Laluworld

2022.júl.17.
Írta: Lalu80 komment

Rettegés éjszakája Vol.3

img_20220717_112310.jpgImádom a Siklósi Várat. Itt élek, sok szép elmék fűz hozzá, minden rejtett kis zugához. Épp ezért, amikor csak tehetem, elmegyek az itt szervezett programokra. Sajnos a rettegés éjszakáján csak most először tudtam részt venni. A koncepció az, hogy szabadtéri mozi keretében, a váruvarban levetítenek egy horror filmet ami után a vendégek bemehetnek a vár amúgy lezárt részeibe, ahol mindenféle dologgal ijesztegetik őket. 

Aki ismer, az tudja, hogy nagy horror film rajongó vagyok. Rengeteg ilyen műfajú filmet láttam már...a most vetített Démonok között 2 is köztük van. Bevallom, mivel fáradt voltam pár percre ezért be is szundítottam a film egy részén. Na de ami utána jött... Nem gondoltam, hogy így be tudok parázni!

Jól összerakták a műsort. Szentgyörgyváry Péter várkapitány beöltözve, 3-5 emberenként engedett be minket. Ez jól ki volt találva, mert egyedül besz**nál, ha többen volnátok, akkor nem lenne ilyen izgalmas. A véres hentestől a hordágyon fekvő, nyöszörgő félholtaktól kezdve a kerekes széken lassan gurulgató fickón át az innen-onnan felbukkanó, elédugró, majdnem rádeső, vagy zomibként mozgó emberekig, a letakart és hirtelen felülő hulláig, vagy a furcsa, 2 copfos "kislány"-ig volt itt minden. Tényleg olyan helyeken voltam, ahol eddig még sosem. Kietlen, építési területre hajazó folyosókon, szakadt nájlonnal elzárt helyiségekben. Nekem az egész egy elhagyott, romosodó elmegyógyintézetre hajazott, melynek folyosóján, termeiben az egykori hullafoltos lakók itt ragadtak,  hogy minket ijesztegessenek. Sikerült! Sosem tudhattad, hogy egy bábut, vagy épp egy élő személyt látsz, aki eltűnik, majd megjelenik a pislákoló neonfényben. A füstös, porral kevert fényben még egy üres keres széket látsz gurulni, távolabb tőled... majd mikor már közelebb érsz, a villódzó lámpafény ismét felvillan, és ugyanebben a székben már egy ijesztő alak gurul feléd fehér kényszerzubbony félében. A hangulatot fokozzák a folyosóról nyíló, sötét termek, ahonnan tompa sikolyok, gyereksírás szűrődik ki, vagy egy megvilágított bútordarab, egy tébolyult nevetés, vagy egy kislány dúdolása borzolja a kedélyeket. 

Szóval csak haladtunk előre, miközben olyanokat visítottam, mint talán még soha. Egy idő után már szóltam, hogy muszáj épp nekem elöl mennem? Mégis csak 2 férfiember is volt köztünk (bár megnyugtatlak titeket, utolsóként sem az igazi) Azt sem tudtad, merre kell menni tovább. Miután a kettyós "kislány" kishíján szívmegállást okozott, hiába kérdeztük, merre tovább, fél percre sem esett ki a szerepéből, csak nézett tovább a tébolyult fejével. Lassan be is értük az előttünk lévőket, vagy az utánunk lévők értek utol minket? Már nem is tudom... de kis csapatunk úgy döntött, az utolsó 1-2 sötét terembe már nem megy be. Utólag már bánom, de miután már fizikailag is kezdtem érezni a félelem jeleit magamon (pulzusom gyors lüktetése a fülemben, kiszáradt torok, szapora lélegzet) ott és akkor így tűnt jónak. 

Szóval hatalmas gratula a szervezőnek, és a rémisztgetőknek, akik egy fél percre sem estek ki a szerepükből. Azért két építő jellegű hozzáfűznivalóm lenne: 

1.) A vetítővásznat lehetne egy picivel feljebb tenni, mert ahogy Gino majálisán is elhangzik, "jók a programok, csak sok itt a köcsög". (És itt most nem arra gondolok, akinek pisi miatt fel kellet állniuk, és 10 mp-re belelógtak a képbe). 

2.) Hosszú várakozás. A film alatt "felvett" felspannolt állapot hamar elillan, ha az ember másfél órát vár, hogy bejusson a műsorra (mondjuk megérte, de akkor is). Ha ezidő alatt bejátszanának 5-10 perces, izgalmas rövidfilmeket, vagy (akárcsak hanganyaggal) bejátszanának olyan ijesztő történeteket, amik a várhoz köthetők, akkor gyorsabban repülne az idő, és nem punnyadna be a jónép a hosszú várakozás után. Bár én rögtön felébredtem, mire bejutottunk. De hallottam, hogy a korábbi években épp a hosszú várakozási idő miatt, a film után jópáran elmentek, nem vártak a műsorra. 

