Kaland, túra, társaság

Lesétálunk az Atlaszról...

2017. február 22. 14:07 - Klein Dávid

egyenesen a Szaharába

Hol is tartunk?

Ott hagytuk abba blogunkat, hogy megérkeztünk a Szahara peremére Dél-Marokkóban.

img_7126-2.jpg

Midelt nem sok látnivalót tartogat, viszont a város peremén hatalmas ásvány és fosszília-gyűjtemények vannak kipakolva, amiket nem hagyhattunk ki. A puccosabb boltok mellett beszabadultunk egy szakadtabb épületbe, ahol órákat el tudtunk bogarászni a sivatag kincseiben: a kaotikus boltocskában volt minden: hatalmas gipszrózsák, fosszíliák tömkelege, mindenféle ásványritkaságok, és sok-sok pattintott kőpenge, nyílhegyek, kőbalták a neolitikumból.

Jól bevásároltunk, és mivel nem sok turista jár erre – vagy csak az érdeklődésünket látva – még jó sok ajándékkal is megdobtak (sajnos ez a súlytöbblet hazarepüléskor 40 eurómba került - na jó, szedtem később a sivatagban mást is).

img_6735-2.jpg

Átkelve az Atlasz kopár nyúlványain a Ziz-folyó kanyonjában kanyarogtunk tovább. A teljesen kopár hegyek között a folyóvíz valószínűtlenül zöld oázisok szalagját élteti. Az oázisok zöldjében sárgán emelkednek ki a kasbák vályogfalai, melyek egykor védelmet nyújtottak az itt lakóknak a sivatagi nomádok támadása ellen.

Kashbák világa

Sajnos a kasbák világa már letűnőben van: a szűk utcák labirintusában a közművek elvezetése nehezen megoldható, így ma már inkább kiköltöztek az emberek az új lakónegyedekbe. De azért a kasbákban is van élet – mint ahogyan egy mellénk szegülő alkalmi vezető is mutogatja aki mindezért pénzt sem akart, csak büszke volt szülőfalujára, melyet nem nagyon látogatnak európaiak.

Ha már itt tartunk: az ország lehúzási szokásai nagy változatosságot mutatnak. Ahol sok a turista, hiénák hada gyűlik körénk, és minden változatos indokkal megpróbálnak egy kis apróra szert tenni. De az ilyen Isten háta mögötti vidékeken nincs ilyen probléma, büszkék a külföldi vendégekre, és kultúrájuk, na meg alapból az Iszlám is előírja az utazók megvendégelését. Oly annyira erős mindez a szokás, hogy nemegyszer meghívtak magukhoz a helyiek minket is – ha más nem, egy teára.

img_6850-2.jpg

A berberek nagyon szeretnek ismerkedni aminek persze mi jó teret nyújtottunk: mivel Marokkóban sokan stoppolnak az út szélén – mi meg autónkba csak ketten ültünk – így jónéhány stoppost felvettünk, az öreg berber pásztortól a buliba igyekvő fiatalokig. Akik egytől egyig meg akartak hívni magukhoz teára, vagy ebédre, és ha nem fogadtuk el, akkor mindenképp fizetni akartak a fuvarért. Viszont ott van a másik oldal, a turistákkal erősen sújtott Zagora vidéke, ahol a hiénázás ritka színes módszereit figyelhetjük meg (de erről majd kicsit később).

img_7285-2.jpg

 

Utazás a tétova teve rozoga kúp alakú púpján

A Ziz-völgyén lefelé haladva szépen becsorogtunk Tafilalt oázisának hatalmas datolya-pálma erdejébe. Az oázis nagy, és gazdag múltra tekint vissza, többek közt innen származnak a királyi család ősei is, és a dicső múltról a sok-sok vár, kasbah és erődített városka tanúskodik.

Az oázist kelet felé elhagyva a hamadából – azaz a kisebb nagyobb kövekből álló kősivatagból – feltűnnek a horizonton a forró levegőben reszkető Erg Chebi homokdűnéi.

