Még tavaly ősszel kezdtem el ezt a terjedelmes kötetet, és azóta türelmesen várta az éjjeli szekrényemen, hogy időről-időre elővegyem. Egy-egy magával ragadó, nehezen engedő regény után remek "búfelejtőnek" bizonyult, amíg készen nem álltam egy újabb történetre, elterelte a gondolataimat. Nem éppen a legkönnyedebb olvasmány, hiszen egyetemi tankönyvről van szó, de így, hogy nem tanulásra használtam, még szórakoztatott is.

Túlzás lenne azt állítani, hogy minden részletre emlékszem a könyv tanulmányaiból, de annyi biztos, hogy átfogó képet nyújt a klasszikus görög kultúra minden ágáról. Nem szorítkozik egyedül a képzőművészetekre, ahogy több eddig olvasott mű, hanem kitér a filozófia, matematika, csillagászat elért eredményeire, a korszak meghatározó irodalmi műveire is. Mindezeket egy történelmi-társadalomtörténeti ismertető előzi meg minden fejezet elején. A klasszikus kortól a hellenizmus térhódításáig követjük nyomon ennek a példa nélküli civilizációnak a művelődéstörténetét, és keressük a választ arra, hogy mitől váltak a görögök az európai kultúra őseivé. Mi emelte őket a többi társadalom fölé, milyen tényezők játszottak közre abban, hogy a mai napig emlegetjük őket, hogy "már az ókori görögök is"? Valószínű, hogy több szerencsés véletlen mellett a demokratikus társadalmi berendezkedés, az emberközpontú értékrend és a csillapíthatatlan kíváncsiság összjátéka miatt lettek ők meghatározó, kikerülhetetlen szereplői az európai kultúrtörténetnek.

Naivitás azt hinni, hogy minden görög kivételes egyéniség volt, és a fennmaradt híres politikusok, államférfiak, tudósok és művészek érdemeit általánosítani. Köztük is voltak csalók, hitványak, gyávák vagy éppen ostobák, csak éppen fennakadtak az emlékezet szűrőjén. A görögök ugyanis rendkívül büszkék voltak tehetségeikre, olyannyira, hogy náluk kezdték el a művészek névvel ellátni alkotásaikat. Itt jelenik meg először a történetírás is, amikor egy nép saját múltbéli tetteit örökíti meg és elemzi. Egy ilyen újító és feltörekvő nép eredményeiről olvasni kicsit visszaadja az emberiségbe vetett hitet, hogy ha egyszer sikerült ennyi mindent elérni, talán mégis van helyünk ezen a sárgolyón.

Végre-végre megszületett az a regény, ami a helyére teszi a kicsavarodott, embertelen viktoriánus közerkölcsöt! Ez a mindent (de különösen a nőket) gúzsba kötő, merev és képmutató rendszer az alapvető emberi érzelmek teljes elnyomását írta elő, miközben kettős mércét alkalmazott nők és férfiak, gazdagok és szegények között. Mindenkit az foglalkoztatott, hogy nehogy megszólják a többiek, hogy mit gondolhatnak róla mások, és ez a társadalmi érintkezés minden formájára rányomta a bélyegét. Az átlagember hétköznapjai színleléssel, megjátszással és képmutatással teltek, ami nyilván egy csomó elfojtást és lelki problémát okozott hosszú távon.

Ezt a rendszert nem kívánta szolgálni tovább Forster, megírta a Szoba kilátással című regényét, aminek már a címadása is beszédes. Főhőse, Lucy, egy fiatal angol lány, aki itáliai utazása során új emberekkel és eszmékkel ismerkedik meg, amik kinyitják előtte a világot, és többé már nem éri be azzal az életúttal, amit születésekor megszabtak számára. Hiába várja otthon a vőlegénye, Cecil, aki a viktoriánus gondolkodásmód megtestesítője, a lány már látja, hogy ő csak egy "bezárt szoba". Olyan férfi, aki érzelmileg elérhetetlen, aki folyton csak alakítaná, terelgetné Lucy-t, és nem tekintené egyenrangú társának. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy bár már kétszer kikosarazta, Lucy végül mégis hozzámenne, hogy megfeleljen a család és az ismerősök elvárásának - ám ekkor szerencsére közbeszól Itália, és az ott megtapasztalt szabadság: a gondolatoké és szavaké. 

Ha Cecil a "bezárt szoba", akkor George jelenti Lucy életében a "szobát kilátással": egy olyan társat, akivel közösek az értékeik, akik támogatják egymást, miközben képtelenek ellenállni a természetes vonzódásnak. Bizony, még egy-két csók is elcsattan ebben a végtelenül prűd viktoriánus világban (juj!), mert előfordul, hogy a természetes vágyaknak nem lehet (és nem is kell) parancsolni. George édesapjának nem kevés szerepe van a fiatalok boldogságában, ő az, aki szokatlanul őszintén és szókimondón fogalmazza meg az uralkodó korszellem képmutatását és az ő hatására fordulnak át a dolgok Lucy fejében is.

A szoba kilátással nem csak egy metafora a két férfi karakter közti ellentét érzékeltetésére, hanem egy szép keretbe is foglalja Lucy történetét: ami egy elcserélt szobával indul, és egy utcára néző nászutas lakosztállyal zárul.

Itt a tavasz, dagad a ... kebel a romantikus érzésektől, a madárcsicsergés és a virágillat meghozza a kedvet az olyan művekhez is, amik nem állnak másból, mint szerelmes levelekből. Borongósabb időben lehet félredobom Rousseau irodalmi enyelgését, de most nem volt szívem hozzá. A fiatal párocska levélváltásai felidézik az első szerelem izgalmát, és bár jócskán túlírt, mégis bájos olvasmány. 

A klasszikus történet helyszíne most épp egy svájci városka, ahol a nemeskisasszonyt és közrendű párját a társadalom vastörvényei, na meg az apai szigor elválasztják egymástól. Néhány alkalom jut csak számukra, amikor kettesben lehetnek, bár ez is elég ahhoz, hogy a lányt "bukásba döntse". Ezeken a titkos találkákon kívül kapcsolatukat leveleken keresztül tartják fenn, amikben pontosan kirajzolódik viszonyuk fejlődési íve. Mintha ez a mű a Rómeó és Júlia józan változata lenne, az olasz melodráma helyett svájci praktikum. Nincs szó titkos esküvőről vagy közös öngyilkosságról: ez a Júlia és névtelen kedvese gondolatban eljutnak ugyan a szökésig, de eltántorítja őket a kötelességtudat és az erkölcsösség. Legalábbis Rousseau igyekszik így beállítani hősei döntését, de az én cinikus szemem teljesen máshogy olvasta ezt. Júlia talán a szülei iránt érzet hálából és tiszteletből mond le szerelméről, de több mint valószínű, hogy fél feladni eddigi kényelmes, arisztokrata életmódját egy kispolgári létért. Párja nagy nehezen megérti döntését, különösen azután, hogy Párizsba utazva rájön, hogy nem Júlia az egyetlen nőnemű lény a földön. Ezután kapcsolatuk elkopik, Júlia férjhez megy a hozzá illő férfihez - szülei akaratának megfelelően, és példás magaviseletű feleség és anya válik belőle. 

Remek kis példázat férfiak és nők szerepelvárásairól, amiben elférnek Rousseau eszmefuttatásai különféle témákról. Az biztos, hogy neki és hőseinek is rengeteg idejük volt szóvirágok faragására és gondolataik aprólékos kifejtésére - mindig rácsodálkozok, hogy mennyivel lassabb, ráérősebb kor volt, amiben éltek. Mennyivel több idő jutott az események, találkozók elemzésére, a mondottak megemésztésére, a következő találka átgondolására. Ma ezt már "túlagyalásnak" hívjuk, egyébként pedig ehhez az életritmushoz próbálunk visszatérni a számtalan "mindfulness" technikával.

"Grabowski kész. Kilépett, meghasonlott. Thoreau-t olvas és nyers koszton él." 

Végre fény derül arra, hogy ki is az a titokzatos "toró", akit a Macskafogóban emlegettek. Nem más, mint a szerző, aki amerikai diákok generációinak életét keserítette meg. Aki állítólag kivonult a természetbe, és ott élte mindennapjait a civilizáció hívságai nélkül - mármint azok szerint, akik csak hírből ismerik Henry David Thoreau munkásságát. Akik vették a fáradtságot, és belemélyedtek a regénybe (ahogy én is tettem), azoknak viszont hamar világossá vált, hogy mindössze két évet töltött el egy város szélén, a fák közé épített házikóban, és közben rendszeresen látogatta barátait, családtagjait. Mentségére szolgáljon, hogy ezt már műve legelején tisztázza, szóval minden további félreértés pusztán városi legenda, illetve félműveltség. 

Ami nekünk a Légy jó mindhalálig vagy A kőszívű ember fiai, az az amerikai tanulóknak a Walden. Egy kötelező, és ennél fogva gyűlölt olvasmány. Sajnos nem tudom mentegetni, mert bár én ugyan nem muszájból olvastam el, így sem találtam benne semmi élvezeteset. Thoreau valami fantasztikusan bölcset és mélyenszántót akart alkotni kunyhója magányában, de az egész egy unatkozó ember gondolatömlése csupán. Tájleírások váltakoznak praktikus részletekkel a kunyhó és a veteményes mindennapjairól, néhol pedig beékelődik egy kis filozofálás, olyan gondolatmorzsákkal, amit az amerikai irodalomtanárok minden bizonnyal a sírkövükre is vésetnének, de minimum esszét íratnak róluk.

És... ennyi. Popkulturális hivatkozások sorát fejthetjük vissza, ha ismerjük a Walden-t, például a Family Guyban kapásból két epizód is eszembe jut, ahol megemlítik, a fenti Macskafogó-idézetről nem is beszélve. Aki ennél komolyabb elemzést vár, az forgassa előszeretettel Bollobás Enikő amerikai irodalomtörténeti könyvóriását, ami hasonló erényekkel bír - egyszer rászánom magam arra is.

Kerülgettem már egy ideje Wass Albert könyveit, de valahogy eddig még nem tudtam rászánni magam egyikre sem. Talán volt bennem egy kis dac, hogy csak azért sem olvasok olyan szerzőtől, akit ennyire "hájpolnak" bizonyos körökben, aki egy csapásra kötelező olvasmány lett minden "igaz magyar" számára, legyenek ők akárkik. Végül legyőztem minden előítéletemet és ellenérzésemet, mondván, nehogy abba a hibába essek, hogy olvasatlanul kritizálok egy irodalmi művet. Veszítenivalóm nem volt: ha nem tetszik (gondoltam magamban), akkor megalapozottan húzhatom le, ha pedig valami csoda folytán mégis jó a regény, akkor gazdagabb leszek egy olvasmányélménnyel. Nagy elánnal vágtam hát bele A funtineli boszorkány című regényfolyamba, fejben még talán fel is kiáltottam: "Na mutasd, mit tudsz, Wass Albert!" - Körülbelül 10 perccel később pedig már "égő füllel, felborzolt hajjal" ültem a könyv előtt, felváltva szidva magam a korlátoltságom miatt és örvendezve a borzongató érzésért, amit utoljára Jókaitól a Bálványosvár váltott ki belőlem, és azóta is hiányoltam.

