия – во времена оны интеллигентов высылали за сто первый – времена изменились.

Ощущения от карантина странные – в отличие от города, по факту ничего не поменялось, народа на улице не убавилось и даже прибавилось за счет эвакуантов из столицы, все два с половиной магазина открыты – а все равно тревожно и непонятно.

В Москву местные ездить перестали, все беды, говорят, от Москвы, вот пусть себе и болеют московские богатеи, а нам дайте жить спокойно. Москву здесь традиционно не любят. Маски здесь носят исправно кроме разве что местных алкоголиков, тем все нипочем.

Родители пенсионеры, им выходить нельзя кроме как во двор – в магазин хожу я, один заход - пять километров, тяжеленные сумки. Живо вспоминаю восьмидесятые, дефицит и родителей с рюкзаком припасов. Хотя в магазине все есть, только что овощи плохие, ну так и апрель, межсезонье.

Общее ощущение «где-то гремит война». В райцентре, говорят, все больницы забиты, еще чуть-чуть и лопнут.

Сосед, мой давний друг детства, решил с женой отправиться на озеро, поесть шашлыков – выяснилось, нельзя. На берегу озера полицейские, говорят, в обоих лесах полицейские. Полицейские словно древние духи: у озера, в лесу… в реке?

А так все как было, только весна и в Москву нельзя. Каждый день выходишь, вот еще больше почки распустились, вот ворона полетела. Ощущаешь каждое движение, каждый миллиметр. Сынишка выходит на огород и мы смотрим на небо.

Не хватает социума, общения, нарядов. Я крашусь поярче на огород, копаю землю при полном параде, хотя видят меня одни вороны да собаки.

А так – работа в прежнем графике, по ночам пишу статьи. Конференции научные теперь через зум, экзамены принимали тоже через зум. Но я не преподаю, мне легче.

Вместо заключения: из сада виден железнодорожный мост, по нему идут грузовые составы. Я выхожу из дома и смотрю на них. Составам можно двигаться, все остальное застыло, как застыло время на карантине.

И ведь потом будем вспоминать, и будем улыбаться. И я улыбаюсь. И нет заключения…

Д. А.

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Joszif Brodszkij 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Az alábbi szöveg nem a Nobel-díjas előadása (a Szokatlan látásmód című esszéje), hanem az a rövid beszéd, amelyet a beiktatásakor mondott el. A beszéd eredetileg angol nyelvű, az On Grief and Reason című esszékötetében jelent meg 1996-ban.

Életműve lényege az orosz és az angol költői hagyomány ötvözése. Orosz nyelven ő valósította meg a metafizikus költészetet a 17. századi John Donne vezette angol metafizikus költői iskola nyomán. Az orosz költészettől (egészen Brodszkijig) idegen racionális, hűvös, szenvtelen, elmés költészet az övé; esszéinek is talán legfontosabb jellemzője a sziporkázó elmeél. 

Legfontosabb témái az Idő és a Tér. Beiktatási beszédében is utal arra, hogy a Térben az emberi jelenlét nagyon esetleges, ideig-óráig való, mert az ember halandó. Költészetének „hidegsége” az angol költői iskola örökségén kívül összefügg azzal is, hogy a nyers valóságra, halandóságunkra hívja fel Brodszkij a figyelmet.

Születésének 80. évfordulóját különböző rendezvényekkel ünneplik világszerte – az Egyesült Királyságban például rajzversenyt és olvasóversenyt hirdettek meg gyerekek számára. Szentpéterváron, szülővárosában nagyszabású, két hónapos fesztivált terveztek, a Brodsky Fest sok programja azonban bizonyára elmaradt a koronavírus járvány miatt. Május 24-én, a születésnapján 17 órai kezdettel azonban online marathoni rendezvény zajlott minden érdeklődő számára. A műsor megnevezése utal a koronavírus miatti helyzetre, Ne lépj ki a szobából, ami Brodszkij egyik versének címe is.

Megzenésített verseit ígérték különböző együttesek, előadók: például Szvetlana Szurganova, Billy’s Band, Noize MC előadásában, online megtekinthettük Brodszkij pétervári otthonát s filmrészleteket a róla készült új filmből. Felesége, lánya, közeli barátai olvassák fel műveit benne. Sikerült egy szövegének rapfeldolgozásába is bekapcsolódnom.

(a műsor plakátja)

Brodszkij a Nobel-díj átvételekor

Joseph Brodsky

Beiktatási beszéd

A Svéd Akadémia tagjai, Őfelsége a Király, Őfelsége a Királyné, Hölgyeim és Uraim, én a Balti-tenger túlsó partján születtem és nőttem fel, valójában a másik szürke, susogó könyvlapján. Néhanapján, tiszta időben, főként ősszel, valahol a parton álldogálva Kellomjakiban egy barátom a víz lapján át északnyugat felé mutatva így szólt: Látod azt a földet, azt a kék csíkot? Az ott Svédország.

Természetesen csak viccelt: nem megfelelő a szög, és az optika törvényei szerint az emberi szem különben is legfeljebb csak húsz mérföldnyire képes ellátni nyitott térben. A tér azonban nem is volt nyitott.

Nekem mégiscsak jól eső érzés most arra gondolnom, hölgyeim és uraim, hogy akkoriban ugyanazt a levegőt lélegeztük be, ugyanazt a halat ettük, ugyanabban – az időnként – rádióaktív esőben áztunk bőrig, ugyanabban a tengerben úsztunk, ugyanazt a tűlevelű fafajtát untuk meg végképp. A széljárás függvényében ugyanazokat a felhőket bámultam az ablakomból, amelyeket Önök kicsit korábban már láthattak, vagy éppen fordítva. Jólesik arra gondolnom, hogy volt már valami közös korábban is bennünk, még mielőtt ebben a teremben találkozhattunk volna.

Ami pedig ezt a termet illeti, úgy vélem, hogy néhány órája még üresen állt s üres is lesz néhány óra elteltével. A jelenlétünk ebben a teremben, különösképpen az enyém, igencsak esetleges a terem falainak szempontjából. Általánosságban szólva, a tér szempontjából bárkinek a jelenléte esetleges benne, hacsak nem bír valami állandó – s általában élettelen – adottságával a tájnak: lehet az egy moréna, egy hegycsúcs, egy folyókanyar. Valakinek vagy valaminek a váratlan megjelenése egy helyen, amely már igencsak megszokta a maga állandó tartalmát, hozza létre az esemény érzését.

Hálát érezve az Önök döntése miatt, mert nekem ítélték oda az irodalmi Nobel-díjat, tulajdonképpen azért vagyok hálás, mert munkámnak, egy gleccser törmelékeinek, úgy szólván, az irodalom hatalmas tájképén, ezzel egyfajta állandóságot tulajdonítottak.

Teljesen tisztában vagyok e hasonlat veszélyeivel: a hidegség, a haszontalanság, a végleges vagy gyors erózió miatt. Mégis ha ez a bizonyos törmelék tartalmaz csak egy eret is eleven érccel, amint azt hiúságomban gondolni vélem, úgy ez a hasonlat előrelátó.

S ha már az előrelátásról esett szó, hadd fűzzem még hozzá, hogy a történelmi feljegyzések szerint a költészet mindenkori közönsége ritkán haladta meg a népesség 1 százalékát. Az ókor és a reneszánsz költői ezért éltek az uralkodói udvarokban, a hatalom trónszéke körül, manapság pedig az egyetemeken, a tudás trónszékei köré gyűlnek össze a költők. Az Önök akadémiája e kettő ötvözetének tűnik, s ha a jövőben – abban az időben, amikor mi már nem leszünk – ez az 1 százalék továbbra is megmarad, az nem kis részben az Önök erőfeszítéseinek lesz köszönhető. Abban az esetben, ha e jövőkép borúsnak tűnik, remélem, hogy a népességrobbanás gondolata derűsebbé teszi azt az Önök számára. Ugyanis csupán csak az egy negyede ennek az 1 százaléknak több olvasót jelent majd akkor, mint a mai olvasóközönség.

A hálám tehát, hölgyeim és uraim, nem teljesen egoisztikus. Hálás vagyok Önöknek azokért, akiket az Önök döntései tesznek most és a későbbiekben majd a költészet olvasóivá. Nem vagyok teljesen bizonyos abban, hogy az ember győz, amint azt a nagy ember és amerikai honfitársam, úgy tudom, e teremben állva mondta egyszer, de afelől szinte biztos vagyok, hogy azt az embert, aki költészetolvasó, nehezebb legyőzni, mint azt, aki nem az.

Persze, pokolian hosszú volt az út Szentpétervártól Stockholmig. De az én foglalkozásom-béliek számára az egyenes út, amely a lehető legrövidebb távolság két pont között, már régen nem bír különösebb vonzerővel. Így hát, jó érzés látni, hogy a földrajz is a maga nemében képes a költői igazságszolgáltatásra.

(Acceptance Speech, in: On Grief and Reason, 23–24. o., Royallib.com)

Írta s a beszédet fordította: Túri Katalin

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A Nobel-díjas orosz-amerikai költő, esszéíró: Joszif Brodszkij, angol nevén Joseph Brodsky (1940. máj. 24.–1996. jan. 28.) ma lenne 80 éves. Két nyelven alkotott, verseit elsősorban oroszul, esszéit elsősorban angolul. Verseit, drámáit gyakran ő fordította le angolra egyedül vagy társfordítóval.

Az alábbi – egyik leghíresebb – versét, amit szinte minden felolvasóestje nyitó- vagy záróakkordjaként elszavalt, szintén ő ültette angolra. Költői hitvallásának tekintette. Az orosz eredetinek nincs címe, angolul Május 24, 1980, a magyar fordító, Baka István pedig A fenevad helyett címet adta neki. Brodszkij 40. születésnapja alkalmából, 1980. május 24-én írta, innen az angol cím. Emlékezzünk meg róla ma ezzel a versével!

Érdekességképpen ajánlom a mű táncos értelmezését a https://www.indiegogo.com/projects/movement-of-the-words#/ linken. Brodszkij különösen szülőhazájában, de nemcsak ott annyira népszerű, hogy már olyan dokumentumfilm is készült róla, amelyben táncosok értelmezik, fejezik ki mozdulataikkal a verseit. Erős állításnak tűnhet, de megkockáztatom: manapság világszerte ő az egyik legnépszerűbb költő.

A fenevad helyett

A fenevad helyett ketrecbe engem zártak,
a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban.
Gleccserről a világ felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol születtem.
Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz vizet ittam.
Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam a száműzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok, az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára.

Я входил вместо дикого зверя в клетку,
выжигал свой срок и кликуху гвоздем в бараке,
жил у моря, играл в рулетку,
обедал черт знает с кем во фраке.
С высоты ледника я озирал полмира,
трижды тонул, дважды бывал распорот.
Бросил страну, что меня вскормила.
Из забывших меня можно составить город.
Я слонялся в степях, помнящих вопли гунна,
надевал на себя что сызнова входит в моду,
сеял рожь, покрывал черной толью гумна
и не пил только сухую воду.
Я впустил в свои сны вороненый зрачок конвоя,
жрал хлеб изгнанья, не оставляя корок.
Позволял своим связкам все звуки, помимо воя;
перешел на шепот.  Теперь мне сорок.
Что сказать мне о жизни?  Что оказалась длинной
Только с горем я чувствую солидарность.
Но пока мне рот не забили глиной,
из него раздаваться будет лишь благодарность.