No de! Nagy pacsi a várkapitánynak, a szervezőknek és a vár dolgozóinak. Kösznet a jegyszedőknek, a büféseknek, mindazoknak, akik elkészítették a díszletet, összerakták a műsor elemeit, hozzáadták a fény és hangtechnikát. Köszönet a mentősöknek, és a tűzoltóknak is, hogy vigyáztak ránk.

Ha Siklóson jártok, ne hagyjátok ki!  Szuperjó a program! Egyrészt kaptok egy szabadtéri, nyáresti, pattogatott kukorica illatú mozi feeling-et. Másrészt izgalmas, hogy egy olyan vár ódon falai közt bolyonghatsz, amit már 13. században kezdtek el építeni, és olyan helyeken barlangolhatsz a sejtelmes, félelmetes folyosókon, amik amúgy a látogatók előtt le vannak zárva. Ha pedig itt éltek, kötelező program, persze csak ha bírod a borzongást.... Az én lelki világomnak bőven elég volt...

A képek netes képek. Valahogy abban az állapotban nem jutott eszembe, hogy fotózzak. Végig Kriszta barátnőm kezét szorogattam...

 

 

Kontraszt

Ma nehéz szívvel keltem. Megint egy kontroll. Utálom őket, már 10 éve keserítik az életemet. Ez most ugyan egy fokkal jobb lesz.  Most az "iron-man"-es lábam ellenőrzik. A dokit is bírom. P. főorvos magas, jó megjelenésű 40-es férfi, olyan bizalomgerjesztő megjelenéssel. Sokat mosolyog, kedves, lelkiismeretes fajta. Amikor egy korábbi kontrollon észrevette, hogy tele vagyok kiütéssel, rögtön kérdezte, hogy mióta vagyok ilyen. Mivel traumatológus főorvosként, igazgató helyettesként ez nem az ő szakterülete, ezért telefonálgatott, hogy mi okozhatja a bajt.  Mivel alul-felül műtve voltam, és így nem voltam igazán mobilis, felvette a kapcsolatot a háziorvosommal is (aki előtt szintén le a kalappal) és együtt próbáltak megoldást találni. Ilyen orvos Ő!

Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, rájöttem nincs mese, indulnom kell, irány a kórház. Lassan meg is érkeztünk. A jó öreg 400 ágyas. Férjem kitett, és ment tovább a dolgára, én pedig megindultam befelé. Számolni sem tudom, hogy hány műtéten és kontrollon jártam már itt.  Ahogy belépek, a szokásos rutin: maszk, kézfertőtlenítés, majd lázmérés lenne -de hála égnek bekrepált a műszer. Rohanok a traumatológia felé. Az elején még nézelődök, vizslatom a komor arcokat, a türelmetlen tekinteteket.  Aztán a mammográfia előtt meglátok egy kendős hölgyet. Nagyot szúr a szívem. Szürke arccal, meggyötörve, de türelmesen várakozik. Tudom mit érez, és hogy hogyan érzi magát. Inkább lehajtom a fejem, látni sem akarom a vizsgálót, ahol életem legrosszabb híreit közölték velem.  Sietősre vettem a lépteim. Megérkezek a recepcióhoz. 9.00 van. Pontos vagyok, mint mindig. A hölgy a szokásos módon ül a helyén. Fel sem néz. Köszönök, semmi reakció. "Járványügyi nyilatkozat? " - Kitöltöttem ! -feleltem és nyújtottam a kezébe. - "Kihez jött?"  - P. főorvos...-vetettem oda (ha ő így, hát én is). - "Adatokban változás?"- Semmi feleltem gyorsan.- "Folyosó végén balra"- mondta unottan. Már meg sem köszöntem. Rájöttem, hogy ő csak unottan, tőmondatokban tud beszélni. Megyek tovább a hosszú folyosón, odaérek a rendelőhöz,  vagy 100 ember várakozik, ülőhely szokás szerint nincs. Csak állok és nézem az embereket. Szinte mindegyikük feje lehajtva, a telefonjuk kijelzőjét bámulják. Ahogyan így elnéztem a tömeget, azon gondolkodtam, hogy vajon mit csináltak az emberek akkor, amikor még nem volt mobil telefon, és várakozniuk kellett. Ahogy ezen morfondíroztam, nyílt az ajtó, és P doki állt ott tanácstalanul vizsgálva a tömeget. Mikor észrevett, a szemüvegén át felvonta a szemöldökét amolyan- "ahh megvan" arckifejezéssel. Odalépett hozzám, egy papírral a kezében. - "Csókolom Laura, mi újság, hogy van? -kérdezte. - Köszönöm jól, feleltem, majd elégedetten nyújtogattam felé a lábam. -"Helyes, és a másik? A másik problémával is minden rendben?"- Igen, feleltem mosolyogva. Örültem, hogy emlékszik rá. - "Jól néz ki! Szuper a séró! Tetszik így, nagyon vagány"- mondta, én udvariasan megköszöntem, majd nyúltam a kezében lévő papír felé. - Röntgen és aztán vissza Önhöz? -"igen igen" - felelte mosolyogva. -"várom".  A röntgennel gyorsan végeztem, bár most  másik szinten csinálták, nem ott ahol eddig. - "a törés még látszik. De lassan ki kéne venni a lemezt." - Mikor? Kérdeztem ijedtem. -"mikor akarja?"  - Leginkább soha, de ha muszáj, akkor inkább legyen ősz. -" rendben. Egyszer csak felhívjuk és majd megbeszéljük az időpontot." Picit még érdeklődött felőlem, hogy amúgy mi újság velem, majd mondott pár dolgot a műtétről, aztán elköszöntünk. Egy óra alatt végeztem! Sosem végeztem még 1 órán belül a 400-ban.  Mégiscsak szép ez a nap!