A funtineli boszorkányban ott van egész Erdély: a számunkra távoli, mégis ismerős, ősi, elfeledett bölcsességektől és titkokkal teli csodavilág, ami egyszerre kelt bennünk valami furcsa nosztalgiát, vágyakozást és keserű hiányérzetet. Egy darabka Magyarország a hegyláncok között, aminek történelmét sokan és sokféleképpen megörökítették (például Passuth László), és aminek sorsa a mai napig politikai kérdés. Wass most sem a történelmet, sem a politikát nem erőltette (ahogy utánaolvastam, ez ritkaságszámba megy tőle), hanem ember és természet kapcsolatát állította regénye középpontjába. Az erdélyi havasokban élő kisemberek az ő hősei, akiknek egyszerűen, szerényen, kemény munkával telnek a mindennapjaik. Az őket körülvevő csodálatos táj nemcsak díszlet, hanem életük szerves része, amivel tökéletes harmóniában léteznek együtt. Ismerik az erdő minden arcát, minden rezdülését, és alkalmazkodtak a számunkra keménynek ható körülményekhez. Csak annyit vesznek el a természettől, amennyi a túlélésükhöz feltétlenül szükséges, nem pusztítják céltalanul az állatokat vagy a fákat.

Megteszik ezt a fejlődés jegyében vasutat építő munkások, akik Wass olvasatában a nyugalom megzavarói, ember és természet törékeny egyensúlyának felborítói. Érkezésüknek csak a gazdag nemesurak örülnek, az egyszerű népek gyanakodva figyelik a ronda gépszörnyet, és szorongva várják, hogy mi jön rajta a félelmetes ismeretlenből az ő kis világukba. Számomra kétélű dolog a regényben megjelenő modern betolakodó-hagyományőrző őslakos ellentét. A regény szereplőinek szemszögéből nézve, akik kiszolgáltatott helyzetben, nulla választási lehetőséggel kénytelenek szembesülni a kész tényekkel, a vasút és vele a modernizáció berobbanása valóban ijesztő dolog. Kicsit távolabbról szemlélve ugyanezt a jelenséget, nem lehet a pozitív hozadékát sem elhallgatni: a vasúttal kinyílik a világ, jobb egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz juthatnak az emberek. Wass azonban meg sem próbál messzebbre tekinteni a fáknál, szarvasoknál és juhászoknál, ez nem panoráma, hanem egy hiperközeli felvétel Erdélyről.

Nem véletlen idézte fel bennem Jókait ez a regény, hiszen hemzsegnek benne a tájleírások, amiket ugyan át lehet lapozni, de nem érdemes, hiszen Wass a legjobbját nyújtja ezekben. Végigkövetjük az évszakok váltakozását, a különféle természeti jelenségeket, és közben szinte feloldódunk a felidézett képekben, hangokban, illatokban. Wass olyan varázslatos pillanatokat örökít meg, amik számunkra már-már elvesztek rohanó világunkban: az első tavaszi napot, amikor először érezzük meg az ébredező növények illatát, a békésen szemerkélő esőben újraéledő virágok látványát, vagy a behavazott táj puha neszeit. Lehet, hogy elég lett volna mindezekről csak egyszer írni, de olyan szépségesek és hangulatosak ezek a részek, hogy szívesen olvastam az ismétléseket is.

Lehetett volna ez a regény egy sima látlelet az erdélyi szegényember és az őt körülvevő természet kapcsolatáról, megfűszerezve az évszázados békés együttélést veszélyeztető modernizáció hatásaival. De nem esett még szó a címszereplőről, Nucáról, akinek az életén keresztül mindezt megismerhetjük, és aki egy újabb dimenzióval gazdagítja a könyvet. Ő testesíti meg az Erdélyhez szorosan kötődő varázslatot, babonát és misztikumot, miközben egy egészen modern női életút bontakozik ki előttünk. Először úgy tűnik, hogy Nuca is csak egy a "felforgató elemek" közül, aki bajt és zavart hoz a falusiak nyugodt életébe. Mert hiszen ki látott már olyat, hogy egy kislány egyedül éljen az erdő szélén, és lassan felcseperedve egyedül is megálljon a lábán? Aztán kiderül, hogy Nuca csak az ember alkotta törvények alapján ítélhető el, a természet törvényeit viszont, amik hatalmasabbak és igazibbak is, tiszteletben tartja. Miután egy jóslatból megtudja, hogy sosem élhet "normális" életet, egyre messzebb sodródik a társadalmi keretek közül és egyre magányosabb lesz. Különleges képességei egyszerre jelentenek áldást és átkot számára, hiszen éppen a szeretteit nem képes megőrizni velük. Végül az emberi közösségektől teljesen elszakadva, a természet részévé válva, legendaként fejezi be szomorú életét.

Túlírtságával, ismétlődéseivel együtt is egy (a szó szoros értelmében is) hatalmas élmény elolvasni Wass regényét, egy valódi jutalom az előítéleteim legyőzéséért. Méltó megidézése egy letűnt kornak, amiről már csak ilyen szépségesen megírt művekben emlékezhetünk meg.

Ezt a rövid kis regényt nem sikerült hamar magam mögött hagyni. Először ugyanis elolvastam eredetiben, olaszul, de nem sokat értettem belőle. Aztán átrágtam magam a fordításon is - és nem lettem sokkal okosabb. Végül rájöttem, hogy nem csak a nyelvi korlátok gátoltak a regény megértésében, hanem a történet szerkesztésének kísérleti mivolta is. Calvino ugyanis merő szórakozásból tarot-kártyákat pakolt le maga elé, majd nekilátott ezekből történeteket fabrikálni, végül úgy döntött, hogy ezt a szöveghalmot könyv formájában is megjelenteti. Ami virtuóz gondolatkísérletnek, egy író ujjgyakorlatának még csak-csak elmegy, önálló irodalmi alkotásként nem állja meg a helyét.

Sokat kellett volna még csiszolni ezen a művön ahhoz, hogy valódi regény váljon belőle. Az erdő mélyén lévő kastélyban összetalálkozó vándorok kerettörténete nem túl eredeti, de aztán kiderül, hogy egyikük sem tud beszélni, ezért kártyák segítségével mesélik el életüket. Egy ponton azonban ezek a történetek önálló életre kelnek, és a kártyákat keresztül-kasul olvasva újabb és újabb töredékek bukkannak fel. Ráadásul Calvino nem hétköznapi szereplőket választott a már így sem egyszerű művéhez, hanem nagyot merített az európai kultúrából, legendás karakterekkel zsúfolva tele azt. A görög drámák hőseitől kezdve az Artúr-mondakör lovagjain és Shakespeare színdarabjainak szereplőin át egészen a Faust-ig. Azonban nem alakul ki köztük kapcsolat, nem hatnak egymásra, csak ugrálunk egyik sztoriból a másikba.

Érdekes ez a posztmodern kísérlet, és elsülhetett volna sokkal jobban is, ha valami vezérfonal azért megmarad a szétguruló történetszálak között. Így azonban csak szétaprózódik a figyelmünk, és nem áll össze a "nagy kép". Calvino szerette volna még tovább is folytatni játékát, de végül megelégedett ennyivel - szerintem viszont ebben a formában nyugodtan meghagyhatta volna a fióknak, vagy pedig kicsit komolyabban vehette volna a művet és egy valódi regényt kerekíthetett volna belőle.

Most, hogy a filmváltozat második része hamarosan a mozikba kerül, gyorsan elolvastam a könyvsorozat következő kötetét, nehogy befolyásoljanak a filmvásznon látottak. Közben viszont eszembe jutott, hogy az első film nagyjából a könyvváltozat felét dolgozta fel, így még az is lehet, hogy a Dune Messiah cselekményéhez el sem jut a második rész. Persze ez a felismerés nem szegte a kedvem, így néhány nap alatt be is fejeztem Herbert sci-fi eposzának második kötetét. Miután a Dűnében lefektette világának alapjait, ezúttal már kevesebb időt szánt leírásra és magyarázatra, következésképp ez a rész sokkal rövidebb lett. Ugyanakkor megmaradt a komoly, sőt, komor hangulat, a szereplők továbbra sem mutatnak érzelmeket, viszont annál szívesebben elemezgetik a másik mondatait, szándékait. 

Sajnos Herbert elkövette azt a hibát, amin a legtöbb sci-fi történet elbukik nálam: világának nincsenek korlátai és ezáltal az események egy idő után elvesztik a súlyukat. Mivel egy kitalált univerzumról van szó (na jó, a mi Földünkről származó ősökkel, akik még Hitler emlékét is megőrizték), ezért a szerző újabb és újabb lényeket találhat ki ebbe a világba, akik újra meg újra felülírják az eddig megismert rendet, míg végül már teljesen zavaros lesz az, hogy kinek milyen képességei vannak és ezek kikre is terjednek ki. Az eddig istenként tisztelt Paul Atreides (a.k.a Muad'Dib, a.k.a Usul) aki a fremenek vezetője, majd az Arrakis bolygó mindenható ura lett, az első kötetben mindenki fölött állt, mindenkinél erősebb szellemi képességekkel rendelkezett, látta a múltat és a jövőt, képes volt olvasni bárki gondolataiban - most azonban kiderült, hogy vannak olyan lények, akiket mégsem "lát", sőt, még a közelükben lévőket sem, ezt kihasználva pedig egykori ellenfelei megpróbálnak fellázadni ellene. Rendkívül bosszantó és zavaró, hogy az eddig abszolútnak hitt hatalom és képesség egyszercsak relativizálódik, amikor hirtelen egy teljesen új faj/rend bukkan fel a Dűne világában. Ezzel súlytalanná válik az egész cselekmény, hiszen bármikor beléphet a képbe egy új erő, ami teljesen átrendezi az eddig megismert világrendet.

Túllépve ezen a problémán, Paul belső vívódása kapja a főszerepet a történetben, aki bár tudja, érzi, milyen sors vár rá és szeretteire, minden erejét megfeszítve próbálja ezt elkerülni. A rámért óriási feladat, hogy egy nép, egy bolygó messiása legyen, túl nagy áldozatot követel tőle, miközben valahol ő is csak egy ember. Legmeghittebb óráiban Chanival egy békés, egyszerű életről ábrándoznak, ami sosem lehet az övék. Klasszikus téma a kiválasztottak küldetéstudata és személyes vágyai közti konfliktus, de Herbert-nél rendkívül kifejezőn jelenik ez meg, miközben a mítoszteremtés folyamatát is végigkövetjük. Egy távoli jövőben elhelyezett civilizáción keresztül könnyebben mutathatta be vallás és politika kapcsolatát, azt a bonyolult rendszert, amivel emberek millióinak befolyásolják a gondolatait, a véleményét - hogy irányíthassák őket. 

