Kutyák és könyvek

Kutyák és könyvek

Kutyák és könyvek

A lánykutyák ciklusainak összehangolódása nyomában

2020. augusztus 20. - Frida reads

Amíg el nem érik az egyéves kort, addig éri mindenféle fél- meg negyedhónapokban mérni a kiskutyák korát? Vagy ez egészen kétéves korig is megengedett, mint a kisbabáknál? Én igazából arra gondoltam, hogy ha majd betölti az első kerek évét, onnantól egyéves, kétéves, hároméves, stb. kutyaként hivatkozom majd Fridára, ha kérdezné valaki sétáltatás közben a parkban, az utcán vagy bárki más az Ausztria - Magyarország tengelyen.

 

De akárhonnan is nézem, Frida most, 8,5 hónaposan már - életkor ide vagy oda - visszavonhatatlanul új életszakaszba lépett, ugyanis már két hete tüzel!:(

 

img_20200804_111700.jpg

 

Ha minden óramű pontossággal megy, még éppen egy hét van neki hátra belőle és utána fellélegezhet. De nem is a koraisága a legfurcsább (jó, ez is. Valamelyik reggel találkoztunk egy gazdival, akinek a lányagara 14 hónaposan tüzelt csak először! Illetve... „csak”, mert hozzánk képest ugyan ez nagy eltérés, de utánaolvastam és ez a rengeteg kutyafajta tényleg nemcsak külsejében nagyon különböző, érdekes az is, mennyire máshogy működnek!), hanem hogy három héttel ezelőtt Fridástul a családomnál töltöttünk egy teljes hetet. Frida pedig imádta, hiszen minden más volt neki, mint itthon: kertes ház, egész napos kijárás a szabadba, cicák, akiket kedvére követhetett, madarak, amiket a cicák fogtak, pofonok, amiket a cicáktól kapott, amiért folyvást a sarkukban loholt, mindig akadt valami, amit muszáj volt megvizsgálnia, ami hosszú órákra lekötötte a figyelmét, és ebben Lily, a szüleim négyéves spánielje is aktvan közreműködött.

 

img_20200730_0847042.jpg

 

Lily egyébként nagyon aranyos és barátságos kutyus, egy igazi kis ölbemászó, aki imádja, ha van kihez bújnia, de főleg csak emberekhez szeret odamenni, a többi állattól sajnos hajlamos megijedni, főleg ha az olyan magabiztosan jár-kel a számára új területeken mint Frida. Az udvaron és a házban, ami ugye elvileg Lily felségterülete! Eleinte inkább csak gyanakodva figyelte a ezt az eleven betolakodót, örömünkre azonban egyhetes ottlétünk alatt nemcsak Frida rajongott a sok új, felfedezésre dologért, Lily is feloldódott, nemsokkal később pedig már jó kutyabarátnőkként ketten is eljátszadoztak, kergetőztek és aludtak. Azért nem összebújva. És persze a vacsit külön kapták!

 

Szóval most jön a lényeg: mert miután letelt az egy hét otthonnyaralás és a kutyik is teljesen összeszoktak, mi vasárnap este, már itthon vettük észre, hogy valami szokatlan történt: Frida vérzik. Másnap reggel pedig anyukámtól érkezett az üzenet, hogy Lily is pont akkor tüzelni kezdett! Alig hittük el!

 

Rövid keresgélés után rátaláltam erre az oldalra, mely szerint a közös helyen élő, ivarérett nősténykutyáknál gyakori jelenség, hogy egyszerre kezdenek el tüzelni. Persze, biztos nagy hatással vannak egymásra az intenzíven egymás közelében eltöltött napok után, de valahogy – hiába van erről szinte mindenkinek egy-egy sztorija – még mi, nők is sokszor képtelenek vagyunk hova tenni, ha valakivel egyszer csak összehangolódik a ciklusunk. Én legalábbis nem szoktam tudni, mármint nagyon örülök neki, ha mondjuk fény derül rá, hogy juhuu, valakivel lett egy közös dolgunk, meg egyszerre vicces is, mert lehet sejteni, mikor jön majd meg a másiknak (is), de mindeközben a magyarázat arra, hogy oké, akkor mi is ez voltaképp, nem túl részletes, nagyjából annyi, hogy hát igen, mert n ő k vagyunk és a női energiáink ebben manifesztálódnak. Az egészet körbelengi valami spirituális beállítódás, és mivel a nagyon racionális emberek sem tudnak a témáról sokkal többet, így be kell érnünk ezzel a homályos válasszal... Jobban mondva, én nem találtam rá egyértelmű magyarázatot az interneten, több elmélet is felvetődött ugyan az utóbbi évtizetekben, hogy evolúciósan miért előnyös helyzet ez a nőstényeknek, például, mert ha mindnyájan egyszerre menstruálnak, akkor egyszerre lesznek vonzóak a hímek számára, ezzel csökkentve annak az esélyét, hogy egyetlen domináns hím tudjon uralkodni felettük – de sajnos újabb kutatások ezt is megdöntötték. :(

 

Így aztán nem tudom lerántani a leplet, pedig igazán érdekelnének a miértek. Valószínűleg sajnos többet már nem fogjuk tudni összehasonlítani a két kutyus ilyentén működését, hiszen mi Fridát a közeljövőben ivartalanítani tervezzük. Viszont az első (és a tervek szerinti egyetlen) tüzelése így mindenképpen emlékezetes marad!