May 24, 1980

I have braved, for want of wild beasts, steel cages,
carved my term and nickname on bunks and rafters,
lived by the sea, flashed aces in an oasis,
dined with the-devil-knows-whom, in tails, on truffles.
From the height of a glacier I beheld half a world, the earthly
width. Twice have drowned, thrice let knives rake my nitty-gritty.
Quit the country that bore and nursed me.
Those who forgot me would make a city.
I have waded the steppes that saw yelling Huns in saddles,
worn the clothes nowadays back in fashion in every quarter,
planted rye, tarred the roofs of pigsties and stables,
guzzled everything save dry water.
I've admitted the sentries' third eye into my wet and foul
dreams. Munched the bread of exile; it's stale and warty.
Granted my lungs all sounds except the howl;
switched to a whisper. Now I am forty.
What should I say about my life? That it's long and abhors transparence.
Broken eggs make me grieve; the omelet, though, makes me vomit.
Yet until brown clay has been rammed down my larynx,
only gratitude will be gushing from it.

Írta: Túri Katalin

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Dél-Indiában szerencsém volt, hiszen egy teljes hónapig élvezhettem Pondiccsérit és a trópusi napsütést, biciklizhettem, mászkálhattam az emberek között, hindu templomokba járhattam, végigehettem az összes kedvenc éttermem étlapját és koncentráltan dolgozhattam a kutatóintézetekben és az ótamil szövegolvasásokon…

Amikor január elején búcsút intettem a Nyugati pályaudvarnak és visszatértem Hamburgba, hogy folytassam egyéves kutatói ösztöndíjamat, még nem gondoltam arra, hogy legközelebb talán júniusban fogok tudni hazamenni (ha ugyan sikerül). Januárban még próbáltam az ótamil szövegek fordítására összpontosítani, februárban pedig egy tamil szemináriumra utaztam Dél-Indiába, immár hetedik alkalommal. Furcsa visszaemlékezni azokra a nem is olyan távoli időkre, hiszen egyáltalán nem gondoltam, hogy ez az egész vírusdolog ekkora méreteket ölt majd. A legnagyobb bajom akkor épp az volt, mármint amikor készültem elhagyni Európát, hogy törölték a Frankfurt – Csennai járatot (két órával az indulás előtt, sms-ben, indoklás nélkül!), így aztán Párizson és Delhin keresztül kellett utaznom és tizenöt óra késéssel érkeztem meg Dél-Indiába. Bár a reptéri ellenőrző kapuknál akkor már fokozottabb ellenőrzés és káosz volt, a légi utaskísérők pedig mind maszkot viseltek, én akkor valahogy mégsem gondoltam, hogy különösebb baj érhet.

Dél-Indiában szerencsém volt, hiszen egy teljes hónapig élvezhettem Pondiccsérit és a trópusi napsütést, biciklizhettem, mászkálhattam az emberek között, hindu templomokba járhattam, végigehettem az összes kedvenc éttermem étlapját és koncentráltan dolgozhattam a kutatóintézetekben és az ótamil szövegolvasásokon, anélkül hogy a koronavírusról beszéltek volna az emberek, vagy bármilyen óvintézkedést be kellett volna tartanom. Aztán egyik este a kollégákkal vacsorázva érkezett a hír, hogy Hamburgban megvan az első fertőzött. Emlékszem, sokáig beszélgettünk, hogyan jutunk majd vissza Európába, vajon törlik-e a járatokat, lesz-e kötelező karantén, s ha igen, hol? Viccelődtünk, hogy a szemináriumot akár a karanténban is folytathatnánk, ha lesz internet (horribile dictu áram). Akkor egészen olyan volt, mintha egy katasztrófafilm szereplői lennénk. Amikor egy héttel később megérkeztem a reptérre, már majdnem mindenki maszkot viselt, a tévékben végtelenítve zsizsegtek a vírusról szóló hírek, a repülők késve indultak (de akkor legalább még indultak) és mindenki rettenetesen izgatott volt. Hamburgba végül meglepően simán érkeztem meg, bár Mumbaíban és Zürichben is át kellett szállnom, ám végül se vizsgálat, se késés, se kötelező karantén nem volt.

Felpattantam a hévre (ún. S-Bahn) és egyenesen Harburgig utaztam (ti. ott lakom). Szerencsém volt, mert kb. ezek voltak az utolsó napok, amikor még úgy tűnt, minden rendben lesz. Aztán mire véget ért a jetlagem, már bezártak a boltok és az egyetem és mindenhonnan azt hallottuk, a legjobb lesz otthon maradni pár hétig, hónapig. Úgy gondoltam, jobb, ha Hamburgban maradok, végül is közel az egyetem, ha majd újra bejárhatunk, meg aztán szuper az egészségügy és otthon biztosan karantén várt volna rám, ha egyáltalán sikerült volna vonattal vagy egyéb úton hazajutnom.

Így maradtam. És akkor két hónap csend következett. A helyi szupermarketből elfogyott a liszt, a só és a cukor, a rizs, a tésztafélék, az élesztő, a sűrített paradicsom és a savanyú káposzta, továbbá lebontották az addig fejünk fölé tornyosuló sörösrekesz-falakat és hazagurították a vécépapír-gurigákat (a mellékelt katalógus talán érdekes lesz majd a jövő történészei számára). A környéken nem egyszer állítottak meg idős emberek táskákkal felszerelkezve, akik a közértet keresték. Eleinte minden nagyon furcsa volt, de aztán én is kapcsoltam. Végül elkezdődött a készletek felhalmozása és lassú felélése.

A következő hónapokban testemet a Süderelbe partján könnyű futásokkal és biciklizéssel, a szellememet pedig az időközben beinduló online oktatás révén igyekeztem fitten tartani. A hamburgi indológusok szervezésében akár heti nyolc tamil szövegolvasáson is részt vehetek, ami elképesztő luxus és a szakmai haszonszerzésen túl is remek szórakozás. Szabadidőm nagy részében különböző nyelvű és témájú tanulmányokat írtam, óind szövegeket fordítottam, kovászt etettem és tésztát hajtogattam, az ablaknak támaszkodva sóhajtoztam (ősi magyar szokás szerint), válogatott indiai fogásokat főztem a lakótársak örömére és beizzítottunk egy online filmklubot is Edinburgh, Hamburg és Budapest között feszítve ki a világhálót, ahol Tarr Béla (első filmünk természetesen a Sátántangó volt), Almodóvar, Hitchcock, Jarmusch és más legendás rendezők remekeit néztük szombat esténként. 

Így végül egészségesen (inkább testileg, mint mentálisan) vészeltem át az önként vállalt karantént. Ezen a héten már a német állam és a hamburgi városvezetés is lazított, visszatért a tavasz is, a boltok újra nyitva vannak, az emberek az utcán flangálnak, jóllehet még maszkban fekszünk és kelünk. Az online szövegolvasásokon továbbra is szuper a hangulat, a filmklubunkon pedig egy dán dogmafilmet nézünk a héten. A házzal szemközti fa is kizöldült nemrég és úgy tűnik, Hamburgban újra beindult az élet.

Írta: Ferenczi Roland

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Ilyen férfi nincs is, ez csak a mesében van – raktuk össze a tanulságot, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk el, hogy mesék márpedig vannak, így aztán ő is van, sőt bevont a meséjébe, amelyikben én vagyok a királylány, aki megtalálta így a hős szerelmesét, a bökkenő viszont ugye az, hogy én meg közben a mesén kívül jól férjnél vagyok, nem kevésbé anyuka.

Szóval ott tartottam, hogy találkoztunk. Vártam az állomáson, és a buszról pontosan úgy szállt le, azzal a boldog mosollyal és piros arccal, mint amikor betoppant az első táncórára és egyben az életembe. Te semmit sem változtál – ezzel indított kilenc év után, megöleltük egymást, és a lehető legtermészetesebb módon kézen fogva sétáltunk a megbeszélt helyünk – mellé, merthogy a dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy tervezzük, hanem, mondjuk, majdnem úgy.

De ne rohanjunk annyira előre, a találkozásunk előtt már valamennyi héttel beindult egy olyan aktív levelezés, ami azóta is tart, pardon, csetelés, amikor is azt figyeltem meg magamon, hogy ő pont azt az ösvényt tapossa ki felém a szavaival, amiről reméltem, hogy egyszer kitapossák, csak már rég nem számítottam rá, szinte el is felejtettem, mit is szerettem volna. A potenciális ösvényem zsenge füves helyén mindenféle gizgazok nőttek azóta, elszáradt ágak, dzsumbuj az egész, ez az ember meg a machetemondataival gond nélkül lekaszabol minden akadályt, és egyre csak közelít. Ezt azért mégsem tarthatom magamban, kivel is oszthatnám meg, max. a legjobb barátnőmmel. Ilyen férfi nincs is, ez csak a mesében van – raktuk össze a tanulságot, ugyanakkor azt sem tagadhatjuk el, hogy mesék márpedig vannak, így aztán ő is van, sőt bevont a meséjébe, amelyikben én vagyok a királylány, aki megtalálta így a hős szerelmesét, a bökkenő viszont ugye az, hogy én meg közben a mesén kívül jól férjnél vagyok, nem kevésbé anyuka.

Hozzá kell tennem: az emlegetett ösvényen az áthatolhatatlannak tűnő dzsungelben ő nem az erőszak fegyverével nyomult, gázolt át, hanem mint a nagyon finom éllel közelítő kardforgató, aki jelen esetben tollforgatónak nevezhető. A szavaiból érzem a szeretetét, az illúzió oly tökéletes, árad belőle a nyugalom, a béke, a kedvesség, amellyel körbeölel. Már-már valóságos a bőre melege, de a lényeg a léleksimogatás, akkor is az lenne a legfontosabb, ha itt állna mellettem. Ennyi elfogadást és támogatást nem reméltem senkitől, feltétel nélkül ad, nem nyaggat, nem követel, az utcán átkarol, úgy sétálunk, és éjjel velem alszik el, virágokat rajzol a hátamra az ujjával, mikor én már álmodom.

Na és amikor – visszatérve az amúgy rövidke sétánkhoz – kéz a kézben közelítettünk célunk felé, ő már annyira az ösvény végén járt, hogy megfogva a másik kezével is a kezében tartott kezemet akkor döbbentem rá, hogy egészen itt van, teljesen itt előttem, megérkezett. Újra megölelt, a szerető gyengédség kétségmentes gesztusnyelvén beszélt hozzám. Ekkor kaptam vissza az erőmet.

Két nap múlva a korona úgy elárasztott minket, hogy már nem is tudtunk volna találkozni. Mi mégis együtt élünk azóta is, közösek a reggeleink, együtt reggelizünk, és mialatt én mosok, teregetek, felmosok, ő tananyagot ír, de pár percenként egymásra mosolygunk, ölelés, csók is jut, majd egy-két olyan szó váratlanul, amire nekem nincsenek szavaim, elmosogat nekem, délután sétálunk, majd a paplan alatt közösek a késő estéink is.

Fénykép nem készült a találkozásunkról, ám egy fotórealisztikusnak érzett vers igen, majd egy novella egy remény- és jövőbeli találkozásunkról, ez már akár egy album. Aztán jártunk még mezőn virágok között, sőt együtt nőttünk fel egy mesében. Tóparton néztük a hullámokon játszó fényeket, amelyek nap mint nap visszacsillannak. Ilyen napjaink vannak, ilyen heteink, már hónapjaink az üresség idején, amit a korona teremtett, néha a múltba térünk vissza, de táncoltunk már kilencvenévesen is, persze leginkább a jelenünket töltjük ki, azt mondja, múzsája vagyok a munkájában, ő pedig támogat, hogy fejlődhessek, továbblépjek kedvem, belátásom szerint a hivatásomban.