Merzouga egy mélyen fekvő oázis, melyet tavaszonként ma is eláraszt a mélyből feltörő talajvíz. De ma már a növénytermesztés másodlagos: a nomádok átálltak a turizmusra, és tevéik hátán viszik a turistákat egy kis homokdűne-szafarira.

img_6888-2.jpg

Stopposaink – akiket Erfoud szélén vettünk fel – szintén ide igyekeztek. Csak ők nem a turisták, hanem a tevehajcsárok… Másnap jön egy nagyobb angol csoport, akinek a homokdűnék közepébe telepített berber sátrakhoz előre kiviszik a kaját és a vizet. Mi meg csatlakoztunk hozzájuk, mert hát a tevegelés egy egypúpú dromedáron nem éppen szittya magyar sajátosság, úgyhogy ki kell próbálni.

Bob Marley – a teve neve – lassan lépked a dűnéken, nevéhez hűen belassulva, mintha füvet legelt volna lucerna helyett. Fél óra múlva gerinccsigolyái már nagyon kezdték törni a hátsómat, és mire megérkeztünk, nagyjából megváltás volt leszállni róla. A hajcsárokkal kifeküdtünk egy dűnére, és innen néztük a naplementét, ami lassan vörösbe öltöztette a homoktengert. Ahogy végleg lement a nap, megjelent a tejút végtelen országútja, és olyan gyönyörű csillagos égbolt borult fölénk, melyhez hasonlót még csak Kurdisztánban láttam (na de ez egy másik sztori).

img_7056-2.jpg

 Kanyonok és szurdokok

Másnap a homokdűnéket elhagyva újra az Atlasz felé vettük az irányt. A hegyekből lesiető patakok a Szahara peremén látványos szurdokokba préselődnek, melyek kijáratánál gondozott oázisokat éltetnek. Ilyen oázis-városka Tinerhir is a Todra-szurdok szádájánál, vagy Boumalne a Dades-kanyon aljában.

img_7171-2.jpg

Todra egy keskeny, szűk szurdok, míg Dades inkább egy hosszú, mély völgy, mely hol összeszűkül, hol kitágul, a szélesebb völgytalpon gyümölcsfa ligetekkel, virágzó harsányzöld vetéssel. A szurdok fölé magasodó sziklafokokra várakat, kasbákat építettek, az út pedig hol ezeket érintve a hegyoldalon, hol a szűk szurdokban kanyarog, bizarr sziklaformák között. Kiváló túrázó hely, napokat el lehet tölteni!

 img_7281-2.jpg

 

img_7250-2.jpg

 

52 nap Timbuktu

Elhagyva a Dades-völgyet, az Anti-Atlasz felé vettük az irányt. Átkanyarogva a kopár hegyek szerpentinjein a Draa-völgy termékeny, pálmaerdőkkel borított oázisain keresztül érkeztünk meg Zagorába. A környék nem csak datolyájáról híres, hanem Zagorából indult hajdan a híres transz-szaharai karavánút, melyen 52 nap tevegeléssel lehetett átkelni a Szahara déli peremére, Timbuktuba.

Jóval a város előtt egy helyi srác stoppolt: elromlott az autója, és arra kért, vigyük be a városba. Utazás közben kiderült, hogy a családja egy része még ma is nomád tuareg, és az apja talán az utolsó ember, aki még évente egyszer megteszi ezt az utat tevekaravánjával keresztül a végtelen Szaharán. Természetesen hoz-visz mindenféle árukat, de a nagy biznisz, az a néhány jól fizető turista. Például legutóbb a NatGeo újságírója…

img_7206-2.jpg

A várostól délre terül el az egyik legnagyobb erg, avagy homoksivatag Marokkóban, aminek szintén jó neve van az utazási irodák körében. A zsír új aszfaltozott főút Marrakeshből, illetve a viszonylag közeli fekvés miatt turistabuszok tömegei lepik el a várost, a turistabuszok meg okádják magukból a pecsenyére sült briteket, németeket, franciákat, kik fittyet hányva a helyi erkölcsi normákra félmeztelenül rohangálnak mindenfelé. 