Jaroslav Hašek: Švejk

Titokban azt szerettem volna, ha a kényszerkarantén idején én is produktívabb leszek és időt szentelek majd azokra a dolgokra, amik boldoggá és egyszersmind jót is tesznek, például hogy többet fogok olvasni. De sajnos nemhogy nem így lett, de a Švejkkel többször is jócskán megakadtam. A háborús történetek egyébként sem szippantanak be könnyen, valami ismert, de nagyon távoli valami volt az én világomban mindig is a harc, az ellenségeskedés, a szigorú alá-fölérendeltség, a koszosan, mosdatlanul egyenruhában masírozás, stb. ... és ugye sokszor a férfi szemszögéből látjuk csak az eseményeket. Ugyanígy a Švejknél is, de cseppet se bánom, hogy majd' 3 hónapig ültem rajta, mert annak ellenére hogy végig jól szórakoztam rajta, úgy tűnik, ehhez a típusú történetmeséléshez van, akinek egy kicsit gyakrabban kell szünetet beiktatnia.

 

De kicsoda Josef Švejk? Ez egy nagyon jó kérdés, mert ahogy haladt előre a történet, nekem is egyre kevesebb fogalmam maradt róla. Az orvosi szakvéleménnyel hülyének(! :( ) nyilvánított cseh kutyakereskedő mindegy, hogy a hátországban, vagy már a fronton ténykedik, valahogy mindig egyik slamasztikából a másikból kerül. Már a háború előtt lépten nyomon lecsukják valamiért, és később a fronton sem könnyíti meg a bajtársai -és a saját - életét. Egyszer valami olyan félreértés során, amire egy emberként hördülünk fel és követelünk igazságot szerencsétlen Švejknek. Máskor pedig értetlenkedve süppedünk a könyv mögé és próbálunk rájönni, hogy ezt mégis miért tette? Hogy tud valaki így kitolni saját magával? Hol megkérdőjelezzük a hülyeségre vonatkozó diagnózist - mert főhősünk sokszor furfangosabban játssza ki az osztrák államhatalom parancsait mint hinnénk -, hol ezzel magyarázzuk bárgyú naivitását.

 

Miután 1914. június 28-án meggyilkolták az osztrák trónörököst, Csehországban is megkezdődött a háborút megelőző mozgolódás. Takarítónője révén Švejkhez is eljutott a hír:

- (…) Mostanság nagyon kevés a becsületes ember, Müllerné. El tudom képzelni, hogy csalódott a Ferdinánd őfensége abban az illetőben, aki Szarajevóban belelőtt. Ő csak azt látta, hogy jön egy úr, gondolta, na, egy rendes ember, milyen szép, hogy megéljenez engem. Az az úr meg egyszerre csak puff. Mennyit kapott a fenséges úr, egyet vagy többet?

- Az újság azt írja, Švejk úr, hogy a Ferdinánd őfensége olyan lett, mint a szita. Minden patront belelőttek, amennyi csak volt.

A történeknek hamar híre ment, a titkosügynökök pedig nem tétováztak minden gyanúsnak tűnő személyt eltávolíttatani ezekben a felgyorsult eseményekkel teli napokban. Naivsága miatt Švejk törzshelyén, a Kehely nevű kocsmában elejtett osztrákellenes kijelentései miatt csakhamar sokadmagával - a kocsmáros is köztük volt - a rendőrségi kihallgatáson találta magát.

S a vizsgálóbírák, az újkor Pilátusai, ahelyett, hogy becsületesen mosták volna kezeiket, pörköltért meg pilzeni sörért küldtek a Teissigba, és egyre több ügyet terjesztettek az államügyészség elé.

Itt hülyesége okán felmentést kapott, ám innen meg egyenes út vezetett volna a katonasághoz, ahová reumája miatt kerekesszékben vonult be! A regény szerint ezidőtájt a háborútól rettegő férfiak sportot űztek belőle, hogy valamilyen légből kapott egészségügyi probléma ürügyén mégse kelljen bevonulniuk. Képesek voltak a legkülönfélébb módokon kárt tenni a testükben, csakhogy távol maradjanak a frontvonaltól. Švejkben látszólag nem ébresztett félelmet a háború gondolata, mint megtudjuk, már korábban is volt katona, amikoris egy állatorvos is megvizsgálta, ami azon túl, hogy ő is megállapította nála az idiotizmust, állítása szerint nagyszerűen sikerült. Ennek ellenére érezhetően ő sem kívánkozott harcolni, a szigorú orvoscsapat azonban szimulánsnak nyilvánította, és hogy megtörjék, diétára és naponkénti beöntésre kötelezték, mondván, ez a módszer segít majd Švejket harckésszé "gyógyítani"...

 

Az azért kiderül, hogy Švejk esete nem egyedi, a K. u. K.-ba behívott leendő katonák ha csak tudták, mentették a bőrüket. Önszántából senki nem akart háborúba vonulni. Kalandjai során Švejket számos fura szerzettel sodorta össze a sors a cseh kocsmákban, a börtönökben és a harcmezőre tartva, de a rémes gondolatra, hogy az uralkodó akaratáért a biztos halálba rohanjanak, bajtársai újra és újra elszörnyedtek.

