Amikor kicsik vagyunk, azzal áltatjuk magunkat, mennyivel jobb lesz majd felnőttként, mert akkor nem kell megenni a finomfőzeléket, nem kell oviba/suliba járni, nem kell felvenni a nagynénitől kapott ronda piros pulóvert… Ismerős?

Aztán ahogy felnövünk, rájövünk, hogy így sem fenékig tejfel a csupor. Mindig lötyög az alján némi vacak, amit aztán kénytelenek vagyunk fintorogva benyelni, ha tetszik, ha nem. Nem oviba kell járni, hanem melóhelyre, nem a piros pulóvert kell felvenni, hanem a sárga pólót, és a finomfőzelék helyett csak akkor telik valami jobbra, ha keményen hajtunk érte. De boldogan hagyjuk magunkat megvezetni, és mindig elhisszük, hogy majd VALAMITŐL JOBB LESZ.

De vajon mitől?

Aztán ahogy öregszünk, mintha egyre gyorsabban pörögne a mutató – egyre kevesebbet kell aludni karácsonyig. Néha kapiskáljuk, hogy valamit csúnyán benéztünk, mégis elhisszük a nagy össznépi kamut.

Igen, egyetlen út áll előttünk: amelyen járunk és az bizony egy irányba visz...

Viszont, hogy milyen tartalommal töltjük meg, milyen irányba ténfergünk, mielőtt elérjük az út végét: CSAK RAJTUNK MÚLIK! Persze, sokkal kényelmesebb azt az üdítőt inni, amit mindenki más, sokkal menőbb azt a pólót hordani, amit mindenki más, és sokkal kevesebb energiát igényel bégetve menni a nyájjal, amerre kolompolnak…

Ezt nagyon gáz belátni és bevallani. De ha már elgondolkodsz legalább egyszer, akkor érdemes magad bátran kidobni a megszokott komfortzónádból! Ez a nehezebb út, de aztán beláthatod, többre vagy képes! Vagy éppen az is kiderülhet, hogy „az előző kabát is nagy volt rád” – de akkor legalább kereshetsz egy testhezállóbbat magadnak!

Valamiért a többség mégsem száll ki az össznépi hipnózisból. Képesek vagyunk hamuszürke arccal felülni minden reggel a metróra a többi (önként) besavanyodott bábu közé, és örömmel rágcsáljuk az éppen odavetett gumicsontot. Megtanítottak minket fröcsögni az olimpiáról, a metróról, a korrupcióról, a drágulásról, az egészségügyről… Mert amíg ENGEDELMESEN ezeket a csontokat rágcsáljuk, jól elvagyunk vele és nem harapunk… Ha tetszik, ha nem, a politika csak egy része a világnak. Ha hagyjuk magunkat megvezetni, az már a mi bűnünk! Úgyis mindig jönnek újabb rajongott bálványok, aztán előbb-utóbb mindegyiktől aranyporos lesz a kezünk…

Sokkal kisebb dolgokkal naponta sokat tehetünk ÖNMAGUNKÉRT. Nem kell megalázkodva tűrni, hogy egy főnök igaztalanul felmosórongynak használjon. Nem kell szótlanul elfogadni, ha a közértben bekeverik a lejárt terméket a friss közé. Nem kell dühöngeni, hogy milyen szemetes az utca, inkább NEM KELL ELDOBNI A SZEMETET! Vagy éppen egy kellemes este le kell menni egy lapáttal és seprűvel, és némi testmozgás árán össze kell szedni mindenkinek a MAGA HÁZA ELŐTT… És nem kell azon fanyalogni, hogy nincs pénzünk könyvekre, hanem el kell menni a könyvtárba és onnan szerezni olvasnivalót. Nem kell vérre menő vitákat folytatni, hogy milyen butító szarokkal tömik a fejünket a televíziók, hanem el kell menni moziba vagy színházba – a havi tv előfizetési díjból megvan egy-egy jegy! És nem kell azon keseregni, hogy mennyibe kerül a gyógyszer a derekunkra, hanem hétvégén ki kell ugrani a mókuskerékből, elmenni a környékbeli hegyekbe sétálni egy jót! Fel a kezeket kedves budapestiek! Ki mikor járt utoljára Dobogókőn, a Vértesben vagy akárcsak a Hármashatár-hegyen?

Van egy rossz hírem: a szar életet javarészt magunknak csináljuk. Mert ez így kényelmesebb! Pedig az életünk a miénk, azt nekünk kell jól élni! És nem feltétlenül anyagi értelemben! Hiába hisszük el a reklámoknak, hogy az X joghurttól egészségesebbek leszünk, az X üdítőtől meg boldogabbak, az X autótól nagyobb lesz a farkunk. Hát nem. Ezek csak átverések, amitől egy sehol sem látható, arctalan réteg piszok gazdag lesz.

Amitől MI VALÓBAN gazdagabbak leszünk, azt magunknak adhatjuk meg. A boldogság NEM VEHETŐ MEG PÉNZÉRT! Legfeljebb elhitetik ezt velünk, mert akkor hajtunk rendesen, és aztán, mint a mérgezett egerek, rohangálunk pénzt költeni. Légkondival húszfokra beállított, löttyedt biztonsági őrökkel hamis biztonságérzetet sugalló, fényekkel és szagokkal (lásd illatmarketing) túlfogyasztásra hergelő elvarázsolt mini-világokban bolyongunk, ahelyett, hogy a mezőn sétálnánk legalább a szabadidőnkben. Aztán este csalódott pofával mások életét bámuljuk a dobozban, ahelyett, hogy a magunk életét élnénk. Végül hullafáradtan dőlünk be az ágyunkba, hogy mégse történt meg a csoda…

A hipnózis célja kipipálva: NEM GONDOLKODTUNK! Hanem hittünk az ilyen-olyan céllal belénk hipnotizált üzeneteknek és droidok módjára teljesítettük az elvárásokat.

„Ha én még egyszer húszéves lehetnék…”

Ugyan, hagyjuk már ezt az értelmetlen múltba révedést! AZ ÉLET MOST VAN! Most kell jól dönteni, most kell jól élni, most kell jól tölteni az időt, ami adatott.

Még nincs késő! Még élsz!

Ébresztő! Rázd meg magad, és végre légy önmagad! És ne csak azt csináld, amit mások beléd sulykolnak és elvárnak tőled! Persze nyafogni és másra kenni a kudarcot könnyebb, mint gondolkodni és cselekedni…

Mersz önmagad lenni?

Akkor indulj! Vár az életed! Most!

(terka)