A korona pedig lassan kopásnak indult, a köd kezd szétoszlani, és az írástengerünkön hajózva néhány hónapnyi távolságban körvonalazódni látszik egy újabb valóságsziget, ahol végre megérezhetjük a földet a talpunk alatt, mert ezt azért – ha mégoly pontosan megközelítik is – mégsem helyettesíthetik az eddigiek.

Írta: Kiss Lotti Kincső

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Most már tudom, mennyire megszerette a kezem, azt mondogatja, hogy olyan, mint Kárász Nellié az Iszonyban, vékony, nőies ujjak, mandulaforma köröm, mögötte érzésekkel, érzékenységgel.

Egy nyár végi este lépett be az életembe. Éppen táncóránk volt, amikor a csupán érdeklődő újoncjelöltet becsábította a tanárunk. Emlékszem, csupa mosoly volt, kipirult arccal, ő az a jófiú-típus, aki nem azért jött, hogy fogdosson minket, látszott rajta, hogy tetszik neki ez a tánc. Kedves figura, már akkor feltűnt ez. Kissé remegett a hangja, félénknek láttam, de amikor kezében tartotta a kezem, éreztem, hogy megnyugtató hatással vagyok rá. Tanítgattam, de épp csak annyira, amennyire szüksége lehetett rá, tanárpalántaként igyekeztem ráérezni erre. Nagyon gyorsan fölvette a fonalat, ez van, ha szeret valamit az ember. Aztán maradt is évekig, ahogy a mosoly is az arcán. Egyszer megkérdeztem, mire fel ez a nagy jókedv. Azt felelte, ezt a másfél órát várja egész héten. Akkor még nem tudtam, hogy az amúgy is jó alaphangulathoz a varázst számára a társaságom jelentette, és ahogy később emlegette, a lényeg éppen a varázs, melyet azonban csak egyetlenegy ember tud megadni, aki maga is olyan, mint a tánc boldogsága.

Szerettem táncolni vele: figyelmes volt, kedves, jó partner, sosem durva. A te kezedet a legjobb érzés megfogni – vallotta meg egyszer. Ugyan, biztos csak megszoktad – hárítottam akkor még. Most már tudom, mennyire megszerette a kezem, azt mondogatja, hogy olyan, mint Kárász Nellié az Iszonyban, vékony, nőies ujjak, mandulaforma köröm, mögötte érzésekkel, érzékenységgel. Az órák után néha elkísért, fölpattantunk a villamosra. Meddig mész? – kérdeztem. Hát, csak úgy megyek – ködösített, ami azt jelentette, hogy már rég le kellett volna szállnia, de én akkor nem gondoltam, hogy csak azért jött tovább, hogy még néhány percig velem maradhasson.

Aztán egyszer csak én eltűntem. Megszereztem a másoddiplomámat, amit még a villamoson ecseteltem neki, álmomban néha táncoltam, amit nagyon szerettem, nagyon hiányzott, és..., és hát férjhez mentem.

Ő szintén átvette a diplomáit. Akkor kezdte bontogatni a szárnyait, majd elröppent a városból, miért is maradt volna. Hol az egyik városban, hol a másikban, egyik országba be, másikból ki. Örültem, hogy aktív fészbúkozó, szeretem tudni, hogy mi van vele, és így láthattam, merre jár, mit lát. Vágytam én is arra, hogy sokat utazzak, lássam a világnak azt a részét, amelyik érdekel, és hát utaztam is, nem panaszkodom, de sokfelé nem jártam, ez még kimaradt az életemből, pedig milyen pazar lehet! Ha nem ezt az életet élném, amit, akkor talán azt választanám, amit ő.

Időnként cseréltünk egy-egy üzenetet, de más nem történt, akkor sem, amikor a Szajna fölött sétálva megállt, elnézett az Eiffel-torony irányába a Pont Alexandre-III kerubjai és nimfái között, rám gondolt, de én nem mentem vele szembe a hídon, ahogy akkor sem, amikor a Sacré Cœur csendjében az én mosolyom szállt el csukott szemei előtt.

Láttam, hogy könyvekről ír, becsültem érte. Kislány korom óta olvasok, és nagyra tartom azt, aki tud írni. Újságíró lett, szerkesztő, tanár. Másfél évtized telt el az első találkozásunk óta, akkor láttam, hogy épp a világ túlsó végén tanít. Aztán még ennél is messzebb ment, egy építő utazásra, a világosság ösvényeit kereste, a szellem és a jellem világosságáét, meg is találta. Szerencsére sok mindent dokumentált, így gondolatban ott lehettem én is vele egy kicsit, épp akkor, amikor az én lelkem épp fakulni kezdett, és akkor történt, hogy az ő fényképein és szavaiban éreztem azokat a színeket, amelyekre vágytam, és nemcsak most, de mindig is, amióta kinemesedett bennem az a vágy, hogy igazán mély érzésektől lehetek csak az, aki szeretnék, és amikor egyre rejtettebb és rejtettebb úti céljaira kísértem lélekben, ott láttam, hogy van olyan, amikor a túl nehéznek vélt célok is elérhetők. Akkor kezdett visszatérni az én hitem is. Az erőm pedig akkor, amikor a koronavírus hazasodorta, itt ragadt, és így tudtunk találkozni.

Írja: Kiss Lotti Kincső

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Kiderül: a vírus nem csak cseppfertőzéssel terjedhet, hanem tárgyakon is megmarad, így még nagyobbra növekedett annak az esélye, hogy valaki elkapja – ezért kezdetben a kézmosás fontosságára és a távolságtartásra hívják fel a figyelmet, majd később kijárási tilalmat rendelnek el.

A 2011-ben elkészült, Steven Soderbergh által rendezett film, a Fertőzés az újonnan megjelent koronavírus miatt a Warner Bros. katalógusában már a második legnépszerűbb film helyét foglalja el. Ez a dokumentarista stílusban készült, nem igazán látványos, ám annál valósághűbben feldolgozott katasztrófafilm ugyanis egy új, a MEV-1 nevet viselő vírus megjelenéséről, terjedéséről, kimeneteléről és megfékezéséről szól. A gyors lefolyású tünetek enyhe rosszulléttel, köhögéssel kezdődnek, majd lázzal, bénulással folytatódnak, míg végül agyvérzéssel, halállal érnek véget.a

A filmben több híres színész játszott szerepeket – például Matt Damon, Jude Law és Gwyneth Paltrow, ám valódi, láthatatlan „főszereplője” maga a vírus. A MEV-1 – melyet a 2003-ban megjelenő SARS, illetve a 2009-es H1N1 vírus ihletett – végig jelen van a filmben, ezzel folyamatosan fenntartva a vészjósló, nyomasztó hangulatot és a feszültséget. A filmben betekintést nyerhetünk az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Járványügyi Központ falai mögé, valamint felszínesen megismerhetjük az USA tagállamainak egészségügyi minisztériumait a köztük lévő különbségekkel. A hitelesség fokozása érdekében néhány járványügyi fogalmat is bemutatnak, így az alap reprodukciós rátát (R0) és kifejtik magyarázatát.

A film in medias res kezdéssel indul, ugyanis rögtön valaminek a második napján találjuk magunkat. Ezzel a húzással a rendező végig fokozza a hatást és gerjeszti a kíváncsiságot. Elég hamar kiderül: egy új, halálos vírus van kialakulóban és terjedőben, melynek egyelőre még nincs ismert ellenszere. Az első áldozat egy asszony, aki Hongkongból tér haza Amerikába egy üzleti útról, majd következik a fia, majd egyre többen meghalnak. A WHO szakemberei elkezdik vizsgálni a vírust és próbálják kiszámítani, hogy mekkora a fertőzés, illetve a világjárvány esélye. Közben több országban, a világ más-más pontján látunk egy-egy emberi sorsot, amivel a film kifejezi, milyen szövevényes is a kapcsolatok hálója – annak köszönhetően pedig, hogy a világ bármely pontja viszonylag könnyen és gyorsan megközelíthető, milyen hamar el tud terjedni globálisan egy ilyen betegség. Kiderül: a vírus nem csak cseppfertőzéssel terjedhet, hanem tárgyakon is megmarad, így még nagyobbra növekedett annak az esélye, hogy valaki elkapja – ezért kezdetben a kézmosás fontosságára és a távolságtartásra hívják fel a figyelmet, majd később kijárási tilalmat rendelnek el. Egyre több a halálos áldozat, míg végül a kísérletek a gyógymódra sikerrel járnak és kifejlesztik a hatásos oltást, amit sorsolás alapján osztanak ki az embereknek. (Ez az egyetlen részlete a filmnek, amely egyáltalán nem felel meg a valóságnak, ugyanis egy új gyógyszert hónapokon át kell tesztelni, majd engedélyeztetni, míg a fikcióban a vírus megjelenésétől számítva összesen huszonkilenc nap telik el az új oltás gyártásáig.) 

A film végén visszatérünk a történet elejére és immár megismerjük az első napot: a fakitermelés miatt menekülő denevér egy disznóól tetőgerendáján köt ki, a szájából kieső banándarabkát pedig az egyik malac megeszi. A malacot levágják, egy hongkongi étterembe kerül, ahol a feldolgozást követően a szakács alapos kézmosás nélkül fog kezet az első áldozatunkkal, az amerikai asszonnyal, aki innentől kezdve egyben az első fertőzöttje és terjesztője a vírusnak.

A filmben végig a veszély és a félelem érzése dominál, amit az egyre nyugtalanabb hangulatot árasztó zenék a nézők számára csak fokoznak. A díszlettervezés és az operatőri munka kiváló, a kameramozgás felerősíti a megjelenő érzelmeket. Bemutatják a láthatatlan vírus útját, ahogy a kézről a pohárra, a pohárról az arcra kerül. Különböző valós, illetve valótlan hírek hatására pedig kitör a társadalmi pánik, a tömeghisztéria is, a káoszban fosztogatják a boltokat, házakat. Ezt a dimenziót a film azonban hosszasan nem fejti ki, ahogy arról sem szól igazán, milyen lépéseket kellene tenni a gazdaság és a rend védelmének érdekében. Amit viszont tökéletesen szemléltet: milyen következményekkel járhat a nagy népsűrűség, az ipari állattartás, az erdőirtás és a felgyorsult mobilitás egy esetlegesen megjelenő új vírus esetén. A Fertőzés tabukat nem ismerve hiteles, realista képet nyújt egy világjárvány kialakulásáról, terjedéséről, veszélyeiről és lehetséges kimeneteléről.

Írta: Kőhegyi Anna

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A Netflix név egyre jobban összeforr a magas minőségű saját gyártású tartalommal, produkcióik már állandó résztvevők a különböző filmes és tévés elismerések jelöltlistáin. Az online streaming szolgáltató nézőbázisa töretlenül nő, és mikor lenne alkalmasabb időpont elmerülni a különböző történetek világában, mint most, amikor a legtöbbünk számára az élet a négy fal között zajlik. A számtalan lehetőség közül két minisorozatot szeretnék ajánlani, ezek A másik út (Unorthodox) és A tettes (The Sinner). 

