Egy újabb furcsa női sors - folytatva a nizzai női történeteket - járt itt a közelben. Bécsben, a Kulturforumban. Március 26-án visszatér hazájába, a napfényes Új-Mexikóba - de mi szerencsére még meg tudtuk nézni. És fotózhattunk, és közel mehettünk, senki sem szólt ránk... Érdekes találkozás volt egy ízig-vérig amerikai, de nagyon magának való, úttörő művésszel. Egy határozott nővel.
Georgia O'Keeffe 1887-ben született egy wisconsini farmon. Igazi 20. századi újvilági tündérmese az övé: hogyan lett az ír-skót-magyar gazdasági bevándorlók második gyermekéből Amerika legismertebb festőnője és feminista harcosa. Már tizenkét évesen tudta, hogy művész szeretne lenni, 1905-től Chicagóban, New Yorkban végzett művészeti tanulmányokat. Dolgozott reklámtervezőként, majd általános iskolai rajztanárként, később bekerült a Columbia Egyetemre, majd előadásokat tartott a texasi főiskola kezdő művészeti tagozatán.
1916-ban a nem egészen harminc éves, ismeretlen festőnő szénrajz-portfóliója valahogy Alfred Stieglitz, az akkor már híres, ötvenkét esztendős fotóművész galériájába, a Gallery 291-be kerül. Alfredet annyira lenyűgözik a képek, hogy Georgia tudomása és beleegyezése nélkül egy csoportos tárlaton kiállítja a rajzokat. A művésznő dühödten New Yorkba utazik, hogy beolvasson Stieglitznek. Közben megismerkedik a kor másik nagy fotóművészével, Paul Strand-del, akivel romantikus kapcsolatba keveredik. Ám ahogyan az lenni szokott, az igazi szikra a dühös ellenségek közt pattan ki. Bár Stieglitz nős, a szikrából gyorsan óriási lángok csapnak fel, futótűzként égetve fel körülöttük minden akadályt.
Stieglitz német-zsidó bevándorlók gyermeke, egy boldogtalan házassággal, egy üldözési mániától és depressziótól szenvedő lánygyerekkel, és számos, fiatal nőkkel folytatott szerelmi viszonnyal a háta mögött. Georgia az örökké áhított lelki társként, pótolhatatlan múzsaként robban az életébe. 1918-tól nem tudják, és nem is akarják titkolni kapcsolatukat, együtt élnek, de a válásra - Alfred feleségének állhatatos ellenállása miatt - csak hat év múlva kerül sor. Ám ez a hat év Stieglitz legtermékenyebb alkotói korszaka. Szerelmük, izzó szexualitásuk, művészi egymásra hangoltságuk hihetetlen mennyiségű felkavaró, érzékeny és látványos fotót eredményez. (A Kezek című Stieglitz fotó O'Keeffe-ről 2006-ban majd' másfél millió dollárért kelt el.)
Georgia pedig elmerül New York fényeiben, az új művészeti áramlatokban, a saját absztrakt világának kidolgozásában. Folyamatosan fest, minimalista felhőkarcolókat és kinagyított virágokat. Íriszeket, liliomokat, pipacsokat, de legfőképp piros kannákat. Festményei nem dekoratív csendéletek - O'Keeffe erőszakosan hivalkodó, csábító virágai buja formáikkal, izzó színeikkel, beszippantó mélységükkel egyértelműen a nőiség szimbólumai - bár ezt később a művész tagadta -, a szexualitás, a vonzás, a beteljesülés, és azt követő depresszív hangulat kifejezői. Félelmetesek és lenyűgözőek, ellenállhatatlanok és szédítőek - épp mint Georgia és Alfred kapcsolata. (Alfred levele Georgia-hoz: "Teljesen eszelősen imádlak, nem egyszerűen mint férfi a nőt, hanem oly rendellenes módon, ami ugyan gyönyörűséges, de közben iszonyatosan kínzó.") 1928-ban Stieglitz összegyűjtötte O'Keeffe Red Canna képeit, és eladásukkal történelmet írt. Addig soha nem látott árakon találtak gazdára egy élő, kortárs művész képei.
