A hirtelen beköszöntő áprilisi tél alaposan megkavarta a dolgokat. Folyamatosan követtem az eseményeket és őszintén szólva nem voltam nyugodt, ha a vasárnapi Muzsla Trail-re gondoltam. Aztán sorra jöttek a hírek az elmaradó versenyekről, és végül a szervezők is a halasztás mellett döntöttek. Szerintem jó döntés született, magamat ismerve lehet elmentem volna akkor is, ha megtartják, ha már neveztem, aztán ki tudja mi lett volna velem ott a hegyen. Nehéz lehetett meghozni a döntést, de köszönöm, hogy kész tények elé állítottak.
Így hát megüresedett hétvégén gondolkodva botlottam bele telekocsis felhívásokba Szendrőre, a Vitézlő teljesítménytúrára (szervező a Szendrői VSK TSZ). Délutánra ért meg bennem az elhatározás és sikerült megbeszélni az utazás részleteit, így ismerkedtem meg másnap hajnalban Antival és a két Szilárddal. Én a 35 km-es távot terveztem, nem is volt nálam túl sok kaja, de a többiek az ötvenest javasolták, mondván, hogy így legalább várnom sem kell majd rájuk. A helyi iskolában a nevezésnél is először a rövidebb távot mondtam, de aztán átfutott az agyamon, hogy jó társaságba keveredtem, így végül bevállaltam az 50-est. A nevezést és gyors reggelit követően negyed 8-kor útnak is indultunk, miután a rajtoltatók beolvasták a vonalkódunkat. Nem voltak még túl sokan az indulók, de elnézve a gépparkot, biztos vagyok benne, hogy a későbbi tömeget is zökkenőmentesen tudták kezelni.
Ez a sor csak a helyszíni nevezés helye, az előnevezők a túloldalon kapták kézhez az itinerük
A reggeli fényekben úszó Bódva
Hamar elhagytuk a várost és a szántóföldek mentén hamar emelkedni kezdtünk a piros keresztet követve. Bár az idő elég vacaknak tűnt és a fényviszonyok sem kedveztek a fotózásnak, visszanézve hangulatos volt a reggeli város képe a várdombbal. Hamar megérkeztünk az első pontra, Lipócra, ahol dobozos ice teát kaptunk és csokit. Továbbra is a piros keresztet követtük, mint kiderült, túl sokáig is. A gerincen hangulatos réteken haladtunk, majd lenyűgöző látványban volt részünk, beláttuk Szendrőt és a Rakaca víztározót is. Ekkor mondta Szilárd, hogy ez neki nem ismerős, pedig már harmadjára teljesíti a távot. És valóban elnéztünk egy jelzést, így visszacaplattunk. Elég amatőr hiba volt, még irányjelző tábla is volt, csak éppen a zöld jelzés nem volt felfestve az öreg fa másik oldalára, ahonnan mi jöttünk.
Lipóc ellenőrzőpont
Visszanézve a dombtetőről
Ezt a kilátást nem kellett volna látnunk
Szilárd lelkesen bíztatott, hogy következik a túra legszebb része. Egy hangulatos kis völgyben, a Telekes-völgyben haladtunk, ami egyre vadregényesebbé vált. Megjelent mellettünk a patak, az ösvény pedig időnként felkúszott a domboldalra, sziklák közé. Jópofa jellegzetesség volt a kiakasztott sörösdobozokra felfestett jelzés. Egy barlang mellett is elhaladtunk, és közelebbről is megvizsgáltuk. Nagy meglepésre nem is volt kicsi, pedig nem jutna eszembe a környékről, hogy barlangokra is lehet bukkanni. Bent egy denevér is pihent. Egyre sziklásabb volt a környék, többször át kellett kelni a patakon, majd feltűnt, hogy a mederből eltűnt a víz. Megérkeztünk az Ördöggáthoz, ami egy látványos sziklatorlasz, amin csak nagy vízállás esetén bukik át a patak. A jelzés megkerüli a sziklákat, én inkább a kalandosabb mászást választottam a nagy köveken. Lenyűgöző sziklaél határolja a gátat az egyik oldalról. Nem messze már a második ellenőrző pont várt bennünket, ekkor kb. 10 km-nél jártunk.
