Mit ér a helyfoglalás, ha nem vagy elég rámenős? Milyen „mozgócélra célozni” a busz mosdójában? Csomagom, csomagom, hova lett a csomagom? – Avagy felforr az agyvizem, ha felforralják a méregdrága Bordeaux-it. Na, ezek azok a helyzetek, amit Ön biztosan nem szeretne átélni. Olvassa el utasunk írását, hogy Ön elsőre jó döntést hozhasson!
Előfordul, hogy az ember előre elhatározza, hogy egy adott témáról fog írni, és aztán elkezdi gyűjtögetni a mondanivalóját, hogy kikerekedjen belőle egy jó kis történet. Ezúttal nem ezért „ragadtam tollat”… Elnézést, hogy ezt a kifejezést használom, de én a „régi szép időkben” valóban tollal vetettem papírra a gondolataimat, és ez nyomott hagyott a stílusomon… Tehát, ezúttal azért írok, mert valami nagyon kikívánkozik belőlem.
14 éve kezdtem egy néhány fős kis csapattal a vállalkozásomat, és azóta sikerült felépítenem egy több száz főt foglalkoztató villanyszerelő ipari céget. Ahogy szaporodtak a munkák – kisebb családi ház villanyszerelési munkálataitól kezdve egészen a többszintes irodaépület teljes elektromos hálózat kivitelezéséig –, úgy nőtt a szakmunkás létszám, és vele együtt az irodai dolgozók csapata is.
Eleinte igyekeztem mindent kézben tartani, így nem csak az összes projekt helyszínét ismertem, de az ott dolgozó kollégák ügyes-bajos dolgai terén is naprakész voltam. Aztán ahogy teltek az évek, és egyre több alkalmazottal, egyre több helyszínen folytak a munkálatok – köztük vidéki nagyvárosokban is –, úgy kellett egyre több feladatot kiadnom a kezemből, és asszisztensek és projektmenedzserek segítségét igénybe vennem.
Rendszeres blog olvasóink még emlékezhetnek, hogy az első bejegyzést, „Az első alkalom joga” címmel a cégvezető fogalmazta meg. Azóta több mint 300 megtekintésnél jár a cikk, ezért úgy döntöttünk, hogy ismét egy eredeti Homan történettel rukkolunk elő. Ezúttal viszont kapott egy kis segítséget Zsolt, mert nem a számítógép billentyűzettel kellett megosztania a sztorit, hanem élő szóban mondhatta el. Remélem a stílusa azért kiérződik a szövegből, mert nála lendületesebb történet mesélő kevés van az ismerőseim között…
Emlékszem, gyerekkoromban – a 70-es években – különleges eseménynek számított, ha valamelyikünk látott egy nyugati autót, pláne, ha egy fekete Mercedesről volt szó. Azóta persze sokat változott a világ, és rengeteg jobbnál jobb autót láthatunk országszerte, de azért a Merci, az mindig Merci marad. Főleg, amikor karavánban haladnak, feldíszítve esküvői virágokkal, és elegáns hölgyek, és öltönyös úriemberek sokasága száll ki a buszokból, autókból egyszerre. Egy ilyen jelenetet szemlélve hasonló áhítat lesz úrrá az emberen, mint amit kisgyerekként egyetlen márkás autó látványa okozott. Az ember tekintetét oda vonzza a vidáman beszélgető, boldog emberek nyüzsgése, ahogy csoportokba verődnek, és megtárgyalják az élet fontos eseményeit. Természetesen az alkalomhoz illően az ifjú pár a legfontosabb beszédtéma, de óhatatlan, hogy az elegáns járművek csodálata is szóba kerüljön. Főleg az idősebb korosztály képviselői között gyakori ez, akik még emlékeznek arra a bizonyos gyermeki rajongásra, amit a mai fiatalok talán már nem is értenek igazán.
Sajnos a '70-es években még nem lapult mindenki zsebében egy kamerás okostelefon, így abból az időből nincs saját készítésű fényképem fekete Mercedesről...
Ezúttal nem egy utazós történettel rukkolunk elő, mint ahogy korábban igyekeztünk bemutatni, hogy kik, miért választották a Homan Transport buszait az utazásaik alkalmával. Ebben a blog bejegyzésben a vállalkozás motorját jelentő Homan Zsolt történetét, terveit igyekszem megmutatni, egy vele folytatott beszélgetés gondolatait felhasználva. Aki ismeri őt, az pontosan tudja, hogy amikor az autókra, buszokra terelődik a beszélgetés, akkor Zsoltot teljesen magával ragadja a szenvedély, és megállíthatatlanul meséli az izgalmas történeteket. Akik pedig csak itt az interneten keresztül ismerkednek vele, azok számára hiába is próbálnám visszaadni a valódi hangulatot, de a Homanozásba belekóstolni más módon is lehet…
A cég vezetése mellett, jut ideje a kapcsolattartásra a sofőrökkel, az utasokkal, a szervizzel, és mivel mindenek előtt úton szeret lenni, ezért még a mai napig is előfordul, hogy egy-egy túra alkalmával ő ül a volán mögé. Igaz, hogy ennek a megszervezése talán a legbonyolultabb feladat, mert ilyenkor, ha sofőrködik, akkor minden más feladatát félreteszi. Az igazán szerencsés utasok megtapasztalhatják azt a hangulatot, ami egyedivé teszi a Homan buszozást, amit igyekszik átadni a többi sofőrnek is.