A fiatal katona őszintén felsóhajtott. Maga is elbúsult a fiatal életén, hogy épp egy ilyen ostoba korba tudott beleszületni, amikor levágják, mint a tehenet a vágóhídon. Miért van ez az egész?

Švejk mindenesetre az átlagos katonánál valamivel több helyen fordul meg, miután szimulánsként ismét fogdába zárják, ahonnan sorstársaival együtt istentiszteletre is jár, megismerkedik Katz tábori lelkésszel, aki maga mellé fogadja tisztiszolgájának. Sajnos a kölcsönös szimpátia ellenére a tábori lelkész ital- és játékszenvedélye mellett a viszonyuk nem tudott elmélyülni, egy alkalommal kártyán el is játszotta Švejket - így került Lukaš főhadnagyhoz.

 

Tisztiszolgai feladatának túl mindjárt az elején kapott egy másik elintéznivalót a főhadnagytól. Mivel civilben kutyakereskedésből élt, Lukaš főhadnagy rendelt tőle egy szálkás szőrű pincsit. Azt sajnos nem tudta, hogy Švejk a leendő vevőinek rendre pedigrés, fajtiszta kiskutyákat ígért, aztán pedig sokszor egészen másmilyen fajtájú, lopott, keverék felnőttkutyákat szerzett helyette. Pontos leírást is kapunk Švejk sajátos kutyabeszerzési szisztémájáról, először is találnia kellett a kért típushoz legalábbis hasonló kutyát, akinek aztán - ha "úri", válogatós kutya volt - ki kellett deríteni a kedvenc ételét ( ez jellemzően valamilyen hús, pl. májszokott lenni), ki kellett lesni, mikor és kivel szokott a városban feltűnni, majd sétáltatás közben le kellett vágni róla a pórázt és a finom falatokkal elcsalni a gazdájától, vagy attól aki éppen sétáltatja. A megrendelőnek pedig lehetőleg óvatosan jelezni is kell, hogy melyik az a környék (ahonnan a kutya eredetileg származik), amit kerüljenek majd el, mert veszélyes arra sétáltatni. Így lett Lukaš főhadnagy kutyája Max (akit azelőtt Foxnak hívtak).

Ahogy elnézte Maxot, Švejkben ez a filozofikus gondolat született meg:

- Ha úgy vesszük, akkor tulajdonképpen a katonák is mind el vannak lopva hazulról.

Ez a Maxos (Foxos) rész egyébként nagyon megérintett, itt volt az egyik olyan alkalom, hogy hetekre leraktam a könyvet. Persze tudom, nem árt tudni, hogy ment ez annak idején, meg hát hány szörnyűbbet tettek emellett, pláne a háborúban (tudom!!!!), de akkor is, ki a csoda szeretné azt olvasni hosszú-hosszú oldalakon át, hogy csalják el egy gazdi kiskedvencét, kötik pórázra és tartják fogva bezárva egy lakásba, amíg le nem nyugszik annyira, hogy a következő gazdájára már rá lehessen bízni...? És hogy rávernek és belenyomják az orrát, valahányszor a padlóra piszkít... Idegen helyen... Bizonytalanságban, stresszhelyzetben, új ember társaságában, úgy hogy napokig ki sem viszik az utcára... Szóval tényleg ezután hogy azonosuljon a 2020-ban Švejket olvasó ember a regény főhősével? Nehezen??

 

Na mindegy, szóval Švejk - mint kiderült - rossz embertől lopta el a kutyáját, Lukaš főhadnagy amint kitette vele a lábát az utcára, lebukott, a vétség miatt pedig Švejkkel együtt áthelyezték őket České Budějovicébe, ahová azonban főhősünk csak nagy késéssel érkezett meg, ugyanis már az oda vezető úton elveszik a vonatról, és a nagyon egyértelmű útbaigazítások ellenére - hogy pontosan hogyan tud eljutni a századához - mindig másik úton indult el.

Hasonlóképpen, minden út České Budějovicébe vezet: Švejk, a derék katona legalábbis szentül meg volt győződve erről, amikor a budějovicei táj helyett a milevskói falvak tűntek fel a szeme előtt.

Éppen az ilyen húzásai miatt bizonytalanodtam el abban, hogy valóban olyan buta lenne-e, mert hát ha úgy vesszük, ahol csak tudott, ellenállt a rendszernek és a vezérkar parancsainak. Švejk szemmel láthatóan nem is akart a odatalálni a századához, így hát végeláthatatlan, sziszifuszi utazásra indul, abban bízva, hogy amíg telik az idő, egy szép napon a csatározások is befejeződnek. De mindezt olyan természetességgel tette, anélkül hogy bárki útjába állóban a bújdosó katona benyomását ébresztette volna, hogy nem keltett feltűnést.