Valóban zseniális, hogy egyszerre látjuk a magasztos célt, amit Muad'Dib kitűzött népe elé, és ennek a társadalomra gyakorolt hatásait. A sivatagos Arrakis termővé tétele, a Fűszer termesztésének kisajátítása hosszú távon biztosan az emberek javát szolgálják, de az ennek eléréséért indított vallásháború (dzsihád) több millió áldozatot követelt. Miközben Paul tudja, hogy ez a sok lehetséges jövő közül az egyik legkegyesebb, ez mit sem változtat azon, hogy pontosan érzékeli maga körül az emberek szenvedését és elégedetlenségét. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy milyen szertartásokkal, propagandával és mítoszokkal igyekeznek Paul uralmának/vallásának létjogosultságát igazolni. Itt jön a képbe Alia, Paul húga, aki már magzatként részesült a Fűszer áldásos-átkos hatásából, és bátyjához hasonló képességekkel rendelkezik. Ő a közvetítő Muad'Dib és népe között, a papnő, akihez az egyszerű emberek tanácsért, jóslatért fordulhatnak. Sorsa több ponton is egyezést mutat Paul-éval, de az övé mégsem egy előre kitaposott út, szabadabban alakíthatja életét.

Összességében tehát azt mondhatom, hogy Herbert ismét magasra tette a lécet sci-fi kategóriában, nem egy sima űrkalandot olvashatunk, hanem egy összetett, morális problémáktól feszülő, filozófiai mélységekig eljutó társadalomrajzot, ami egy fantáziadús helyszínen játszódik. A második részben viszont már ismerős volt annyira ez a különös világ és jelenségei, hogy nem terelték el a figyelmet a regény hibáiról. Ezek viszont inkább a műfaj sajátosságaiból erednek, semmint írói hanyagságból. Kíváncsian várom a filmadaptációt!

Nem ez az első novelláskötet, amit King-től olvastam, így nem ért váratlanul az amerikai szerző féktelen fantáziája. Ismét bebizonyította, hogy a leghétköznapibb tárgyak is gyilkos eszközzé válhatnak, és hogy az emberi elme a legsötétebb borzalmak tárhelye. Tehetségét mi sem példázza jobban, mint hogy a novellák cselekménye végtelenül banálisnak hat elmesélve, de olvasás közben teljesen magukba szippantanak. Vegyük például A fűnyíróembert, amiben egy elmebeteg fűnyíróval gyilkol le egy férfit, és megeszi a lenyírt füvet, vagy A szürke anyagot, amiben egy alkoholista férfit a lyukas sörösdobozban kialakult húsevő gombák emésztenek fel. Bődületes baromságnak hangzik mind a kettő, de King valahogyan mégis eléri, hogy ezután másként tekintsünk a fűnyírónkra vagy a sörünkre.

A novellák elég változó színvonalúak, és több műfajt is felölelnek: van köztük klasszikus horror, szellemekkel, démonokkal meg vámpírokkal (Jerusalem's Lot, Még egyet útravalónak, A Kukorica Gyermekei). Van olyan is, ami inkább gyomorforgató és "aprítós", rengeteg vérrel meg gusztustalan lényekkel (Éjszakai műszak, A mángorló, A szürke anyag). Bekerült néhány sci-fi jellegű alkotás is a kötetbe, amikben inkább az emberiségre váró rémes jövőkép az ijesző (Az átjáró, Kamionok). A természetfölötti lények több novellában inkább a főszereplő agyszüleményei(nek tűnnek), például A mumus vagy a Néha visszatérnek címűben. Előfordul, hogy egyáltalán nincsenek természetfeletti elemek, hanem az emberi gonoszság és kegyetlenség ölt rémisztő méreteket: A párkány, Leszoktató Rt., Aki a virágot szereti… Végül pedig ott vannak azok a történetek, amik nehezen besorolhatók és kissé kilógnak a sorból (Az utolsó létrafok, A 312-es szoba).

Látható tehát, hogy elég vegyes a felhozatal, és nem is mindig ütik meg a King-től megszokott mércét, de a szerző saját bevallása szerint is sokszor a saját szórakoztatására írja meg történeteit. Van egy remek gondolat a könyv előszavában, ami szerint "a horrortörténetek nem csillapodó vonzereje abban rejlik, hogy saját halálunkat próbáljuk el bennük" - talán valóban ez lehet a magyarázat a sokszor furcsa novellák sikerére. Mivel vajmi kevés ráhatásunk van saját halálunk idejére és módjára, ezért egyfajta kontroll érzetét adja a morbid gondolatkísérlet, hogy milyen lenne úgy végezni, mint ez vagy az a szereplő. Persze lehet, hogy ez nem fogalmazódik meg bennünk ennyire világosan olvasás közben, de minden kicsavart világú történetből megnyugtató érzés visszacsöppenni a saját unalmas, de jóval békésebb életünkbe.

Kis magyar valóság. Ha akarom, könnyfakasztó vígjáték (főleg, ha a belőle készült filmet is felidézem), aminek legendás mondatait a mai napig emlegetjük. Ha viszont úgy akarom, akkor elég elkeserítő képet tár fel a vidéki magyar társadalomról, amiből nem hiányzik a családon belüli erőszak, a kiskorúak kizsákmányolása, az alkoholizmus és a tudatlanság. El lehetne indulni a manapság divatos irányba, és minden múltbeli alkotást korunk hiperérzékény szűrőin engedni át, újrakeretezni a klasszikusok értékrendjét, így egy elkeserítő szociológiai tanulmányként szolgálhatna Rideg Sándor regénye. Gyermekvédőkként siránkozhatnánk Regős Bendegúz abúzussal teli gyerekkorán, feministaként dühönghetnénk a "Banya" háztartásban betöltött, már-már szolgai pozíciója miatt. Rendszeres ingázóként bosszankodhatnánk a bakter munkamorálján, állatvédőként a Riska tehén bántalmazásán. Mai szemmel annyi helyen lehetne belekötni a regénybe, hogy minden oldalhoz állíthatnánk egy ombudsmant. Cincálgathatnánk, elemezhetnénk, és ezzel szépen ki ölnénk a lényegét: a humort. 

Rideg Sándor bevallottan nevettetni szeretett volna művével, miközben persze a fenti igazságtalanságok sincsenek benne megszépítve. Egyszerűen csak azt az utat választotta, hogy humorba burkolja társadalomkritikáját ahelyett, hogy hőbörögne vagy negativitást árasztana. Persze ebben benne van annak a lehetősége is, hogy kárörvendve röhögünk mások butaságán, ami juj-juj, személyiségi jogokat sért - de ezek a karakterek sosem voltak valóságosak, csupán pózok, képek és embertípusok vázlatai. Ahelyett azonban, hogy tovább osztanák amúgy is százféleképpen szétszabdalt társadalmunkat, Rideg szereplőinek sikerült egy közös kapcsolódási ponttá válnia a kultúránkban, egy olyan alapvetéssé, aminek felidézésekor végre egy nyelvet beszélünk.

Fogalmam sincs, hogy Rice ezzel a regénnyel akarta-e lezárni a Vámpírkrónikák 13 részt számláló ciklusát, de van egyfajta sorozatfinálé hangulata az egésznek. Sajnos ezt már sosem fogjuk megtudni, mivel az írónő 3 évvel utolsó regényének megjelenése után elhunyt. A Blood Communion-nal búcsúzunk tehát Anne Rice-tól és az általa teremtett vámpír-univerzumtól. Kétségtelen, hogy a sorozat első köteteinek (Interjú a vámpírral, Lestat, a vámpír, A kárhozottak királynője) egyedi hangulata, gótikus szépsége az idők során halványult, és útközben elveszett a horror műfaját forradalmasító szellemiség is, de sosem felejthetjük el, mi mindent köszönhetünk a Vámpírkrónikáknak.

Rice vámpírjai egyenesági leszármazottai Stoker Drakulájának, de jóval többek puszta állatias vérszívóknál. Ösztöneik, kegyetlenségük mégis szerves része lényüknek, ezért sokkal hitelesebbek, mint például Stephanie Meyer vega-vámpírjai. Rice teremtményei voltak az összekötő kapocs, a hiányzó láncszem az ősi és a modern vámpírok között. A 80-as évekre megkopott vallásosság idején ők vették át a természetfeletti szerepét, egyfajta istenképet jelentettek olvasóiknak. Másrészt halhatatlanságuk révén elképesztő szabadsággal rendelkeztek, általuk olyan élmények részeseivé válhattunk, amit halandóként sosem tapasztalhatunk meg. Rice vámpírjai nem visszataszító szörnyetegek, hanem művelt, kifinomult lények, akik ráadásul szépségesek is - könnyű tehát a bűvkörükbe kerülni, és a rajongóikká válni.

A sorozat újabb és újabb részei egyre több részletet tárnak fel a vámpírok különös világából, és lassan-lassan kiderül, hogy már az emberiség történetének hajnalán ott voltak, és feltűntek minden jelentősebb történelmi eseménynél, egyfajta árnyék-történelmet alakítottak ki maguk körül. Rice fantasztikus képzelőerővel tárta elénk a különféle korszakokat, helyszíneket és a különböző személyiségű vérszívók garmadáját.

Az utolsó részre sajnos ebből annyi maradt, hogy csak sorjáznak az újabb és újabb vámpírok, részletesen jellemzett ruhákban, mindenki gyönyörű, bölcs és művelt, de elveszünk a nevek tömkelegében. Egy teljesen életszerűtlen - már amennyiben ez a kifejezés megállja a helyét halhatatlanok esetében is - lakóhelyen, egy festői kastélyban Lestat létrehozza udvartartását, és bár látszólag könnyfakasztóan idilli a vámpírok eddig még soha nem látott békés együttélése, mégis szépen újratermeli társadalmunk igazságtalanságait, amik felett Rice elsiklik: a fiatal vámpírokból libériás inasok válnak, az alagsorban pedig épül a börtön a táplálékul szolgáló emberek számára. De talán pont ezektől a hibáktól válnak a vámpírok hihetővé, "valóssá", és nem lényegülnek át tökéletes, tévedhetetlen istenségekké.

Végül pedig ne feledkezzünk meg Rice legfontosabb hagyatékáról, legnagyobb írói teljesítményéről, ami nem más, mint a tökéletes antihős, Lestat megteremtése. A szépséges, kifinomult, gátlástalan és hiú "rosszcsont herceg" nemcsak vámpírtársait képes azonnak az ujjai köré csavarni, hanem olvasók tömegei váltak a rajongójává. Az ő kalandjainak krónikája ez a sorozat, annak a története, hogyan válik a kitaszított fiúból a vámpírok hercege. Számtalan hibán, tévedésen, önző döntésen és önfeláldozó tetten át vezetett idáig Lestat útja, aki ugyanúgy rázta fel a vámpírok világát ahogy Rice a vámpír-irodalomét. 

