Karcmar-folyosó (Krcmárov-zláb) 

A Magas-Tátra leghosszabb kuloárja (francia szó, a hegymászók nyelvezetében szikla vagy hófolyosót jelent), a Gerlachfalvi-csúcs alatt található, mely a Felkai (Velická dolina) völgy felé szakad le. Kb. 40-50 fokos dőlésszögű rézsútos lejtő, felső vége a hasonnevű Karcmar-csorba. Kb. 800 m hosszú, ezalatt 500 méter szintkülönbséget hidal át.

Ezt a képet egy korábbi túrán, idén februárban készítettem

Névadója egy erre tevékenykedő XIX. századi orvvadász, akinek foglalkozása kocsmáros volt, és hivatása után kapta nevét a kuloár (forrás: magas-tatra.info). 10 éves turistáskodásom utolsó 2 évében kerültem hegymászók társaságába, tőlük egyre többször hallottam már, hogy télen kimászása kellemes kaland. E csodás áprilisi első hétvégére Attila barátom – aki megismertetett a hegymászással, és akinek első komolyabb hegymászóélményeimet is köszönhetem – beszervezett egy prominens hegymászótársaságba, akikkel tervbe volt a kuloár mászása. Közülük kiemelném Bácskai Gusztávot, kinek könyvét mind a mai napig bibliaként forgatom, ha a Fogarasokba tervezek túrázást, illetve Guszti idén februárban másodmagával a magyarok közül elsőként mászta meg téli körülmények között a grúz Kazbek délkeleti falát (tehát nem a normál úton!). És ő az, aki a Trianon után szétrobbantott Gerlachfalvi-csúcs emlékkő darabjai után kutatott és rá is akadt. Így külön megtiszteltetés volt, hogy részese lehetek a csapatnak és a kalandnak. Előző este Guszti felkészített bennünket egy esetleges lavinabalesetre, szonda, hólapát, jeladó kiosztása és néhány gyakorlat után izgatottan hunytam le szemem. Meglepően jól aludtam. Reggel 3:45-kor kipattantunk az ágyikó melegéből, öltözés, reggeli, majd a kb. fél órára lévő, 1000 m magasságban fekvő Tátraszéplak (Tatranská Polianka) feletti parkolóból neki indultunk a kirándulásnak. A parkoló (gps: 49.12579 és 20.18449) szezonon kívül ingyenes, de emlékeim szerint nyáron néhány euróért parkolhatunk az ekkor őrzött placcon.

A zöld jelzést követve első állomás a Sziléziai-ház volt (Sliezky Dom). Ha a kedves vendég itt száll meg, akkor a hotel saját taxija 5 eu/fő ellenében az 1660 méteren fekvő házig fuvaroz, megspórolva a kb. 6 km-es utat. A háznál felszerelkeztünk és folytattuk utunkat a Lengyel-nyereg felé tartó turistaúton. A hóhatár kb. 1500 méteren lehetett, de a háznál már mutatkoztak a tavasz jelei: körvonalazódott a ház melletti Felkai-tó és az azt tápláló vízesés is félig kiszabadult már a hó fogságából. Az időjárást már két-három nappal előtte figyeltük, egészen az indulás napjáig jó időt jósolt, de azután a mászás napjára gyakorlatilag egész napos esőt jósolt, a csúcsra viharos, 40-50 km/h-s széllel. Az ég egyelőre felhős volt, esőnek semmi jele, de az intenzív olvadás így is nehezen járhatóvá, süppedős kásává varázsolta a hótömeget.

Itt még teljes a csapat. Felszerelkezünk.

A viszonyok tekintetében az utolsó utáni alkalmat választottuk, de egyszer csak az 1950 méteren fekvő Felkai-Hosszú tó (Dlhé Pleso velické) mellett találtuk magunkat, innen jól látható volt a kuloár lavinákkal borított törmelékkúpja, ami évről évre beszűkíti a völgyet. Itt Mátyás jelezte, hogy már reggel óta nem érzi jól magát, visszafordul, így hármasban vágtunk neki, direkt a törmelékkúpon közelítettük a bejáratot.

A törmelékkúpon közelítünk

Ráfordulva a folyosóra úgy ítéltük vállalható, hiszen a lefolyt lavinák kellően tömörítették a havat, jól taposható volt a terep. Összekötözködtünk, a leggyengébb láncszemet középre kötöttük, és előttem Gusztival, mögöttem Attilával megkezdtük a menetelést.

Guszti méricskéli a sziklabetétet. Lapjával talán én is elférek.

Végig Guszti rugdosta lépéseket, így is nehezen tudtuk tartani vele a tempót. Aki a Kaukázusokban edzett annak persze könnyű...Elértük az alsó harmadban lévő sziklabetétet, de akkora lavinahótömeg volt, hogy egyszerűen csak átsétáltunk rajta. Pedig Guszti – aki nyáron is kimászta - elmondása szerint ez kb. 40 m magas! E betét után valamivel meredekebbé, és persze a magassággal párhuzamosan keményebbé vált a hólejtő, de ez utóbbi csak az előnyünkre vált.

Attila a hátvéd

Végül egy szuszra kimásztunk a 2550 méteren lévő csorbába, ahol kellemetlen meglepetésként észleltük, a hó még rosszabb, mint lent a völgyben, térdig süppedős nedves, alig járható a terep. Guszti a visszaereszkedést preferálta, míg Attila a csúcsot is szerette volna, végül a matematikai gerinc mentén neki indultunk a csúcsnak, de a hó továbbra is hasonló kellemetlen volt.

A csorbában. Csorbaleves nem volt.

Legalább a nap kisütött egy időre, és egy kis panorámában is volt részünk. Itt Attila az élre állt és több púpot kimászva fel-le fűrészeltünk a jeges, de közben olvadó kásás havas gerincen, itt még kötélereszkedésünk nem volt. Jött a 2601 m magas Kis-Gerlachfalvi-csúcs (Kotlovy stít), ahonnan már látszott a főcsúcs keresztje. Innen annyira lassan haladtunk, hogy végül kénytelenek voltunk elengedni a csúcsot. A 2642 méter magas Középső-Gerlachfalvi-csúcsot (Gerlachovská veza) már ki se másztuk, előtte 2620 m körül nekiálltunk ereszkedni. Jól tettük, itt már át kellett szerelkezni ereszkedésbe, és mivel hárman voltunk egy kötélre, ez jelentősen lassította a haladásunkat. Ráadásul a beígért eső megérkezett csendes, alattomos áztató formában, de legalább szél nem kísérte. Örültünk tapasztalt vezetőnknek, minden ereszkedő standot Guszti biztosított. Elértük a Batizfalvi főszakadékot, majd a próbát a kapcsokkal, de a láncok még hó alatt voltak. Én javarészt arccal a vasút felé tolattam két jégcsákánnyal kalapálva, míg a többiek nyugodtan lesétáltak, Guszti még hegymászó nótákat is eleresztett közben, míg én az életemért küzdöttem. Ezt (is) még gyakorolnom kell (nem a nótákat!).

A Batizfalvi próba.

Azután a Batizfalvi tónál már levettük a kötelet, vasakat és visszasétáltunk a rövidítő sárga jelzésen a parkolóhoz, közben az eső egyre jobban rákezdett.

Singing inda rain

Közben a szemközti Koncista felől óriási robajjal több lavina is lerobogott. Ez így volt jó, így volt megírva. A kuloár felengedett, a csúcs dölyfösködött: „Az a középső az nem tetszik nekem, nem készült, leülni, egyes!” Így UV lesz valamikor a nyáron, ha kell soloban. Összesen 21,5 km távot és kb. 1600 m szintet tettünk meg 12 óra alatt.

A tó kezd kiolvadni. Itt már én is.

Tippek, vélemények:

Számomra ez nehezebb, mint a Glockner, még a Stüdlgraton is, persze az végig nittelt. Igaz most téli körülményeink voltak.

Pótkesztyű feltétlenül legyen télen.

Nem véletlen, hogy ide turisták nem járhatnak, csak vezetővel.

Hegymászóknak is kötelező az érvényes Hegymászóigazolvány, egyesületi tagság, biztosítás és a helyi HZS applikációban regisztrálni kell a mászást.

2024.03.15-én pénteken este a romániai Rausor nevű üdülő vagy síközpontban találkoztunk Isi barátommal, és haverjával Benedekkel. Mindketten „harcedzett” gyakorlott hegymászók/túrázók sok-sok kilométerrel a lábukban. Rausorba tűrhető aszfaltút vezet fel a Hátszegi-medence felől.

Az út a Colt várrom és a szemközti kolostor között sunnyog fel csendesen, az itt csordogáló Rausor patak csobogása pedig elfedi az itt közlekedők zaját.

A Colt kolostor a szemközti várból fotózva

A patak végül a Strei segítségével a Marost termékenyíti. Korábbi kirándulásom alkalmával volt szerencsém mind a romot, mind a kolostort körbejárni, egy levezető túrát mindenképp megér.

Retyezát uralja a horizontot. A várból fotózva.

Az üdülőtelep túlsó végébe csak kavicsos-murvás út vezet, de személyautóval is teljesíthető. Na mi itt parkoltunk, ahol az ősfenyves és a túraútvonalak is kezdődnek, hivatalosan a közelben iható forrásvíz nincs. Erre készültünk is. Egy teremtett lélekkel nem találkoztunk. Tervünk az volt, hogy reggel hatkor megindulunk a piros sávon, a Stevia tengerszem katlanából annak bal szélén egy direkt kuloáron mászunk fel a Retyezát csúcsra, majd a piros háromszögön a Prelucele gerincen vissza. Begyütt. Isi transzportere hármunknak éppen elegendő apartmant biztosított, tűrhető éjszaka volt, reggelre 66-os body battery-vel keltem. Éjjel kettőkor egy zajos több fős társaság kezdte túráját, mi még visszaaludtunk. 6-kor egy darabig az ő nyomaikat követve haladtunk egyre feljebb az ősfenyvesben. Először a lucok átmérője, majd magassága is alábbhagyott, feljebb megjelentek a tekintélyes cirbolyafenyők is. Az erdőhatáron egy kis kitérővel megszemléltük az 1750 m magasságban lévő Kondor menedékházat, ahol egy kandallóbetét kéménnyel, baltákat, kb. 5 főnek kialakított fekhelyet matracokkal, és egy kis konyhát találtunk.