 

Amint eljut aztán Budějovicébe, a főhadnaggyal együtt ismét áthelyezik őket, ezúttal Bruck an der Leithába. Itt nem telik sok időbe és hadbíróság előtt találja magát. Lukaš főhadnagy egy szerelmes levél kézbesítésével bízza meg, azonban útközben elkapják, Švejk pedig hogy a főhadnagyot le ne buktassa, úgy ahogy volt, megette a levelet! Talán ezek után nem szorulna kiemelésre, de borzasztó lényeges eleme a regénynek a humor. Elég erre a bruck-i kihallgatásra gondolnunk, ahol Švejk ráadásul megtagadta a diktált mondatok leírását, arra hivatkozva, hogy az éjszaka folyamán elfelejtett írni. Vagy ott voltak a harcvonalra tartó vonaton "seggrepacsit" játszó bajtársak, meg a mindig éhes Baloun. Vagy amikor az asztalra kiterített hadszínterek térképére piszkított az ezrediroda kandúrja, a rövidlátó Schröder ezredes pedig nem sejtve, mit tesz, kezdte szórakozottan rendezgetni a zászlócskákat, hídfőket és... kakidarabokat.

- Was ist das, meine Herren? - kérdezte meglepődve, amikor valami az ujjára tapadt.

- Wahrscheinlich Katzendreck, Herr Oberst! - felelte rendkívül udvariasan Ságner kapitány mindannyiuk nevében.

Dub hadnagyot pedig kimondottan legkellemetlen, de egyben az egyik legmulatságosabb helyzeteket előidéző szereplőnek találtam.

Összehívta egész szakaszát, és hosszú beszédben figyelmeztette katonáit, hogy az oroszok, mielőtt visszavonultak volna, mindenütt nemibeteg személyzettel felszerelt bordélyokat hagytak hátra, hogy ezzel az aljas trükkel nagy veszteségeket okozzanak az osztrák hadseregnek.

Hatásosan ellensúlyozzák a mókás helyzetek az útközben és a lövészárkokban szerzett fájdalmas tapasztaltokat, a barátságtalan vidékeket.

Mezőlaborc körül az egész völgy fel volt dúlva és túrva, mintha óriásvakondok seregei dolgoztak volna itt. A patakocskán túl az országút felszaggatva, szétlőve, s mellette letaposott foltok látszottak, ahol katonák táboroztak.

Viszont a regény befejezetlen maradt. Sőt. Nagyon befejezetlen!! Nemsokkal ezután Švejk még Galíciában miután kíváncsiságból felpróbált az orosz egyenruhát, átmenetileg osztrák hadifogságba kerül (HÁT!!! igen!), de szerencsére kiderül a félreértés és visszamehet a századához, a bajtársak pedig épp a háború lényegén élcelődnek, folyik a diskurzus, amikor egyszer csak - vége. Csak így, a semmiből. Na jó, láttam, hogy fogynak a lapok, de azért meglepett ez a hirtelenség.

 

Tehát zárul, ahogy zárul, alatta pedig dőlt betűvel a magyarázat: Hašek írás közben súlyosan megbetegedett, az utolsó fejezeteket már ráadásul diktálta. Mindenesetre így, hogy aludtam rá egyet, még ez is tetszik benne, hiszen így a továbbiak a fantáziánkra vannak bízva.

 

Összességében örülök, hogy befejeztem, tényleg voltak nagyon vicces pillanatai a történetnek (oh hát majdnem kifelejtettem: hol máshol tűnik fel nyomtatásban ilyen sűrűn az a szó, hogy faszolás?? - egyébként ha esetleg ti sem tudtátok, a kérést, vételezést jelenti, pl. a katonák fejadagjára vonatkozóan), és ahogy haladtam előre, mindig egyre jobban vártam Švejk következő remek ötletét, a végtelen sztorijait vagy a gyakran ismételt honvággyal teli, a Kehelybe, a velkopopovicei sör után, a nyugtalan és kusza, de háború nélküli élete utáni vágyódását.

 

A kedvenc mondatom pedig ebből a regényből (ide mindig vicceset választok, de nem tehetek róla):

- Bejuthat-e a mennyországba egy ló?

img1593435386964_01.jpg

Frida fél éves lett!

Ti vágtatok már gyertyát FÉLBE? Különben mi sem, már ott elvesztettük a fonalat, hogy vajon hosszában vagy keresztben kellene-e vágni, persze ha keresztbe, akkor csak a felső fele égne szépen, de akkor meg megteszi egy rövid kis zsúrgyertya is Frida feledik szülinapjára. Még jó ( :( ), hogy Pinteresten nem követnek sokan, mert ott is napok óta kutyasütik receptjeit bújtam és mentettem le, egyik szebb volt mint a másik! Akadt köztük hagyományos kerek, embertorta-átmérőjű, benne szám alakú csillagszóróval, emeletes, rétegenként más színű krémmel töltött, felül tejszínhabbal lefújt, aminek a tetejére áfonyából volt kirakva a kutyus neve, volt banános, epres, mogyorós, sütőtökös, jutalomfalatos, BACONÖS, szögletes, muffinokkal vagy éppen golyócskákkal kirakott, számot formázó kreálmány, az ember nem győzi dönteni, melyik ízlene vajon a legjobban a kiskutyájának, annyi félét kitaláltak már!

Végül Frida ezt a répás-mogyoróvajas kutyamuffint kapta, a glazúr pedig Alpro mangós joghurt lett, rajta csont alakú jutalomfalatokkal. Amikor a barátom hazaért munkából, suttogva a hűtőhöz hívtam, hogy megmutassam neki, és megbeszéljük, mikor szülinapozzunk. Ő mindent értett, így mire az esti sétából hazaértem Fridával, már felállványozta a kanapé előtt a kamerát és egy kis kutyafej-kompatibilis csákót is hajtogatott, amit aztán sajnos nem sikerült használnunk, mert Frida mindig nagyon értetlenül ficánkol, ha nem rendesen, simogatás ürügyén érünk hozzá a fejéhez.