Igaz a mondás, hogy az öregedés a második gyerekkor. Olyan izgalommal várom a napok múlását, mint kisiskolás koromban, amikor közeledett karácsony, és reggelente az adventi naptáron ellenőriztem, hogy hányat kell még aludni a nagy napig. Most is egy „nagy napot” várok. Megszületett az unokám és megyek Németországba a fiamhoz, menyemhez, hogy babázhassak egy kicsit. Holnap korán indulunk Homan busszal Kecskemétről Budapestre, és onnan Augsburgba. Szomszédasszonyom ajánlotta őket, mert neki meg a lánya él Ausztriában. Őt szinte háztól házig viszik, mert az otthonuk itt Kecskeméten is, és a lányáé ott Langkampfenben is nagyon közel esik a busz útvonalához. Erikám, egy ilyen kisbusszal majdnem olyan érzés utazni, mintha csak autóban ülnél. Ez azért fontos számomra, mert a nagy távolsági buszokon mindig szorongok, de Sárikám meggyőzött, hogy ez teljesen más. Olyan kényelmesen fogsz utazni, hogy akár el is bóbiskolhatsz, ha elfáradnál.
Sokféle utazási lehetőséget kipróbáltam már, és az a tapasztalatom, hogy egy nagy buszon – ahol 50-60 utas utazik egyszerre –, nagyon kevesen akarnak beszélgetésbe kezdeni az útitársakkal. A legtöbben az okostelefonjukat szorongatják, néhányan aludni próbálnak, és van, aki az elsuhanó tájat figyeli. Ha mégis akadna beszélgetőpartner, akivel mondjuk az egyik pihenőnél váltunk pár szót, és szívesen folytatnánk a beszélgetést menet közben is, akkor persze kiderül, hogy a lehető legtávolabb ülünk egymástól.
Oszkáros telekocsikázást is próbáltam néhányszor, de nem voltam túl szerencsés. Egyszer szoronganom kellett harmad magammal a hátsó ülésen, mert az egyik utastársam elfelejtette előzetesen megemlíteni, hogy 120 kg-ot nyom, egy másik alkalommal pedig a csomagokkal gyűlt meg a bajunk, mert kicsi volt a csomagtartó… Visszakanyarodva a beszélgetésre, telekocsiban is volt már bőven részem ismerkedős csevegésben, de ezeknek a hangulata sem igazán kedvemre valóan alakult. Egyrészt gyakran elszeparálódik a sofőr és a mellette ülő utas a hátul ülőktől, másrészt – ha kialakul közös társalgás –, akkor pedig szinte mindig a sofőr választja ki a témát, ami sok esetben erőltetett számomra.
Ugye Ön sem szeretne így utazni?
Néha meglepődöm saját magamon, hogy milyen kuszán tudnak tekeregni a gondolataim. Nemrég például meghallottam a rádióban a The Cure-tól a Cut here című számot, és pár perc merengés és okostelefon bogarászás után lefoglaltam egy utat a Homan Transport Németországba induló járatán… Nem látszik kristálytisztán az ok-okozati összefüggés? Elmagyarázom.
Először is néhány szóban felvázolom a dallal kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet. Évekkel ezelőtt sokat hallgattam Cure-t mp3 lejátszón – ez még az okostelefon korszak előtt volt… –, de akkoriban angol nyelvtudásom hiányosságai miatt azt hittem, hogy ez egy szerelmes dal. Az a sor, hogy „I miss you, I miss you, I miss you so much” az biztos egy lányhoz szól – gondoltam –, akibe szerelmes az énekes... Aztán egyszer felirattal került elém a klipp, és ráeszméltem, hogy ez a dal egy régi barátról szól, akivel sosincs idő leülni egy kicsit beszélgetni, mert mindig van valami fontos elintéznivaló. Aztán ez a barát végleg „elmegy” – ahogy az angol nyelv nagyon érzékletesen kifejezi, ha valaki nincs már köztünk –, és már csak az a lehetőség marad, hogy elmerengjünk: „Bárcsak…” Bárcsak ne rohannék folyton. Bárcsak lenne időm a barátokra. Bárcsak beültünk volna egy korsó sörre és egy beszélgetésre… Persze a szomorúság akkor is megmaradna, de legalább a hiányzó barát után maradt űrt kitölthetné néhány szép, friss emlék.
Szeretek játszani. Mindig is vonzott a digitális játékok világa. Gyerekként, ha rám szólt édesanyám, hogy menjek ki játszani, ne üljek annyit a gép előtt, akkor vonakodva álltam fel, és hagytam ott a „harcmezőt” vagy az „akadálypályát”, amin éppen igyekeztem átverekedni magam az előbukkanó ellenségek és csapdák között. Nem tudtam kiverni a fejemből a képernyő világának villódzó eseményeit, izgalmát.
Ma 32 éves vagyok, és feleségemmel Németországban neveljük 1 éves kisfiunkat, de még mindig eszembe jutnak az anyai intő szavak, amikor nagy ritkán leülök a laptopom elé játszani:
„Játszadozásból nem fogsz tudni megélni, kisfiam!”