És ott az erg szélén Mhamid: van itt netkávézó, kocsma, kisboltok, és minden nélkülözhetetlen dolog, amit a nyugati turista nem nélkülözhet. Az itt élő tuaregek szervezik a sivatagi szafarikat, teveháton, dzsippel, kinek mije van. Mi valamikor éjfélkor gurultunk át a településen, gondoltuk, így elkerüljük a turistákat, és alszunk egy jót a sivatag végtelen csillagos ege alatt. Nem így történt: a helyi krimókban még nagyban zajlott az élet, és bérelt autónk egyből feltűnt a helyieknek.

img_7345-2.jpg

A falun átérve egy dzsip kezdett el követni. Mikor odaért mellénk, megállított, és visszautasíthatatlan ajánlatot tett: övé volt a falu legjobb kempingje, és ő szervezte legolcsóbban a dzsipes sivatag szafarikat. Aztán befutott a következő: az ő kempingje még olcsóbb volt, és mégjobb… Majd jött egy ember kismotorral, hiszen őt kerestük! Övé volt a legkomfortosabb kemping széles e sivatagban! Majd gyalog beért egy helyi figura is, és vajon mit akart? Hát persze hogy az ő kempingjében voltak a legjobb bulik az egész faluban! És nem értették, hogy mi csak nyugalmat akarunk, és aludni szépen kussban, mindezt nélkülük!

- Mennyien laktok a faluban? – kérdeztük

- Kábé ötszázan.

- Akkor még meg fog látogatni 496 ember?

Becsaptam az ajtót, hangosan káromkodva gázt adtam, és a falun keresztül vissza a sivatagba, ahonnan jöttünk. Elég egyértelmű célzás nemzetközi nyelven, de persze ők mindebből azt vágták le, hogy csak őket akarjuk. Követtek kocsival, robogóval és futva – kinek mi jutott. Vagy egy fél órát toltam neki, mire sikerült az utolsó hiénát is lerázni. És végre nyugodtan alhattunk a sivatagban, álmodva a békés, Isten háta mögötti falvakról a hegyekben, hol nincs sok turista, és nincsenek hiénák…

Mhamid környéke – itt ahol a Draa egy nagy sós sivatagban az enyészeté lesz – régóta lakott, hiszen a jégkorszak végéig a területet egy nagy édesvizű tó uralta. Ha elmegy az ember a dűnék közé kirándulni, a szél által kimart mélyedésekben még napjainkban is mindenhol feltűnnek a kagylók házai és a sok-sok pattintott kőpenge. Mindez arról tanúskodik, hogy már évezredek óta kedveli ezt a vidéket az ember, na meg napjainkban az idelátogató sok-sok tömegturista, akiket azért nem könnyű kicselezni (bár szerencsére gyalogtúrázni ők nem járnak).

img_7321-2.jpg

Egy jó kis túra után mi is nekivágtunk inkább a sivatagon keresztül az Anti-Atlasz kedves kis hegyi falvainak, pálmafás oázisainak, hol külföldi még nem nagyon járt, és mosolyognak ránk az emberek.

Na de ez már egy következő bejegyzés lehetne. Erről az öt magyarországnyi területről ahol a táj, a kultúra és az itt élő emberek ekkora változatosságot mutatnak, még heteket lehetne regélni – és persze éveket lehetne eltölteni úgy, hogy mindig valami újat ismerjünk meg, újat tapasztaljunk, élvezzük a helyiek vendégszeretetét, elmerüljünk kultúrájukban, és minden este rácsodálkozzunk a végtelen csillagos égre, milyet itthon nem nagyon látni.

img_7413-2.jpg

 

Mentés

Mentés

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kalandturatarsasag.blog.hu/api/trackback/id/tr1412247986

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

BucketWorld · bucketworld.blog.hu 2018.07.16. 22:48:46

Tényleg elég rámenős arrafelé mindenki, olcsó, de ilyen szempontból egyáltalán nem könnyű célpont.
süti beállítások módosítása