Kisiettem az épületből, és amíg vártam a férjem, sétáltam egyet. Hideg volt, de nem zavart. Elkanyarodtam az épület mögé.  Itt már nem is olyan nyomasztó. Sok a növény, padok mindenütt. A dolgozók ide jönnek dohányozni, amint van egy kis szünetük. Itt ők is olyan mások. Hívják a családot, egymást kínálják az otthoni sütivel, vagy csak mereven bámulnak cigivel a kezükben át a nagy semmibe. Az udvarból átlátni az orvosi egyetem kertjébe. Halkan szűrődik át valami jó zene és nevetés. Annyira belekúszik ez a vidám hang az ember fülébe, hogy azon kaptam magam, hogy már az egyetem parkjában sétálok. A mellette lévő oviból is átszűrődik a gyerekek boldog kacaja. A park szép, növények, egy kis mesterséges tó szerű képződmény, rendezett fű, padok. Kezd kisütni a nap. Séta közben körbenézek, mindenhol fiatalok. Lábtengóznak, ping-pongoznak, frizbiznek, egymást ugratják, nevetgélnek. A csúcs a mászófal elé felépített sörös rekesz torony. Ezen másznak fel. A rekeszek borulnak, ők nevetnek. És mindezt délelőtt fél 11-kor csütörtökön....még józanul. Csak hallgatom a zenét, nézem őket, és elgondolkodom, hogy vajon azok az orvosok is ilyenek voltak egykor, akik ma kiégve, gondterhelten, kimerülten sietnek a dolgukra a 400 folyosóin? Leülök egy padra. Amíg ezen gondolkodom, egyszer csak egy bozontos srác fut felém. Kicsit olyan hipszteres. Nike szabadidő nadrágja trehányul lóg rajta, kék pólója feszül a felső testén. Hullámos tincseit söpri az arcából, mosolyogva közelít. Lenézek a földre, a labda felém gurul. Felállok, és a műtött lábam belső lábfejével visszapasszolom neki a labdát. Érdekes, nem is fáj. "Köszi szépen"- feleli mosolyogva, és már megy is tovább a lábtengó. 

Ha már felálltam, elindulok vissza. A zene és kacajok folyamatosan halkulnak. A 400 szigorúan magaslik fölém. A hátsó udvar még ugyan kellemes látvány a szememnek a növényekkel, padokkal, de ahogy haladok előre, lassan a látóterembe kerülnek a mentők, betegtaxik és kerekes székek. Eszembe jut, hol is vagyok....lehangoló. Ahogy hagyom el az épületet, azon gondolkodom, hogy milyen nagy a kontraszt. Egy parkoló és egy udvar  jelenti a határmezsgyét  a betegség, a sírás, a fájdalom, valamint a fiatalság, a jókedv, vidámság és az ÉLET között. És ezek a fiatalok a napfényes oldalról kerülnek át ide (és az ehhez hasonló intézmények egyikébe).  Szép lassan kialszik a fény a szemükből, a gondtalan nevetést felváltják a nehéz szavak, amiket ki kell mondaniuk. A zenét felváltja a beteghívó hangja. Kiégve bolyonganak a kávéjukkal a folyosókon. Kimerülten állnak cigivel a kezükbe az épület mögött, és mereven bámulják a másik oldalt. .. Már értem, hogy a recepciós miért csak tőmondatokban tud beszélni. 

 

süti beállítások módosítása