Ez egész évben nyitva áll, ingyenes szükségszállás, de utána olvasva egerekkel és pelékkel kell osztozkodni, ha itt szállsz meg. Ezután jött a nagyrészt még hótakaró alatti törpefenyves, ahol a hajnali csapat nyomait követve bolyongtunk el-eltévedve a hivatalos ösvénytől.

A törpefenyők tetején sétálva

De a Retyezát csúcs már uralta a horizontot, a Lolaia felől másodjára is felkelő nap melege újabb lendületet adott csapatunknak.

A második napfelkelte és az utat taposó Isi épp megpillantják egymást. Mehetünk.

A hajnali csapat nyomait elhagytuk, és jobbra a Stevia-katlant céloztuk meg toronyiránt, az ösvényt már nem is követtük. Közben egy csapatot láttunk leereszkedni a Lolaia nyereg felől, talán a hajnali társaság lehetett. Innen már magunknak törtük az utat, illetve Isi taposott végig elöl.

A Stevia katlan felé. XXI. századi szépia

A katlan aljában fölszerelkeztünk, és a Retyezát bal oldalán egy kb. 30 fokos, tágas kuloárban küzdöttünk le kb. 200-300 méter szintet.

A kuloárból visszafotózva vettük észre a középtájt kis pontnyi emberkét, akinek megtetszettek a nyomaink

A hó ideális volt, talán a teteje felé volt kissé firnes, ahol alaposabban kellett a lépéseket rugdosni és csákányozni.

Az alak egyre közeledik

És csak közeledik

Lassan kiérünk a katlanból

Felérve, a látvány csodálatos, pedig annyiszor láthattam már, de mindig tátva marad az ember szája. A Magas-Retyezát hófödte csúcsai, a porcukorral behintett hegylábak, a kellemesen csípős kristálytiszta levegőn áthatoló napsugarak cirógatása, közben az izmaim kellemesen zsibognak.

A Magas-Retyezát. A felhőben a szégyenlős Peleaga

A katlan peremén aztán felhágtunk a csúcsra, de most a csúcsplatót egy kb. 1,5-2 m magasságba tornyosuló hópiramis fedte, a csúcsjelző tábla teljesen hó alatt volt.

A csúcsrégiót hópiramis fedte

A Zsudele-csúcsa

A csúcson. Balról jobbra: a szájtáti én, Bendzsó, Isi

Az utánunk jövő srácnak is ínyére volt a Zsudele látvány

Lemenet a Bukura-nyereg felé. A jobb alsó sarokban egy útjelző karó mutatja az irányt.

Lemenet a Prelucele gerincen. Háttérben a Szárkő-Godján

Végül a túloldalon lefelé vettük az irányt, a Prelucele csúcs alatt harántoltunk, majd jött az erdő. Itt a fák alatt meredekebb a terep és az árnyék miatt fagyos-jeges lejtőkön többet voltunk fenéken, mint talpon. De végül leértünk. Összesen 12 km, 7,5 óra menetidővel.

2023.12.08. Kiruccanásom utolsó napjának reggelére friss hó már nem esett. Helyette derült égbolt, szikrázó napsütés és -16 C köszöntötte tettrekészségemet. De legalább szélcsend volt. A csontszáraz hidegben, összetapadó orral csak a jeget kellett levakarni az autóról. Start ugyanott, mint az előző nap, Bodenbauerben a Hochschwab múzeum mellett okosan már hótalpat is csatoltam. Már többen is sítalpakat csatolva túrasízéshez készülődtek, gondoltam ez lesz az én napom. Úgy is lett, annak ellenére, hogy megint jelzetlen túrautat választottam, de okulva az előző napokból jóval alacsonyabbra helyeztem a lécet: cél az 1582 m magas Pillsteiner Höhe. Ez tulajdonképpen egy erdőhatáron lévő gyephavas, a valamivel magasabb Messnerin keleti szomszédja. Bodenbauerből nyugati irányba, a Grüner See felé tartó úton indultam, majd követve a gps útvonalát kb. 1,5 km múlva letértem, balra kereszteztem a Joserbach patakot, és a túloldalán lévő erdei úton folytattam. Nézegetve a térképet egy rövidítést választottam, mert az erdei út jó nagy hurkával vissza szerpentinezett kelet felé, de kár volt! Olyan meredek kaptatóba futottam, hogy kettőt előre, egyet visszacsúszva lassan haladtam. Gyorsan kimelegedtem a -16 fok ellenére is, innen már csak póló + két pulóverben folytattam és maradtam végig.

Néhol - a lavinaismerettel ellentmondásban - meredek lejtőkön harántoltam, néha hópárkányoktól megterhelt gerinceken kaptattam.

Az út 90 %-ban lucfenyvesben tekergett, így néhány hóformációt is sikerült lencsevégre kapnom.

Néhol a telefon emberként, vagy arcként azonosított egy-egy hó alá temetett kisebb fenyőfát.

Egy-egy tisztáson a szemben lévő Hochschwab csúcsok látszottak.

Végül kiérve egy nevenincs nyeregbe, jobbra távolban a Messnerin került látótérbe, Balra haladtam tovább, szinte már csak szintben folytatva az utat, majd egy gyephavas jellegű, fenyőfákkal szegélyezett platóra érkeztem.

Az előző napi hóvihar keményre fújta a gerincen a havat, csak úgy kopogott a hótalpam.

A szemben lévő Hochschwab büszke vonulatai, csipkéi szemet-lelket gyönyörködtető látványt nyújtottak.

Ellenkező déli irányban, pedig a Gleinalpe és a Graz környéki hegyek szinte csak dombságként hatottak.

A filigrán kis csúcskeresztnél kis pihenőt tartottam, forró tea, csúcscsoki, írtam pár sort az emlékkönyvbe, majd ugyanezen az úton vissza túráztam. De míg felfelé az erdei út helyett rövidítettem, lefelé - mivel annyira időben voltam - az erdei út szerpentinjét választottam. Felfelé is ezt kellett volna.

Tippek:

*a szélcsend a nagyobb hideg ellenére is kellemesebb, mint akár a jóval melegebb, fagypont körüli hőmérsékleten az erős szél, amikor pár másodperc kesztyű nélkül gyorsan megmarja az ujjakat

*ennél a túránál érdemesebb az erdei utakat igénybe venni (már ahol van), télen nem mindig a rövidebb a jobb választás

*szélcsendben, napsütésben gyakori jelenség a hőinverzió, amikor a hegytetőkön melegebb van, mint lenn a völgyekben a tengerszintfeletti magasság ellenére, akár le is éghetünk a napon

2023.12.07. A második napon reggeli közben a szállásadóm közölte, igen nagy lesz a szél, ha lehet ne tervezzek nagy magasságokba túrázni. Megköszöntem, és az eredetileg eltervezett 1926 méter magas Zinken csúcshoz készültem. Na nehogy már! De gondolhattam volna, ő lakik itt, ráadásul kellően koros volt már ahhoz, hogy akár az ég színéből is következtetéseket vonjon le. Nyilván sejtette, csökönyös magyarral van dolga, mert csak egyszer figyelmeztetett. Teljes felszerelésben kiléptem a házból, és megdöbbentem: az éjjel lehullott kb. 30-40 cm hó amőbaként endocytálta az autómat. Épp emésztett, egyet-egyet böffentett is. Egy seprűvel elhessegettem, majd újabb értékes percek alatt a jeget is lekapartam szegény kis Suzukimról. Emiatt legalább fél óra késéssel kezdtem a napot, mert persze hogy a nagy munkálatok közben jött rám a szapora. Ne vihettem magammal potyautast, úgyhogy vissza a szobába. Ezután már gond nélkül elautóztam Bodenbauerbe, ahol a Hochschwabmuseum mellett parkoltam kb. 850 méter magasságban. Innen már csak alig 1100 méter a szintkülönbség. Mondjuk az feltűnhetett volna, hogy csak egyedül én parkolok és indulok túrázni, de azzal nyugtattam magam, hogy munkanap van. Csípős, erős 30-40 km/h szél lengedezett, jelentősen rontotta a kb. -4 C fokban a hőérzetet. De hát nem olyan "családbú" származom én, kaptam már nagyobb szelet is a Szárkő-hegységben. Igaz akkor is vissza kellett fordulnom, mert megállni nem tudtam a szélviharban. De a múlt mindig megszépül. Okos ember más kárából tanul. A hülye a sajátjából sem.

A parkolóban még kecsegtetett némi remény, hogy lesz értelme, a fenti képen valamelyik talán a Zinken

Itt három felé ágazó főútvonalak közül a középsőn indultam, az 1520 méteren lévő Hauslalm hütte felé, ami ráadásul nyitva tartott.

E tábla szerint a környező hütték fele nyitva, köztük a nekem útba eső Hauslalm is.

Magas öreg lucfenyvesben indultam, de az első kilométeren meg kellett állnom, hogy hótalpat csatoljak, mert már induláskor 60-70 cm volt a hó. Sebaj, készültem. Így jóval könnyebben folytattam. Áltattam magam, nem is olyan vészes a szél, pedig még a sűrű erdőben és völgyben is oda-oda tette magát egy-egy lökéssel.