Sok mindent ki tudnék emelni, amiért hálás vagyok érte, de a legjobban azt szeretem Fridában, hogy mindenkinek úgy tud örülni, akit pedig már ismer, annak különösen! Meglát, őrült sebesen feléd rohan és szabályosan megölel. Erre mindig nagyon jó érzés hazaérni! Átragasztja a "jókedvét" arra, akivel találkozik. További erényei közé sorolnám, hogy rettentő puha, kedves, könnyű vele kommunikálni, tanulékony, hízelgős, szobatiszta(!), valamint jó éjjeli (és nappali) alvó.

Szerintem ezentúl ugyan csak a kerek szülinapjait fogjuk megünnepelni, de nagyon izgalmas volt ez a feledik is, és úgy tűnt, Frida sem bánja, hogy megültük! 

img_20200605_232432_540.jpg

 

Nyáry Krisztián: Életemnél is jobban

Hogy lehet-e különválasztani a művészt és annak művészetét, arra a választ a nemrégiben kitört "mee too" botrány kapcsán coming-outolt Kevin Spacey esete formálta át bennem, bár az az igazság, hogy egészen addig nem is nagyon foglalkoztatott a téma. (Tudom, tudom, most Nyáry Krisztiánról van szó és messziről indulok nagyon, a "mee too" pedig egy már rémesen lerágott csont, de gyors lesz, ígérem!) Szóval, én imádtam Spacey alakításait, a legemlékezetesebb és legkidolgozottabb figuráját szerintem a Kártyavárban nyújtotta, hogyha pedig film, hát egyértelműen az Amerikai szépség! Mégis, olvasva a cikkeket és nyilatkozatokat az áldozatoktól, a napnál is világosabb bizonyítékokat, hogy a színész, akiért annyian rajongtunk szuper alakításai, kisugárzása, humoros megszólalásai miatt, aki helyett annak kivételes tehetségéről két Oscar-díj beszélt... hogy ő is ember. Követ el hibákat, hoz balul sikerült döntéseket, majd amikor mindez kiderül, egy emberként háborodunk fel rajta és vonjuk felelősségre: hát ha valakinek, akkor neked ezt nagyon nem lett volna szabad!

Utálom, hogy Spacey fiatal férfiakat inzultált évtizedeken át. De még jobban utálom, hogy a filmekben, amelyekben szerepelt, újabban nem tudok rá másként tekinteni, mint a bűnösre, aki csak azért szerepel a felvételeken, mert annak idején még nem lepleződött le sötét titka, és kapott még szerepeket. Az élmény friss, hiszen mint sokan mások, én is lassan 2 hete kényszerkaranténban töltöm a napjaimat a barátommal és a kiskutyánkkal, Fridával. Ezalatt kitaláltuk, hogy behozzuk a világvége és vírus tematikájú filmekben való lemaradásunkat (mármint csak a barátommal, a kiskutyánk nem néz filmeket, mármint végig még egyet sem nézett) - és a találó Vírus c. film jutott valamelyik estére, ebben is szerepelt Spacey. Mellékszerepet játszott, egy minden szituációban humoránál lévő, de leginkább semleges karaktert, mégis valahányszor nyájasabban tűnt fel, elszörnyedtem, hogy vajon amikor a kiszemelt fiatal férfiaknál próbált szerencsét, akkor is így mosolygott? Akkor is így szólalt meg? Vagy ezt tényleg profi színészként a karaktere bőrébe bújva mondta, semmi átvétel a saját személyiségéből? Kell vajon ezen ennyit gondolkodni, vagy mondhatja azt valaki, hogy "őt mint embert, nem kedvelem, de mint színészt, nagyonis"? Kell a színész privát életén rágódnom, amikor egy filmet nézek...? (Nem tudom, de én szoktam. :( )

Ez a dilemma merült fel bennem gyakran az Életemnél is jobban olvasása kapcsán is, mert bár többségében voltak a szívet melengetően kedves, becéző szerelmes történetek, néhány alkalommal borzasztó dühös lettem, amiért láthatóan (helyesebben: olvashatóan) a fejemben halhatatlan zseniként számon tartott írók, költők, a történelem emblematikus személyei is tudtak olyan bosszantóan viselkedni egy kapcsolatban. Mint én. Vagy bárki.

Nyáry Krisztián Facebook-posztjai, melyekben a történelem jeles személyeinek kevésbé ismert, hétköznapi dolgait, jellemzően szívügyeit gyűjti csokrokba, természetesen hozzám is eljutottak már megosztások formájában. Menetrendszerű volt, hogy szinte mindegyik, amelyik megjelent a hírfolyamomban, legyen a szöveg akár szokatlanul hosszú, a képernyőhöz szegezett. (Az utóbbi 2-3 évben ugyan kevésbé, de erre a Facebook-aktivitásom a magyarázat.) Ugyan ki ne lenne kíváncsi két ember egymáshoz írt, legtitkosabb gondolataira? Mégis nekem ez most az első nyomtatott kiadásban megjelent könyvem tőle, pedig láttam, hogy nem ez az egyetlen, amit kiadott. Nyáry hasonlóan posztjaihoz, ebben a kötetében is 115 szerelmes levelet gyűjtött össze a régies nyelvezetű középkori irományoktól kezdve az eseménydús múlt század gyöngyszemeiig. A történetek tematizálva vannak, olvasható közülük jegyességben, házasságban, háború idején vagy például reménytelen vágyódásból fakadóan írott levelek. Magyarázat és kommentár is tartozik hozzájuk, amik nagyon sokat segítettek nekem is, mert hát minden idézett személyről én sem tudtam azelőtt, hogy kicsodák.