Ez a csupán négy részből álló minisorozat pár héttel ezelőtti debütálása óta folyamatosan szerepel a top tízes listán. A legérdekesebb történeteket maga az élet írja, ez az állítás ebben az esetben is helytálló, hiszen az Unorthodox Deborah Feldman önéletrajzi könyvét dolgozza fel. A sorozat napjainkban játszódik, Esther életét követhetjük végig, aki egy szigorú szatmári zsidó közösség tagjaként nő fel Brooklynban. Miután a szokások szerint fiatalon férjhez megy nem bírja már elviselni a ránehezedő terheket, elhagyja szülővárosát és Németországba szökik. Ekkor veszi kezdetét az üldözés: férje utánamegy, hogy haza tudja vinni. Az út során egyre jobban felfedezi önmagát és azt a világot, ami eddig teljesen ismeretlen volt számára. A sorozatban rengeteg visszaemlékezés van, melyeken keresztül részletesebb képet kaphatunk egy ortodox zsidó közösség hétköznapjairól és szokásairól. A kívülálló számára ezek a jelentek megdöbbentőek és gyakran szívszorítóak. Ha valaki többre vágyik a sorozat nyújtotta élménynél, akkor már magyarul is olvasható a történet alapjául szolgáló könyv a pécsi Getto Katalin fordításában (Deborah Feldman: Unortodox – A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek). 

A sorozat eddig három évadból áll, mindegyiknek más-más gyilkossági ügy áll a középpontjában, a közös nevező egyedül Harry Ambrose, a nyomozó személye. Az első évad brutális emberöléssel kezdődik, a főszereplő, Cora több késszúrással ontja ki egy fiatal férfi életét. Az ügy nagyon egyszerűnek tűnik, hiszen adott egy gyilkosság, aminek sok szemtanúja volt és egy elkövető, aki bűnösnek vallja magát. A nyomozót viszont nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy egy teljesen hétköznapi életet élő családanya miért válik látszólag minden ok nélkül hidegvérű gyilkossá. A nyomozás megkezdődik, közben Cora múltját és jelenét is nyomon követhetjük. Ahogy a jó krimikben történi szokott egyre inkább kiderül, hogy valójában semmi sem az, aminek elsőre látszik. Leginkább a skandináv krimiknek köszönhetően egyre több az olyan történet, ami nem a gyilkosság elkövetőjét, hanem a miértjét kutatja. A sorozat is ezt a sémát követi – érdekfeszítően, s nem mellékesen a női főszerepet játszó Jessica Biel remek alakításával, ami nem keveset tesz hozzá a produkció sikeréhez.

Írta: Pintér Kata

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk 

Kilogikáztam, ha legközelebb megyek, akkor odafelé egyedül leszek utas, visszafelé pedig én vezetem a buszt.

A Kaposvár és Siófok közti utat időnként busszal teszem meg. 'Melyik járatot válasszam, hogy elkerüljem a zsúfoltságot?' – ez a kérdés sokszor okozott már dilemmát. Nos, az idei év húsvétja ebből a szempontból is rendhagyóan alakult. Valószínűsíthető volt ugyanis, hogy bármelyik járatot is választom, zsúfoltsággal ezúttal nem kell számolnom. Ennek ellenére meglehetősen elcsodálkoztam, hogy mindössze négyen voltunk utasok. Elővételben megváltott jeggyel, a hátsó ajtón felszállva, de (akkor még) maszk használata nélkül lehetett utazni. A kijárási korlátozás ellenére legálisan hagytam el a lakóhelyemet, hiszen édesanyámhoz mentem, aki az idősebb korosztályhoz tartozik, ráadásul egyedül él.

Siófokon már a húsvéti ünnepek előtt – az ország legtöbb településéhez képest komolyabb – szigorításokat vezettek be. Több alkalommal, több helyütt is tapasztalhattam, hogy arra jogosultak és önjelöltek is igyekeznek másokkal betartatni a szabályokat. Minket a Balaton-parton rendőrök figyelmeztettek, hogy maszk nélkül nem lehet közterületen tartózkodni. Egyébként a part azon részén alig-alig lézengett néhány ember, ami húsvét környékén teljesen megszokott. Viszont – a másoknak önzetlenül segítséget nyújtók mellett – megnőtt a „házmesterek” száma is. (Nem kizárólag csak Siófokon!) Ők azok, akik előszeretettel figyelmeztetnek másokat például arra, hogy menjenek még pár centivel arrébb, mert nincs meg a megfelelő távolság............Természetesen az óvintézkedéseket be kell tartani, de mintha egyre több lenne a paranoiás ember. Elgondolkodtam azon, hogy a világon milyen sok millióan élnek potenciálisan halálos veszélyeket rejtő környezetben. Teszik mindezt úgy, hogy amennyire csak lehetséges, nyugodtan kezelik a helyzetet. Például egy Ausztráliában élő honfitársunk lakonikusan mesélte, hogy a kertjében egy barnakígyót talált avarsöprés közben. A barnakígyó okozza a legtöbb halálos kígyómarást Ausztráliában. Szóval, ha valami alkalmas pánikkeltésre, akkor egy ilyen találkozás biztosan az.

Visszakanyarodva a saját történetemhez: hazautazáskor, a busz érkezésére várva, döbbenten figyeltem, hogy a járőröző rendőrök minden gyalogost igazoltattak. Már a buszon ültem, amikor az állomáson tartózkodók mindegyikét szintén igazoltatták. Hazafelé egyébként ketten voltunk utasok. Kilogikáztam, ha legközelebb megyek, akkor odafelé egyedül leszek utas, visszafelé pedig én vezetem a buszt. Akkor már én is mindenkinek csak javasolni tudom az unalomig hallott szlogent: "# maradj otthon". Mert ugyan van jogosítványom, vezetek is, de buszt még sosem vezettem.

2020. 04. 25.

Időközben a rendelkezések módosultak, illetve bármikor bejelenthetnek újabb módosításokat. A korlátozások bevezetése óta igencsak ajánlatos figyelni a legújabb híreket, mert ami ma szabálykövetés, az holnap már szabálytalanság lehet.

Írta: Szabó Anett

Előző cikk
Következő cikk 

Előző cikk
Következő cikk

…Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller főszereplésével. 2011-ben készült felvételeket tettek közzé – azért a többes szám, mert két szereposztásban is megtekinthető volt a darab, megvalósítva azt a fantasztikus ötletet, hogy csak a két főszereplő cserél szerepet.

A vírushelyzetre való tekintettel 55 nappal ezelőtt kulcsra zárták a színházak ajtajait. 55 napja már, hogy a színművészek nem az esti tapsviharban fürdőznek meg, hanem saját lakásuk melegében. Nincsenek a színpadon cinkos összepillantások és nincsenek zörgő cukrospapírok sem. Az ország élvonalába tartozó társulatok hamar felmérték a rendelkezésükre álló lehetőségeket s az online térben folytatták munkájukat. És milyen jól tették! Ennek köszönhetően ugyanis rengeteg archív felvételt tettek elérhetővé, valamint élő előadásokat közvetítettek számos közösségi médiafelületen.

Nem csak az ország színházai, hanem a világ számos társulata igyekszik így kapcsolatot teremteni a nézőkkel. E próbálkozások közül a londoni National Theatre egyik előadását emelem ki; a színházi élményt, amit kaptam tőlük laptopom 12x30-as képernyőjén keresztül. „National Theatre at Home” elnevezésű kezdeményezésük keretein belül támogathatjuk a színház művészeit, amennyiben jegyet váltunk az online előadásokra.

Az általam látott produkcióban Mary Shelley Frankenstein című regényét dolgozták fel Benedict Cumberbatch és Jonny Lee Miller főszereplésével. 2011-ben készült felvételeket tettek közzé – azért a többes szám, mert két szereposztásban is megtekinthető volt a darab, megvalósítva azt a fantasztikus ötletet, hogy csak a két főszereplő cserél szerepet.

A színészi játék mindkét szereposztásban hihetetlen. A szörny karaktere a megszületésétől a Frankensteinnel való alkuig hatalmas átalakuláson megy keresztül, amit jól tükröz a színészek mozgása, eleinte artikulálatlan beszédszerű mormogása, majd később a már emberi világban tapasztalatokat szerzett teremtmény reakciói a párbeszédek folyamán. A darab első tíz perce csak a szörny életre keléséről szól, gyakorlatilag egyetlen szó sem hangzik el, mégis beszippant. A színészek állatias mozgása metronómi pontossággal követi a hang- és fényeffekteket. A fényjátékot nem a szokásos módon csak reflektorokkal valósítják meg, hanem több ezer égőt lógattak le a mennyezetről, amiknek felvillanása különösen hatásos eszköz a drámai helyzetek fokozására.

A színészek valóban kihasználják a hatalmas összterületű színpadot. Eleinte tartottam tőle, hogy nem tudnak majd érvényesülni az óriási térben, de a díszletek változatossága és a váltások megvalósítása teljesen lenyűgözött. Legalább hét különböző színpadképet rendeztek be, monumentális díszletelemekkel. A színház modern technikai lehetőségeinek köszönhetően ezek az elemek pillanatok alatt a színpadon teremtek, nem kellett megszakítani azzal a darabot, hogy megvárjuk, míg felépül az új helyszín.

Mivel egy évekkel ezelőtti felvételről van szó, fontos, hogy a kameraállásokról is említést tegyek. Több kameraállásból is készülnek a felvételek, azonban az a benyomásom, hogy ezek az állások nem egy fix, helyhez kötött kamerát jelentenek, ugyanis az élőkép elég gyakran követi a szereplők mozgását. A felvételt készítők igen precíz szakmai tudással rendelkeznek, a kamerakép végig éles, sokszor használnak közeli képeket, a vágások pedig szinte már filmszerűek.

A modern Prométheuszként is emlegetett frankensteini teremtmény eredendő bűnöktől mentesen kel életre, az emberi világhoz szocializálódva mégis velejéig romlott emberszerű teremtménnyé válik. Ezt az emberiségbe vetett hitünket megkérdőjelező folyamatot mutatja be a darab kiváló színészi játékkal, remek jelmezekkel és díszlettel, valamint örökérvényű ontológiai kérdésekkel.

Írta: Sütő Ramóna

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

A bezártság egy idő után elviselhetetlenné válik, főleg 35 év elteltével. 

Ha a koronavírus-járvány szempontjából nézzük ezeket a történéseket, akkor elmondható, hogy bár most kissé túlzás lenne egy föld alatti bunkerbe vonulni családostul, több ponton is párhuzamot húzhatunk a film és saját helyzetünk között (ld. tartós élelmiszer vásárlása és raktározása). Itthon nem egy poén származik abból, hogy az élelmiszerboltok polcairól elfogytak a tartós tejek, a lisztek, az élesztők és a WC-papír. A bevásárlás fontos témává vált, ismerjük a korlátozásokat ezzel kapcsolatban, sokan vásárolnak be idősebb rokonok, barátok, szomszédok helyett, csökkentve a fertőzés elterjedésének kockázatát. Ez a filmben sincs másképp – amikor Calvin beteg lett, mert felizgatta a megváltozott világ, Adamon a sor, hogy felmerészkedjen a felszínre bevásárolni. A bezártság egy idő után elviselhetetlenné válik, főleg 35 év elteltével. 