1300 méteren el-elmaradoztak a fák, néhány eltévedést leszámítva eddig jól ment, a fákon a jelzések sokat segítettek. A fenti képen már kivehető, hogy a gerincen a látótávolság a szél erejével egyenesen arányos, ami már itt lenn az erdőt elhagyva is éreztette hatását. Végül elértem a Hauslalm hüttét, ami egy igen szeles nyeregben több épületből álló komplexum.

A ház körül már 40-50 km/h-s széllökések borzolták a kedélyemet, előkerült a símaszk, síszemüveg és a kézmelegítő párnácskák is, de -4 kötőjel -5 foknál nem lehetett hidegebb. Úgy tűnik Aiolosz király ajándékát valaki kiengedte a zsákból. A hüttébe nem mentem be, pedig kellemes meleg és ételek illata áramlott ki, nem mertem megkockáztatni, hogy átmelegedjek. Kilépve arcon csapott volna a klíma. Úgyhogy néhány korty forró tea után folytattam utam.

Innen karók jelezték az utat, de vagy senki nem járt még erre idén, vagy az őrült szél belepte a nyomokat, gyakorlatilag úttörő üzemmódban folytattam botorkálásomat. A hóvakság miatt néha azt sem tudtam felfelé, vagy lefelé lépkedek a síszemüveg ellenére. Nagyobb széllökések alatt hátat kellett fordítanom, mert az apró hó és jégkristályok tetoválni szerették volna az arcomat. A símaszk rájegesedett az orcámra, míg végül ezt a napot is elengedtem: az órám szerint 1740 m magasságban a hegyek összeszűkülve egy viharos nyeregbe vezettek bele. Élvezeti értéke: nulla. Egy szikla mögül ki-kibújva kétszer is próbát tettem, de ez nem embernek volt való.

Visszafelé szélárnyékban a nyomaim segítettek, de kitett helyeken ennyi idő alatt nagyrészt már betemette a hó.

Visszakeveredve a hüttéhez, legalább itt az 1520 méteren lévő kis csúcskeresztecskével csillapítottam bánatom. Az erdőhatárig a szél továbbra sem viccelt, sőt, így megint kihagytam a hüttét és visszaballagtam vesztesen az autómhoz. Azért egy-egy fotó lefelé menet is készült:

Tippek:

*érdemes hallgatni a helyi erők véleményére (bár, ha mégis sikerül a csúcs, akkor ennek ellenkezőjét írnám)

*szerencsés az elején hótalpra szerelni, még ha az elején a hómennyiség nem is kívánja, mert nagyon kellemetlen átfagyott kezekkel csatolgatni a hevedereket, különösen ekkora szélben

2023.12.05-09.Soha nem voltam a punnyadás híve. Egyszerűen még nem tartok ott, hogy a szoba melegében TV előtt zabálva töltsem a szabadidőmet. Ráérek még azzal. Közeledik az év vége, és miután szabadság nem maradhat benn, gondoltam megnézem, milyen is az igazi tél. Jóval közelebb lett volna Románia, de nem hiszek a medvék téli álmában, ezért egyedüli túrázóként inkább Ausztriát választottam. Bújtam a lavinajelentéseket, hóvastagság térképeket, így esett a választásom a stájerországi Hochschwab hegységre. "Csak" 1-es és 2-es fokozatú lavinaveszélyt prognosztizáltak, és már 1 méteres volt a hó. Még itthon megterveztem a túrákat, és maximum közepes nehézségű útvonalakat kerestem, a lehető legközelebbi (és legolcsóbb) szállást lefoglaltam. Megérkezésem napján a szálláshelyem, Etmissl szomszédságában lévő Thörl településen haladtam át, mikor a kereszteződésben egy várromra lettem figyelmes.

Leparkoltam, és döntöttem: Legyen tánc!. Ez a nap se teljen értelmetlenül. Térerő itt már nem igazán volt, de mobilnetre még éppen futotta: ez a Schachenstein kastély, amit a Google Maps nem is jelöl. Annál inkább úgy gondoltam felsétálok hozzá. Thörl település a Thörlbach partján fekszik, mely délre, tart, majd a közeli nagyváros Kapfenbergben torkollik a Mürz folyóba, és később a Murába (ami azután a magyar-horvát határon ömlik a Drávába). Ergo hozzájárul a magyar vízkészlethez is. A kastély 1464-ben II. Schachner János lambrechti apát nyári rezidenciájának épült. Érdekes, hogy akkoriban csak a hűbérurak és az egyház engedhetett meg magának hasonló luxust (illetve kishazánkban találkozni még ma is hasonló anakronizmussal). Egyébként a várat körbe túráztam, sajnos zárva volt, már az udvarba sem lehetett bemenni, és nem láttam belőle többet, mint a parkolóból.

Másnap a Fölzklamm volt betervezve. Nem mertem remélni, hogy szinte a szurdok bejáratánál lévő parkolók is fel vannak szabadítva a hó fogságából, ezért terveztem eredetileg úgy, hogy Palbersdorfban leparkolok, és onnan támadok. De az osztrákok nem viccelnek! A legutolsó parkolóig, szinte a klamm szájáig el tudtam autózni.

A parkolás május 1-ig ingyenes. A Fölzklamm egy igen rövid, kb. 100 méter hosszúságú, a Fölzbach vájta, igen szűk szurdokocska, felette fahíd húzódik.

Megcsodáltam a szurdok jégcsapjait, és rögtönöztem: a felszabadult idő alatt megpróbálkoztam a Stoamandlweg nevezetű jelzetlen erdei ösvénnyel, ami szurdok mögött a Nadelsteinriegel hegylábon, annak gerincén visz fel a Fölzstein csúcsára. Bár max. 2-es volt a lavinaveszély, gondoltam jobb, ha egy gerincen túrázok, bár itt meg a kicsúszás veszélye fenyeget. "Lenn" a patak mellett 800 méter magasságban még nem kellett a hótalp, kb. 30 cm volt "csak" a hó. Feljebb vastagabb volt a hótakaró, a kisebb fenyőfák fura alakzatokba torzultak a teher alatt.

Jelzés, festés itt egyáltalán nincs, de azért nagy vonalakban a terepviszonyokból ki lehetett következtetni az útirányt, no meg a gps is sokat segített, és a vadak is a könnyebb helyeken közlekednek, ami nagyjából egybe esett a túraútvonallal. Persze néha így is zsákutcába futottam.

Fura fagyott fenyőfák fokozták feelingemet, félig fehér, félig fakó faarcukkal feszülten figyeltek.

1200 méter feletti magasságban már jó 50-60 cm volt a  hó, de a szűk ösvényen, sűrű fenyvesben nem sok értelme lett volna a hótalpnak, ráadásul fagyott porhóban poroszkáltam. Itt már kezdett kinyílni a táj, szemet-lelket gyönyörködtető alpesi sziklavilág kísért utamon.

Ám egyszer csak, kb. 1350 méteren egy kikerülhetetlen, jégcsapokkal tarkított kicsiny, kb. 20-30 méteres sziklafalba ütköztem, amit egyik oldalról sem tudtam kikerülni. Letettem zsákomat és a túrabotokat, jégcsákányra kaptam, és megpróbáltam kimászni. Ám közepetáján a jégcsapok felett olyan csúszós és kitett volt a szakasz, hogy inamba szállt a bátorságom, és óvatosan visszafaroltam. Ennyi, ezt inkább elengedtem. Ilyenkor mindig eljátszom a gondolattal, milyen csúnya vég lehet, ha így egyedül kicsúszik az ember, elég egy törés, térerő híján biztos a hypotermiás delírium, hallucinációk, fagybullák, és a soha véget nem érő álom.

Egy szelfi után visszaindultam.

Fentről nézve jobban kirajzolódott az ösvény, persze ezt nagymértékben segítette az eddigi nyomvonalam. Ereszkedve vissza a völgy felé, már felhallatszott a patak távoli, visszafogott csobogása. Mintha a fagypont közeli víz viszkózusabb lenne, vagy mintha a hidegben nem akarna vadul csapkodni. Csak szelíden csordogált a hó fogságában.

Innen - a fenti képen - már csak pár méter volt a patak szintje. Még sötétedés előtt leértem. Tanulság: nincs. Talán ha ketten vagyunk, kötélbiztosítás mellett kimászva a falat, elérhető lett volna a Fölzstein 1946 méteren lévő csúcskeresztje, bár a visszafordulás pontjától még 600 m szint volt hátra. Kitudja. Legközelebb. A másnapi, szintén sikertelen csúcstámadásomat a folytatásban igyekszem közszemlére bocsájtani.

Tippek:

*télen ajánlott fele akkora távval és szinttel kalkulálni, mint amit nyáron bír az ember

*ha jelzett úton vagyunk, egyértelműen könnyebb a túra, hiszen népszerűbb és az út talán már ki van taposva, nem mellesleg a jelzések könnyítik a haladást, nem kell folyton a gps-t bámulni (nem úgy, mint itt)

*termoszban forró ital mindenképpen legyen, felesben hóval hígítva nem is kell annyit cipelnünk

*fejlámpa, feltöltött powerbank és kábel legyen a tarsolyunkban, ha véletlen ránk sötétedik, ne essünk pánikba, szakadékba meg Pállne

*Ausztriában nyugodtan tervezhetünk az utolsó erdei parkolóval is, téli gumival járható, úgy tűnik sógorék a közforgalom számára használható erdei utakat is letakarítják

10.06. A Totes Gebirge kirándulásom harmadik, egyben utolsó napja. Kár. Már kezdtünk összeszokni magammal. Nem is rossz ez az egyedül túrázás. Kiadós svédasztalos reggeli után ismét kerékpárra pattantam, az első napi útvonalon ismét a Prielschutzhaust céloztam meg. A Schiederweiher tavacskát most világosban értem utol.

A háttérben az 1823 m magas Ostrawitz illegeti magát a víztükörben

A tó a Krumme Steyr patak felduzzasztásával született

Jóval gyorsabban haladtam, hiszen az első napon is a hüttéig ezt az útvonalat toltam.