Tűntek fel meglepő esetek is, mint Kölcsey Ferencé, aki verseiben néhány évig Szemere Pált szólította a kedvesének, szerelmének. Itt is eszembe jutott, hogy hogy-hogy ő írta a himnuszunkat, gimnáziumok és közintézmények garmadáját nevezték el róla, mégsem került szóba a gimis irodalomórán, hogy volt egy nagyhatású férfi múzsája. Liszt Ferenc pedig korának rocksztárja lehetett, végigturnézta Európát, és rengeteg nővel - családosokkal is - hírbe hozták, de végül sohasem nősült meg. Bethlen Miklós, 17. században ténykedő erdélyi kancellár feleségei valószínűleg koruk legszerencsésebb asszonyainak számítottak (ketten voltak), akkoriban ugyanis még az arisztokraták körében is elfogadott volt az asszonyverés, a nők alsóbbrendűként kezelése, Bethlen mindezek ellenre így írt házasságairól: "A szeretet pedig és szerelem mindenik feleségemhez milyen volt, megmutatja az: soha egyiket is, nemhogy megvertem volna, de meg sem csaptam, sőt szemben meg sem szidtam, talán csak magamban." Nagyon megfogott még Kosztolányi Dezső egyik ifjúkori szerelme, Lányi Hedvig, aki első találkozásukat, mely karácsony első napjára esett, így írta le a naplójába: "Kétoldalról fogtuk a szétnyitott újságot, és ő mögötte a kezemet szorította. Azt hittem, meghalok a boldogságtól." Kosztolányi pedig az egyik hozzá írt levelében nagyon emlékeztetett a (megnéztem, és néhány évvel később megírt, híres) Akarsz-e játszni c. versére: "Szeretnék mindent neked adni. Csokoládécukrokba fullasztani és fantasztikus, sárga selymeket aggatni a nyakadba. A sárga selyemruhát pedig lecsókolni (…) a te a szent, ezerszer szent testedről. (…) Mind a ketten játszunk, bolondozunk, s egyszerre riadtan vesszük észre, hogy az ölünkbe hullt a boldogság."

Sajnos nem csupa sikertörténetet idéz fel Nyáry. A feleség hűtlenségét a középkorban megbocsáthatatlan bűnnek tartották (a férj hűtlensége más lapra tartozott). Egy bizonyos Török János feleségét, Kendi Annát például, miután bebizonyították viszonyát egy másik férfival,  a törvényszék bűnösnek ítélte, és megrázó módon, menyasszonyi ruhájában kellett a vesztőhelyre vonulnia, aholis lefejezték. Fejfájára férje kérésére azt írták, "halálát tilos szerelem mérge" okozta. Szabó Lőrinc mellett pedig a róla szóló fejezetet elolvasva, sejtelmem sem volt, miért maradt ott egyátalán épelméjű nő. Hány fantasztikus költeményt és talán az eredeti nyelven írottakat is meghazudtolóan pazar fordítást köszönhetünk Szabónak, mégis hogy a felesége, Mikes Klára mellett annak legjobb barátnőjét tartotta szeretőjeként és emellett nyíltan vállalta, hogy az alkalmi kapcsolatoknak sincs ellene, csak mert ez élteti művészi energiáit, az valamelyest befeketíti a szememben a hibátlan irodalmi pályáját. Néhány olyan ismeretlen, hétköznapi személy magánéletéből is maradtak fenn apróbb történetfoszlányok, akiknek nemhogy főúri, semmilyen rangjuk nem volt, ők maguk még írni sem tudtak, egy íródeák mégis megörökítette, aminek lejegyzésével megbízták. Többek közt egy bizonyos Selmeczi Borbála járt így el, mivel férje, aki nem mellesleg sánta, rendszeresen más nők szoknyája után futkosott, őt pedig egyszerűen szólva parlagon hagyta. Selmeczi válaszul megíratta neki elégtételét, hogy ő sem maradt otthon egymaga, és amit csalfa férjétől nem kapott meg, azt mástól bizony megszerezte magának. Az ezt bizonyító 17. századi írásos emlékünknek nemcsak a tartalma merőben szokatlan, de a stílusa is. Pont emiatt szerettem volna kiemelni, mert bár közel sem a legszívhezszólóbb üzenet, valahányszor beleolvasok, a szóhasználattól nevetni támad kedvem: "Adta volna isten, hogy soha ily sánta, híres kurvafiát meg nem ismerhettem volna!"

