2014 tavaszán azok közé a boldog egyetemisták közé tartoztam, akiknek nem csak szabadidejük volt annyi, amennyi talán már sosem lesz, hanem volt némi félretett pénzem is. A Pázmányon ráadásul bőkezűen mérték a tavaszi szünetet is, kéthetes volt, én pedig a kedvező körülmények együttállásán felbuzdulva úgy döntöttem, hogy a családi húsvét helyett megvalósítom leghőbb vágyamat, és nekivágunk a Balkánnak.
2014-ben – a Malév csődje után, a Wizzair balkáni járatnyitásai előtt – alighanem egyik általunk meglátogatott országba sem volt közvetlen járat, és egyébként is, én Stasiuk nyomában akartam járni, ő pedig autóval megy mindenhová. A legelső könyv az Úton Babadagba volt, aztán jött a Taksim és a többiek (amik közül sajnos nem minden olvasható magyarul), de már az Úton Babadagba után is ellenállhatatlan vágyat éreztem a Balkán, különösen Albánia iránt.
Ez volt az első út, ahová egy kis füzetet vittem magammal, és szorgalmasan jegyzeteltem. Most, néhány évvel később, érdekes visszaolvasni ezeket az első benyomásokat, őszinte rácsodálkozásokat egy másfajta valóságra, mint amit addig ismertem. Azóta megjártam már néhány másik hasonló egzotikummal bíró – vagy ahogy az ilyen típusú útjaink miatt értetlenkedő ismerőseink mondják, gázosabb – országot, és bizonyos szinten „megedződtem”, magasabbra került az ingerküszöböm, és már nem kapom fel a fejem minden apróságra. Ezért is jó most visszamenni az időben, és rácsodálkozni megint Szarajevóra, Kotorra, Albániára és Macedóniára.
Bosznia-Hercegovina
Megérkeztünk az országba. Az első benyomásom az volt, hogy olyan, mintha a magyar-román határon keltünk volna át: elképesztően ízléstelen színekben pompázó, túlméretezett épületek, mellettük düledező kisebb lakóházak, az út mentén mindenhol vulkanizacja, kerti törpék, hatalmas kőoroszlánok (a sárkeresztúriak nagyra nőtt testvérei), elhagyatott vagy elhanyagolt objektumok. Rengeteg olyan ház van, ahol az erkélyen vagy a teraszon hiányzik a korlát. Aztán hirtelen elkezdődnek a hegyek. Kivájt sziklafalak.
A főút szélén tyúkok kapirgálnak, barátságos tekintetű, falkákba verődött kóbor kutyák bámészkodnak. Sok a rendőr is. A legmagasabb hegyek tetején még hó van.
Szarajevó óvárosa apró, nagyon keskeny és nagyon meredek utcák szövevénye. Hangulatosak, de ha autóval kell rajtuk közlekedni, alig várom, hogy kijussunk a főutakra. Az emberek egyébként többnyire az úttesten gyalogolnak a városban – az autók pedig a járdákon parkolnak. A belvárosban sok a villamos és a troli – mind más színű és típusú, két teljesen egyformát nem hiszem, hogy láttam.
A hotelben elkérték az autó kulcsát a recepción. A parkolás úgy van megoldva, hogy mindig csak két autó tud szabadon kiállni, a többinek ez a kettő elállja az útját, így aztán a parkolóőr szükség esetén arrébb áll az utat eltorlaszoló autókkal. Nyilván megtehettük volna, hogy nem adjuk oda a kulcsot – ez esetben persze nem használhatjuk a parkolót.
Szarajevó a barátságos kóbor kutyák városa. Kutyát pórázon látni ritka dolog. A kóbor kutyák pedig egyáltalán nem tűnnek alultápláltnak. Macskák is vannak (sok a fekete), és a napon sütkéreznek. A nők erősen sminkelik magukat, jóval erősebben, mint otthon. Bementünk egy bevásárlóközpontba, a mosdóban alig tudtam a csaphoz férkőzni, hogy kezet mossak, mindenki a tükör előtt vadul sminkelte magát.
A hotelszoba ablaka egy háborús temetőre és egy minaretre néz. Reggel a müezzin éneke beleszövődött az álmomba. Soha ilyen kellemesen még nem ébredtem. Aztán kinyitottam a szemem, és láttam, hogy tenyérnyi nagyságú pelyhekben hull a hó. Tegnap még kabát nélkül mászkáltunk, fagyiztunk, és megpirult az arcunk. Kicsit később apróbb pelyhek hullottak, aztán átváltott esőre, végül teljesen elállt. Téli ruhát nem hoztunk magunkkal, ami viszont ennél is nagyobb gond, hogy az autón nyári gumik vannak, a mi utunk meg végig hegyek között vezet Montenegróba.
Végül Mostar felé kerültünk, arrafelé alacsonyabbak a hegyek, a Neretva völgyében szép türkizkék volt a víz, a hegyoldalak zöldek, a távolban hófödte csúcsok. Az út szélén kampókra színes reklámszatyrok voltak felakasztva. A szatyrok nem látszódtak át, de azt látni lehetett, hogy valami van bennük. A szatyrok alatt tábla volt „RIBA” (hal) felirattal. Egy Mostar-táblán a város cirill betűkkel írott neve össze volt maszatolva.
A Bosznia-Hercegovina és Montenegró közötti határátkelő egy hegy tetején volt, elhagyatott helyen, egyik irányban sem volt tíz kilométerekre településnek nyoma sem. Ahogy megkaptuk a boszniai oldalon a pecsétet az útlevelünkbe, a hó elkezdett szakadni, a GPS pedig – amikor a határépületeket magunk mögött hagytuk –, azt az utasítást adta, hogy „fordulj vissza, ahol tudsz”. Ott és akkor egy kicsit ijesztően hangzott, de azért mentünk tovább...