Steyr még a felhők fogságában

Negyed 8-kor kezdtem, 9 körül már a ház mellett nyargaltam tova. Szikrázó napsütés, szinte semmi felhő, ajándék e késő őszi nap. A ház után kb. megint hasonló távon értem el a beszállót, mint amit a hüttéig megtettem. De a táj az csodálatosabb! Költészet! Isten nem fukarkodott az ecsettel, mikor megfestette ezt a csodálatos világot. Nem is tudom mivel érdemeltem ki, hogy mindezt láthattam.

Közeledik

Megint az Ostrawitz. Gyakorlatilag a Spitzmauer keleti lába

Ahogy közeledtem végig szemmel tartott

A törpefenyvek gyorsan elmaradoztak, és a kietlen táj kopársága ellenére - vagy éppen azért - szemet és lelket gyönyörködtető volt.

A Klinserscharte keresztje méltóságteljesen őrzi a Klinser kanyon (Klinserschlucht) bejáratát.

A kanyon két oldalán mint Skylla és Kharübdisz meredezik a Priel és jóbarátja a Spitzmauer. A 2000 m magasságban lévő beszállóig kőfolyáson kell felszerpentinezni, amit piros festékkel jól láthatóan felfestettek.

Azért jó közben a fotózás, mert annak ürügyén többször is meg lehet állni pihenni. Persze nem volt kinek ürügyet keresni, maximum saját magamnak. Az út kapcsok és drót, e két elem vegyülete, s esszenciája: a kövek. A sziklák, melyeket nem lehet megvesztegetni, sértegetni, nem érdeklik földi javak. Meg sem érdemlem, én a kis hangya, hogy ezt láthatom.

Mikor már nem leszek,

a sziklák akkor is itt lesznek.

És ha emlékeznek rám,

egy-két könnycseppet elmorzsolnak majd talán?

Néhány emelettel feljebb

Stodertaler pillanatképek

Nem hiszem. Emelkedett hangulatban sajnos gyorsan elfogyott a steig, és kiértem a 2200 méteren lévő nyeregbe. Innen a 2446 méteres csúcsra kezes lábas mászás következett, beépített segédeszközök nélkül. A csúcson kis emlékmű és csúcskönyv. Pár sort megint írnom kellett. 

Mindenhatóm! Most múlik, megérzem.

Megköszönöm, mert megmutattál magasságot és mélységet.

Megköszönöm mindenkinek, mikor megmart,

mert megtanulhattam jobb magányosan.

Melengető magányomban mélázok: Megérte?

Mikor majd meghalok, muszáj lesz megérje!

A visszaútnak a normalweget választottam, ami jóval hosszabb, de hasonlóan látványos. A pleisztocén alatt itt tuti az alpi jégtakaró rendetlenkedett. Már csak azt nem tudom hogy a rétegek a sziklákon a tengeri üledék rétegei, csak a kontinentális kőzetlemezek ütközése emelte ilyen magasságokba az egykori tengerfeneket, vagy a pleisztocén gleccserek hordaléka karcolta, karmolta bele a csíkokat. De hadd beszéljenek a képeim:

A kerékpárom hűségesen várt, felpattantam, és mental and physical well being birtokosaként direkt lassan, hogy jó sokáig tartson, hazatekertem. Valószínűleg, ha mindennapomat túrázással tölteném, vagy ebből élnék ennyire nem elégítene ki. Pont jó, hogy ennyit kell várni, spórolni rá, de nem hiszem, hogy meg lehet unni. Azt hiszem ez tart életben, mindig két túrázás közt vagyok.

Tippek:

*a biztos léptűeknek szett nem is szükséges, B-nehézségű útvonal, bár kitett

*jóval rövidebb, ha visszaútnak is ezt választjuk, de akkor lehet, hogy érdemes ferrata szettben lefarolni

*a ferrata után a csúcsra vezető út csúszós kőfolyás, itt örültem a túrabotoknak, néhol I. fokú sziklamászásnak éreztem

*forrásvíz szintén nincs a háztól a csúcsig

Előző bejegyzésemhez szervesen kapcsolódva folytatom múlt heti wellness kirándulásom beszámolóját. A Totes Gebirge egy - térképeken - jellegtelennek tűnő kis kétezresét céloztam meg. Ő a Brandleck. "Csak" 2247 m magas, folyásiránnyal szemben a Steyr völgyfő jobb oldalán található. Pihentetőnek szántam két ferrátás nap között, de végül ez bizonyult a legkeményebbnek. A térképek az oda vezető útvonalat piros pöttyökkel jelzik, ami nehéz utat jelöl, de nem ferrata, tehát az ilyen utak nem tartalmaznak beépített segédeszközöket. És nem is volt. Könnyű napnak ígérkezett, ezért bevállaltam a kifizetett reggelit: 6:30-kor már az étterem bejárata előtt toporogtam. Az eldördülő startpisztoly után a lehető leggyorsabban, visszafogott magyarsággal igyekeztem elfogyasztani a svédasztalról amit csak lehetett. Kiadós reggeli után az előző naphoz képest ez 1,5 óra csúszást jelentett. Ráadásul tele hassal "dolgozni" jobban megizzasztja az embert, cserébe délig nem nyúltam ételhez. Viszont a vízfogyasztásom hatványozottan megnőtt. A távolságra való tekintettel a 700 m magasságban lévő Almgasthof Baumschlagerreith parkolójáig autóztam. Logopédust nem vittem magammal, így csak magamban próbáltam kimondani. Itt a CSAK készpénzes automatából megváltottam a 4 eu/nap jegyet, majd előrántottam kerékpáromat. Akkor lettem figyelmes, hogy a ház mellett karámos gímszarvas tenyésztés zajlik. A hormonoktól felajzott bikák veszettül óbégattak, mind teheneket akartak, és a közelből mindig volt rá válasz a vadonból is. "Nyugi" - mondtam a bicajomnak, "csak először fog fájni. Majd igyekszem".

A ház mögött jópofa murvás út szerpentinezett, amit szégyenszemre nem tudtam kitekerni (remélem Csúcs Zoli barátom ezt nem olvassa, mert kikapok!). Így az egyik vadászkunyhó mögött letámasztottam a bicajt, és kb. 850 m tengerszintfeletti magasságból megindultam. Közben egy tábla valamire figyelmeztetett, de német tudás híján vállat rándítottam. Legrosszabb esetben vadásznak, majd mátrixosan elhajolok a golyók elől. De nem vadásztak. Sokkal rosszabb helyzetbe cseppentem. Ahogy haladtam, a murvás út elfogyott és egy gazzal rendesen benőtt alig követhető ösvényt találtam, ami az applikáción megfelelt a túraútvonalnak. Közben egy rendetlen friss erdőirtás következett, gondoltam ezért nincs túratábla és jelzés sehol. Majd fentebb biztos rálelek. Átkecmeregtem a gyökerek, tuskók, vadmálnák között, és felértem a Hals nevezetű nyeregbe 1100 méterre. Az erdőirtásnak már, de sajnos a jelzéseknek még nincs nyoma. Nem akaródzott visszamászni a susnyáson keresztül, ha már idáig feljöttem. Jobb oldalon az 1190 m magas Scheiblingstein kis csúcsot kimásztam, hátha onnan jobban rálátok az útvonalra. A nyeregből, jobb oldalon a sziklafal mögé vezető ösvényről megtaláltam a szintén járatlannak tűnő ösvényt ehhez a kis csúcshoz, hagyományos egyszál kerítésdróttal biztosítva. Ilyennel még sehol nem találkoztam.

A kép jobb szélén a Scheiblingstein "fakeresztje"

Úgy néztem évek ót én vagyok az első kalandor, ki erre merészkedik. Kiálltam a csúcsocskára, és onnan fentről határozottan kirajzolódott az eredeti ösvény, ami a térképeken Hundspfad néven szerepel.

Kilátás a kis Scheiblingsteinről, alig, de kivehető az ösvény a jobb alsó sarokban

Lemásztam de benne állva már nem volt könnyű megtalálni.

Az ösvény sehol. Bal szélen a kőfolyás, ahol lennie kellett volna.

Gyakran az applikációra tekintve, illetve a "józan" eszemre hallgatva egy meredek kőfolyáson, kettőt előre lépve, egyet hátra csúszva felértem egy kb. 1700 méteren kezdődő sziklavilágba. A térkép ezt Turmtal-nak (toronyvölgy) jelölte.

Le/kilátás a kőfolyásról

És 10x zoommal

A Velebit sziklakarrjaira emlékeztető, bakancsot - és eleséskor garantáltan a térdeket, kezeket sem - kímélő pengeéles sziklatarajokon, csipkéken, repedéseken vezett az út tovább. Ha nincs az applikáció, könnyen el tévedtem volna. Sőt, így is néha a törpefenyvek tengerében zsákutcába futottam.

A dolinákat kerülni kellett

Végül egy kőfolyásos katlanba jutottam, melynek záróakkordja maga a Brandleck volt. Onnan az a 300 méter szintkülönbség nem tűnt leküzdhetetlennek, de jelzések végig sehol.

Az applikáció alapján az ösvény a katlan jobb oldalán a csúcsra kifutó lemezes, lépcsős rétegeken vezetett fel. Lentről könnyebnek tűnt. Annyira csúszós volt, hogy a túrabotokat elrakva két kézzel kellett a párkányokba kapaszkodni. Egyszer-kétszer meg is csúsztam. Minimum I fokozatú sziklamászásnak éreztem. És az út fel-le váltogatta a párkányokat, mint lépcsőfokokat, észen kellett lenni.

A fenti két kép nem igazán adja vissza a megdőlt párkányok meredekségét

Végül a csúcs maga jellegtelen, omladékos rendetlen törmelékhalomból állt, de a mögötte bújó Hochkasten csúcsok belém égtek, mint jövőbeni célpontok.

