Kétféle ember van. Az egyik olvas a WC-n (akár az illatosító spray használati utasítását is, ha más nincs), a másik csak csendben mered maga elé. Németországban ez így módosul: az egyik szenvedélyesen végigbulizza a farsangi főszezon öt napját, a másik csendben tűr.

Pár éve elhatároztam, hogy kipróbálom, milyen az első táborhoz tartozni. Pedig az még egy németnek is meredek műfaj, pláne, ha nem a Rajna-vidékén szocializálódott. Én a pesti agglomerációban nőttem fel, eleve azt sem tudtam, mi fán terem az Altweiber (farsangfarkából a csütörtök).

"Hé, és akkor eljöhetnél velünk Altweiber-t ünnepelni!" - agitált az egyik haverom még nyáron. Márminthogy mit? Vénasszonyok nyara? Óh, az biztos valami szép őszi ünnep. Haha, én naív. Aztán fél évvel később megtudtam, mitől döglik a bonni légy meg a rajna-vidéki alkoholista! Persze, nem kell feltétlenül alkoholistának lenni. De azért a sör szeretete nem árt. Na jó, legyünk őszinték. Létfontosságú a sör szeretete, imádata, illetve azon képesség, hogy 24 órán keresztül kizárólag sörből nyerjük az éltető kalóriát. Mivel más nincs. Nincs? Egy kis kolbász sincs? Nincs. Egy kis szendvics sincs? Mondom, hogy nincs. De igazán, egy kis Pommes rot-weiss sincs? Hidd már el, ha mondom. Egyszerűen nincs. Ha tótágast állsz, akkor sem. Bezzeg sör, na, az van. Egy fajta legalábbis. Kár, hogy én utálom. Márminthogy a sört. Azt az egy fajtát pont? Nem, az összeset, általában.

Egyébként nem terveztem teljesen józan maradni. Gondoltam, majd iszom egy kis bort. Bort? Hát elment a te eszed? Karneválkor? Jaj, látszik, hogy van még mit tanulnom. Na, egye fene, jöjjön akkor az a sör. Egyszer élünk, éljünk akkor veszélyesen! Kólával, így állítólag elviselhetőbb. Belekóstolok, azaz nem, előbb csak beleszagolok. Fúj, hát nem hiába gyűlölöm, még a szaga is elborzaszt. Aztán csak noszogatnak a többiek, legalább egy kortyot. Na, ezt nevezik úgy, hogy csoportnyomás. Rémületes íz szalad végig a nyelvemen, a torkomon át, le, egészen a gyomromig. Hát ez valami fertelmes. És a kombináció, egyszerűen halálos! Kérem, ki találta ezt fel? Hamar megszabadulok tőle, mert csak lötyögtetem kifele, ahogy egyre beljebb nyomulunk a lökdösődő tömegben. Hálásan fogadja tőlem társaságunk egyik tagja, s volt-nincs sör, hamar eltűnik a gyakorlott torok útvesztőjében.

Szóval én ma itt vizet fogok inni. Vizet, egyetlen emberként a töbszázas (lassan ezressé duzzadó) tömegben. A víznek több előnye is van a sörhöz képest. Az ember például nem veszíti el tőle az egyensúlyérzékét és nem dől be öntudatlanul és magatehetetlenül a tömegbe. Aztán, ha véletlenül kilötyögtetem (de nem lötyögtetem ki, mert nem vagyok részeg, mint ahogy ugyanezen okból nem öntöm végig senki haján, ruháján, orcáján), nem ragad bele senki cipője, illetve senkinek sem kell hirtelen géppuskaüzemmódba váltania a tánctéren, hogy a bokáig érő sörtenger ne ragassza takarításig a padlóhoz. Na és akkor most ki is merültek a víz előnyei. Mert kérem a víztől, akármennyire is igyekszem, akkor is csak józan maradok. És az itt bizony hátrány, nagyon nagy hátrány.

Mert józanul kb. tíz perc után feltűnik, hogy: immáron többszázan állunk a maximum száz (az én ízlésem és táncstílusom szerint inkább ötven) főre kalibrált tánctéren, és még bőven jönnek, csak jönnek, kígyózik a tömeg az utcafronton. Én (a vízivó) bizony már rég kitettem volna a megtelt táblát. De úgy látszik, a kidobókkal nem vizet itattak. A tulajdonos legalábbis biztosan nem. A tulajdonos egy ősi logisztikai tényállást semmibe véve úgy gondolja, hogy ahová százan befértek, jut ott hely még száznak. Illetve (ez az elv késődélután érvényesül, ahogy megtudom), ha egy ember távozik, egész nyugodtan passzírozzunk be tízet a helyére. Lényeg, hogy csengjen a kassza, perkálják a belépőket. Itt ma ünnepelve lesz, ha belepistulunk is! Tehát én továbbra is iszom a vizet, és további létfontosságú tények tűnnek fel.