Fogalmam sincs, merre lehet most Anne Rice, világnézet kérdése, hogy a túlvilágon, a nagy ürességben, esetleg a mennyországban/pokolban, de ott motoszkál bennem a gondolat, hogy végül elfoglalta méltó helyét szeretett vámpírjai oldalán, akik lehet, hogy rajta keresztül osztották meg történeteiket az emberiséggel.

Már minden megvolt egyszer, már minden megtörtént egyszer. És már mindent megírtak egyszer.

Egy sorozat utolsó részét olvasni - ha igazán tetszett a történet - keserédes érzés. Egyszerre várjuk, hogyan is végződnek hőseink kalandjai, és sajnáljuk, hogy többé nem olvashatunk róluk. Ha tényleg megérintett minket a könyv, akkor még napokig sajgó hiányérzet marad utána a lelkünkben, és csak nehezen vesszük rá magunkat egy újabb történetre. Sapkowski regénysorozata számomra egy ilyen olvasmányélmény volt, és bár még hátravan egy előzménykötet a Vaják-univerzumból, a fő cselekményszálnak végérvényesen vége. Ebben az utolsó kötetben minden tudását megmutatja a lengyel szerző, szó szerint más dimenzióba emeli Ciriék történetét, és azt hiszem méltó befejezést sikerült alkotnia az utóbbi idők legsikeresebb fantasy-sagájához.

A sorozat lezárása hű maradt az író által aprólékosan felépített világhoz, és nem lett sem túl szirupos, sem túl patetikus. Nincs katarzis, nincsenek hamis tanulságok, sem álságos happy-end. Sapkowski keserédes véget kanyarított karaktereinek és az egész kitalált társadalmának. Jó és rossz harcában szerinte nincs végleges győztes, csak átmenetileg felülkerekedő erők. A háborút lezáró béketárgyalások során aprópénzre váltják a hősiességet és az önfeláldozást, a győztesek gőgösen porig alázzák a veszteseket, akik titokban bosszút esküdnek. Néhány emberöltő, és az egész kezdődik elölről, nincs megnyugvás, a történelem ismétli önmagát, az emberek pedig nem tanulnak a hibáikból.

Ez a fordulat voltaképpen nem meglepetés az előző részek szellemiségének ismeretében. Ami viszont (nekem legalábbis) legtaglózó, megdöbbentő és "mind-blowing" élményt jelentett, az Ciri történetszálának kibontása és lezárása. Ahogy már írtam, Sapkowski más dimenzióba emeli ezt a történetet, és ez nem túlzás. Az útját kereső kamaszlány már nem csak ezen, hanem más világokban is próbál rátalálni önmagára és szeretteire. Kétségbeesetten ugrál térben és időben, elképesztő dolgokat tapasztal, míg végül hazatalál Geralthoz és Yenneferhez. Ám rövid látogatásai nyomot hagynak azokban a világokban, és visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el. Mondák hőse lesz, legendák születnek az ezüsthajú, fekete lovon vágtató lányról, történészek vizsgálják élete minden mozzanatát, festők örökítik meg tetteit. Sapkowski arra tesz kísérletet, hogy egyszerre mutassa be a szereplők valódi kalandjait, és azt, hogy ezek hogyan maradnak fenn az utókor emlékezetében. Az irodalmi emlékezet, a krónikák torzításai, a források hiánya mind olyan tényező, ami a "saját" történelemszemléletünket is befolyásolja. Az, hogy ezt beemeli egy populáris irodalmi alkotásba, rendkívül modern és forradalmi gondolat.

Ez a posztmodernizmus érhető tetten abban is, ahogy Sapkowski más szerzők munkáit beemeli a regényébe. Már az előző részben elindult ez a folyamat: a fejezetek elején mindig állt egy-egy idézet, de eleinte csak a Vaják-univerzum "szerzőitől". Aztán szép lassan megjelentek Tolkien, Shakespeare vagy Villon gondolatai, először csak idézetek formájában, aztán magában a történetben is. Legnagyobb részben mégis az Artúr-mondakörhöz nyúl Sapkowski, Nimue és Galahad alakjának megjelenítésével lényegében összekapcsolja a két világot.

Na és mi történt Geralt-tal, a címadó karakterrel, aki akkora utat tett meg a "végzetéért"? Egy kívülálló, aki egyre jobban bevonódik a körülötte zajló eseményekbe, aki magányos farkasból felelős mentorrá, majd egy csapat vezetőjévé válik, egy érzelmekre képtelen mutáns, aki rátalál a szerelemre - ez mind Geralt, és a könyvek nem csak Ciri, hanem az ő fejlődésének krónikái is. Az ő sorsa példázza legékesebben a regénysorozat szellemiségét: mindez a jellemfejlődés, az önfeláldozás a szeretteiért értelmetlennek és fölöslegesnek látszik, hiszen nem jár érte jutalom. Geralt sem kap boldog végkifejletet - illetve nem azt a véget kapja, amit mi boldognak gondolnánk, hanem azt, ami eddigi életének ismeretében a leghitelesebbnek tűnik - ettől függetlenül az ő utolsó jelenete a kötet leggyönyörűbb momentuma.

Ideje tehát búcsút venni a Vaják-sorozat különleges, semmihez sem hasonlítható, de mégis annyira ismerős világától. Végigkísérhettük nemcsak a szereplők, hanem az író fejlődését is, aki minden kötettel többet mutatott meg tehetségéből és az általa megálmodott univerzumból, a történet végére pedig helyet talált saját magának az irodalmi kánonban.

Minden távozás egyúttal visszatérés is, minden búcsúzás üdvözlés is, minden visszatérés elválás is. Minden egyszerre a kezdet és a vég.

Egyre különösebb fordulatokat vesz Sapkowski közép-kelet-európai fantasy-je, és egyre jobban tetszik, hogy nagyon nem amerikai, nagyon nem tipikus és egyáltalán nem kiszámítható. Nem vezet egyenes út a végkifejlethez, sőt, már abban sem vagyok biztos, hogy lesz-e valaha végkifejlete a regényeknek. Lehet, hogy a kacskaringós, girbegurba ösvény, amit hőseink taposnak, nem is vezet sehova, csak körbe-körbe bolyonganak rajta - és mi is velük. De mostanra már minden elvárást elengedtem, és csak élvezem az utazást Geralt és Ciri világában.

Pedig ez a világ ebben a részben igazán brutális oldalát mutatja. Végre kiderül, mi is történt Cirivel azóta, hogy otthagyta az útonállók csapatát és eltűnt. A kislány, aki menekülő hercegnőnek, aztán vajáklánynak, majd varázslónőnek gondolta magát, nincs többé. A rengeteg átélt szenvedés, megaláztatás és fájdalom hatására teljesen kifordult önmagából, és már azt sem tudja, kicsoda. Nincsenek mellette azok az emberek, akikben bízhatott és akik segíthetnék. Teljesen magára maradva kell szembenéznie mindazokkal, akik valamilyen okból el akarják fogni, hogy váltságdíjat kapjanak érte, hozzákényszerítsék egy vadidegen és gyűlölt férfihez, vagy megkínozzák, esetleg megcsonkítsák, rabszolgaként tartsák, vagy egyszerűen csak megöljék. Sokszor elvesztettem a fonalat, hogy éppen ki és miért üldözi Cirit, de az állandó veszélyérzet és fenyegetettség mindig áradt a lapokról. 

Ciri hányattatásai mellett elenyésztek Geralt és csapatának kalandjai, Yennefer pedig alig szerepelt ebben a kötetben. Úgy tűnik, hogy az ő idilli hármasuk már sosem lesz újra együtt, és mintha már ők is megsejtették volna ezt. Geralt egyre kevesebb reménnyel és elszántsággal igyekszik Ciri megmentésére, hiszen még azt sem tudja biztosan, hogy él-e a lány. Másrészt új társai sorsáért is felelősséggel tartozik, és egyre szorosabb kapcsolat fűzi össze őket.

Ezekhez a furcsa, girbegurba sorsokhoz sokat hozzátesz még a könyv töredékes szerkesztése, az ugrások az időben és a nézőpont-karakterek között. Az események gyakran teljesen új megvilágításba kerülnek attól függően, hogy ki és hogyan emlékezik vissza rájuk. Közben pedig ott vannak a mindenféle idézetek a fejezetek elején, hol Kökörcsin a történet idején csak készülő krónikájából, hol más munkákból, amik mind arra utalnak, hogy Geralt és Ciri története itt még korántsem ért véget, sőt, az idők során legendává vált. Az utolsó részből talán végre kiderül, miért.

Ember és természet összecsapásának klasszikus témája jelenik meg Hemingway Nobel-díjas kisregényében. A Havanna partjainál éldegélő idős halász, Santiago hónapok óta semmit sem fogott, elpártolt tőle a szerencse, amikor egy napon élete fogása akad a horgára. Megkezdődik a tapasztalt tengeri róka utolsó nagy kalandja, és mi ott küzdünk vele parányi csónakjában a nyílt tengeren.

Rengeteg téma belefért ebbe a rövid kis szövegbe, amit egyszerű, de klasszikus nyelvezet jellemez. Fő motívuma ember és természet kapcsolata, ami egyáltalán nem kiegyenlített. Santiago és a többi halász ki vannak szolgáltatva a tenger és az időjárás szeszélyeinek, megélhetésük attól függ, hogy mennyire képesek olvasni a természet jelzéseit és hogyan képesek alkalmazkodni hozzájuk. 

Mai szemmel barbárságnak tűnhet a Hemingway által heroikusnak beállított küzdelem ember és állat között, de Santiago nem pusztán lemészárolta az óriási nyársorrú halat. Egyenrangú felekként küzdenek egymással, bátorság, erő, kitartás és türelem mérettetik meg mindkét oldalon. Az idős halász minden mesterségbeli tudását kiaknázva, szinte utolsó leheletével győzedelmeskedik. Hol van ez a tömeghalászat ipari léptékű fogásaihoz, a tengeri élővilág hatalmas hálókkal történő kizsákmányolásához képest?

Ráadásul Santiago nem sokáig örülhet diadalának. A zsákmány, amiért keményen megküzdött, odavonzza a cápákat, amik aztán felfalják a csónak aljához kötözött halat. Végül tehát mégis a természet győzedelmeskedik, helyrebillen a mérleg nyelve: amit az ember elvett tőle, más úton-módon, de visszaszerezte. Az idős férfi el sem jutott szenzációs fogásával a partig.