Kapcsolatuk viharos és hullámzó volt. Alfred lebeszélte feleségét a gyerekvállalásról, úgy gondolta, jobb ha az teljesen átadja magát a művészetnek. Másfelől nyomasztották első házasságából született leányának pszichés problémái. Ráadásul hipochonder volt, aki állandó törődést, orvosi felügyeletet igényelt. Pár év hűség után visszatért korábbi önmagához: számos viszonyt folytatott, végül 1929-ben komoly afférba keveredett. Egy új gyakornok, a huszonkét éves, férjezett, kisgyerekes Dorothy Norman érkezett a galériába. A híres művész először a csak fotózás rejtelmeire tanítgatta a fiatalasszonyt, ám azon a nyáron felesége elfogadta egy barátnője meghívását Új-Mexikóba. Alfred ezidő alatt aktfotókat készített Dorothy-ról, végül szeretők lettek. (Viszonyuk Alfred 1946-ban bekövetkezett haláláig tartott, amikor Georgia éppen nem tartózkodott New York-ban.)
O'Keeffe egy életre szólóan beleszeretett Új-Mexikóba, a kietlen "ős-amerikai" vidékbe. Felváltva élt Stieglitz-cel New Yorkban és a Ghost Ranch-en. Választott hazája, saját belső világa és férje támogató szeretete fájdalmas, ám gyümölcsöző alkotó-létet eredményezett. Bár szerelmük megtört, a két művész összetartozása, egymás iránti elkötelezettsége nem változott. "Összjáték... többnyire kimondott szavak nélküli, hallgatólagos egyetértésen és végrehajtáson alapuló alkuk és kompromisszumok rendszere." - írja róluk Benita Eisler.
Férje halála után O'Keeffe végleg a ranch-re költözik, és a következő negyven évet az őt körülvevő világ sajátos megörökítésére áldozza. Látszólag élettelen kövek, hegyek, elhullott állatok csontjai, templomromok, házfalak, csukott ajtók-ablakok... Néhány fa, virág, kék ég, bodor felhőcskék. Szürreális találkozások, émelyítő színek, néha túlcsorduló édesség a halállal kombinálva, máskor lankás hegyek furcsa fogakkal, redőkkel, pulzáló erekkel - mintha a csontvázak mellett a zsigereket látnánk. Georgia O'Keeffe mindig a dolgok mélyére akart hatolni. A velejét, a lényegét megfogni.
Akkor is, amikor a geometrikus absztraktig egyszerűsítette a formákat. Megtalálni az élő és az élettelen, a szigorú és a burjánzóan szabad, a lelki és a testi közötti kapcsolatot. Meglepő módon szinte sosem festett embereket, élő állatokat. Két emberről készített mindösszesen portrét, s pár női akt akvarellt. Az emberábrázolás nem érdekelte, annál valami sokkal egyszerűbb, ám szimbolikusabb kifejezésmódot választott.
Tagja volt a Nemzeti Nőpártnak, tettekkel harcolt a nők jogaiért. Házasságában egyenrangú félként, önálló és híres művészként, saját maga megteremtett jólétben, kiszolgáltatottság nélkül élt. Szabad volt - egyesek szerint talán túlzottan is -, néha szabados, kíváncsi és bevállalós. Ha idős kori fotóit nézzük, valami furcsa hasonlóságot érzünk Georgia és Frida Kahlo közt. S bár képeik bizonyos szempontból teljesen különböznek, a színeik, a virágaik, a szabadságuk, a lelkük nekem mégis rokon. Élete végén szinte teljesen elvesztette látását, de egy asszisztens segítségével továbbra is járta a ranch környékét és festett. Egyre egyszerűbb és letisztultabb képeket. Egy híján száz évet élt.
Lehet nem kedvelni, nem érteni, ítélkezni túlzott dekorativitása, látszólag hatásvadász eszközei miatt, de érdemes megismerni. Végül is, egy újabb messzire jutott magyar....