Helyi jelzésinnováció
Természetes gát a Telekes-völgyben
A sziklák segítették a számos patakátkelést
Kívülről nem látszik túl nagynak a barlang
Egy idő után eltűnik a patak
Ez pedig már az Ördöggát
Látványos sziklaél
Kimásztunk a völgyből a piros sávot követve, és mivel éreztem, hogy kezdek éhes lenni, megettem egy csokit. A túrabot nagy segítségemre volt, ráéreztem a ritmusára és lendületesen tudtam vele haladni. A túra legnagyobb tapasztása volt, hogy szinte végig botoztam és szuper volt, valóban sokat segített. Szalonna felé ereszkedtünk két alkalmi túratárssal. Az egyikük előre szaladt inni, de úgy, hogy már csak a faluban találkoztunk vele. Aggódtunk, hogy nem tévedt-e el, mert mi is majdnem benéztünk egy letérőt. Azt hiszem, már nem mosom le magamról, hogy figyelmetlen vagyok. Egy régi kőbányához szaladtam le, majd leértünk a hegyről. Egy szántó mellett sétáltunk le a sínekhez, de a jelzés úgy tűnik a működő cementgyár közvetlen határán vezet, az egyik jel is egy nagy gépre volt felfestve.
A völgy később sem lesz csúnyább
A felhagyott kőbánya
Kőportól fehér sínek mellett sétáltunk be Szalonnára. Itt is volt egy pont, de csak a rövidebb távosoknak. A másik Szilárd kért egy üveg sört, a többiek meg bementek a boltba én meg megbontottam a sós kekszemet. Rövid pihenőt tartottunk a református templom fa harangtornyában gyönyörködve. A falut a zöld rom jelzésen hagytuk el. Egy elég romos állapotban lévő épület, a Gedeon-kastély mellett mentünk el. Mellette pár házzal egy támogatásból takarosan rendbe rakott falusi szálláshely állt. Érdekes volt a kontraszt, vajon a kastéllyal nem tudnának mit kezdeni, ezért hagyják pusztulni? A falán egy tábla egy Kalász László nevű költőnek állít emléket, aki tovább vitte az élj a mának gondolatot. Szerinte úgy kell élni, mintha azonnal meghalnánk. Egy kutya a kerítés tetején ugatta az utcán sétáló többi kutyát.
És most valami egészen más
Szalonna műemlék református temploma a 15 méter magas harangtoronnyal
Az egykor iskolának is helyet adó Gedeon- kastély
A falu végén egy domboldalra fordultunk, amire Anti úgy emlékezett vissza, hogy ott mindig melege volt. Ez a sorozat most sem tört meg, neki is vetkőztünk. Balról a Csengő-tető magasodott rajta a jellegzetes TV toronnyal, mi pedig valahová az oldalába igyekeztünk. Itt érdemes a lábunk elé is nézni, Szilárd ugyanis egy érdekes csigaházas követ talált. Meg is indult a keresés, mindenki szeretett volna találni egyet.
Az egész nap fel-felbukkanó TV torony
Martonyi
Tavaszi hérics
Felérve egy kereszteződésbe, jobbra Martonyi terült el alattunk, mi pedig egy darabig aszfalton haladtunk a zöld rom jelzést követve, majd erdőben, szintben haladva nem soká megérkeztünk a 4. pontra, a martonyi kolostorromhoz. Itt mondták, hogy mi vagyunk az utolsó hosszútávosok, ennek megfelelően már nem maradt elemózsia, pedig Szilárd már nagyon várta. Inkább körbejártuk a szépen helyreállított, 1300-as évek végén épült pálos kolostort, ami sokkal nagyobb méretekkel bír, mint a gönci. Belül hatalmas fatörzsek tanúskodtak a rekonstrukció előtti időkről. Ma már tetőzet is fedi az épület nagy részét, de a külső falon már egy egész nagy facsemete telepedett meg. A kövek pedig a különböző melléképületek maradványai lehetnek.
Vajon a szerzetesek is erre jártak?