Hemingway kisregényében tehát a természet mint egy erős és igazságos hatalom jelenik meg, amihez kellő tisztelettel kell viszonyulnia az embereknek. Ha csak annyit veszünk el tőle, amennyi a túlélésünkhöz kell, akkor kegyes és bőkezű, de ha túl mohóvá és kapzsivá válunk, hamar jön a büntetés.

Passuth ezúttal az ókor és középkor határára kalandozott el, amikor a gót fejedelem, Theodorik életét állította regénye középpontjába. A magyar mondákban "Vasfejű Detre"-ként megjelenő uralkodó igazán különleges történelmi alak, aki hidat vert ókor és középkor, barbár és római, kelet és nyugat között. Nem véletlen, hogy megihlette Passuthot, aki egyébként inkább a későbbi korok krónikása.

A regény nagyjából az 5. században játszódik, ami egy elég homályos és zűrzavaros időszak Európa történelmében. A Római Birodalom válságban, Rómát feldúlták a barbárok, 476-ban pedig el is bukik a birodalom nyugati fele. Európát mindenféle barbár hordák árasztják el, köztük állítólagos őseink, a hunok is, akik Theodorik idejére már elvesztették legendás fejedelmüket, Attilát, és vele együtt dominanciájukat is. Gótok, frankok, germánok, gepidák és még ki tudja, hány népcsoport több hullámban söpört át a kontinensen, mind saját hazára vágyva. Szekereik, sátraik, szedett-vedett kunyhóik össze sem hasonlíthatók az egykori rómaiak fényűző villáival; vadságuk és kíméletlenségük szöges ellentétben áll kifinomultságukkal. Theodorik mégis összekötő kapocs próbált lenni a két kultúra között, de lehetetlen küldetésre vállalkozott: gótok és rómaiak hogyan is élhettek volna békében együtt, ha nem házasodhattak egymással, nem keveredhettek, nem gyakorolhatták szabadon vallásaikat. Azzal, hogy népét erőszakkal betelepítette római földre, római birtokokra, csak rövid ideig tudta a "honfoglalás" illúzióját megteremteni.

Theodorik alakja azért is rendkívüli, mert korának mindhárom meghatározó hatalmának részese volt: barbár uralkodó fiaként a Balaton mellől túszhercegként került Bizáncba, a Keletrómai Birodalom hatalmas központjába, ahonnan tökéletes neveltetés és kiképzés birtokában tért vissza népéhez, hogy aztán a Nyugatrómai Birodalom meghódítója legyen. A barbárság és a bizánci műveltség különös elegye egy rendkívül céltudatos, de egyben igazságos személyiséggel társult, és talán ennek köszönhető, hogy abban a fenekestül felfordult században egészen hosszú ideig, majdnem 50 évig uralkodhatott a gótok fölött.

Passuth ehhez a korszakhoz is ugyanakkora szakértelemmel és érdeklődéssel nyúl, mint a 16-17. században játszódó spanyol, vagy magyar regényei esetében. Bár itt sem egyszerű, mégis próbál az egész kontinens eseményeire figyelmet fordítani, sőt Bizánc bemutatásakor kitekintünk az ázsiai hadszíntérre is. Ami viszont szemet szúrt, hogy a regény nyelvezete nem követi a bemutatott korszakot, vagyis ugyanabban a "Passuthos" stílusban íródott, mint azok a könyvek, amiknek a cselekménye több, mint 1000 évvel később zajlik. Ez az állandóság a porlepte, avíttas könyvek "zsargonja", amik közt az író a fél életét töltötte, hiszen regényeihez rengeteg forrást kellett elolvasnia. Nem csoda hát, hogy a stílusa is ezekhez idomult, viszont nagy szívességet tett nekünk azzal, hogy a száraz történelmi adatokat élvezhető, izgalmas történetté gyúrta össze.

Nincs mese, a blogon folytatódik a Vaják-őrület a 2024-es évben is, és most már tényleg nem nyughatok, amíg a sorozat végére nem érek. Vannak ugyan könyvek, amik sokkal régebben ücsörögnek már a várólistámon, de az olvasás nem lehet egy végletekig precízen megtervezett tevékenység, hagyni kell helyet a spontán, impulzív választásoknak is. Ez az egyik fontos tanulság, amit a tavalyi évből magammal hozok, a másik pedig az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan könyveket olvassak, amik untatnak. Maximalizmust és kényszerességet hátrahagyva hát, ha egy történetet nem élvezek, nem mozgat meg, akkor mostantól egész egyszerűen félbehagyom. Több klasszikus regény is áldozatul esett ennek a fordulatnak, mint például Eliza Haywood-tól a Love in Excess, Thomas Nashe-től a The Unfortunate Traveller, vagy legutóbb James Fenimore Cooper Az utolsó mohikánja. 

Ennyi felvezetés után térjünk rá Sapkowski fantasy-regénysorozatára, melynek az ötödik részét fejeztem be, és amiből hátravan még két kötet. Azt gondolná az ember, hogy egy hétrészes sorozat ötödik részének környékén már az események forgatagában vagyunk, kirajzolódtak a fontosabb cselekményszálak, a főbb karakterek közti erőviszonyok is tisztázódtak és szépen sodródunk a végkifejlet felé. Ehhez képest a Tűzkeresztségben megismerünk egy rakás új, fura figurát, a három főszereplő közül kettővel pedig alig találkozunk (igaz, hogy amikor igen, az viszont rendkívül hatásos belépővel történik). A történet vajmi keveset halad előre, sőt inkább időhúzásnak tűnik az egész rész. Geralt egy kedélyes "pikareszk" kalandozás során mindenféle különös karakterrel ismerkedik meg, miközben próbál eljutni Cirihez, akivel az előző rész végén szakadtak el egymástól.

Lényegében ennyi ennek a résznek a tömör összefoglalása, de nyilvánvalóan jóval többről van itt szó. Egyrészt az utazás kalandjait meg-megszakítják a háttérben zajló hatalmi játszmák és cselszövések epizódjai, amik természetesen kihatnak főhőseink sorsára, és közvetetten előmozdítják a történetet is. Másrészt Geralt és csapatának vándorlása is több, mint pusztán A-ból B-be eljutni. Hiszen Geralt-nak még soha nem volt csapata, még sosem fogadott el segítséget senkitől, és soha nem tartozott felelősséggel senkiért önmagán (és persze később Cirin) kívül. Ez elég komoly önismereti munkát kíván a mogorva, szótlan vajáktól, de végül egy igazán szerethető kompánia kerekedik ki Geralt, a vaják, Kökörcsin, a trubadúr, Milva, az íjász, Zoltán Chivay, a törp, és Regis, a titokzatos orvos együtteséből (illetve csatlakozik hozzájuk még egy személy, de valódi spoiler lenne elárulni, hogy kicsoda). 

Hol szórakoztató, hol veszélyes kalandokkal tarkított útjuk során újabb érdekes adalékokkal színesíti Sapkowski már amúgy is részletgazdag világát. Ismét felvillantja előttünk, hogy milyen borzalmasak és értelmetlenek a háborúk, ahogy magasztos célok mögé bújva, vezetőik önző szándékait vakon teljesítve pusztítják el egymást emberek, tündék és törpök. A szövetségek szövevényében a közrendű katonák sokszor azt sem tudják, ki barát és ki ellenség, miközben törvényen kívüli gerillacsapatok mindkét oldal életét megkeserítik. Ebben a kegyetlen káoszban üde színfolt Geralt és csapata, akik bár teljesen más származással, háttérrel és célokkal érkeznek, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és segíteni akarás valódi közösséggé formálja őket.

Végre utolértem a könyvekkel a sorozatot, úgyhogy számomra innentől válik igazán izgalmassá a történet. Eddig nagy vonalakban tudtam, hogy a szereplőknek honnan hova kell eljutnia, nem voltak hatalmas meglepetések, hiszen a tévében már láttam egyszer a vaják kalandjait. Az első kötet kritikájánál már írtam ennek az előnyeiről és hátrányairól, ami jelen esetben egy és ugyanaz: olvasás közben a sorozat színészeit látom magam előtt - mivel azonban a főszerepet Henry Cavill kapta, ez egy egészen vállalható kockázat. Eddig tehát a könyvek szórakoztatóak voltak, de kevésbé izgalmasak, maradt időm arra is, hogy a filmadaptáció eltérésein, hitelességén merengjek. A Vaják remekül beillik a filmes feldolgozások és eredetijük összehasonlításakor látható rendbe: bár egész jól visszaadja a könyvek hangulatát, és nézhető alkotás, csak a jéghegy csúcsát jelenti a regényhez képest. Sapkowski gazdag, kidolgozott stílusa, nyelvi bravúrjai és világának részletessége csak a könyvsorozat lapozgatásakor tárul elénk.

Sapkowski nem mutat meg mindent, amit a sorozatban láthattunk (ilyen fontos esemény például a soddeni csata), hanem sok esetben csak a szereplők elmondásából tudhatjuk meg, mi is történt. Ilyenkor nincs független narrátor, hanem egy karakter szemszögéből kapunk egy bizonyos mértékig torz képet. Sok részlet a homályban marad, annál is inkább, mivel kisebb-nagyobb időbeli ugrások vannak a fejezetek között, és a köztük lévő réseket nekünk kell menet közben kitöltenünk. Ez a balladaszerű szerkesztés tökéletesen illik a könyv középkori hangulatához, és az olvasót is megdolgoztatja, míg összerakja a kirakós darabkáit.

Ami a cselekményt illeti, nem szeretnék sokat elárulni, de drámai fordulatokban nincs hiány. Geraltot, Cirit és Yennefert eddig hol összesodorta, hol elszakította egymástól a sors, most viszont a történet során először valóban rendkívül távolra kerülnek egymástól, és vajmi kevés esély látszik arra, hogy újra találkozzanak. Az eddig legyőzhetetlennek hitt vaják is "emberére" akadt, és megtörténik az eddig elképzelhetetlen: Geralt vereséget szenved. Ciri így magára marad, és teljesen egyedül kell életben maradnia egy olyan helyen, ami a legharcedzettebbeket is próbára tenné.

Mindeközben a nagypolitika ott kavarog a fejük fölött, királyságok, varázslók és "másfajúak" ármánykodnak és szövetkeznek szüntelen. A negyedik kötetre már kezd kirajzolódni Sapkowski két fő problémafelvetése, az egyik az idegengyűlölet kérdése, vagyis a más származásúak egymás mellett élésének lehetőségei és az ebből fakadó konfliktusok. A másik pedig a "semlegesség" dilemmája, ami leginkább Geralt vezérmotívuma. Meddig maradhatunk ki a körülöttünk zajló eseményekből, és mikor válik elkerülhetetlenné az állásfoglalás?

Lássuk tehát, hogyan folytatódik Geralt és Ciri egyre szövevényesebb története... egy biztos, régen vártam már ennyire, hogy a kezembe kaparintsak egy könyvet.

