Kétféle ember van. Az egyik olvas a WC-n (akár az illatosító spray használati utasítását is, ha más nincs), a másik csak csendben mered maga elé. Németországban ez így módosul: az egyik szenvedélyesen végigbulizza a farsangi főszezon öt napját, a másik csendben tűr.

Pár éve elhatároztam, hogy kipróbálom, milyen az első táborhoz tartozni. Pedig az még egy németnek is meredek műfaj, pláne, ha nem a Rajna-vidékén szocializálódott. Én a pesti agglomerációban nőttem fel, eleve azt sem tudtam, mi fán terem az Altweiber (farsangfarkából a csütörtök).

"Hé, és akkor eljöhetnél velünk Altweiber-t ünnepelni!" - agitált az egyik haverom még nyáron. Márminthogy mit? Vénasszonyok nyara? Óh, az biztos valami szép ...

Immáron 1989 óta. Ez volt az az év, amikor eltörölték a kötelező orosztanítást. Mi meg álltunk ott bután. A szüleim kis tanakodás után a német nyelv felé lökdöstek. Mondhatom, szelíd erőszakkal. Ebből lett később kéttannyelvű szakközép, pár évre rá szakfordítói másoddiploma, nem sokkal utána német férj, majd pedig a félnémet gyerekek is megérkeztek...és most itt van valaki, aki már azt sem tudja, hol a feje helye.

Nem, nem vagyok egy gyökér. Se gyökértelen. Németországban itthon vagyok. De azért néha haza megyek.