A fenti három képen a kilátás. Az alsón talán a Dachstein látszik.

A lemenet ugyanitt, csak sokkal lassabban. Lefelé mindig nehezebb és veszélyesebb ereszkedni. Visszafelé az utat már könnyebb volt feltalálni. A kerékpárom megvárt, a bikák nem bántották, mégis csak egy kecske, ráadásul bak, mit is kezdtek volna vele.

Tippek:

* nem javasolt, elfeledett útvonal, egyáltalán nincs jelzés, az ösvényt is kezdi benőni a gaz és a szúrós vadmálna

* nem egyszerű gyalogtúra, feljebb inkább már sziklamászás, még ha annak legkönnyebb fokozata is

* ivóvíz az egész útvonalon nincs

* térerő elvétve volt, a völgyben a GPS jelre is jócskán várni kellett

* a Brandleck csúcs túloldalán, a térképeken jelzett út III sziklamászás, az ún. Nordostgrat és a Südostgrat, tehát ugyanitt kell visszamászni is

* a hómezők megközelítése veszélyes, mert alattuk mély dolinák húzódnak

* a Hundspfad-on érdemes az applikációval ellenétben nem a sziklafal tövében, hanem a törpefenyvesek mellett, azokba kapaszkodva kaptatni

* lefelé a kőfolyásokon némi rutinnal sarkazó technikával viszont gyorsabb

* a kerékpár a meredekség miatt itt nem előny, kivéve ebike (de ősszel sok az abika!)

A Grosser Priel Ausztria szívében található, a Totes Gebirge (magyarul Halott hegység) legmagasabb pontja, mindössze 2515 m magas. Nevét talán a kaotikus karrjelenségek miatt kapta, ami 1600 méter felett már megjelenik pengeéles sziklatarajok formájában, ami nem sok vegetációt tűr meg. A hegység az osztrák mészkőalpok vonulatához tartozik, a Dachstein csoporttól északkeletre. A Salzkammergut néven ismert nagytáj keleti részén fekszik, Dachsteini mészkő alkotja (ez nekem annyit jelent, hogy kékes-szürkés színű, réteges kőzet, hatalmas törmelékmezőkkel, csúszós kavicslejtőkkel, forrásvíz nélkül).

Ismét nem bírtam magammal, kedvező időjárást is jósoltak, így 10.03-án maradék szabadságaimat kurtítva nekivágtam. 7 óra autókázás után, az M1 autópályától kifacsarva kedd este megérkeztem a szálláshelyemre, a Steyr patak partján lévő Hinterstoder nevű kis faluba. Ez Liezen várostól északra található. Gyors regisztráció, kipakolás. Az árban benne foglaltatott a reggeli is, de latolgattam - október lévén - kb. 11 óra világossággal számolva, azt érdemesebb kihagyni. Pedig már fél 7-kor lehetett kezdeni az étkezést, de nem bíztam magamban. Három naposra tervezett wellness hétvégém első napján mindjárt a fekete levessel kezdtem. Hajnali 5, síri csend, koromsötét, és köd ülte meg a tájat. Gyors reggeli a saját felszerelésemből, előző este vízzel, élelemmel megpakolt hátizsákomat felkaptam és 5:50-kor kiléptem a mindössze 4 fokos levegőre. Térképeken úgy kalkuláltam, hogy érdemes kerékpárral támadni az elején, hiszen - mint Ausztriában oly gyakran - az autóforgalmat kitiltják a völgyekből, de a parkolóktól még gyakran aszfalt, vagy murvás út vezet a turistautakig. Előkaptam a kerékpáromat - no nem a zsebemből, hanem az autóból - és azzal közelítettem. Bíztam az applikációban, és jól elkalauzolt. Setétben a patak mentén, majd a Schiederweiher tavacska (szerintem ezt az osztrákok sem tudják kimondani) mellett tekertem tova.

Kézből, elég alacsony zársebességgel készült a kép, de odapakoltam az ISO-t is, hogy látszódjon valami

A csillagok és a félhold misztikusan bújt elő a ködfelhő párájából, és mesébe illően csillant meg a tó víztükrében. A néma csendben a kavicsokon csikorgó kerékgumi, a lihegésem és az üzekedő, viaskodó gímszarvasok bőgései hallatszottak. Néha elég ijesztően közelről. A túraútvonalon még tekerhettem volna pár száz métert, de ne legyünk mohók. Így is oda-vissza megspóroltam 5 km-t. 6 óra után pár perccel 650 m magasságról nekivágtam a sötét erdőnek, közel 2000 m szint várt még reám. A kerékpározásban megizzadtam, így fél km után már vetkőznöm kellett a fejlámpa fénye mellett. A völgyből még fel-felhallatszott a szarvasbőgés, de lassan elmaradozott, miközben a nap kelet felől már lilásra színezte az ég alját. Egy idő után már a fejlámpa sem kellett, hozzászokott a szemem a félhomályhoz. Alant a völgy még felhőpaplanja alatt duzzogott, próbált még visszabújni pár órácskára.

A felhőpaplan szintjében trópusi a táj

A felhőpaplan felett

7 órakor már feljött a nap, és októbert, valamint a tengerszint feletti magasságot meghazudtolva rendesen melegített. Elhaladtam egy visszafogott vízesés mellett, majd a teherlift drótja alatt 8 órára az 1420 m fekvő Prielschutzhaushoz értem.

Itt néhányan már készülődtek a túráikhoz, vagy a lementhez, hétköznap ellenére elég nagy volt a forgalom. Gyors reggeli után már kerestem is az útbaigazító táblát, az ún Priel-klettersteig volt a cél, a kezdőpontja további 40 percre volt. Erről elöljáróban annyit, hogy Ausztria egyik legnehezebb és leghosszabb vasalt útja, 2100 méter hosszú, három ferrataból tevődik össze: az SO-Sporn, a Verbindungs és végül a létrás Bert-Rinesch szektor.

Topo a bergsteigen.com oldalról

Noha a legnehezebb szakaszai D (A a legkönnyebb, E és az F a legnehezebbek) nehézségűek, hossza és kitettsége miatt több figyelmeztetés is fogad a beszállónál. De nem olyan családbú származom én, úgyhogy felvettem a beülő hevedert a kantárokkal, sisakot húztam és fülig érő szájjal megmarkoltam a végét. Mármint a drótnak. Általában nem nagyon szoktam a karabinereket akasztgatni, de itt szinte végig használnom kellett.

Kezdetben e ködbe vésző gerincen vezet az út

Az első métereken mindjárt egy áthajlást kellett kimászni, utána néhány méter séta következett. Aztán jött a fekete leves. Kis táblák 25 egyenlő etapra osztják az utat, a beszállónál a 25-ös, a csúcs alatt az egyes tábla. Mindegyiken segélykérő telefonszám olvasható. Hál'stennek nem kellett, de végig volt térerő.

Összesen 2 helyen észleltem kiszállót a ferrátából, illetve a nehezebb szakaszokat és a két függőhidat kikerülő könnyített variánst, de ezekre sem szorultam rá. Annál inkább a függőhidak drótjaira. Ezek két drótból álltak: az egyiken kötéltáncolunk a mélység felett, a másikba kapaszkodva a beakasztott karabinerjeinket terelgetjük magunk előtt. De ezek olyan laza drótok, hogy a feltámadó szellőben így egyedül túrázva azért összeszorult mindenem egy-egy nagyobb kilengésnél. Nyilván, ha ketten vagyunk sem könnyebb. Két barlangnak titulált kőlyukon is átvezet a drót, a második nagyon élvezetes, a plafonon csüngünk lefelé, ez akár lehetne E-s szakasz is. De nem az.

Az első kőlyuk (Höhle)

Az első höhle utáni felszökés...

...és a tetején

Beereszkedés a második barlangba

A második höhle

Kíméletlen köd kavarog kusza karszton, kopogó kavicsok koptatják kék bakancsom.

Az út néhol a matematikai gerincen vezet

A Bert-Rinesch szektor előtt figyelmeztetés, innen már nincs kiszállás, visszafelé dőlő létrák és kapcsok könnyítik a haladást.

Az áthajlásoknál a kapcsok sokat segítenek

A Bert-Rinesch létrák

Egy helyen elsősegély doboz van elhelyezve, benne kötelekkel, mászófelszerelésekkel, mellette emlékkönyv, melybe írtam pár sort.

Az út csúcsra vezető utolsó harmada már szelídebben fűrészel

Gerincre hágva

Felbukkan a harmadik napom célpontja, a Spitzmauer

Végül a csúcs alatt szelídült a gerinc, és a csipkéket kerülgetve hirtelen arcomba robbant a Dali képekre illő, szürreális, vörös, hatalmas csúcskereszt.

Annyira nem oda illő, hogy lenyűgöző. A csúcson rövid pihenőt tartottam, annyira agyonfotóztam a csúcskeresztet, hogy meg is kopott. Kajálás közben cuki kis kormos varjak kuncsorogtak néhány falatot. Jól beszalonnáztam, pótolni kellett az erőt, a nápolyi itt nem elég. Jól megdolgoztattam karjaimat, bedurrant az  alkarom, a kézujjaim görcsben. Egy elég közel keringő helikoptert leszámítva idilli volt a magány, az egész út csak az enyém volt. Nem vesztünk össze egyszer sem, jól megértettem magam.

A lement könnyebb, és gyorsabb is. Alant a másik oldalon a Welser hütte

A lemenet is gyönyörködtet. Középütt a Spitzmauer. Majd holnapután.

A csúcskereszt emlékkönyvét is szignóztam, majd a lemenet egy A nehézségű, a kényesebb részeken kidrótozott ún. Normalweg, ezen vissza a Prielschutzhaushoz, majd megállás nélkül le a kerékpáromhoz. Reggel kicsaptam legelni, de megvárt. Este 6-ra értem vissza a szálláshoz, a lejtőkön lefelé suhanni már csak ajándék volt. Összesen 27 km, 1900 m szint, 12 óra. A második napról is tervezek egy beszámolót, ha másért nem, legalább önmagam szórakoztatásáért.