Az anya viselkedése változik az évek alatt a legtöbbet. Először boldog, hogy megmenekültek, szinte mindenük megvan, ami régen – a kisfia is egészséges, viszont ahogy telik az idő, egyre rosszabbul viseli az elszigeteltséget, hiányzik neki a külvilág, egyre többször unatkozik, dühkitörései vannak, depressziós és elkezd rendszeresen alkoholt fogyasztani. Az apa nagyon büszke arra, hogy megvédte a családját és továbbra is így akar tenni, Adam pedig csak ezt az életmódot ismeri, nem tudja, hogy mire számíthat a felszínen. A mi jelenünkben is nagy gondot jelent az emberek hangulatingadozása, a bizonytalanság érződik mindenhol. 

A film az otthoni tanítás és tanulás kérdésével ugyancsak foglalkozik: a szülők példaértékűen nevelik Adamot (nyelveket, táncot, önvédelmet tanul az alaptantárgyak mellett), próbálják pótolni az iskolai tanítás hiányát és mindezt élvezettel teszik. Persze, ez nem hétköznapi család – tudós apával! A mi valóságunkban (ha egy pillanatra komolyan vesszük a párhuzamot) ez nem működik, a szülők jobb esetben dolgoznak, a nagyszülők nem vigyázhatnak az unokára, ezért valahogy alkalmazkodni kell a helyzethez és a gyerek hétköznapjaiba még valamiféle rendszert is bevezetni. Előfordulhat, a szülőnek fogalma sincs, hogyan kellene gyerekének megtanítani a tananyagot. 

A film egy pontján Adam betölti a 33. életévét, vidáman ünnepelnek, kézzel készített ajándékokat és tortát kap – s mindent abból, ami otthon még megtalálható (nem volt születésnapi gyertya, ezért nagy mécsesgyertyát tesznek a tortára, az ajándék zakót pedig ágyneműből varrta az anyukája). Bár a boltok a mi valóságunkban azért nem zártak be, nem kell hát feltétlenül házilag gyártani az ajándékokat, a világ országaiban az elmúlt hónapokban mégiscsak jobbára otthon (legfeljebb barátaikkal megosztott videós partin) ünnepeltek a szülinaposok. Elmaradtak a nagy baráti összejövetelek, így hát az érintettek nyugodtabb körülmények között élték meg, hogy egy évvel megint idősebbek lettek.  

Írta: Rácz Barbara

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Nézve a világvégéről szóló és a katasztrófafilmeket még rosszabbul éreztem magam, mint amikor minden nap olvastam a híreket, ezért inkább egy 1999-ben bemutatott romantikus vígjátékot választottam, melynek címe Csapás a múltból.

Március közepe óta feje tetejére állt a világunk – nekünk ez a karantén-időszak az egyetemek és a kollégiumok bezárásával kezdődött el, amikor is haza kellett költöznünk. Azóta még jobban vigyázunk magunkra, családtagjainkra, ismerőseinkre és legfőképpen az idősekre. Folyamatosan kapunk tippeket, hogy mivel töltsük a „kényszerpihenőt”, például keressünk új recepteket, főzzünk és süssünk többet, nézzünk filmeket és sorozatokat, társasozzunk és töltsünk el minőségi időt a családtagjainkkal, kezdjünk el írni, olvassunk könyveket, amikre eddig nem volt időnk, találjunk egy új hobbit, foglalkozzunk többet magunkkal.

Több mint egy hónap telt el, mostanra már többségünk megunta az otthonlétet, a kreatívkodást, ezért kimerészkedik a szabadba (nem csak rövidebb egészségügyi sétára), de a folyamatos összezártság, az egyhangú hétköznapok, az eseménytelenség miatt sajnos gyakran előfordulhat a depresszió és a társas magány érzése. 

Nézve a világvégéről szóló és a katasztrófafilmeket még rosszabbul éreztem magam, mint amikor minden nap olvastam a híreket, ezért inkább egy 1999-ben bemutatott romantikus vígjátékot választottam, melynek címe Csapás a múltból. Rövid esszémben a filmbéli karanténhelyzetre fektetem a hangsúlyt, helyenként összehasonlítva azt a jelenlegi itthoni állapotokkal.

A történet 1961-ben kezdődik. Az apa, Calvin Webber zseniális és kissé őrült tudós, aki az atomháborútól való félelmében minden igényt kielégítő és kényelmes föld alatti bunkert épít a családjának titokban. Egyik nap lakásukban partit tartanak, amikor éppen bejelentik a televízióban a kubai rakétaválság kirobbanását, így a férfi azonnal a búvóhelyre menekíti állapotos feleségét, ám amikor bezáródik a bunker ajtaja, egy meghibásodott harci repülőgép pont Webberék házába csapódik, ezért a szomszédok és a barátaik halottnak hiszik a házaspárt. Calvin a becsapódás miatt azt gondolja, valóban atombomba robbant: 35 évre lezárja a bunker ajtaját. A család ezt követően a bunkerben éli mindennapjait, itt születik meg fiuk is, akit a helyzetre való tekintettel Adamnak neveznek el. Adamet mindenre megtanítják, több nyelven beszélő, sportos, udvarias és művelt fiatalember válik belőle. Mikor az időzár 35 évvel később kioldódik, az apa felmegy a felszínre megnézni, milyen is lett a világ a feltételezett atomháborút követően. A környékük azóta elgettósodott és teljesen megváltozott az élet városukban, amit Calvin háború utáni zűrzavarnak gondol s úgy véli: nem érdemes ott fent élni, inkább maradjanak lent. Ám elfogyóban van az élelmiszerük, s a bunkerben nevelt Adam szeretne kijutni, hogy tapasztalatot szerezzen, ami meg is történik: ő megy fel bevásárolni szüleinek, ám mivel rendkívül naiv és jóhiszemű, majdnem sikerül átvernie a baseball-kártyákat árusító bolt tulajdonosának, amikor Adam értékes kártyákat akar eladni, hogy pénzhez jusson. Az átverést az ott dolgozó fiatal lány, Eve akadályozza meg, amiért kirúgják, ezek után Eve segít Adamnek bevásárolni és közben egymásba szeretnek. A film végén Calvin és felesége felköltöznek a felszínre fiuk segítségével, Adam pedig eljegyzi Eve-et. 

Írja: Rácz Barbara

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

…az Állapotfelmérés egyre inkább rólunk szól; a mi állapotunkról, hogy mit látunk, hogyan látunk a korona magányában, s paradox módon mégis együtt, egy virtuális térben. Egy olyan kiállításról beszélgetünk, ami pár hete még elérhető volt, de ma már nem csak a kiállítás a múlté, hanem az a világ is, amiben létezett…

I. Csendes, különös szombat délután. Csak páran vannak a kiállítóteremben. Előző nap zárták be az egyetemeket.

Úgy terveztük, egyetemi óra keretében együtt nézzük meg a pécsi-baranyai művészek Állapotfelmérés című tárlatát, majd közösen megbeszéljük. Egy nap alatt sokat fordult a világ; a könyvtárat már bezárták, a kiállítás még nyitva, de mindenki sejti, hogy már nem sokáig. A Zsolnay-negyedben és Pécsett, a városban is alig látni embert; nincs még kijárási korlátozás, ellenőrzés, még „maradjotthon” sincs – ez még az első nap, az első sokk. Gondoltam, együtt már úgysem jutunk el, s lett egy szabad napom; hát eljövök a kiállításra, és fényképezek.

A tárlat koncepciója egyedülálló: minden rendű és rangú pécs-baranyai művész demokratikus módon ugyanakkora teret kap, amit tetszés szerint használ fel. A művész fogalmát nyilván valamilyen módon definiálni kellett; az egyetemi végzettség, művészeti szervezeti tagság és korábbi kiállítások, díjak teszik érdemessé a helyi alkotókat a részvételre. Vannak nagy nevek, ismert képzőművészek – mások a pályájuk elején járnak. Festők, szobrászok, iparművészek, ékszerkészítők, számítógépes grafikával alkotók… eklektikus a gyűjtemény.

Részemről a festészet felé hajlok, talán mert festmények közt nőttem fel, a szobrászathoz nehezebben találok kulcsot. Személyes kedvencem a Friss diplomás… című akril, egy mosolygó férfi egész alakos portréja, egyik kezében lufi, másikban diploma. Zöldségesstand előtt áll. Szemügyre véve a festmény melletti nevet és portréfotót a vidám, színes képen mosolygó diplomásban az alkotó Ódor Bencét fedezhetjük fel. Bölcsészdiploma előtt állva átérzi az ember öniróniáját.

1. Ódor Bence: Friss diplomás...

Négy terem van. Mindent végig nézve, lefényképezve jó időbe telik, mire az ember körbejár. A tér közepén szobrok, installációk, néhol kivetítők – helyenként egyértelmű, de inkább absztrakt képek és formák, a művek megértéséhez sokszor a címválasztás ad kulcsot.

2.Elöl: Heritesz Gábor (Munkácsy-díjas): Áthatás (hátul: az anyukám)

Ez a tény érdekes helyzetet teremt, mikor pár hét múlva, már az online oktatás keretében megosztom amúgy sajnos nem túl jó minőségű képeimet a csoport tagjaival és így próbálunk beszélgetni róluk. Hálásak, hogy ők sem maradnak ki teljesen a kiállításból. Másfél órát eltöltünk képernyőmegosztással az alkotásokról készült fotókkal: ami valamiért megragadja a csoport tagjainak figyelmét, annál elidőzünk. Ilyen volt az iménti installáció, amiben óraszámlapot vélünk felfedezni egymástól felfeslő ajándékcsomagocskákkal az idő sodrában.

3. Bőhm Gergely: Itthon II.

Hosszan beszélgetünk Böhm Gergely Itthon II. című alkotásáról, ami furcsán ismerősnek tűnik. A csoport pár tagja rögtön felismeri a pocakos kolbászban Orbán Viktort, s a pálinkát töltő kolbászban a vejét; ez a beállítás, az őket ábrázoló fotó eléggé elterjedt a neten. De a kép azok számára is hatásos, akik nem ismerik az eredetit, és talán épp ez a lényeg; a pálinkázó kolbászokban van valami iszonyúan „magyar” – bár engem ez némileg lehangol.

Az online fotós kiránduláshoz tartozott jópofa nehezítő körülményként, hogy általában nem sikerült a címet s nevet rögzítenem, így előítélet-mentesen értelmeztünk. Nemcsak a cím, hanem a térbeli perspektíva hiánya is hatott: ami három dimenzióban a falra rögzített szörfdeszkának tűnik, az kétdimenziós képen csak ovális fehér alapon. Ám a kortárs művészetben természetesen nem az a kérdés, hogy „Mire gondol a költő?”, egy mű nem puszta keresztrejtvény, aminek egyetlen megoldása van. Ahogy beszélgetünk a képekről, szobrokról, az Állapotfelmérés egyre inkább rólunk szól; a mi állapotunkról, hogy mit látunk, hogyan látunk a korona magányában, s paradox módon mégis együtt, egy virtuális térben. Egy olyan kiállításról beszélgetünk, ami pár hete még elérhető volt, de ma már nem csak a kiállítás a múlté, hanem az a világ is, amiben létezett…

II. Napos, kellemes hétfő délután. Az érettségi napja. A karantén utáni első nap, legalábbis vidéken.

Visszatérve a Zsolnay-negyedbe, megkapom a kiállítás katalógusát egy igényes kiadvány formájában. Minden oldalon egy alkotó s az egyik műve látható – ezek fényében még szánalmasabbnak érzem szegény kis fényképeimet. A városban sétálva elönt a szabadság, a Carpe Diem érzése; bár csak most kezdenek nyitni a boltok és a legtöbben maszkban sétálnak, de úgy tűnik, minden megy tovább. Csalóka, szubjektív ez az illúzió – tudom, a pestiek még mindig bezárva ki tudja, meddig; a járvány nem múlt el végleg, sokan ebben a percben is küzdenek az életükért, ahogy küszködnek a hazaküldött betegek is, és a családjuk, és mind, akiknek egyik pillanatról a másikra szűnt meg a munkája, az addigi élete.