Például előbújik belőlem a tűzbiztonsági szakember. Hova és főként hogyan menekülnénk tűz esetén? Van erre bárkinek bármilyen ötlete? Nincs, de igény sincsen a válaszra. A sörivóknak legalábbis nincs. Aztán tovább ráncolom a macskára kifestett homlokomat. Milyen mozgást lehet itt végezni tánc címén? Az a lábrakosgatás, amit én itt bemutatok, az még egy csárdás light-nak is lagymatag, nemhogy egy fergeteges karneváli csörgésnek. Gyanítom, hogy a probléma megint csak a vízivásban és az abból eredő józanságomban keresendő. Mert én túl figyelmes vagyok, és nem akarok senki veséjébe-májába könyökölni, így a karmozdulatokat kapásból hanyagolom. Az egymásba kapaszkodós táncoktól megint csak tartózkodom, főként, miután az eddigi egyetlen próbálkozáskor úgy recsegett-ropogott a tüdőm s felkarom a váratlan ölelésektől, hogy az bizony bármelyik csontkovács (esetleg thai-masszőr) becsületére vált volna. Tehát marad a topogás, az alibi tánc. Na, de ha ennyire nem lehet táncolni, akkor miért nem ülsz le? Haha, fogós, ravasz kérdés.

Szerintem a helyiségben én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy itt bizony ülőalkalmatosság csak annyi van, amennyit a WC-n kiosztottak nekünk jussul. Bizony, minden egyebet eltávolítottak gondos kezek, még a mulatság kezdete előtt. Persze, hiszen kell a hely a táncnak, meg annak a többszáz, lassan többezer randalírozó embernek. Mármint a félszeg topogásnak? Hát annak! Ha már táncolni nem lehet, leülni nem lehet, legalább próbálom élvezni a zenét. Na, tegye fel a kezét, aki ismeri a híres-hírhedt karneváli mixet! Nem ismeritek? Akkor most megadom a receptet: végy tíz nagyon ismert, ám csakis a karnevál hetében és csakis a karnevál által érintett tartományok helyi kereskedelmi rádiói által játszott számot. Igen, eltaláltátok, én ezeket a számokat még csak hírből sem ismertem. És nem bántam volna, ha soha nem is ismerem meg. Mert én bizony ezek után nagyon nagyra értékelem Galambos Lajos és Zámbó Imre művészetét. Bizony így, csupa nagybetűvel. Csak egyetlen szám álljon most itt példának okáért. DJ Ötzi – Ein Stern (der deinen Namen trägt):

Ezt úgy kb. négy számonként ismételték. És a tömeg tombolt! Minden egyes alkalommal! Hát van olyan keményszívű DJ, aki ne játszotta volna le újra és újra? Ekkora siker esetén? Na, látjátok, itt kiszolgálták az ízlésünket. Máskülönben nem biztos, hogy ez jót tett nekünk. Én pedig sírva könyörögtem egy pontos labdáért! És akkor még ott van a Viva Colonia, ez is ment legalább egyszer egy fél órában:

De inkább kétszer, csakis a biztonság kedvéért. Szóval éljen Köln, pedig mi Bonnban vagyunk. Karneváli nóta, ilyenkor egyszerűen kötelező. És hátborzangatóan idegesítő. De csak nekem, hiszen én még mindig színjózan vagyok. Én, aki egy coffee shop-ban már a füsttől is képes vagyok bekettyósodni. Mások még a csodasütitől sem, dehát ez már egy másik sztori. Szóval topogok, lassan már víz- és buborékiszonyosan.

Este hatkor húny ki bennem a kulturális megértés utolsó apró szikrája is. Egész jól bírtam, ha úgy vesszük, mi már déltől bent tomboltunk (khm). Fizetek még mindenkinek egy kört búcsúzóul, megpihenek egy cseppet a WC-n,  tudom, hogy rohadék sokat kell gyalogolnom a pályaudvarig. Amit nem is találok meg elsőre. De jó, rendőrök! Biztos útba igazítanak! Ja, álrendőrök? Olaszországból? Akkor serafino campanaro és az Úr legyen hozzám irgalmas!

Ilyen. Azaz ilyen is tud lenni Németország. És még milyen? Szívesen elmondom. A következő bejegyzésben!