Tippek:

*nyáron a hosszabb nappal miatt kényelmesebb lehet

*a hüttével számolva könnyebbé tehető a túra, szezonban érdemes lehet előre foglalni

*munkanap, iskolaidőben nem kell sok turistára számítani, annak minden előnyével és hátrányával

*esőben vagy közvetlen eső után brutál nehéz lehet, az út vonalvezetése olyan, hogy sok helyen alkarból kell mászni, ha a láb csúszik akkor meg Pállne

*a kötélhidak kikerülhetők, de tériszonyosoknak ne ez legyen a deszenzitizáció eszköze

*forrásvíz a háztól disztálisan már nincs, kalkuláljunk egész napos vízmennyiséggel

*sisak, kesztyű kötelező, bár a drótok újak, nem úgy az ujjak

*vegyes társasággal a gyengébbek a normalwegen könnyedén elérhetik a csúcsot, felmenetben közel egyforma idővel lehet számolni

*kerékpárral az erdei utakon oda-vissza 4-5 km-t rövidíthetünk

*aki karerő híján van az ne itt gyakoroljon, vagy bőven vigyen magnéziumot és energia zselét

2023.09.16-án délelőtt fél 10-kor gyülekeztünk Budapesten a megbeszélt találkahelyen. Attila - aki az előző éjszaka egy lakodalomban "pihent" rá a túrára - reggeli vonattal éppen csak odaért, Gabi, tűpontosan érkezett, s végül én a szokásos kényszerességgel fél órával a megbeszélt időpont előtt már megérkeztem. Még legalább 2x újra terveztettem az útvonalat a GPS-el, amit a gúglival is leellenőriztettem: Egyezik! Hagyományos offline GPS-re bíztuk magunkat, mert hát a célunk, Svájc, nem EU tagország. Sőt a mobil hálózatok tekintetében 2. díjzónába tartozik: ha Svájcban hívást indítasz, vagy fogadsz, ne adj isten netezel, gyorsan összetapsolhatsz pár millió forintot néhány kattintással. Sőt, ha csak ránézel a telefonodra bizseregni kezd a pénztárca a zsebedben. Legjobb, ha repülő üzemmódban hagyjuk a készüléket. Hiába, Svájcban - és az összes többi EU-n kívüli országban - sűrűbb a levegő, nehezebb, és egyben drágább továbbítani a biteket meg a byte-okat. Szinte meghajlítja az átjátszó telefontornyokat az a sok információ, ahogyan a határon átsugározzák. És ennek (is) ára van!. Közel egyforma hosszú, és igaz, hogy lassabb, de autópálya díjak tekintetében olcsóbb útvonalat választottuk Ausztrián és Németországon keresztül. Röpke 13,5 óra, 1100 km. Szerencsénk is volt, nagyobb dugó, vagy baleset nélkül megúsztuk. Ahogy egyre nyugatabbra haladunk, párhuzamosan úgy emelkedtek az üzemanyagköltségek is. Döbbenetes a kontraszt a német és a svájci közlekedés tekintetében: Németországban - ahol ráadásul ingyenes az autópálya használata! - 90 %-ban sebességkorlátozás nélkül száguldozhatunk. Ezzel ellentétben Svájcban maximum 120 km/h a pályán, településeken kívül max. 80 km/h, lakott településeken 50 illetve gyakran 60 km/h korlátozás van érvényben. És itt csak éves matricát vásárolhatunk, melynek ára kb.16 000 ft. Más opció nincs. Első találkozásom volt Svájccal. Már sokat hallottam róla. Elképzeltem, ahogy a svájci gárda tagjaként svájci sapkában svájci bicskával svájci sajtot falatozok egy svájci bank előtt. S közben rá-rá pillantok a svájci órámra, miközben egy svájci csokival fojtom le a sajtot. De nem ezért jöttünk. A határátlépés során egy üres bódé mellett kellett lassan elhaladni, semmi ellenőrzés. Eddig kellemes meglepetés. Az ország keleti részén az autópálya mellett gusztustalan bányák, iparnegyedek, bányászvárosok, tájidegen panelekkel okoztak egy kis csalódást, de ahogy beljebb haladtunk, úgy szépült a táj: hegyek, patakok, vízesések, minden zöld, a tehenek kékek. Pályán kívül autentikus alpesi faházak között haladunk, a települések sűrűn követik egymást, idegtépő a sok sebességkorlátozás.

Három hágón is fel illetve le kellett szerpentinezni mire megérkeztünk. A cél Zermatt volt, de ide nem lehet belső égésű motorral hajtott autóval eljutni, csak elektromos járművel és csak külön engedéllyel. Így az egyik falu kempingjében vertünk tábort. Egy éjszaka 60 frankba (kb. 24 000 ft) került 3 felnőtt, 2 sátor + egy autó számára az adókkal, illetékekkel együtt. Másnap a tábori taxival elvitettük magunkat Zermattba (ára 24 frank, kb. 10 000 ft. hármunknak összesen). Az elővárosban felfordulás, elkerített építkezések, építőanyagok, telephelyek. Összenéztünk, ez lenne a híres üdülőfalu? Azután beljebb változott a kép, emberek tömkelege, elektromos golfkocsikkal taxizó turisták, túra boltok özöne.

És a háttérben amiért jöttünk, a Matterhorn.

Már messziről kiszúrt minket. Ahogy az utcákon bandukoltunk 20 kg-os hátizsákjainkkal fel-felpillantottunk rá, de ő nem kapta el a tekintetét, mint aki lebukott, hogy titokban figyel. Nem. Szúrós szemmel nézett le ránk: "Most komolyan? Jól meggondoltátok?". Nagyokat nyeltem.

Már hónapokkal korábban videókat, leírásokat bújtam, és azzal nyugtattam magam, hogy a széles látószögű optikák mindig durvábban adják vissza. Ott majd más lesz. De nem. Ez élőben durvább. Tiszteletet parancsoló, félelmet keltő ikonikus csúcs, pedig nem a legmagasabb sem Svájcban, sem az Alpokban, "mindössze" 4478 m. Négy és félszer a Kékes. Az Alpok 7. legmagasabb csúcsa. Az olasz-svájci határon fekszik (inkább emelkedik) a Monte Rosa csoportban. Az olaszoknál Monte Cervino. A Toblerone. A legtöbb hegymászó álma (és gyakran végzete is). Innen 1600 méterről nagyjából 3000 méter szint különbség, mindössze 8,5 km táv maga a csúcs. Tervünk az volt, hogy első nap elérjük a 3260 méteren álló Hörnlihüttét. Idáig jól kiépített, kék sáv jelzésű turistaúton juthatunk el, a kitettebb részeken láncok, fémlépcsők és fémkorlátok segítenek a haladásban, de átlagos kondícióval könnyen teljesíthető.

A táj 2500-2600 méter felett már sivár, holdbéli, semmi élet, semmi zöld. Csak Ő, aki továbbra is szemmel tartott minket. Kietlen kopár kavicsokon kaptattunk, kíméletlen közönnyel kerekedő kastélyszerű kúpok között. Ahogy közeledtünk egyre nagyobban tűnt. Ráadásul a mögötte lenyugvó nap, és az előtérben felszálló pára még misztikusabbá varázsolta.

De a körpanoráma is megért néhány fotót: gleccserekkel tarkított hatalmas négyezresek.

A Matterhorn teteje meredeksége folytán gleccsermentes, de a Hirli vagy Hörli élen haladó ösvényről balra lenn a koszos, köves-kavicsos Furgg-gleccser, jobb oldalon pedig a Matterhorn-függőgleccsere emlékeztetett rá, hogy bőven a gleccserhatár felett járunk. A csúcs déli (olasz), magasabb kissé visszahajló része és a váll az Afrikai, az északi (svájci) oldal pedig az Európai (pontosabban Eurázsiai) kontinentális kőzetlemezhez tartozik. Az egész Alpok (és az Eurázsiai-hegységrendszer) ennek a két kőzetlemeznek az ütközésekor, egymásnak feszülésekor alakult ki és gyűrődött fel. Szerettem volna egyik lábbal Afrikában, a másikkal pedig Európában állni.

Zöld az európai, piros az afrikai kőzetlemez. A kép a Wikipediaról van.

Túra közben nagy robajra lettünk figyelmesek: a déli olasz oldalon kőomlás borzolta kedélyeinket. A Hörnlihütte nem olcsó mulatság. Előzetes foglalás és előleg átutalása után becsekkoláskor már "csak" a hátralévő összeget kell kifizetni legalább kétféle adóval megspékelve. A félpanzió nem opció, hanem kötelező. Kontinentális ételek, vacsora pontban 7-kor. Leves, fő étel, végül desszert. Az árak az egekben: 1,5 l víz 10 frank, egy dobozos sör 7 frank. A csapvíz nem iható, de legalább korlátlan hiking tea elérhető, amit nagyon finomra főztek. Fel is tankoltam belőle a másnapra. Wifi is van. Éjjel semmit nem aludtam: őrületes meleg, három emeletes ágyon hatan zsúfolódtunk össze egy elég kis szobában. Párna paplan, igényes matrac van, luxuskörülmények. Minden emeleten tusolók és wc-k. A meleg vízért még külön fizetni kell. De a horkolástól, mászkálástól, és az elhasznált meleg levegőtől csak fészkelődtem egész éjjel. A reggeli során mutatkozott meg a hegy üzleti jellege: 5-kor kezdik a felszolgálást, DE! Földi halandók legkorábban 5:20-kor kezdhetnek, előbb a helyi guide-ok (bergführerek, hegyi vezetők) a fizetett kuncsaftjaikkal ülhetnek asztalhoz. Ennyi idő nagyjából elég ahhoz, hogy ne lehessen rájuk "piócáskodni". Ők ismerik az utat, eltévedni pedig még világosban is könnyű. Jelzés nincs, ereszkedő gyűrűk és nittek csak elvétve vannak (legalábbis nekünk), vagy mélyen, jól eldugva, szikla áthajlások alatt. Jobbára II-III sziklamászásnak írják ezt a Hörnligratot, de benne állva inkább IV nehézségűnek tűnt.