Jó volna egy elegáns, stílusos mondattal levonni valami tanulságot, szépen összefoglalni az elmúlt heteket és rákötni egy masnit a kortárs képzőművészetről. Ám nincs ilyen mondatom. Semmi, ami túlmutatna a maradjotthon, vigyázzunkegymásra, kigondoltavolna közhelyein.

Csak annyit ajánlhatok, egy percre tartsatok velünk, s nézzétek meg Deák Zsuzsanna alkotását, melynek címe; Mi legyen a címe? Gondolkozzatok el rajta ti is! És záruljon ez a beszámoló egy képpel és a ti gondolataitokkal, az én végszavam helyett…

4. Deák Zsuzsanna: Mi legyen a címe?

Írta: Dobszai Eszter

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

…a koronavírus folyamán berobbanó online oktatás egyik első alanyának mondhatom magam magyarként. Kissé át kellett strukturálni, mit, hogyan, mikor, de aztán ment minden, mint a karikacsapás, lassan a majd szeptemberben induló osztálytermi órák gondolata lesz a szokatlan

A városban

Visszatérve a sűrű belvárosba egymást érik az érdekességek. Régi, vidéki és új, szuper modern világ találkozik itt. A luxusautók mellett görnyedve sétál el egy ezer ránc bácsi, a vállán bambuszrúdon egyensúlyoz két hatalmas pakkot, zöldségekkel, gyümölccsel vagy bármi mással rakodják meg. Máskor nénikét látok, aki szintén egy óriási kosár krumplit kap föl a hátára, akkorát, hogy nem vagyok biztos benne, én bírnám-e úgy, mint ő. Ismerkedve a várossal egy nagyon tágas térhez érek. A placc közepén, mint az alföld tengersík vidékin, egy csapat ostort pattogtat. Rokoni érzelmekkel távozom. Lenyűgöznek a vadonatúj lakótelepek, ahol nem tíz-, hanem negyvenemeletes házakba zsúfolódnak a városi emberek. Megkerülve ezeket folytatódnak a kolosszális méretek, egy múzeumnak örülhetek, ahová a művelődést elősegítendő ingyenes a belépés. Bent megismerkedhetek a régiót jellemző régi élet elemeivel, foglalkozásokkal, ruházattal, az élővilággal, végül a kedvencemmel, a hagyományos kínai festészettel, annak mélyen meditatív világával, szerencsére le is lehet huppanni előttük, kipihenve a nem kis sétát a lábaimban.

Ott is ugyanolyan a kínai kaja meg a ruha?

Igen és nem. Pekingben járva hasonló ízvilággal találkoztam, mint itthon az igényesebb kínai éttermekben, de annál pár fokkal magasabb kivitelben. Csodás ételeik vannak, és igen sokszínűek. Szépen kigömbölyödnék, ha ott élnék, de ettől megóv a csungkingi koszt, ahol a csípőset csípik. Na, én kevésbé. Ők viszont annyira, hogy főterükön is egy bazi nagy paprikaszobor éktelenkedik. És az egyik kedvenc esti elfoglaltságuk, hogy baráti társaságokkal éttermekbe járnak, ahol az asztal közepén fortyogó csípős alaplében maguk főzőcskézik a kiválasztott hozzávalókat. Én inkább az egyetemi menzán vagyok ismerős, ahol egy nagyobb plázán is túltesznek, huszonvalahány konyha ontja az ételeket.

Mint kiderült, a vidéki ember téli elfoglaltsága, hogy a nálunk kapható olcsóruhadömpinget előállítsa. Ott is lehet ezeket kapni, de elkülönítve, a kevésbé tehetősebb réteg számára. A jellemzőbb viszont nem ez, hanem a drágább, minőségibb, sőt luxuskategória, ahol nem csak egy-két bizonytalan nézelődő kószál.

A város peremén

A központtól távolabb eső környéken jobban megnézik a külföldit. A külföldi az egész városban olyan ritkaság, hogy a fehér holló hozzá képest invazív. Nem kell meglepődni azon sem, ha lefényképeznek vagy szelfizni akarnak. Néha zavaró az idegenségre reagáló értetlen tekintetek sora, amire átvettem a hazai szép lányok taktikáját, miszerint távolabbról szűrik ki az ismerőst, arra pedig közelebbről már nem néznek, aki várhatóan megbámulná őket.

A járdán való közlekedés hogyanja okozott némi fejtörést, ugyanis nem ritka, hogy egyszerűen szembe jönnek az emberrel, illetve a robogókkal is a járdákon száguldoznak, ráadásul mobiloznak is közben, meg persze folyton dudálnak. Ki kell ismerni, meg kell szokni, de mindemellett flottul működik.

A koronázási ceremónia és az online órák

A vírus már javában fertőzött Vuhanban, de Csungkingban január közepén még nem sok vizet zavart. Miután levizsgáztattam, másnap már repülőgépre is pattantam, irány a japán körutazás. Kéthetes ottlétem alatt jöttek a rossz hírek, a vége felé pedig már az a bizonytalanság, hogyan is tudok majd kínai átszállással hazalátogatni Magyarországra. Mikor február 2-án elhagytam Japánt, ott mindössze négy fertőzött volt. Az ott amúgy is szokásos maszkos emberek száma láthatóan emelkedett, nem kevésbé Szöulban, amelynek repterén éjszakáztam a Kínába tartó gépre várva. A terminálon szinte csak az amerikai turisták lazáskodtak maszk nélkül. A Szöulba tartó és az onnan induló gépen is már mindenki maszkkal védekezett, a csekély utazóközönség számára a gépbe lépéskor bevezették a lázmérést.

Csungkingba érve aztán roppant érdekes volt látni a kongó reptéri csarnokokat, nem kevésbé a szinte tökéletesen elnéptelenedett, máskor nyüzsgő várost a taxiból. A sofőr és a kampusz portájánál fogadó őrök szintén maszkban. A fokozott elővigyázatosság miatt fél óra telefonálgatás után sikerült bejutnom a kampusz területére, szintén hőmérséklet-ellenőrzést követően, miután biztosítottam őket, hogy csupán cuccot cserélek, és már itt sem vagyok, irány Magyarország. Valóban így történt, bepattanok a szintén maszkos sofőröm mellé, spuri vissza a reptérre. Február 3-a van, 7-én már nem indult a Csungking–Budapest járat. Mázli. Nem kevésbé az is, hogy gyakorlatilag lépéselőnyben voltam a vírussal szemben. Hiába hangzik ijesztően, hogy onnan jövök: Kínában mindössze öt emberrel találkoztam, ők is maszkban voltak, ráadásul Csungkingban alig volt egy-két fertőzött, sokkal biztonságosabb volt, mint most Magyarország. A később itthon, illetve Európában látott lazaság meghozta a sajnálatos eredményét a kínai szigorú szabályozottsággal szemben.

Közben közeledett február közepén az újabb szemeszter kezdete, kíváncsian vártam a fejleményeket. Így hát a koronavírus folyamán berobbanó online oktatás egyik első alanyának mondhatom magam magyarként. Kissé át kellett strukturálni, mit, hogyan, mikor, de aztán ment minden, mint a karikacsapás, lassan a majd szeptemberben induló osztálytermi órák gondolata lesz a szokatlan.

Írta: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Amikor tavaly augusztusban lélekben már Kínába készültem lektorkodni egy egyetem magyar szakjára, a BKV-n zötyögve jobban felfigyeltem a kínai feliratokra, igyekeztem hozzászoktatni a szemem a látványhoz. Már többször átrepültem Japán miatt e hatalmas ország, illetve civilizáció felett, a hónap végén először léphettem e különös világba.

Peking, Sanghaj vagy Hong Kong – kérdezték tőlem az utam előtt, hiszen ennyit ismer az átlag magyar Kínából. Pontosabban most már még egy várost, Vuhant, illetve annak is csak az árnyoldalát. Csungking – feleltem, amire minden alkalommal vállvonogatás volt a válasz. Nem ismerjük, holott állítólag ez a legnagyobb város a világon, túltesz Tokión is, területe két megye híján magyarországnyi, lakossága harmincmillió.

Megérkezve a még tartó szubtrópusi nyárba csöppentem, ami szerencsére már ismerős volt Japánból, nem ért akkora sokként, mint ahogy többen elcsodálkoznának, akik a hazai forró nyárra panaszkodnak. A kellemetlen hőérzet mellett a falánk szúnyogok is mindenhol kiszúrnak az emberrel. Mindezt a pompázó vegetáció ellensúlyozza, csodás virágok mindenfelé.

Kínában minden érdekes: az is, ami tetszik, az is, ami nem, sok minden más, mint nálunk. A metróhoz igyekezve biztonsági kapu fogad, átvilágítják a csomagokat, külön a kezemben szorongatott vizet. A peron szélén plexifal védi az utasokat, amit szintén Japánból ismerek. A továbbiakban is még számos ismerős jelenséggel szembesülök, amelyhez hasonlót a szomszédos szigetországban tapasztaltam, jelentősen mérsékelve a kultúrsokkot. Azért van különbség is. A kinyíló metróajtókon beözönlik a tömeg, egyszerre a kiszállókkal – és ami a csoda, mindez fennakadás és bosszankodás nélkül működik. Az utasok jelentős része a telefonját bámulja, illetve hallgatja, sőt a mellette állók is kapnak a zenéből, amiben senki sem talál semmi kivetnivalót, ahogy a videójátékból kiszűrődő Julius Fučík A gladiátorok bevonulásának folyton ismétlődő taktusa se irritál senkit. Az ülőhelyekért mindig nagy a versengés, ám a kisgyerekeseknek, idősebbeknek gondolkodás nélkül átadják a helyüket. Kijutva a felszínre megkönnyebbülve lélegzek fel, megtehetem, mert a riogató szmogos városi képek nem itt készültek, a füstköd helyett csupán köd borítja sokszor a várost. Még jobb a helyzet a kampuszon, mely a hegy oldalába épült.

Az egyetemen

Tanári lakást kapok. Az épület nem a legújabb, de két szobám is van, új ágyneműt is vettek nekem, meg is ágyaztak, minden működik, minden van, ami kell. A falakon ugyan ott éktelenkednek az előző lakó(k) életének bizonyos emlékei, de legénylakásnak több mint kiváló, az egyik ablakból a lent elterülő hatalmas város egy szegletét látom, a másikból a díszes kínai papíreperfákon csemegéző színpompás madárkák szórakoztatnak. Biztos van olyan, aki húzná a száját, én úgy érzem, nagyon jó dolgom van, és amikor látom, milyen kis helyre zsúfolódnak be a diákok, valósággal elszégyellem magam. Idegennyelvi egyetem, következésképpen a hallgatók jelentős része lány, ebben a csacsogó és mosolygó áradatban tartok én is az órámra. A magyar szakosok többsége most éppen ösztöndíjjal Magyarországon tanul, ezért családiasan vagyunk. Amivel a legtöbbször szembesülök az órákon, az az, hogy Kína tényleg nagyon más világ, és hiába töltöttek egy évet a diákok nálunk, az európai kultúra számos, számunkra evidens pontja ismeretlen marad. Sebaj, van bőven miről beszélgetni. Ugyanakkor találunk olyan területet is, ahol olyan otthonosan érzik magukat, hogy túltesznek sok középiskolásunkon is. Jártak a Nemzeti Galériában, igen jól emlékeznek a képekre, de más hazai festményeinket is meglepő biztonsággal értelmeznek. Vagyis nem feladatokkal nyűglődünk, hanem képeket nézegetünk, ám a véleménykifejtésben – ráadásul a művészet területén jócskán belül – igencsak imponáló szinten járunk.

