A vallás és tudomány közismerten - mint a teológia és geológia,- ég és föld. Nyilvánvalóan két egymástól teljesen eltérő kulturális tevékenységről van szó, az egyik az objektív logikai megközelítések és az elvont gondolkodás híve, a másik lényege a személyes érintettség és az erős érzelmi töltet. Az egyik analizáló, a másik sokkal inkább holisztikus. (Bal- és jobb agyfélteke orientált felfogásról is beszélhetnénk, bár ez alighanem túlságos leegyszerűsítéseket jelentene - maradjunk abban, hogy az emberi elme teljesen eltérő "üzemmódjairól" van szó). Az elmúlt évszázadra jellemző volt, hogy mivel különféle ideológiák és életfelfogások között kiélezett verseny dúlt az egyeduralomért, a tudományt és a vallást is gyakran szembeállították egymással. Manapság viszont a dogmatikus viták értelmiségi nézőpontból egyre értelmetlenebbeknek tűnnek, ezért a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy sokkal inkább egymást jól kiegészítő szemléletmódokról van szó.
Láng Benedek tudománytörténész előadásában is azt hangsúlyozta, hogy a tudomány és vallás a közhiedelemmel ellentétben évszázadokon át jól megfértek és együttműködtek egymással. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, "csatlakozva az előttem szólóhoz", hogy a tudomány racionalitása és a vallás érzelmi töltete olyan mint a jin és a jang egymást kergető ábrája, ahol az egyik sem képes teljesen kiszorítani a másikat. Elképzelhető, hogy a tudomány legyőzi a vallást vagy fordítva? A vallást gyakorlók száma ugyan némileg csökkenő trendet mutat, de számos országban újjáélednek régi egyházak, a vallásosság reneszánszát éli. Még ha a tudomány és technika teljes mértékben uralná a globalizált bolygót, akkor is maradnának bőven kisebb zárványok, ahol a hagyományos közösségek a régi vallásosságukat megőriznék. Ellenkező esetben is, egy katasztrófa nyomán bekövetkező civilizációs összeomlás esetében is megmaradnának a kutatás és technikai fejlesztés egyes elzárt szigetei. A 21.században kezdjük belátni, hogy a különféle életmódok és felfogások alapjában véve megférnek egymás mellett bár tény, hogy a sokféle értékrend együttélése elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet, amint a tudomány és vallás esetében is gyakran előfordult az idők során.
Nagyon kevés ember van, aki a tudományt és vallást egyaránt képes helyesen megítélni, ehhez arra van szükség, hogy az illető éveken keresztül gyakorolja a tudományos gondolkodást és emellett (vagy életének egy másik szakaszában) elmélyült vallásos életet is éljen, lehetőleg többféle vallás felfogását is megismerve. Hogyha mindkét területen elmélyülünk és magas szinten műveljük, és törekszünk a széleskörű látásmódra, csak ilyen esetben leszünk képesek elfogulatlanul ítéletet alkotni. (A gyakorlati tapasztalataink, az egyéni élethelyzeteink természetesen még ekkor is befolyásolni fognak minket.) Mivel ez viszonylag ritkának mondható, nincs mindenkinek rá lehetősége vagy nincs meg az ilyen irányú affinitása, emiatt gyakori az egyik oldalról a vallást leszóló (a fejlődésben hívő) technokrata felfogás, a másik oldalról pedig a tudomány mögött manipulációt látó, (mereven hagyománypárti) dogmatikus vallásosság. Ezek mellett azonban léteznek sokkal toleránsabb tudományos és vallásos szemléletmódok is.
Yuval Noah Harrari: Homo Deus c. nemrég megjelent könyve szerint a tudomány és vallás azért jól kiegészítő területek, mert a tudomány alapvetően értéksemleges és valamilyen etikai rendszer szükséges annak meghatározására, hogy a felfedezéseket vagy találmányokat milyen célra használják. A tudomány eszközöket ad az ember kezébe, amellyel hatalmat nyer egyes természeti jelenségek fölött, az egyházak legfőbb célja pedig a rend, a társadalom stabil és kiegyensúlyozott működése. (Az istenhit ennek leginkább csak eszköze, és például a buddhizmusban nem is beszélnek semmiféle Istenről.) A tudomány igen gyakorlatias, viszont a valláshoz képest sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy kollektív történeteket és mítoszokat hozzon létre, - amelyek még ha erősen kérdéses alapokon állnak is,- széleskörű igényt fejeznek ki és a társadalmat összetartó erőként működnek. Például a Biblia esetében leginkább hit kérdése, hogy mennyire tekintjük "Isten szavának", hiszen például az Ószövetség legtöbb fejezetének a keletkezésének ideje és módja elég pontosan rekonstruálható, a tömegeket megmozgató hatalmas kulturális hatása mégis elvitathatatlan.
A könyv szerzője szerint tágabb értelemben vallásnak lehet tekinteni a modern ateista szellemi irányzatokat is: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmust is. Ezt alátámasztja, hogy a kommunista pártok tényleg a vallási szektákhoz hasonló módon működtek, de említhetnék az egyes fasiszta diktátorokat övező hitet, vallásos rajongást is. A liberalizmus mindez idáig a legsikeresebbnek bizonyult az irányzatok közül, bár szerintem kevéssé alkalmas a vallás funkcióinak betöltésére.