Annyi szerencsétlen könyvválasztás után eldőlni látszik, hogy az évet Sapkowski fantasy-sorozatával fogom zárni. Egész egyszerűen nem esik most jól sem a klasszikus, sem a szépirodalom, de egy igényes kalandregény, aminek ráadásul már ismerem az előzményét, biztos választásnak tűnt. Így is lett, két nap alatt ledaráltam a sorozat harmadik részét, és már a negyedik felénél járok, szóval a következő bejegyzés is Ríviai Geralt körül forog majd. 

Ebben a kötetben jóval több szerepet kapott a politika, a különféle uralkodóházak közti intrika, sajnos pont a főszereplő kárára: kedvenc vajákunk kissé a háttérbe szorult. Szeretném hinni, hogy az a rengeteg név és adat, amivel Sapkowski bombázott minket, valahol egyszer még fontos lesz, de ha nem, akkor sincs gond, mert nemes egyszerűséggel kiszűrtem ezeket, és próbáltam a lényegre összpontosítani. Számomra ez Geralt, Ciri és Yennefer bonyolult kapcsolatát jelentette, akik egy fura mozaik-családként igyekeznek normális, működőképes viszonyt kialakítani egymással, de terhelt múltjuk, traumáik, vélt vagy valós sérelmeik, na meg persze az állandó veszélyérzet miatt nincsenek egyszerű helyzetben. Ez a különös trió alkotja a regénysorozat magját, találkozásaik és elválásaik köré épülnek a cselekmény fő csomópontjai. 

Geralt már az első rész olvasásakor kedvenc szereplővé lépett elő, de lassan mások is felzárkóznak mellé. Ciri személyisége egyre inkább kibontakozik, az ő jellemfejlődése a sorozat másik fontos szála. Örvendetes, hogy a fantasy-könyvekben elég mostohán kezelt női karakterek itt rendkívül fontos szerepet kapnak, a bősz kardcsattogtatás és térképek feletti cselszövések mellett nem sikkad el a nőiség jelenléte. Míg Tolkien elérhetetlen, "harcos szüzekként" jelenítette meg kevés női hősét, Martin pedig a nemi szervükkel és méhükkel harcoló szextárgyakként, addig Sapkowski olyan női szereplőket alkotott, akik tekintélyt parancsolók és esendők egyszerre, akik végtelenül bölcsek, de vannak érzelmeik, és akik korántsem egydimenziósak. A varázslónők rendje egy nagyon jól eltalált, hatalmas potenciállal rendelkező csoport, csupa olyan karakterrel, akikkel szívesen azonosulnánk. Sokfélék, sokszínűek, a világ kerekeit mozgatják, de közben egy üveg bor mellett szívesen kibeszélik egymást. Végtelen hatalommal rendelkeznek, de azért apró trükkökkel teszik magukat még szebbé. Királyok tanácsadói, de közben egymást is figyelemmel kísérik. Ármánykodnak egymás ellen, de ha a szükség úgy hozza, össze is tudnak fogni.

Ennek a rendnek készül tagja lenni Ciri, aki először Triss Merrigold mellett tapasztalja meg nőies oldalát. Néhány veszélyes kaland után eldől, hogy nem vaják szeretne lenni, hanem varázsló, és ki is lehetne jobb tanítómestere, mint a legendás Vengerbergi Yennefer. Kettejük jelenetei sikerültek talán a legjobban, összecsiszolódásuk, vitáik és humoros párbeszédeik a könyv legemlékezetesebb részei talán. Annál is inkább, mivel ritka, hogy a mester és tanítványa toposzát női karakterekkel mutatják be. Rendkívül szórakoztató Ciri szárnypróbálgatásait figyelemmel kísérni, miközben olyan apró adalékokat kapunk például hogy a mágia másként hat a férfi és a női varázslókra.

Az ilyen szórakoztató mikro-jelenetek mögött persze ott gyülekeznek már a sötét fellegek, a feszültség egyre növekszik a világban, az eddig nagyjából nyugodtan egymás mellett élő fajok (emberek, tündék, törpök, félszerzetek) egymásnak esnek, miközben Ciri származása és a jövőjéről szóló jóslatok körül is lassan oszladozik a homály. 

Van valami egészen bájos abban, ahogy a modern emberiség próbál visszanyúlni régen elvesztett ártatlanságához, ahhoz a természetközeli, idilli állapothoz, amiben a kőkorszakban élt. Saunders ezt a nosztalgiát tette novellája alapmotívumává, de csavart rajta egyet azáltal, hogy ezt az őskori romantikát 20. századi modern technológiával próbálják megteremteni. Az ősembereket játszó színészek faxon kapják az utasításaikat, odakint robotállatokból álló csordák legelésznek a "barlang" mögötti réten... Ráadásul egy vérbeli 20. századi módszerrel, egymást is állandóan figyelniük kell, mert a szabálytalanságokat minden nap végén kötelesek jelenteni. Név nélküli főhősünk napjai ugyanúgy telnek ebben a berendezett, mesterkélt világban, a novella fejezetei is ugyanezt a monotonitást követik le.

Társa, Janet azonban nem tartja be a játékszabályokat, és a vidámpark vezetősége szépen kijátssza egymás ellen a barlanglakókat. Ételmegvonással, fenyegetőzéssel elérik, hogy a főszereplő negatív jelentést tegyen társáról, és így már van alapja a kirúgásának. Másnap azonban már egy új ősasszony veszi át a helyét, és az élet a jól megszokott medrében folyik tovább, hiszen senki sem pótolhatatlan.

Remek kis szatíra ez az amerikai szórakoztatóipar működéséről, ahol a látszat fenntartása, a vendégek elégedettsége minden más szempontot felülír. Érdekes, hogy nagyjából ugyanekkor jelent meg Palahniuk Cigányút című regénye, amiben a főszereplő egy hasonló vidámparkban dolgozik, nagyjából ugyanilyen körülmények között. Azért, hogy a show folytatódhasson, a parkokat üzemeltető nagyvállalatok a végletekig kihasználják dolgozóikat, akik kiszolgáltatott helyzetükben inkább elfogadják a kegyetlen munkakörülményeket, a túlórákat, a szigorú szabályokat. Minden uniformizált, nincs kivétel a sokszor indokolatlanul szigorú szabályok alól, az emberek egy jól működő gépezet apró alkatrészei csupán, amik meghibásodás esetén rögtön cserélhetők.

Ezt a lelketlen rendszert a félelem és a pénz működteti, hiszen az ember sok mindent hajlandó elviselni, hogy eltartsa a családját. Ezt a félelmet használják ki a Pastoralia főhősének esetében is, akit beteg kisfia vár otthon, fásult felesége pedig egyre elkeseredettebb üzeneteket küld neki. Szívfacsaró dilemmával néz szembe: vagy alig látja a kisfiát, és kimarad az életéből, de pénzt tud küldeni a kezelésére, vagy végignézi, ahogy lassan meghal... egy olyan döntés ez, amit napról napra rengetegen meghoznak szerte a világon. Saunders most megmutatta, hogy ebben a tekintetben az USA sem különb...

Mi, emberek mindig is abban a hitben éltünk, hogy a Föld nevű bolygó csak a miénk, egyedül a mi otthonunk. Úgy tekintünk rá, mint saját, kizárólagos tulajdonunkra, ami csak arra várt, hogy az evolúció csúcsát elérő élőlény, az ember, birtokba vegye. Mintha minden, évmilliárdok óta zajló folyamat hozzánk vezetett volna, és az összes többi élőlény csak a mi kialakulásunkat vagy túlélésünket szolgálná. Most pedig, hogy szerintünk elértük fejlettségünk végpontját, önhittségünkben azt gondoljuk, hogy a természetnek nem részei, hanem irányítói vagyunk. Okosabbak lettünk, mint a rendszer, ami létrehozott bennünket, és képesek vagyunk felülírni azt. Na de mi van akkor, ha ez a kedves, vendégszerető bolygó egyszer (vagy akár többször) látott már ilyen pökhendi civilizációkat, ha nem mi vagyunk neki az elsők? Ha a bolygó létformáinak története nem lineáris, hanem ciklikus, azaz ismétlődő?

Lovecraft legendás kisregénye ezen az ötleten alapszik, amivel én először Jeanette Winterson The Stone Gods című művében találkoztam. Nem tudom pontosan, honnan ered Lovecraft elmélete, de az biztos, hogy sikerült egészen részletes mitológiát építenie köré. Évmilliókkal az ember felbukkanása előtt értelmes, fejlett lények érkeztek bolygónkra a "csillagok közül", akik hatalmas városokat, egész civilizációt hoztak létre. Ezek a "Nagy Öregek" uralmuk alá hajtották a Föld akkoriban létező egyéb élőlényeit, ők maguk pedig rendkívüli képességeik révén alkalmazkodtak mindenféle körülményhez, még a víz alatt is képesek voltak városokat építeni. Uralmuk azonban nem volt zavartalan, az univerzum más részeiből érkező idegenek majdnem kipusztították őket. Végső mentsvárként az Antarktiszra húzódtak vissza, ám az egyre hidegebb éghajlatot még ők sem bírták, és végül hanyatlásnak indultak.

Mindezt egy katasztrofálisan végződő antarktiszi expedíció túlélőitől tudjuk meg, a két férfi szemén át tárul elénk az irdatlan nagyságú, földöntúli, évmilliók óta lakatlan város. A hatalmas hegyláncok mélyén rejlő, felfedezésre váró lények egyszerre rettentik el és csábítják a kíváncsi tudósokat. A tudományos szemlélet jellemzi az egész művet, mintha Lovecraft így szerette volna hihetővé tenni ezt az őrületes történetet. Mintha egyszerre mutatna így túl sokat és túl keveset: néhol dokumentarista részletességgel írja le az idegen lények testrészeit, pontos méreteit, máshol viszont csak sejtjük, mi történhetett, vagy mit látnak épp hőseink. Sokszor előfordul az is, hogy a narrátor hosszan szabadkozik, hogy miért nem szeretne erről vagy arról beszélni, aztán mégiscsak felidézi az eseményeket - tudjuk be ezt a poszttraumás stressznek.

Lovecraft munkásságának csak egy apró szeletét jelenti ez a kisregény, ami egy egész kultusz kialakulásának egy lépcsőfoka. A Cthulhu-legenda az egész horror műfaj alapkövének számít, a benne rejlő sötétség és rettenet írók és rendezők egész sorát ihlette már meg. Ha teljesen nem is szeretnénk alámerülni Lovecraft rémisztő fantáziavilágában, annyit mindenesetre magunkkal vihetünk útravalóul, hogy nem feltétlen az emberiség a világmindenség középpontja és még az is lehet, hogy nem mi vagyunk az univerzum legértelmesebb lényei.