Írja: Dominka Ede Harald

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

még szerencse, hogy nem volt merszem kiültetni időnap előtt a szabadba a zsenge szálacskákat. Alaposan végigstudírozom a rekeszeket, néhány növény teljesen egymásra nőtt, szét kellene választanom őket. Pedig igyekeztem egyenként ültetni a magokat, kijelöltem a helyüket külön-külön, rengeteget pepecseltem vele, mégsem sikerült kellőképpen a művelet. Máris jelzik: igényük lenne egy kis tágasságra, kell nekik a megfelelő távolság, hogy szépen fejlődhessenek. Na ugye. Mindenről ez jut eszembe. Nem tudok elvonatkoztatni a másfél métertől.

Az éjjel havazott. Szokványos április. Gyönyörű fehér táj, az ablakból a hegyekre látni. A fészbukot megpörgetem, szembejönnek máris a hajnali fotók, friss hóban medvenyomok, valaki a korai órákban az erdőaljban futott. Úgy tűnik, jól időzített, a kerektalpúval nem keresztezték egymás útját.

A napi rutin elkezdődik: palánták locsolása, az elmaradhatatlan reggeli foglalatosság – egyelőre benn ápolgatom őket. Dicsérem is magam érte, jól döntöttem, még szerencse, hogy nem volt merszem kiültetni időnap előtt a szabadba a zsenge szálacskákat. Alaposan végigstudírozom a rekeszeket, néhány növény teljesen egymásra nőtt, szét kellene választanom őket. Pedig igyekeztem egyenként ültetni a magokat, kijelöltem a helyüket külön-külön, rengeteget pepecseltem vele, mégsem sikerült kellőképpen a művelet. Máris jelzik: igényük lenne egy kis tágasságra, kell nekik a megfelelő távolság, hogy szépen fejlődhessenek. Na ugye. Mindenről ez jut eszembe. Nem tudok elvonatkoztatni a másfél métertől.

Olvasom a cikkeket az én-időről, valahogy azt szűröm le, hogy mindinkább az én-térről kellene beszélni. Könnyű nekem, itt van hová terjeszkedni, kivonultunk családilag vidékre, mindenki kényelmesen tud létezni a másik zaklatása nélkül. És mintha itt az élet alig változott volna valamit az elmúlt hetekben. Az említett napi rutin sokat segít ebben, az állatok és a növények nem mindig vesznek tudomást az új helyzetről. (Bár erre is láttunk sok ellenpéldát, a kiüresedett utcákon felhőtlenül ugrándozó kenguruval, kasmírkecskékkel.)

Arról beszélnek most épp a műsorban – félfüllel hallgatom –, hogy az 1990 után születettek nem nagyon foglalkoznak a közügyekkel, talán nem annyira érzékenyek a társadalmi problémákra. Eltűnődöm, néhányszor valóban észleltem ezt, bár rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy mi, korábban születettek ragaszkodunk hozzá, hogy így legyen. „Érezzék jól magukat a szabad világban, ne kelljen nekik megtudni (megtapasztalni), hogy milyen az, ha”… – és itt felsoroljuk egy rakás sérelmünket. Nyilván nekik már nem is kell szembesülniük ugyanazokkal a történésekkel. Másfajta kihívások vannak. Nagyon érzékenyek például a környezetvédelmi kérdésekre, sokkal figyelmesebbek, fegyelmezettebbek a mi generációnknál ilyen téren, ezért hálásak lehetnénk. Az idei évben erőteljesen előtérbe került (újból) a társadalmi rétegek elhatárolódásának a problémája, ez is nagyon foglalkoztatja őket, és mintha a legutóbbi, 2020-as Oscar-gála is erre éleződött volna ki leginkább, lásd az Élősködők vagy a Joker példáját, a rengeteg díjat, amit ezek a filmek besöpörtek.

Távol kerülök hirtelen Hollywoodtól, Hörcher Gábor dokumentumfilmjét nézem, a Driftert, Steinbach Ricsi történetét – rendkívül erős szociális problémákkal szembesít. Itt aztán belefolyik a fejlődéssztoriba a család, az iskola, a kisebbségi lét, a rendőrség, az igazságszolgáltatás. A rendező sikertörténetnek nevezi, én is annak mondanám, bár nem afféle „egyenes pályán halad a cél felé”-klisé. Ahogyan a cím is mutatja, Ricsi sodródik, csúszik, többnyire látványosan, van benne valami tiszteletet parancsoló vakmerőség. Hörcher Gábor öt éven át követte, filmezte a család életét, testközelből; 200 óra anyagából vágott össze 72 percet, célirányosan a rali-álomra fókuszálva. Az évek során rengeteg mellékszál fonódott bele a történetbe, volt, ami annyira erősen (apa-fiú kapcsolat), hogy a főcselekménnyel párhuzamosan követhetjük ennek fejlődését. Hitelesek a szereplők, nagyot dob a film értékén az, hogy a rendező elmondása szerint Ricsi „nem cenzúrázta magát forgatás közben”, „nem akart kivetetni velem jeleneteket a vágás során”. Örökérvényű sztori: hogyan tudsz kiemelkedni egy adott körből, követni az álmaidat, mikor minden ellened szól. Olvasom, hogy megjelenése idején turnét szerveztek a filmnek börtönökben, javítóintézetekben, vidéki iskolákban; kíváncsi lettem volna a fogadtatásra, ezzel kapcsolatban nem találtam tudósításokat vagy interjúkat.

Napi alkotás (film, színdarab) megtekintése kipipálva, indulhatok a konyhába, hogy ne vesszenek kárba a rutin és az évek, ahogy Szűcs Krisztián meg Lovasi András mondaná. Bár mostanában Lovasi nevére nem ez a dal ugrik be elsőként senkinek, azt hiszem.

Írta: Rancz Edit

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

 A Sofi Oksanent már (Írta: Hegedűs Krisztián)

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Aztán ráfordulok erre a járványra. 

Elmondhatatlanul egyetértek a dolgok mostani állásával. Ha Isten lennék, magam se intézhettem volna jobban. Egy láthatatlan kis vírussal térdre kényszeríti a világot. Minden elismerésem, akkor is, ha laborból intézték, akkor is, ha véletlen alakult ki. Beszéltük is egy kolléganőmmel, hogy soha jobbkor nem jöhetett volna ez a karantén. (Neki is van egy enyhe spiri beütése, na.) Mert mindketten csak muszájból éltük már az életünket úgy, ahogyan éltük. Megnyugtatott a vele való beszélgetés, hogy nem csak én vagyok teljesen a perifériára csúszva. Aki foglalkozott mással is az elmúlt években, mint az önmarketinggel és a menőzéssel, az érezte, muszáj volt éreznie, hogy ez a talmi csillogás nem tartható sokáig. Ez így már nem mehet tovább. Hogy évek alatt duplájára emelkedtek az ingatlanárak. Hogy semmi nem elég. Hitel kell, mindenre, még a gyerekre is. A harácsolás, az egyre növekvő éves tervek a fenntartható fejlődés arcpirító hazugságernyője alatt (ugyan már, ne röhögtessenek, milyen fenntartható fejlődésről beszélünk, ha a már teljesen letarolt természet és anyaföld kárára még rádobunk néhány százalék kitermelendő hasznot? mikor fogja végre egy cég bejelenteni, hogy ő bizony nem fejlődik sehova, nem kell több nyereség, pont megelégszik annyival, mint a tavalyi eredmény, na az lenne fenntartható, ez, amiben pörgünk, ez nem fenntartható, és még most is csak arról szólnak a gazdasági hírek, hogy melyik országnak mennyivel kell leszámítolni a növekedését). És ebben a multikulti és médiamenő világban mi pénzek folynak el a semmire, a nagy rózsaszín lufikra, a semmitmondó konferenciákra, amin max. a szervező húz le vastag hasznot, az arcépítő, időrabló mitttingek, amire nagy műgonddal hetekig készülnek a csili-vili prezentációk, és ugyanúgy nem lesz belőlük semmi, mintha két cigi között beszélnénk róla a dohányzóban, a milliós céges találkozók Európa és a világ különböző pontjain, kinek a hasznára és épülésére? A 2008-as válság után valami olyan szintre duzzadtak meg a marketingbüdzsék, hogy minden jöttment minden agybajára milliókat tapsoltak el a cégek. Mert a brandet építeni kell. Mert kommunikálni kell, akkor is, ha nincs mit. Pazar irodák, amelyekben valaki milliókért tervezett kinyithatatlan ablakokat, pontosan megtervezett tűzriadó gyakorlatokkal. Az open office jegyében azt is hallod a padtársadtól, amit nem akarsz, minden egyen, és minden szürke, de te legyél kreatív, és hozzad a bevételtermelő ötleteket! Ja és prezi is készüljön róla, mert ha nincs prezi, akkor meg se történt. Prezi 10-kor, prezi 3-kor és nagymeeting hétfőn és pénteken. Amíg elvetem a borsót, azon vihogok, hogy lám-lám, milyen jól megvagyunk prezik nélkül is. Hetente egyszer beszélünk a főnökkel, 20 percet. Így is lehet, lehetne, de akkor miből épül a vezetőke egója? Amit ma munkahelynek hívunk, az többnyire nem más, mint arcépítés, amihez a többiek asszisztálnak. Szépen felépített struktúra és hierarchia a portástól a vezírig, a HR-től a büféig, hogy rendszerkinézete legyen, de végül is csak színjáték az egész és miért? Ja igen, mindig elfelejtem: termelünk és jelentős értéket állítunk elő. Ha csak az irodabérletet megspórolnák a cégek, mennyivel több juthatna a közösbe vagy valódi, hosszútávú fejlesztésekre?

Lám, a mi látogatottsági számaink az egekben, pedig alig 1–2 órát ülök a gépnél. Kint vagyok a levegőn, már a Nap is megkapott, mozgok, fogyok (!), visszatérő rigóbarátaim vannak, nyílik a tulipán, bimbós az orgona. Ha értelmes emberek vennének körül, akkor még azt is mondhatnám, hogy nem kell ennél jobb. De ez a vidék. Megszoksz, vagy megszöksz. Pontosabban, megszoksz, és már az igényeidről is lemondasz, vagy bemész a városba. Vagy: kitelepíted a barátaidat is.