Érdekes módon nem igazolódott be az az előítélet, hogy csak a vallás képes a társadalomban rendet és a fegyelmet fenntartani. A merev dogmatizmus egyfajta kishitűséghez vezetett, a természeti csapásokat Isten büntetéseként állítva be, a társadalmakat lényegében fejlődésképtelenségre ítélve. Manapság a játékelmélet révén vagy számítógépes szimulációk segítségével vezethető le, hogy hosszú távon miért nyerő stratégia az együttműködési készség és az egymás iránti bizalom. Habár az utóbbi évszázadokban időnként teret nyert a vallási fanatizmus (például Szudán, Irán, Afganisztán és Irak területén különféle iszlám államok formájában), azonban ezek nem voltak többek mint sajátos reakciók a különféle nagyhatalmak packázásaira. Igazán kreatív megoldásokat csak a tudomány oldaláról láthattunk az utóbbi évszázadokban. A könyv logikájától elszakadva, ma már leginkább az vetődik fel, hogy a látványos eredményeket produkáló tudomány képes-e valahogy megközelíteni a vallást, valamiféle magyarázatot szolgáltatni egyes vallások állításaira.
Jelenleg a korrekt válasz erre egyértelmű "nem", aminek viszont több oka is lehet. Az egyik ok, hogy a vallás által hirdetett eszmék "túlvilág, lélek stb." egyáltalán nem léteznek. Habár sokszor előfordult a történelemben, hogy amiben sokan hittek az teljesen hamisnak bizonyult, ez mégis valószínűtlen, annak ellenére is, hogy a tudomány semmi eddig olyasmit nem talált mint "lélek", sokkal inkább csak különféle algoritmusokat, biológiai és kémiai folyamatokat. Azért valószínűtlen mégis, mert évezredek óta sokan tanúskodnak szerintük természeti törvényekkel nem megmagyarázható "csodákról", és nem nagyon lenne okuk hazudni. A különféle "csodás jelenségek" egy jelentős része persze bizonyulhat sokkal inkább az elménk termékének mint külső fizikai jelenségnek.
A másik lehetőség, hogy a tudomány jelenleg nem alkalmas ilyen jelenségek tanulmányozására. Lehetséges, hogy a kísérletek során "túl nagy a zaj", amely elnyomhat olyan finom jelenségeket, amelyek hatása nehezen kimérhető, de hosszabb távon mégis jelentős lehet. (Nem véletlen, hogy a spirituális gyakorlatokat folytatók szerint az elme lecsendesítése az alapvető lépés.) Mivel a tudomány abszolút objektív válaszokat vár, teljesen ki akarja zárni a kísérletet végző gondolatainak, érzelmeinek a befolyásoló szerepét - ami már önmagában is lehet egy alapvető akadály.
Az is lehet, hogy a tudomány felfogásmódja sem alkalmas a vallásos jelenségek megközelítésére. Például az, hogy mindent szeret részekre bontani, holott a "lélek" vagy a "tudatosság" lehet talán valamiféle sajátos mintázat vagy bonyolult szervezettségi szintet feltételező működés.
Az jól látszik, hogy a hagyományos, mechanikus ok-okozati felfogású tudományos gondolkodás abszolút nem kompatibilis a vallásossággal. Azok a tudósok, akik a tudomány határterületein dolgoznak, ellenben sokkal óvatosabban nyilatkoznak vallást érintő kérdésekben és már sokkal inkább eljuthatnak spirituális jellegű gondolatokhoz. Ilyen például a kvantumfizikában a határozatlanság (valószínűség) elve és az összefonódás jelensége, a több dimenzió lehetősége, a fizikai állandók, amelyek lehetővé tették a világegyetem fejlődését és az élet létrejöttét, stb. Az biztos, hogy a tudományos gondolkodás művelői aligha egy "fentről kukkoló vén kaporszakállúban" fognak hinni, és bosszantani fogja őket mindig, ha valaki szerint "Istenke" így vagy úgy beavatkozott az életébe. Az ilyesmi számára valószerűtlenül gyerekesnek hangzik. (Ha valaki ateista az nem jelent többet annál mint hogy teljes mértékben elutasítja és hamisnak tartja azt a képet, ami a számára ismert vallások mutatnak Istenről mint legfelsőbb szintű tudatosságról. Az ateizmus tagadó magatartás, tagadni pedig csak azt lehet, amiről explicit vagy implicit állításokat hallunk.)
A vallásosság határai nem tisztázottak, hiszen adott esetben lehet egyfajta képmutatás vagy puszta spekuláció is. Így például ha valaki (Pascal nyomán) azt állítja, hogy szerinte jó befektetés a Biblia hirdette túlvilágban hinni, az köszönő viszonyban sincs az igazi vallásos hittel, amiben feltétlenül szó van egyfajta érzelmi elkötelezettségről, személyes megszólításról is.
A tudomány gyakorlása és a vallásosság (illetve a spiritualitás) tehát két teljesen eltérő útja lehet a világ felfedezésének és az igazság megismerésére való törekvésnek. (Például ha valamire azt mondom, hogy "szent", azzal azt fejezem ki, hogy nem elemzés útján szeretném megismerni mint inkább valamiféle közvetlen átélés révén tapasztalatokat szerezni róla.) Nem minden esetben igazságkereső magatartásról van szó, hiszen a tudomány művelése gyakran csak pusztán kényelmi szempontú, a vallásosság pedig lehet szimpla normakövető magatartás. A tudomány egy elgépiesedett világot hozhat létre, amitől leginkább (az őszinte és rugalmas felfogású) vallásosság tud megóvni minket. A másik véglet viszont a bezárkózás valamilyen fanatikus hitrendszerbe, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ennek szélsőséges esete a vallásos fanatizmus, de kevésbé feltűnő módját a mai politika is alkalmazza, amikor képes a tömegigényt kielégítve olyan vallásos jellegű kollektív mítoszokat gyártani, amelyek tetszetősek ugyan de félrevezetőek, ezért hosszabb távon károsak lehetnek. Arra viszont mindenképpen alkalmasak, hogy a vezetők helyből beszedjék az állampolgároktól az "egyházi tizedet" a saját "felkent papjaik" számára.