Mindemellett, túlnyomórészt beteljesült és viszonzott, szépen megélt, még ha nem is mindig egy életen át tartó kapcsolatokkal találkozhatunk. Furi is belegondolni, hogy a ma ismert Budapest utcái, épületei hasonló formában mennyi ikonikus eseménynek - köztük szerelmesek történeteinek - adott helyszínt. A Bakáts téri plébániatemplom történetét például az olvasmány után az is színesíti számomra, hogy Vajda János és Bartos Róza annak idején, zuhogó esőben itt kötöttek házasságot. Az Ybl Miklós tervezte meseszép homlokzatú templomocska eddig csak úgy élt a fejemben, mint a magas és szép épület, ami azon a téren áll, ahová tavaly nyárig, a költözésemig kormányablakba is jártam ügyeket intézni (ott váltottam ki az útlevelemet is).

És az is izgalmas, hogy - mint ma már tudjuk - ide, Bécsbe pedig Sissy várta Andrássy Gyula leveleit! Kapcsolatukat - amely végül a szoros barátságnál a fennmaradt dokumentumok szerint nem lett több - a legnagyobb titokban kellett tartaniuk, még levelet sem címezhettek egymásnak, Erzsébet magyar társalkodónője, Ferenczy Ida diszkréciójára azonban számíthattak: rajta keresztül gond nélkül válhattak üzenetet. Annyi biztos, hogy Andrássy a császárné figyelmét elegáns udvarlási stílusával hosszú évekig fenn tudta tartani. Egyik útjáról ezt írta Sissyhez: "A Császár üvegeket rendelt a Jordánhoz hogy vizet vigyünk haza - mint Ön tudja, ezzel keresztelik a Főhercegeket - én részemről fürdeni fogok benne - és akkor szent ember leszek. (…) Mellékelve küldök néhány virágot a Gezemani kertből, hol Krisztus urunk sétálni szokott."

Mi van akkor, ha gróf Széchenyi István nem kezd udvarolni Crescence-nak? Talán nem is olyan lenne ma Magyarország, amilyennek ismerjük? Kettejük levelezéséből kiderül, hogy Széchenyi üzenetei kezdetben nem váltották be a hozzájuk fűzött reményt, ezért a férfi harcmodort váltott, és hírül adta, hogy Crescence iránt érzett szerelme jeleként hamarosan minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni - és mit ad isten, két hétre rá felajánlotta birtokai egyévi jövedelmét a Magyar Tudós Társaság céljaira. Hogy enélkül is lett-e volna a későbbiekben valamilyen úton-módon MTA... nos, azt már sosem tudjuk meg!!

Hogyha már a koronavírus kellős közepén járunk: Szegény Kaffka Margit férjének, egy pesti útjáról címzett levelét is szívszorító volt olvasni: "Ma nagyon rámijesztettek a spanyolnáthával, szörnyű járvány itt és sokan halnak. (…) Holnaptól nem járok villamoson, ott szedik fel főleg." Arról nem is beszélve, hogy szerencsétlen Kaffkának végül ez is okozta a vesztét. Olyan furcsa, hogy 2020-at írunk és mégsem mentette még meg a bolygónkat az az évmilliós tudása az emberiségnek, ami már annyi akadályt küzdött le. Hogy még mindig jöhetnek kórok, amelyekre nincs orvosság, legalábbis egyelőre.

De hogy karanténmelankólia ellenére a lezárás mégis vidámabb lehessen, a kedvenc mondatommal búcsúzom, amely Szilágyi Domokostól származik, aki mindenekelőtt nagyon viccesen írja le a felesége, Hervay Gizella utáni vágyakozását (a levél többi része már komolyabb hangvételű): "Egyedül vagyok. (…) Kicsi Giz, olyan vagyok mint egy hurkatöltő (hurka nélkül)." Azt hiszem, valamennyien éreztük már magunkat hasonlóképpen. <3

img_20200328_160525.jpg

Christelle Dabos: A Tükörjáró - A tél jegyesei (1. könyv)

Hát, ezt a könyvet csak pár perce tettem le és máris alig várom, hogy elolvashassam, mi történik majd Ophélie-vel a következő részben!!!

Valahogy tavaly a felnőtt átlagomhoz képest többet sikerült olvasnom, és hogy ne csak többet, de új írásokat is megismerjek (mert a klasszikusnek se szeri, se száma, de a kortárs kötetekkel valahogy le vagyok maradva), a Szabados Ági nemrégiben indult podcastjában ajánlottak közül is sokat a listámra tettem. A tükörjáróról is itt hallottam először, és bár érdekes történetnek hangzott a rövid ismertető után is, az hogy az írónő megálmodta varázsvilág sokak szerint J. K. Rowlingéhoz fogható, azon nyomban mozgósította az ujjaimat, hogy a telefonos jegyzeteimhez is felírjam a címet. (Másnak is kényszere van rá, hogy a fontos gondolatokat ha esik, ha fúj, felírja valahová, mert félő, hogy kimegy a fejéből?!)

De miért is szerettem meg ennyire A tükörjárót? Röviden, mert azt nyújtotta, amit a legjobb történetek tudnak, egy percig sem hagyott unatkozni, mindig adott néhány darabkát a puzzle-höz, de újabb és újabb nyomoznivalót is.