Megtámaszkodom a kapa nyelén, körbenézek az utcában, és konstatálom, hogy itt semmi sem változott. A házak viseltesebbek, akik húsz éve még aktívak voltak, most nyugdíjasok, akkor se sokat beszéltem velük, most meg pláne. Sok öreg meghalt, jött 1–2 új szomszéd, de a nevüket se tudom, nem is látni őket. Erről a vidéki létről akkor se tudnék ódákat zengeni, ha fizetnének érte. A tanya az más. Ahol egyedül vagy és szép a környék, van tó, patak, erdő, kis út, itt-ott, nyomokban, mutatóban még a régi öregekből egy-egy kisház, kis porta, kis farm, kis falusi közösség, az épít. Ez itt, a füves-tujás vidéki egyenutcákba zárt, 70-es évekből ittmaradt igénytelenség ez nem. Én is szeretem a friss levegőt, a kertészkedést, az egyszerű és nagyszerű gondolkodást, de ehhez a léthez meg nagyon urbánus vagyok. A várost is szeretem, a jövés-menést, a kulturális lehetőségek sorát (akkor is, ha épp kultúrvega vagyok), a kávézókat, az utcanevek kiolvasásával bajlódó turistákat, én még a forgalmat is szeretem, az autólámpák elfolyó fényeit az esőben, a kockaköveket, a büdös metrókat. Egyelőre nem hiányzik semmi és senki. Nem akarok nagyon se moziba, se színházba, se a Duna-partra menni. Talán most itthon van lerendeznivalóm. Talán a családdal, az anyámmal kell lennem, talán ez a legjobb most, ami történhet: nézni, ahogy nő a spenót. Már azt se tudtam, milyen is az a tavasz. Visszakaptam a színeket, az illatokat, talán a kedvem is visszajön az élethez. 

Nem lehet, hogy mi mindannyian túl sokat akartunk, túl sok mindent áldoztunk fel kacatokért, és csak elméletben akartunk lassabban élni? Kerestük az élet értelmét, a megvilágosodás útjait, képeztük magunkat, miközben csak élni kellett volna, jelen lenni, megélni az évszakokat, rendes, békeidős módon hagyni múlni az időt. Túl sok mindenhez hozzáfértünk? Irreálisan olcsón repültünk keresztbe-kasul a világon, közben élhetetlenné tettünk egy csomó várost, irreálisan túlpörgettük a turizmust és a vendéglátóipart, miközben még mindig emberek százezrei halnak meg éhen és háborúkban. Látni akartunk mindent, és fogyasztani. Ez az elmúlt 30 év (jé, épp egy szaturnuszi ciklus) a tömegek lázadása 2.0. volt.

Vajon összefűzi-e ez a karanténélmény a most itt élőket? Vajon állandósult szókapcsolat lesz-e pár év múlva a Maradj otthon? Okulunk-e ebből, vagy ha elmúlik a járvány, rezignáltan csináljuk tovább azt, amit a kettészakadt idő előtt csináltunk? Lesznek járvány előtti és utáni narratíváink? És születnek majd tanulmányok arról, ki, hogyan élte túl? Amíg kihúzom a slagot azon gondolkodom, hogy talán valamit mégis jól csinálhattam az elmúlt években, mert ímhol, járvány van, munkaidő van, én meg a kiskertemben locsolok és ezt senki se kéri számon.

Írta: Simon Izabella

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk

Először is nem hinném, hogy a személyes történetem sokakat érdekelne, csak azért nyilatkozom meg, mert felkértek rá. A felhívás a megváltozott kultúrafogyasztási szokásaim ecsetelésére szólt, hát akkor nézzük, mit is fogyasztok mostanában.

Március 13-án költöztem haza Budapestről, a fővárostól alig egyórányi autóútra fekvő, még agglomerációs övezeten belülinek számító nagyközségbe. Haza, a nyolcvan pluszos anyámhoz és a mellette ikerházban élő testvéremékhez, így voltunk, vagyunk mi egy udvartartás.

Ki vagyok én?

42 éves vagyok, nő, egyedül élek, hogy miért és hogy alakultak ennyire szerencsétlenül a dolgok, azt most hagyjuk, elég, ha én töprengek ezen ébren töltött óráimból jónéhányat. Egy egészségügyi portált szerkesztek, ebből kifolyólag már január elején láttuk, tudtuk, hogy baj lesz: jöttek a gyanús videók és hírek Kínából, gyakorlatilag mi azóta éjjel-nappal ezen a témán pörgünk. Február végén – épp egy nálam fiatalabb sráccal randiztam, ő mutatta nekem a mobilján, hogy nézzem már meg – Olaszországban kifosztották az emberek a szupermarketeket. Nem volt egy nagy érzelemcunami ez a randi, de azt nem gondoltam volna, hogy sokáig ez lesz az utolsó kép és élmény, ami a normális, még az „azelőtti” időszámítás utolsó emlékeként megmarad bennem. Onnantól kezdve ugyanis nálunk is megborult a közhangulat. Pontosan emlékszem a dátumra: február 27. volt, a kormány ekkor kezdte kidugni a fejét jól olajozott gépezetéből és kezdett el körbetekinteni, hogy itt meg mi a fene történik. Akkor már leadtam egy nagyobb tartósélelmiszer-megrendelést a teszkónak, tudtam, hogy se időm, se kapacitásom nem lesz a bevásárlásra, úgyhogy a felvásárlási lázból is kimaradtam. Két hétig tartott, mire a cégnél is – egyébként zökkenőmentesen – átálltunk home office-ra. Mivel én az online médiában dolgozom, sok melónk ezzel nem akadt, mindössze a számlázást és a közös meghajtókat kellett távelérésre átállítani.

Karantén? Fel se tűnik…

Két hetem volt arra, hogy mérlegeljek, mi legyen: költözzek haza, oda, ahonnan 20 éve alapos indokkal eljöttem és csak hétvégente ugrottam haza családlátogatóba, vagy maradjak Pesten és 50 négyzetméteren kínlódjam végig a hónapokig tartó karantént. Szeretek egyedül élni, megszoktam, inkább az zavar, ha valaki hosszabban időzik nálam, ezzel nem lett volna gond. De a berobbanó tavasz, a friss levegő, a napfény, kék ég, madárcsicsergés, tevés-vevés a kertben eldöntötte a kérdést. Kultúrát már régóta csak szőr mentén fogyasztok. Egykori bölcsészként, könyvbuziként, értelmiségi pályára vágyó szellemi munkásként rémes ezt bevallani, de így van. Szépirodalmat alig olvasok, inkább csak verseket, rövid novellákat, önsegítő könyveket, szakkönyveket. Becsületemre legyen mondva, hogy tévét se nézek. Ez a netflixes, sorozatos dili is elkerült. Mondhatnám, hogy az évek óta szellemi partnerek nélkül töltött, mókuskerékmeghajtású mindennapjaimban belefásultam a magammal való dialógusokba. Meguntam, hogy állandóan keresgéljek egy épp ráérő ismerőst, akit elcibálhatnék moziba, előadásra bármire. És meg is öregedtem, azt hiszem. Sokszor csak bejelöltem egy engem érdeklő eseményt, de aztán délután mégis inkább hazafelé vettem az irányt. Az én szellemi karanténom, így értve, már évek óta tart. Ez a kis kijárási korlátozás meg se kottyan. Lelkileg-szellemileg ennél sokkal lejjebb vagy izoláltabb világban élek elég régóta. Valamelyik pszichológus mondta, hogy vannak olyan páciensei, akik örülnek a helyzetnek, mert most legalább mások is megtapasztalják ezt a magányos, izolált életmódot. Valahogy én is így vagyok vele. Őszintén szólva, alig érdekel valami. Lehet, hogy kiégtem, lehet, hogy depressziós voltam-vagyok, lehet, hogy életunt és dögunalmas lettem, vagy ez így mind együtt. Sokat gondolkoztam ezen, hogy vajon mi is történt velem. Életközépi válság? Az biztos, hogy egy ideje érzem: lezárult egy korszak. A gondtalan, a „még bármi lehet bármiből” fiatalos, lendületes, gyerünk-menjünk-csináljuk korszak. Annyi minden nem jött össze, amit szerettem volna és mennyi küzdés és mennyi nekiindulás és újrakezdés… és minek? Nincs körülöttem család, nincs társaság, nincsenek hódolók, nincsenek sikerkönyveim a polcokon. Viszont egy autó árát hordtam önismereti tanfolyamokra, spirituális találkozókra, oldásokra, elvonulásokra stb. És még azt se tudom biztosan elmondani, hogy legalább most már töviről-hegyire ismerem magamat.

Szóval hazajöttem és mi történt? 

Mintha a 25 évvel ezelőtti életem, amit az egyetemi évekkel olyan egész életre meghatározósan megszakítottam, az várt volna itt folytatásra vagy befejezésre? – ki tudja. A lányszobámban minden a helyén, úgy, ahogy február elején, a születésnapomkor hagytam, azóta nemigen voltam itthon. Pókhálóból lett több azóta és szobanövényből, mert az összes cserepest hazahoztam. 

Hát szóval, itthon vagyok megint! – sóhajtottam fel és volt ebben egy kis nyomasztó gyomorgörcs is, hogy akkor hogyan is és mit is fogok én itt csinálni és leginkább meddig. Azt tudtam, hogy átállok mackónacis üzemmódra. Rendes – értsd: magassarkú – cipőt nem is hoztam haza. Ide? Minek? Ha jól sejtem, akkor ki se fogok mozdulni, max. boltba néha-néha. Egyedül az anyámmal való együttélés aggasztott, mert vele már nehéz súrlódás nélkül jól kijönni. Félig süket, félig vak, és borzasztó akaratos teremtés (ebben én is ráütöttem, sajnos). A kultúrafogyasztási szokásaink, hogy úgy mondjam, eléggé különbözőek. Anikó show, Balázs show, török sorozat, brazil sorozat megy itthon, mind emelt hangerőn, hogy hallja. Meg paralel a Kossuth Rádió. Ez ad keretet és tartalmat az enyémnél még értelmetlenebb, itthon töltött, nyugdíjas napjainak. Egy ideig szóltam, hogy vegye halkabbra, aztán megkönyörültem: ő legalább élvezi, amit néz. Amit odatálalnak neki, azt jóízűen, cuppogva elfogyasztja. És mivel a szobája a konyhával szomszédos, én főzés közben akaratlanul is értesülök a remek Juan-Miguel csodatetteiről, aki visszaadta a hirtelen megvakult szerelmének a látását, vagy arról, terhes-e Bahar, a török lány, akinek a nővére is ugyanarra a pasira hajt. 

Médiafogyasztási szokásaim így a fél füllel hallott sorozatokra és a mindennapos, operatív törzsi gyűlés sajtótájékoztatójára redukálódik. Kolléganőmmel megbeszéljük a híreket, aztán irány a kert. Szerencsére az ad elég munkát. 

Szántok-vetek, ások, kapálok, locsolok, irtok mindent, ami nem odavaló és dédelgetem, amiből még lehet valami. Jót tesz most a kerti munka. Meditációnak is elmegy, és egy jó kapálás, azt hiszem, felér néhány óra önismereti workshoppal – ráadásul ingyé’ van. (Mondjuk, ez nem igaz. 3250 forintért vettem új kapát a Gazdaboltban. Menő kávézók helyett, most ilyen helyekre járok, jó mi? Múltkor a festékboltban voltam, akkor épp a teraszkorlátot szedtem le és kentem át teak lazúrral, találgatták, hogy ki vagyok. Én meg direkt nem segítettem, úgyse jönnek rá.) Egy jó kapálás biztos, hogy a világbékét is elhozná. Nekem az is elég, ha a saját lelki békém helyretenné. Mert persze az aszályos földdel való küzdelem közben jár az agyam, hogy mi miért történt az életemben, peregnek a dialógusok, a munkahelyi viták, lassan kirotálok magamból mindent, ami rágott belül.

Írja: Simon Izabella (folyt. köv.)

Előző cikk
Következő cikk

Előző cikk
Következő cikk