Hogy rólam is legyen kép

A vezetett partik már messze fenn jártak, lámpáik fénye szentjánosbogárként imbolygott a magasban. A beszálló egyértelmű, eltéveszthetetlen: egy Mária szobor fogad a falba rögzített kapcsok, lépések mellett. Majd néhány torna vagy kenderkötél segíti a kapaszkodást, de később ilyesmire nem számíthattunk. Felfelé néhány eltévedést és őrült kimászást leszámítva jó ütemben 5 óra alatt, 11 órára elértük a Solvayt.

Ez 4000 méteren épített menedék, amiben három matracot találtunk összesen, melyből egy a ráhelyezett felszerelésekkel jól láthatóan le volt foglalva. Jóval több pokróc, egy asztal, egy pad, hátul egy pottyantós wc, melynek illata már a ház mellé érve marasztal. Innen a manna az olasz oldalra hullik. A svájciak sz*rnak az olaszokra. Talán ha 6 fő elfér a padlóra is kucorodva. A háztetőről leolvadó hólé biztosít folyadékot. A csúcsról visszaereszkedőket faggatjuk, innen még mennyi a csúcs. A választól arcunkra fagyott a mosoly: ha ügyesek vagyunk felfelé 2, lefelé 3 óra. Gyors számolás után döntöttünk: elengedjük a csúcsot. Pihenés és táplálkozás után, ha délben elindulnánk, akkor ide legjobb esetben este 5 órára érnénk vissza. Sötétben ereszkedésre pedig gondolni sem mertünk. Ami szóba jöhetett, hogy fenn a Solvayban éjszakázunk, de matrac és hálózsák nélkül másztunk, hogy ne cipeljünk felesleges terhet. Ráadásul másnapra az előrejelzés lentebb esőt, fenn pedig 4-5 cm havazást jósolt, abba pedig biztos elpusztultunk volna. A hó elfedte volna az így is nagyítóval keresendő lábnyomokat, árulkodó jeleket a helyes ösvényről. Utólag bölcs döntés volt, de fél egykor elkezdtünk visszaereszkedni.

Lefelé jelentősebb eltévedések lassítottak, meg az, hogy hárman ereszkedtünk egy kötélen, ami az átszerelések miatt jelentős időveszteséget okozott. Egy nagyobb ereszkedést követően egy párkányra jutottunk, ahol megbotránkozva tapasztaltuk: zsákutca. Ezt újra ki kellett mászni. Ráadásul a csúcsról visszaereszkedő kereskedelmi partik gyakorlatilag átgázoltak rajtunk. Vagy a kötelünket vették igénybe, vagy rástandoltak, így életveszélyes gubanc, kőomlások alakultak ki. Kellett ám a sisak! De legalább ilyenkor akarva akaratlan megmutatták a helyes irányt. Végül naplementére, de még világosban durván 7 óra alatt este 8-ra leértünk, épen, egészségesen.

Kékkel bekarikáztam a Solvayt. Idáig jutottunk.

Másnap reggel napfelkeltekor látjuk: a csúcsra felhő ült, és lassan, vészjóslóan egyre lejjebb szállt. A lefelé túrázás közben vissza-vissza pillantottunk: már a Solvayt is takarja, de ezt leszámítva az idő MÉG kellemes volt. Viszont őrült helikopter forgalom zajlott mindkét nap: valószínűleg sorban kellett lementeni a bajba jutott, vagy elakadt mászókat. Mire legyalogoltunk Zermattba kisebb vihar kerekedett hatalmas széllel, és kiadós záporral. Belegondolni is rossz volt, mi lett volna, ha fenntre tervezzük az éjszakát a csúcs élmény miatt. Jobb volt ez így. Elcsépelt mondás, de a hegy megvár. Előző nap még magamban morgolódtam, hogy csak kellett volna az a csúcs, hiszen ezért jöttünk, de a vihar és a felhők látványa helyre tette a lelkemet. Gabi, Attila: helyes döntést hoztatok! Az estét ismét a kempingben töltöttük, de most Zermattból a vonatozást választottuk. Ez 8 km volt 8,2 frankba került. A Matterhorn 2.0-val jövőre tervezem fárasztani az olvasóközönséget.

Tippek:

*érdemes augusztusra tervezni a túrát, amikor hosszabb ideig van világos. Világos?

*bármennyire is gyakorlott, edzett a csapat, egy harmadik fő jelentős időveszteséget okoz, így kötelenként 2 fő az optimális.

*az ösvény nincs felfestve, néhány kőbe karcolt nyíl ad némi támpontot, vagy ha nagy nehezen ráakadunk egy-egy nittre, kötélgyűrűre. De a helyes ösvényt onnan ismerni fel, hogy nincs rajta törmelék, mondhatni csak tisztán poros. Mert a frekventált útvonalakat a mászók "tisztára söprik". Vagy követhetjük a terminátor guide-okat.

*az egész mászás igen nagy koncentrációt igényel. Mind a négy végtagon kívül a mászótárs(ak)ra, a kötélre és a többi szembejövő vagy hátulról előző mászóra is figyelni kell. Kialvatlanul könnyű téveszteni.

*a Hörnlihüttében a bejárattal szemben szamovárokban kihelyezett ingyenes mászóteára alapozhatunk, kerülve a felesleges súlyt. Ide hálózsák és derékalj nem kell, viszonyt a Solvayba mindenképpen. Ha a reggeliről vagy vacsoráról lemaradsz, hiába fizetted ki, így jártál.

*áram a Solvayban nincs, a Hörnlihüttében csak a közös helyiségekben vannak konnektorok.

*a kempingek olcsóbbak, és ha a parkolóházak helyett itt parkoltatjuk az autót jelentősen spórolhatunk

* Zermattból spórolhatunk erőt és időt ha felvonóval felmegyünk a 2500 méter felett lévő Schwarzsee-hez. Ennek ára 36 frank fejenként.

*tilos bivakolni, vadkepmingezni, ezt külön táblák is jelzik! A Scwarzsee melletti kis kápolna egyébként nyitva, aki imádkozni szeretne. Feljebb, kb. 2800 méteren a Hirli csúcs alatt pedig van egy téli sífelvonó állomás (a Hörnlibahn bergstation), ami nyitva áll, ilyenkor nem működik ;). Csak gondoltam szólok.

* és végül - igaz ez nem tipp, csak tények - melyek hidegzuhanyként értek: a Hörnlihütte egyik bergführere a zermatti templomtól oda vissza a csúcsot kb. 4 óra alatt mászta meg!!! Valószínűleg a Szíriuszról érkezett. De a rekord még ennél is megbotránkoztatóbb.

2023.08.26. Délkelet-Magyarország hegyi adottságait tekintve nincs az első helyen. Maximum fordítva. Viszont 3-3,5 óra autókázással alpesi környezetben botorkálhat, aki innen veszi a fáradtságot, és Battonya határátkelőnél kilép Romániába, Aradnál felhajt az A1 autópályára, Temesvárnál átkötés a rövidke A6-ra, Lugojtól pedig immár főúton Karánsebesig autókázik. Még Arad előtt van egy non-stop Petrom kút, ahol meg kell váltani a Rovignettát (a legkisebb 10 napos, 15 lej). Ez elektromos útmatrica, de románoknál közutakra is kötelező kiváltani. De tankolni is érdemes, jelenleg kb. 100 forinttal olcsóbb a benzin. Azért ez már - nem csak földrajzi értelemben véve - Európa. Az utak - legalábbis a pályák és a főutak - jó minőségűek, a forgalom őrületes, millió kamion, tolakodó, életveszélyesen előző autókkal. Érdekesség, hogy bizonyos településekhez érve, a helységjelző táblán az egész falura érvényes sebességhatár is ki van írva, ami néhány esetben 60, sőt van ahol 70 km/h is lehet. Persze a zebráknál lekorlátozzák, de akkor is észszerűnek tűnik. Persze mint általában, az autósok erre még rászámolják a büntetési toleranciát, így jóval gyorsabb a forgalom. Karánsebesnél Hateg/Hátszeg irányába tartva egy alsóbb rendű, de még mindig jó minőségű úton azért már megmutatkoznak a régmúlt jelei az út minőség tekintetében, mégpedig a vasúti átjárók botrányos kialakításában, melyeknél érdemes nagyon lelassítani. Mesebelinek hangzó településeken (pl. Otelu Rosu/Nándorhegy, Voislova/Szörénybalázsd, Vama Marga/Vámosmárga, Bautar/Baucár, Bukova) át végül elérünk Sarmizegetusa (magyar nevén Várhely) városkához, amit elhagyva nem sokára egy kereszteződéshez érünk. Itt jobbra kanyarodunk Rausor hegyvidéki üdülőhely irányába, közben elhaladunk a Colt várrom és Kolostor mellett. Végül elfogadható úton felszerpentinezünk az üdülőközpontba kb. 1200 m magasságba. Az üdülő túlvégét már kavicsos murvás úton érjük el, de személyautóval is jól járható, még télen is! Hétvégén a az üdülő megtelik, de bőven találni parkolóhelyet. Itt hagytam az autómat, és nekiindultam még fejlámpa segítségével. A falu alszik, egy teremtett lelket nem láttam. Nem számoltam a román időeltolódással, így az itteni 6 órai kezdés otthon még csak 5 óra volt, és bő egy órát sötétben botorkáltam, mivel annyival nincs keletebbre a hegység. A sípálya mellett táblák jelzik mi merre, hány óra alatt érhető el. A legrövidebb piros sávot választottam a névadó Retyezát csúcs irányába, ami 3,5 órányira írja a csúcsot. A túrajelzések jól fel vannak festve, eltévedni lehetetlen, hatalmas lucfenyvesben haladtam magányosan. Tudtam, hogy lehetnek medvék, ezért egy ultrahangos riasztót is vittem magammal, bár nem tudom mire mennék vele, de a pásztorkutyák ellen eddig hatásos volt. Misztikus hangulata volt a fenyőerdőnek, egy-egy bagolyhuhogás váltakozott egy furcsa madárhanggal, amit még sose hallottam, de trópusi feelinget kölcsönzött a nagy melegben. Persze a nagy meleg itt kb. 15 fokot jelentett, amit a menetelés és a hátizsák cipelése módosított érzetre. Mindenesetre bíztam benne, hogy az otthoni 35-37 fokos kánikulát itt nem fogom érezni. A sötétben néha nagyobb csörtetést hallottam minden irányból, bízva benne, hogy csak szarvasok (melyeknek a szarva sok), ilyenkor vadul nyomogattam az ultrahangos riasztót. Az út egyébként a Stevia patakot követi, ami a hasonnevű tengerszemből táplálkozik. Feljebb kb. 1700 méteren a törpefenyvesek szintjében közvetlen a patak mellett halad el az ösvény, kétoldalt 2-3 méter magas törpefenyvesek szegélyezik az utat, egy-egy - hozzájuk képest - hatalmas cirbolyafenyővel.