Tüdőm beszívja az Idő szelét,
melyben sívó homok szitál…

Ideje volt már szerét ejteni a sci-fi klasszikus elolvasásának, noha sejtettem előre, hogy nem fogja könnyen adni magát. Mi is lenne kézenfekvőbb, mint a regény fő helyszínéül szolgáló sivataghoz hasonlítani: látszólag egy élettelen, barátságtalan, kopár szöveg, ami homoktengerként terül szét előttünk. De aztán ez a homok kezd beszivárogni a ruhánk alá, a Dűne gondolatai pedig a fejünkbe, és mire észbe kapnánk, már futóhomokként szippantott magába ez a semmihez sem hasonlítható hangulat. Tényleg nehéz lenne más művekkel párhuzamot vonni, főleg mivel kevés sci-fit olvastam eddig. Fennköltsége, grandiózus világteremtése mindenképp a Gyűrűk Urát idézi, de nem egy elképzelt univerzumban, hanem a nagyon távoli jövőben játszódik. Van benne a Trónok harca ármánykodásából és politikai játszmáiból, mínusz sárkányok és szex. A Csillagok háborúja bolygókon átívelő családtörténetére is emlékeztet, jóval kevesebb pjú-pjúval.

A regény talán legérdekesebb motívuma a főhős körüli legenda kialakulása. Minden fejezet Paul Atreides (alias Muad'Dib) egy bölcsességével kezdődik, amit róla szóló könyvekből "gyűjtött ki" a szerző. Olyan, mintha Jézus Krisztus életrajzát jelen időben olvasnánk, és a Bibliából vett idézetekkel megtűzdelve. A történetek többsége már legendássá vált karakterekről szól, de itt egy fiatal trónörökös a szemünk előtt válik először a család fejévé, majd egy törzs vezetőjévé, végül pedig egy egész bolygó urává. Ráadásul ezt a folyamatot egyszerre követhetjük mások szemén át és a fiú gondolatain keresztül is. Paul Messiás-tudatának kibontakozása rengeteg kérdést vet fel a vallás és hatalom kapcsolatáról.

Rengeteg könyvnél róttam már fel hibának, hogy a karakterek nem szerethetők - sajnos itt sincs ez másként. Nem arról van szó, hogy egysíkúak vagy érdektelenek lennének, ellenkezőleg, akadnak köztük rendkívül összetett személyiségek (például Paul anyja, Jessica), azonban annyira hiányzik az érzelmi töltet, a karaktereket összekötő kapocs, hogy olvasóként is nehezen tudok kötődni hozzájuk. A legtöbb szereplő olyan kiképzést vagy neveltetést kapott, aminek alapvetése az érzelmek leplezése, elnyomása, a higgadtság minden körülmények között megőrzése. Sajnos ez annyira sikerült nekik, hogy többen még a gondolatok szintjén sem jutnak el odáig, hogy kifejezzék örömüket, bánatukat vagy más emberi gyarlóságukat. Minden logikus, száraz és tényszerű, a párbeszédektől kezdve a szereplők belső gondolatfolyamainak utolsó morzsájáig.

Megfogadtam magamban, hogy nem fogok pusztán a karakterekhez fűződő érzelmeim alapján ítéletet mondani a műről, mert más szempontból annyi érték és tudás van benne felhalmozva, amit nem lehet csak érzelmi alapon lesöpörni az asztalról. Herbert ugyanis kitalálta és a legutolsó részletéig kidolgozta egy bolygó ökoszisztémáját, az arra épülő gazdasági és kereskedelmi rendszert, valamint a rajta kiépült kultúrát annak hiedelemvilágával és szokásaival. Ráadásul mindezt sikerült élvezetesen is tálalnia, így bár néha úgy éreztem, hogy agyonnyom az irdatlan mennyiségű információ, mégis újabb és újabb részletekre voltam kíváncsi. Főbb vonalakban az Arrakis bolygóról van szó, amit a lakói Dűnének hívnak. Ez egy sivatagos bolygó, amin a legnagyobb kincs a víz és a titokzatos Fűszer. Mindkettő fontos szerepet kap a történetben, de Arrakis őslakosainak, a fremeneknek az életében is. Egy vízhiányra épülő kultúrát ismerhetünk meg, ahol számunkra elképzelhetetlen értéket jelent a víz, speciális védőruházat nyeri vissza a test elpárolgott nedvességét (más testnedvekről nem is beszélve), különleges berendezések gyűjtik a sátrakon lecsapódó harmatot. A sírás (saját testnedveink másokra "pazarlása") itt különleges jelentőséggel bír, az pedig, ha valaki a lábunk elé köp (ugyanezen okból) hatalmas megtiszteltetés. A Fűszer pedig körülbelül olyan gazdasági jelentőséggel bír, mint nálunk a kőolaj, ez az alapanyaga az összes fontos technológiának, ezért minden család szeretné megkaparintatni az Arrakis-t, ami ennek az erőforrásnak az egyetlen lelőhelye. Nem csupán gazdasági szerepet tölt be, egyfajta drogként hat az emberi szervezetre, emiatt a vallási szertartásokban is nélkülözhetetlen, de a fremenek a kávéba is ezt teszik.

 Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul Paul Muad'Dib és választott népének sorsa, de kicsit ki is kell pihennem az első kötetet. A Dűne egy olyan sci-fi klasszikus, ami mára a popkultúra alapvetése lett, de mélyén megbújó társadalmi kérdések, filozófiai problémafelvetések a komolyabb olvasókat is kielégítik. Akiket pedig mindez elriasztana, azoknak csak annyit mondok: óriás homokférgek!

Passuth utolsó regénye méltó lezárása egy monumentális életpályának. Bár az Anselmus terjedelmében és történelmi keresztmetszetében is szerényebb alkotás, mint az író korábbi munkái, mégsem hiányzik belőle semmi, teljes egészet alkot. A Passuth által annyira kedvelt 17. századi spanyol történelemhez lazán kapcsolódó történet fő alakja Anselmus, az egykori szicíliai alkirály, aki világi rangját és vagyonát hátrahagyva szerzetesnek áll Észak-Afrikában. A trinitárius rend, amihez csatlakozik, arra specializálódott, hogy keresztény rabszolgákat szabadítson ki a muszlimok fogságából. Teszik mindezt diplomáciai eszközökkel, egyszerű megvesztegetéssel, és más, kevésbé keresztényi módszerekkel. Tevékenységük izgalmas és titokzatos volta már önmagában megérdemelne egy önálló könyvet, arról nem is szólva, hogy milyen különleges kapcsolat alakult ki az Észak-Afrikában szolgálatot teljesítő keresztények és a helyi arabok között.

Na de vissza Anselmus-hoz, aki élete derekán megkapja a legfontosabb, sorsfordító küldetését: Alaine kiszabadítását. A francia grófkisasszonyt kalózok ragadták el kastélyából, és egészen Tuniszig hurcolták magukkal, hogy jó pénzért eladják a szultán háremébe. Aki egyszer oda bekerül, többé nem szabadulhat, ezért Anselmus-nak sietnie kell. A szépséges Alaine-t végül sikerül megmenteni a rá váró rabszolgaságtól, és egy hosszú, kalandos utazás végén visszajut a kikötővárosba, ahol a francia királyi flotta már várja.

Bár a cselekmény elég kalandosnak ígérkezik, nem lenne valódi Passuth-regény, ha ezen lenne a hangsúly. Sokkal nagyobb szerepet kap Anselmus belső útja, az a sajátos "El Camino", amit a sivatagban bejár Alaine menekítése közben. Újra átéljük az összes vívódását, ami a szerzetesi cím felvételéhez vezetett, és az is látszik, hogy ez a lelki folyamat még mindig nem zárult le. Anselmusban még mindig ott él Don Victor Acuna, a spanyol király jobbkeze, a dölyfös főúr - és férfi. Bizony a lelki sík mellett egy egészen prózai oka is van megingásának: beleszeret a fiatal, szép és eszes francia lányba. Abban a korban persze esélyük sem volt közös életre, Anselmus érzései egy nyughatatlan lélek utolsó villanásai csupán.

Nem lehet nem párhuzamot vonni az utolsó nagy kalandjába belevágó főhős, és az utolsó nagyszabású kalandregényébe belefogó író között. Mindketten nyomot hagytak már a világban, lesz, aki emlékezzen rájuk, és bár nem voltak tökéletesek, nincs miért szégyenkezniük. Egy utolsó lobbanás, egy méltó lezárás hiányzott már csak ehhez az életúthoz - most ezt is megkapták.

Furcsa ilyet írni egy Stephen King-regényről, de igazán kellemes élmény volt elolvasni. A mester ezúttal félretette a horrort, a véres részleteket, és írt egy laza krimit, minimális természetfölöttivel. Szinte már „feel good”- regénynek is beillik, annyira szívderítő volt egy-egy epizód. A Joyland nevezetű vidámpark sajátos mikrovilága, a vurstlisok egyedi nyelvezete, a csillogó felszín mögötti kemény, de hálás munka legalább annyira érzékletesen jelenik meg, mint az amerikai kisvárosok közössége King más műveiben. Teljesen magával ragadott ez a világ, amiben persze a pénz az úr, de itt a kedves vendég nem akármit kap a pénzéért, hanem vidámságot. Ki mondhatja el még magáról, hogy jókedvet árul?

A könyv másik erőssége a főhős, Devin Jones. Az ő személyiségfejlődése jóval izgalmasabb, mint a cselekmény többi része. Enyhén depressziós, összetört szívű egyetemistaként érkezik nyári munkára Joyland-be, hogy aztán a hely varázsa és az itt szerzett tapasztalatok hatására egy határozott, magabiztos(abb), önmaga értékeivel tisztában lévő fiatal férfi térjen vissza a tanulmányaihoz. Idősebb férfiként idézi fel ezt a meghatározó nyarat, őszintén és némi öniróniával vallva az első szerelmi csalódásról. A hely szelleme (sic!) és Devin lelke egészen különleges módon csengenek össze, és ez a szoros kapcsolat adja a történet gerincét. 

Emellett a krimis-gyilkosos vonal szinte teljesen elsikkad, amúgy sem rajongok érte, de voltaképpen nélküle is megáll a lábán a regény. King műveibe nem kell túl sok mindent belemagyarázni, ez alól a Joyland sem kivétel, de egy mezei ponyván azért jócskán túlmutat. A horrormester ezúttal féket tett véres kezére, így a gyengébb idegrendszerű olvasók is bátran választhatják ezt a munkáját. Akik pedig vérbeli (he-he) King rajongók, megismerhették a szerző visszafogottabb, nyugodtabb oldalát.