A történet a távoli jövőben indul, miután mostani világunk a felismerhetetlenségig darabjaira hullott, az egyik ilyen földszilánk lakóival, a mesebeli Anima földjén. A tárgyak náluk közel sem élettelen dolgok, épp ellenkezőleg, lelkük van, amikből az emberek - ki ügyesebben, ki kevésbé - ki tudják olvasni azok történetét. Ám az olyan, számunkra hétköznapi tárgyak, mint a telefon, a repülőgép vagy a pisztolytöltény, Animán már nem használatosak és ami a világszakadás után megmaradt belőlük, az a helyi múzeumban került kiálltásra.

Itt dolgozik főszereplőnk, Ophélie, aki különleges képességei - kiváló olvasó és ahogy a cím is utal rá, tükörjáró, vagyis képes valamely tükrön át bemászni, egy gondolatban kiválasztott másik tükrön pedig kijönni - mellett azzal is jócskán kitűnik a családjában (ugyanis egész Anima egy család!), hogy mindent elkövet azért, hogy minél később mehessen férjhez, ugyanis nemcsak hogy az ellenkező nem hagyja hidegen, abból sem csinál titkot, hogy az ő szívéhez jóval közelebb állnak a már említett beszédes tárgyak mint az emberek. Kakukktojás kis introvertáltként, nagybácsiján - aki segíti és elfogadja őt úgy, ahogy van - és csibész kisöccsén kívül jóformán csak a saját életet élő csíkos sáljához ragaszkodik erősen. Hogy mégis férjhez adhassák, a családja ultimátumot ad neki: ha ismét kikosarazza a kérőjét, nem maradhat a család tagja. Ophélienek pechére ezúttal nem egy animistától, hanem a messzi Sarkról (a világ egy másik, távoli szilánkjáról) származó Thorntól kapott ajánlatot, amit kénytelen-kelletlen el is fogadott, így az otthonát mindenképpen el kellett hagynia… Egyedül Roseline nénikéje kísérte el a nagy utazásra, akiben kezdetben csak saját zsörtölődő anyukája másolatát látta és igyekezett a lehető legkevésbé beavatni gondolataiba, majd ahogy egyre fojtogatóbb kutyaszorítóba kerültek ők ketten az ismeretlen, fagyos Sarkon, úgy ébredt rá Ophélie arra, mennyire sokat is jelent a nénikéjének és mennyi mindent tesz meg érte, akár a saját büszkeségének és testi épségének feladása árán is.

Nagyon tetszik A tél jegyeseiben, hogy bár a varázslatos helyszínek és a cselekmény csak úgy pörög, emellett a kiemelt szereplők is végig árnyaltan jelennek meg, az írónő mindenkinek bemutatja a pozitív és a negatív oldalát is. Ophélie-vel persze már a legelejétől könnyű szimpatizálnunk, hogy a sokak szemében esetlen fiatal nő a konvenciók ellenére a saját útját szeretné járni és a tudását kamatoztatva dolgozni, szurkolunk neki és reméljük, hogy minden akadályt legyőzve az igazság végül az ő oldalára pártol. Ám a cselekmény bonyolódása során számos morális dilemmába, fenyegetésekbe, a sarkbéli nemzetségek összetűzéseinek kereszttüzébe sodródik, melyekre gyors észjárása ellenére sincs farzsebből előhúzott válasza, és bizony rengetegszer nem tud vagy (jogos) félelemből nem mer kiállni magáért. És igen… noha Ophélie természetszerűen egy csendes, alkalmazkodó ember, mégis szerencsétlenségére többször kijut neki fizikai bántalmazásból is. Ezeknél a jeleneteknél például nagyon szántam szegényt, de a (varázs)valósághoz persze ez is hozzátartozik sajnos.

A jegyesek kapcsolatának alakulása is végigfut a könyvön, mintegy mellékszálon, de az az érzésem, hogy ez a vetület a következő kötetekben majd kibontásra is kerül. Thorn merev, racionális karakterén nehéz volt kiigazodnom. Igazából inkább szimpatikus lett nekem, főleg azok után, hogy Ophélie (nem szándékosan) kiolvasta nagykabátjából Thorn fiatalkora meghatározó eseményeit, melyek magyarázatot adtak sok furcsa felnőttkori személyiségjegyére. Hogy sajátos vonzódása Ophéliehez őszinte lehet-e, vagy tényleg csak számításból szeretné feleségül venni, hogy az esküvői szertartás során, a Sark hagyományainak megfelelően ő is megszerezhesse menyasszonyától az olvasás képességét… Hát, én remélem nagyon, hogy az őszinteség lesz a válasz. Ha már szegény Ophélie előreláthatóan ott kényszerül tölteni élete hátralevő részét, kijárna neki egy társ, akire legalábbis jóbarátként számíthat. Persze kérdéses, hogy hogyan is alakul az életük, mit hoz az esküvő,milyen új botrány üti fel ezek után a fejét a Holdvilágban, Roseline néni meddig marad Ophélie mellett, látja-e még valaha az igazi családját és… előkerül-e még az óriáskutyák húzta repülő szán?! (Remélem, igen!)

A kedvenc mondatom: 
“Káprázatokkal teleszőtt anyagai, amelyekből a ruhákat készítette, vetekedtek egymással leleményben.” ( - Ez a Délibábos ruhatervező, Melchior báró jellemleírásának egy része, akinek mint hálás klienseitől megtudjuk, “aranyból vannak az ujjai”!)

img_20200319_163435.jpg

süti beállítások módosítása