Happy End - szerencsés, boldog vég, megnyugtató kimenetel. Gyakorta pejoratív-ironikus bélyeg, operettes, giccses, sablonos történet-befejezésekre.
Michael Haneke filmje gyakorlatilag egyetlen pillanatig sem boldog, a befejezés pedig formálisan talán megnyugtató, ám valójában félelmetes és elkeserítő. A kérdés az, miért is nézzük meg akkor?
Talán azért, mert ha jól akarjuk élni az életünket, meg kell tanulnunk feldolgozni a halált. Ennek feltétele pedig az, hogy értelmet adunk a jelenlétnek, és jogot a befejezésnek. És a Happy End leginkább erről szól, elrontott életekről, felesleges halálról, a méltóságteljes lezárás hiányáról.
A történet szinte banális: gazdag építési-vállalkozó család arisztokratikus kastélyban, cselédekkel; régi házasságok régi gyerekekkel; új házasság új gyerekkel; titkos és hivatalos szeretők; demenciával küzdő, idős családfő; csődközeli állapot és elegáns korrupció; titkok és vallomások; bűn és vezeklés. Az ítélet: élet, életfogytiglan. Méltatlanul, reménytelenül, vagy éppen kilátástalanul. És nagy ritkán, felcsillanó napsugárként, reményt adón.
Ez a napsugár a történetben Eve (Fantine Harduin), Thomas Laurent (Mathieu Kassovitz) első házasságából született lánya. Eve édesanyja gyógyszer-túladagolás következtében kómában fekszik egy kórház eldugott sarkában. Eve pedig kénytelen a számára szinte teljesen ismeretlen nagypolgári családba beilleszkedni. Nehezen küzd meg a veszteséggel, a hamis felszín alatt húzódó hazugságokkal, esetleges saját felelősségével, az idegen és idegesítő elvárásokkal. Törvényszerűen talál furcsa pártfogóra, talán barátra nagyapjában, a furcsa, kimértnek és érzéketlennek tűnő George-ban (Jean-Louis Trintignant). George Laurent vélhetőleg erőskezű családfő volt fénykorában, mára azonban lánya, Anna (Isabelle Huppert) minden porcikája, aktuális öltözéke, visszafogottan határozott hanghordozása, uralkodói testbeszéde azt sugározza: én vagyok immár a férfi a családban. Mind apjával, mind fiával (Franz Rogowski), mind szeretőjével-szerelmével (Toby Jones) való ambivalens viszonyát ez a meghasonlás jellemzi. Egy törékenynek látszó nő, aki gyakorlatilag mindent és mindenkit ural maga körül, minden váratlan helyzetben azonnal és megfelelően reagál, egyszerre ellentmondást nem tűrő és PC. Eve alkatilag rá hasonlít, szintén törékeny, szép, ám szívós és erős.
A film legelejétől tudjuk, a mindent látó és értő, mindenről határozott ítélettel bíró kamasz fürkész tekintetét egyetlen apró részlet sem kerüli el. Ráadásul a modern technika segítségével mindent kikutat és dokumentál. Megfigyelő állásba húzódik, az egész családot az ő kíváncsi, távolságtartó, elemző pillantásán keresztül ismerjük meg. Fantine Harduin remek választás, határozottan felnőtt Trintignant, vagy Huppert lenyűgöző alakításához.
A Happy End - csakúgy, mint Haneke többi filmje - technikailag olyan közeget hoz létre, mintha egy hétköznapi szituációt kiemelnénk környezetéből, és egy mikroszkóp alatt vizsgálgatnánk. Háttérzajok nélküli, vagy oda nem illő, szűrt hangokkal kísért statikus jelenetek, hosszú snittek, csend. És soha, semmi nem történik a filmen. Hallunk róla utólag, látjuk a következményeket, beszélnek róla a szereplők, megnézzük telefonos videón, de nem látjuk a jelenben. Egészen a film végéig, ami korántsem boldog, és nem is vég.
Értékelés: nagyon jó. Remek alakítások, következetes, egyben tartott, jellegzetesen minimalista, mindemellett a részletekre roppant igényes Haneke-rendezés. Tény, sem nem vidám, sem nem szórakoztató, épp ellenkezőleg. Depresszív és fájdalmas. Emberi, érzékeny, önreflektív. Tanulságos. Szép.