Sok lehetőség rejtőzött ebben a fantasy-regényben, amit sajnos nem sikerült maradéktalanul kiaknáznia. Pedig ígéretesnek tűnt a miénktől kis, de nem jelentéktelen részletekben eltérő világ, "alternatív Anglia", ami kicsit máshogy, de mégis őrzi angolságát. Különleges volt a kvázi észak-európai helyszín is, a végtelen hómezőkkel, nappali sötétséggel és persze az északi fénnyel. Ötletesek voltak a fantasy-elemek, a beszélő jegesmedvék, az alethiométer (vagyis a címben szereplő iránytű), na meg persze a daimónok. Ebben a világban ugyanis az emberek a testükön kívül hordják a lelküket, ami egy-egy állat képében születésüktől fogva állandó társukká válik, ez a daimón. Nagyon szoros és különleges kapcsolat az övék, és rengeteg fura szabály is tartozik hozzá, például érzik egymás fájdalmát, nem távolodhatnak el egymástól, és abszolút tabu megérinteni egy másik ember daimónját. A gyerekek daimónja még alakváltó, csak kamaszkorban állapodik meg végleges formájában. 

Ez a különleges kapcsolat okozza majd a legfőbb galibát a történetben, ugyanis egy tudósokból és politikusokból álló szervezet gyerekeket rabol el, hogy intercéziót hajtsanak végre rajtuk (hogy ez mit is jelent pontosan, nem árulom el, de abban a világban a lehető legrosszabbat). Teszik ezt a titokzatos "por" iránti vonzalmukban, ami Pullman világának központi eleme, és ami összefüggésben áll az emberek és daimónok mágikus viszonyával. Pullman egy trilógia alapjait rakta le ebben a kötetben, de nem nyomta agyon a cselekményt hosszadalmas magyarázatokkal, inkább a főszereplővel, Lyrával együtt fedezzük fel ennek a világnak a titkait.

Azt hiszem a regény gyenge pontja éppen a főszereplő, a 12 éves Lyra Belacqua. Ahogy számos elődjének, úgy Pullman-nak sem sikerült szerethető gyerek főhőst megalkotnia, kezdve Alice-től Wendy-n át a Pevensie-testvérekig. Úgy tűnik, ez nem erőssége a brit szerzőknek, talán csak Harry Potter-rel tört meg ez az átok. Szerencsére Lyra mellett olyan komplex és jól felépített mellkészereplők tűnnek fel, mint Iorek Byrnison, a száműzött jegesmedve, vagy Serafina Pekkala, a boszorkány. 

Az jól látszik, hogy Pullman egy bonyolult és egyedi fantasy-világ alapjait kezdte el lerakni ebben a kötetben, próbált a rejtelmes "por" köré egész vallásfilozófiát építeni, és a párhuzamos univerzumoknak is megágyaz, ami egész izgalmasnak ígérkezik. Ennek a részletesebb megismerése hajt a második rész elolvasásához, addig hátha a karakterek is alakulnak még egy kicsit.

Micsoda év volt az 1987-es! Nem elég, hogy e sorok írója világra jött, ráadásul még olyan remekművek is ekkor jelentek meg, mint Winterson-tól a The Passion, Murakamitól a Norwegian Wood, King-től a Tortúra, Faludytól a Pokolbéli víg napjaim, McEwan-tól a The Child in Time, és végül Szabó Magdától Az ajtó, amiről ez a bejegyzés szól majd. 

Van abban valami varázslatos, hogy most már két kedvenc könyvem is a születésem évében jelent meg. Nyilván véletlen egybeesésről van szó csupán, vagy mégsem? Mintha láthatatlan kapocs lenne a fenti könyvek és az én sorsom között, mintha egy kicsit csak nekem íródtak volna. Önhittség lenne persze ilyen zseniális művekhez odatörleszkedni, vagy éppen kisajátítani őket, de mégis úgy érzem, többet adtak nekem, mint más években születetteknek.

Az ajtó félig-meddig önéletrajzi regény az írónő és házvezetőnőjének bonyolult, intenzív kapcsolatáról, ami mindkettejük életét megváltoztatja. Szeredás Emerenc igazán rendkívüli karakter, akinek valódi jellemét, annak mélységeit csak Szabó éleslátása és empátiája volt képes feltárni. A látszólag mogorva, makacs, házsártos öregasszony mögött ott feszül az egész 20. századi magyar történelem minden tragikuma. Egy igazi túlélő, akit egyetlen elnyomó politikai rendszer sem volt képes eltántorítani saját erkölcsi iránytűjének parancsától.

Emerenc nem járt templomba, de vallásos volt, nem tisztelt semmilyen tekintélyt, mégis befolyásos ismerősei voltak. Sosem fecsegte ki magánélete titkait, mégis mindenki ismerte, a fizikai munkán kívül nem becsült mást, mégis egy író házaspárral fonódott össze a sorsa. Szabó csak emlékfoszlányokból tudta rekonstruálni Emerenc nehéz gyerekkorát, szerettei elvesztését, a háború hányattatásait. Emerencet akkor sem érdekelte, hogy épp merről fújt a politika szele, rejtegetett német és szovjet katonákat ugyanúgy, mint zsidó menekülteket. A legnagyobb áldozatot mégis akkor hozta, amikor saját jó hírnevét és családja megbecsülését sutba dobva segített egy kislányon.

Szeredás Emerenc a végletek karaktere. Rémesen műveletlen, az irodalmat, a művészeteket abszolút nem értékeli, mégis mérhetetlenül bölcs, aki rövid, tömör megnyilatkozásaival képes zavarba ejteni a többdiplomás írónőt. A család házvezetőjeként egyszerre rabszolga és despota: önfeláldozása, munkabírása nem ismer határokat, illetve csak egyet, a saját megyőződését. Ha valamivel nem ért egyet, azt biztosan nem is fogja megcsinálni, hiába kérik munkaadói.

Egy idő után persze már nem mint házvezetőnő, hanem mint valódi családtag vesz részt a házaspár életében. Viharos kapcsolatuk az írónővel egyre nagyobb hullámokat vet, heves viták és meghitt jelenetek váltogatják egymást. Visszatérő konfliktusforrás a bizalom és az árulás, ugyanis Emerenc még soha senkit nem engedett be a lakásába, vendégeit is az előtérben fogadta. A rejtélyes ajtón csak az írónő léphetett be, felfedezve a házvezetőnő "titkát". Ez a mindenkitől elzárt szoba és a benne őrzött holmik jelentik Emerenc számára a létbiztonságot, egy olyan belső védvonalat, ami mögött bármikor meghúzhatja magát, azaz nyugodtan tekinthetjük a szobát saját, titkokkal teli személyisége kivetülésének. Így válik érthetővé szélsőséges reakciója, amikor az eddig felépített élete fenekestül felfordul.

A regény sorait olvasva végig a nagymamám járt a fejemben, aki ugyanilyen önfeláldozó, jószívű, de makacs és karakán teremtés volt. Körülötte is egész kis közösség alakult ki, akik tőle vártak segítséget, tanácsot vagy jó szót, de a legtöbbet mégis a családjával törődött. Sajnos Emerencnek nem adatott meg saját család, talán ezért kötődött olyan szorosan az írónőhöz, akit már-már lányának tekintett. Lelke mélységeit csak későn felfedezve, utólag írt róla megkapó megemlékezést Szabó, aminek minden sora bölcs derűvel és szeretettel van tele. Megjelenésének éve, valamint az Emerenc és nagymamám közti hasonlóság miatt kétszeresen is a szívembe zártam Szabó Magda remekművét.

Korszakának divatos regényei között, melyek mind valami titokzatos, rejtelmes kastély köré szőtt mendemondákról szólnak, Radcliffe műve a legszórakoztatóbb. A The Castle of Otranto Walpole-tól hiába forradalmi, hiába teremt meg egy teljesen új műfajt az első gótikus regény megalkotásával, olvasmányként szinte élvezhetetlen. M.G. Lewis The Monk című könyve pedig bár mutat némi fejlődést, olyan ocsmányul bánik női főszereplőivel, hogy kínos volt olvasni a sorait. Szerencsére a rémregények bölcsőjét nem csak férfikezek ringatták, hanem tehetséges nőké is. Ann Radcliffe vitt végre lelket az ódon várkastélyok sötét falai közé, és lett olyan zseniális művek előfutára, mint a Frankenstein vagy pár évszázaddal később a Rebecca.

Amikor azt mondtam, hogy a Mysteries of Udolpho szórakoztató, akkor egészen pontosan arra gondoltam, hogy a kortársaihoz képest az. Eszembe sem jutna egy bő 600 oldalas, leírásokkal és lamentálásokkal teleírt regényt ezzel a jelzővel illetni, ha manapság íródott volna. Radcliffe valahogy mégis olyan bájjal vezet végig az ártatlan Emily megpróbáltatásain, annyira jó érzékkel váltogatja a tájleírásokat, békés és félelmetes jeleneteket, hogy szép lassan elfogyott az a 600 oldal. Az is igaz viszont, hogy én Jókai regényeit is nagyon szeretem.

Szóval Emily, a főhősünk Dél-Franciaországban éli gondtalan életét szüleivel, ám az idill hamar szétfoszlik, az árván maradt nemeskisasszony ostoba és kicsinyes nagynénjénél köt ki, aki egy nyilvánvalóan érdekből kötött házasság révén Olaszországba költözik, Emilynek pedig muszáj vele tartania, hátrahagyva a szeretett családi birtokot és szerelmesét, Valancourt-t. Először Velencében, majd a rettegett Udolpho kastélyában tengeti napjait, temérdek megaláztatás és szenvedés közepette, miközben jó hírét és erényét is számtalan veszély fenyegeti mindenféle olasz nemesurak és banditák személyében. Természetesen a jó Emily hű marad Valancourt-hoz, és rengeteg kaland után visszatérhet otthonába és a rá epedve váró ifjú karjaiba.

Bűbájos történet, amibe néhol belerondít egy-egy hulla, ijesztő látomás és titokzatos zaj. Emily folyton titkos zugokat, termeket fedez fel, és szinte minden fejezetben elájul. Lélekjelenléte azonban sosem hagyja el annyira, hogy a szolgák előtt illetlenül viselkedjen, modora minden pillanatban kifogástalan marad. Hidegvérét akkor is megőrzi, amikor a drága jó Valancourt bizonyos párizsi kalandok miatt többé már nem lesz méltó férj-jelölt, és méltóságteljes könnyhullatások között felbontja jegyességüket. Milyen szerencse, hogy az egész csak egy ostoba félreértés volt csupán, amivel irigyeik áltatták őket, és a két szerelmes fiatal végül (illendő módon) újra egymásra talál.

Hiába tehát a francia és olasz helyszín, ez egy ízig-(kék)vérig angol regény, amiben az érzelmek sosem túláradóak, a "jó" karakterek kimértek és megfontoltak, és végül a legrémisztőbb jelenségekre is akad logikus magyarázat. És bár Jane Austen néhány évvel később a Northanger Abbey-ben már gúnyt űz a felkapott gótikus regény műfajából, az "Udolpho" kimagaslik kortársai közül. Lélekemelő tájleírásai, szerethető karakterei az első "jó" gótikus regénnyé tették.