Martonyi pálos kolostorromja
Hatalmas fatörzs az oszlop tövében
Az országos kéktúra nyomvonalára tértünk rá, ami nekem valamiért a túra mélypontja volt, végtelen hosszúnak és egyhangúnak tűnt. A táblákról olvastam, hogy hogy haladunk, de Tornabarakony csak nem akart közeledni. Már korábban is megfigyeltem, hogy ha teljesítménytúra a kisebb ösvényekről felvisz a kékre, akkor az mindig egy kicsit jellegtelenebbnek, kevésbé izgalmasnak tűnik. Persze önmagában nagyon szép, de ha az Ördöggát vadregényességével hasonlítom össze, akkor nem feltétlenül kerül ki győztesen. Széles erdészeti utakon mentünk, néhol nagy köveket szórtak le, amin már nem esett jól a járás. Szilárd itt már le-lemaradt, Szalonna óta fájlalta a hasát.
Képek a kékről
Végre elértük a Tornabarakonyba vezető aszfaltcsíkot, azon talpaltunk, amikor először eleredt az eső. Az ország egyik legtakarosabb és legkisebb önkormányzati hivatalához is szerencsénk volt, a falu 6 állandó lakosának nem igazán kell nagyobb. Érdekes, mert nem tűnt apró falunak, sok rendben tartott házat láttunk. A sárga Family Frost-os autó azonban itt is járt. Itt lepihentünk egy fedett teraszon, ahol megettem a nutellás kenyerem és arra jutottunk, hogy Szilárdék továbbmennek még a következő pontig, mi pedig Antival kicsit meghúzzuk a maradék 20 kilométert, hogy még időben beérjünk. A kéktúrapecséttel nyomtunk egy halvány lenyomatot az itinerre, majd elindultunk.
A legaranyosabb hivatali épület
Azért nem teljesen lakatlan
Anti előreszaladt, én inkább lassabban haladtam az emelkedőn. Sűrűn néztem hátra, a kilátás ugyanis remek volt. Aztán mikor kicsit kiegyenesedett a terep, én is kocogóra fogtam, először egy teljesítménytúrán. Nem mondom, a felszerelésem nem volt igazán optimális, de még a hatalmas táskával sem volt olyan rossz érzés a futás, pedig ekkor már túl voltam 30 kilométeren. Végül a két falu közötti 4 kilométert sem futottam végig, szóval ennyi még bőven belefért. Egy kopasz hegytetőn haladtam, ahol ismét nem győztem gyönyörködni a tájban.
Borongós táj
Rakacaszend előtt
Nemsoká utolértem Antit, így Rakacaszendre már együtt értünk be. Itt egy bolt előtt vártak ránk, mondtuk, hogy jönnek a többiek és lehet be kéne vinni őket a célba. Odaadtam Antinak a vizemet, legalább könnyebb lett a táskám, a maradék meg bőven elég volt nekem a végéig. Kipróbáltam a kéktúrás pecsétet, de ez sem lett tökéletes. Ismét földek mentén hagytuk el a falut dombok közt. Mivel egy darabig még ráláttunk az eddig megtett útra, figyeltük, hogy jönnek-e a többiek, de nem láttuk őket. Az utat egy patakátkelés színesítette, illetve a távolban megpillantott havas hegycsúcs.
Rakacaszend ellenőrzőpontja
Havas hegycsúcs a távolban
Hamarosan házak közé értünk, majd megérkeztünk a Rakaca tározó partjára. Az aszfalton ismét elő kellett venni a kabátot, mert megint elkezdett esni. Még a csősálat is a fejemre tettem, mert eléggé rákezdett, de szerencsére ismét hamar elállt. Meszes település szélén egy elég régi, 1875-ös dátumot viselő kútból ittam, aminek olyan vasas volt a vize, mint a mi régi kutunknak a szőlőnkben. A nosztalgikus ízélmény után átvágtunk a falun, ahol még a kocsma is eladó volt.
A Rakaca- tározó
Egy szép meszesi ház
A pontőrök egy buszmegállóba húzódtak az eső elől. Itt kerékpáros teljesítőkkel is találkoztunk. Igazi többgenerációs pont volt, idősek és fiatalok együtt várták a túrázókat, jó volt látni. Itt nagyon finom gyümölcslevet kaptunk. A meszesi templom egy látványos mészkődombon áll, az út mellett egy narancssárga vasas vizű kút.