Az erdőhatár felett törpefenyvesek szegélyezik az utat

Ekkor már kezdett derengeni, a felkelő nap kékes-pirosra színezte a tájat. A patak partján színes virágok, ilyenkor augusztusban ez még bőven a vegetációs időszak, kora nyári hangulat, minden zöld. Néhány zerge tűnik fel a hegyoldalban, és szemben, kissé a bal oldalon maga a csúcs, ami innen nézve piramis alakú, fenséges, Alföldi szemnek hatalmas és vad.

A csúcs felé közeledve a törpefenyőket felváltják a kőtengerek

Fennsíkszerű a környezet, fentebb a tikkadt törpefenyvesek  tovább törpülnek, torpid tekintetük tétován tekergő törzseik, tobozaik tarkítják a tájat. Egy nagyobb kőre jól láthatóan felfestették a leágazást a Stevia tóhoz.

Kicsiny tengerszem a Retyezát csúcs északi fala alatt. Közeledve először egy kiszáradt meder tűnt fel, itt-ott tócsákkal, de beljebb ráleltem magára a tengerszemre, ami igyekszik enyhíteni a kőlapok sivárságát.

A tengerszemhez közeledve néhány tócsa fogad

A Stevia-tó

A tengerszem a katlan legmélyébe húzódott vissza nyár végére

A Stevia a Lolaia-nyeregből

Majd visszamentem az elágazáshoz, és tovább a Retyezát csúcs alatti Lolaia nyereghez/gerinchez, ami a csúcs kőtörmelékes/kőlapos északi gerince.

A Lolaia-nyereg, még a völgyből, a vápán 2 túrista poroszkál, ha belenagyítunk

Itt ráláthatunk a központi Magas-Retyezát főgerincére és a szomszédos Stanisoara völgyre.

Lenn a Stanisoara-völgy, felette a hasonnevű gerinc, mögötte sorban a Pietrele, végül a Gales-gerinc, mely a Papusában tetőzik

Innen a piros sávhoz a Pietrele turistaközponttól a Lolaia gerincet végig a Retyezát csúcsig követő sárga sáv is csatlakozik. Az út egy nagyobb kuloárt megkerülve a csúcs keleti oldalára vezetett, ami meredekebb, mint az eddigi szakasz volt. Az utolsó kb. 100 méter egy meredek kezes-lábas helyenként mászásba hajló felszökés, közvetlenül a csúcs alá. Izzasztó.

A 2482 m magas csúcs jellegtelen, lemetszett tetejű kőlapokból álló piramis, de a táj lélegzetelállító.

Kilátás a csúcsról. A háttérben a Papusa-Peleaga csúcsok

Alakjához legendák fűződnek, miszerint irigy tündér testvérek ekét dobtak egymásra, az metszette le a hegy tetejét. Innen jól látszott a következő célom, a Bukura I csúcs, ami valamivel alacsonyabb, "csak" 2433 m magas. Előtte vissza kell ereszkedni a 2250 m magasan lévő Retyezát-nyeregbe, majd fel a Bukurára, ami erről egy rövidke via ferrátát, kapaszkodást segítő drótot is tartalmaz.

A Bukura I csúcstömbje. Lenn a Retyezát-nyereg.

A Bukura után a Kapu-váll felé

A Zsudele lába

A csúcs szabályos piramis alakú, de a tekintetemet és a fantáziámat inkább a szemben lévő Zsudele csúcs mozgatja, pedig azt most kihagyom. Majd legközelebb. Innen elég vad, meredek, keskeny gerincen megközelíthető sziklának tűnik. Az is. Innen leereszkedtem a Kapu-vállhoz (Poarta Bukurei) 2280 méterre, majd tovább a Kapu-tóhoz (Taul Portii). Közben betekinthettem a szigorúan védett, tengerszemekben bővelkedő Gemenele bioszféra rezervátumba, ugyanis egy kis szakaszon annak határán haladt az ösvény. Ide túrautak sem vezetnek, belépni csak engedéllyel lehet. A Kapu-tó mellett lepihentem egy kicsit, körbejártam, a túloldaláról lőttem pár képet a Zsudele csúcs tükörképével.

A Kapu-tó, háttérben a Zsudele. Na ezért a látványért megérte

Egy emelettel lejjebb a Florica, Viorica, Anna és a Lia tengerszemek csalogattak, de ellenálltam a hölgyek csábításának, és tovább gyalogoltam a Bukura-tó irányába. Itt néhány ló legelészett, de hál'Istennek a pásztorok juhaikat már leterelték, így az azokat őrző pásztorkutyákkal nem kellett viaskodni. A 2040 méteren fekvő Bukura tó a hegység és egyben egész Erdély legnagyobb glaciális eredetű (jégkorszakból visszamaradt) tengerszeme, kb. 9 ha területű, déli végében kijelölt kemping és a hegyimentők állomása található iható forrásvíz mellett. Rengeteg ember és sátor láttán jobban nem akartam megközelíteni, egyfajta autizmussal inkább a magányos kirándulást preferáltam. Innen ismét felfelé vettem az irányt, cél a Bukura-nyereg (Curmatura Bucurei) érintésével a hegység legmagasabb pontja, a 2509 m magas Peleaga csúcs volt. Ez Románia 6. legmagasabb hegye.

A Bukura-tó a Peleaga oldaláról. Túlsó végén a kemping, sátrak tömegével

A csúcson tömeg, amit én csak Kárász-utca jelenségnek hívok a szegedi sétáló utca forgataga után. Autizmus ide, magányos róka oda, ezt kikerülni nem lehetett. Mindenki barátságos, előzékeny, végül is mindenkit a természet szeretete hozott ide, de akkor is. Számomra kínos mosolygások, köszönések közepette gyors fotózás után gyorsan leereszkedtem a Peleaga-nyergen keresztül a sárga háromszög jelzést követve a Rossz-völgy (Valea Rea) irányába, ahol visszapillantva megcsodáltam a Peleaga agyarainak hívott sziklákat.

Ereszkedés a Peleaga-ról. Háttérben a hasonnevű tengerszem

A Peleaga agyarai

Itt a Rossz-völgyi tavak fogadtak, némelyike felére apadt, látva a köveken az egykori víz kiterjedését.

Azután a Rossz-völgyi patakot követve jött a hűvös, árnyékot adó erdőhatár, mélyén a Pietrele turistaközpont 1490 méteren. Itt a forrásnál feltöltöttem ivóvíz készleteimet és a sárga sávon ismét felcaplattam a Lolaia gerincre 1780 méter magasságig. Itt a Ciurila-nyeregben már kezdtem érezni az izmaimat, és bár már kevesebb vizet cipeltem, a vállaimat is. Infomációs táblán a körtúrám végcélja: 1-1,5 óra a kék kereszt jelzésen Rausor. De innen már végig lefelé ligetszerű erdőkkel, forrásokkal. Az utolsó kilóméteren már igencsak csikorgattam a fogaimat, de meglett: 25 km, 2200 méter szint, 11 óra 30 perc effektív sétatevékenység, összesen 13 óra 30 perc alatt a fotózások, pihenők miatt. Gyors lenyújtás, átöltözés után este 9-re már haza is értem köszönhetően az időzóna eltolódásnak, amit most hazaúton visszakaptam.

 Tipp:

- nem kell egyszerre sok vizet cipelni, kb. 4 órányira még a legnagyobb nyári melegben is találni iható,              térképeken is jelzett forrásvizeket

- nyáron a Viharsarok környékéről a hosszabb nappaloknak köszönhetően tervezhetünk akár egynaposra is

- kijelölt táborozóhelyeken bátran sátrazhatunk, főszezonban biztos nem leszünk egyedül

- a távot és szintet leszámítva könnyű Alpesi terep, kiválóan felfestett túrautakkal, információs táblákkal, így,         ha otthon alaposan felkészülünk, akár térkép és applikáció nélkül is könnyen elboldogulunk

- a románok jól beszélnek angolul (hozzánk képest), és barátságosak, legalábbis a hegyen, bár másutt sem           tapasztaltam problémát

- augusztusban bőven találni málnát és áfonyát, de ha nekiállunk, nem lehet abbahagyni, érdemes ezt is               bekalkulálni a menetidőbe