Nagy az élet a ponton
A meszesi templom
Az eső és az anyagos talaj rossz párosítás, de nem úsztuk meg. Rendesen ragadt a cipőre és sikerült jól összekenni magam. Ráadásul csúszott is, csak remélni tudtam, hogy nem esek el. A távolban túratársakat láttunk, úgy tűnik sikerült beérni pár embert. A hegyek mögött felhőtenger úszott, földöntúli látványt nyújtva. A következő pont is gyorsan megérkezett, a galvácsi kocsmában gyűltünk össze. Itt is volt rostos és végre zsíros kenyér is. Jól jött, még ha kicsit későn is, de talán annál jobban esett.
Csodálatos felhőtenger
Útszéli kereszt
Az utolsó pont, Galvácson
A falut aszfalton hagytuk el, majd szalaggal jelzett földútra tértünk rá. A dombtetőn már láttuk Szendrőt. A párában a napfény hangulatosan világította meg a tájat, a várdomb a tetején a toronnyal engem valamiért Olaszországra emlékeztetett. Antinak sikerült elérnie telefonon a többieket, akik végül Meszesről is továbbindultak. Nekünk már nem sok volt hátra, átvágtunk a nagy réten, majd nekivágtunk a várhegynek. A település közelsége az eldobált hulladék mennyiségében sajnos jól megnyilvánult. Az eső után felfrissült levegőben erősen érződött a fenyőillat. A várból már csak alacsony, de szépen helyreállított bástya maradt, rajta zászlórúd. A kilátó sajnos zárva volt, de a dombról így is jó kilátás nyílt a városra, legalábbis arra a felére, ami nem úszott a párában.
Szalagozott szakasz kezdete
Végül a nap is kisütött
Párás tájkép
Falmaradványok
Kilátó a várdombon
Kilátás a városra
Leereszkedtünk a hegyről és végre egy-kettőre az iskolához értünk. 11 óra 36 perc gyaloglás után sikerült teljesíteni az ötvenes távot. Beolvasták a vonalkódunk, majd a másik teremben már írták is az eredményünk az oklevélre, gördülékenyen működött a rendszer. Medvehagymás zsíros kenyérrel és teával pótoltam a kiesett energiát, majd a szomszédos cukrászdát is meglátogattuk. Volt időnk kipihenni magunkat, Anti a főszervezővel is beszélgetett, míg beértek a többiek, keményen végigcsinálták ők is.
Húsvéti hangulat
Találó mottó
A többieknek igaza volt, nem egy nehéz ötvenes, nincs benne túl sok szint, gyakorlásra nagyon jó volt. A többiek mondták, hogy a két évvel ezelőtti útvonal sokkal szebb volt. Igazából nekem nem volt bajom a mostanival, a kékkel kapcsolatos problémáimat a holtpontra fogom. Bár személy szerint jól esett volna, ha Tornabarakonyban lett volna frissítő pont, és mondjuk Rakacaszenden önálló pecsételés. Azok a pontok már elég sűrűn jöttek egymás után, de ott a vadonból kijutva jól jött volna a kenyér. Az ördöggát valóban egy csoda, amit látni kell, nekem emellett a faluk közötti dombok tetszettek a legjobban. A szervezés vérprofi volt, 11 féle táv közül választhatott a több, mint 1100 résztvevő. Azóta a honlapon már elérhetők a részletes eredménylisták is. Az itiner részletes leírást tartalmaz, de talán nagyobb segítség, hogy részletesen leírja, hogy a pontok között milyen jelzésen és mennyit kell haladni. A térkép kettévágva fért csak rá, de azért még használható minőségű. Ami még nagyon tetszett, az az összefogás. Mivel talán turisztikailag nem túl felkapott ez a környék, így a legtöbb ponton képviselte magát valamelyik település egy képeslappal, vagy egy rövid leírással, kihasználva, hogy sok embert tudnak elérni. A túramozgalmukhoz, a Bebek portyához is sikerült összegyűjtenem 3 pontot a túra alatt. Nyugodt szívvel tudom ajánlani a túrát és Szendrő környékét!
