A jófiú című film zárójelenetében egy nő hasal a szakadék peremén, mindkét kezével egy-egy kisfiút tartva a szédítő mélység fölött. Az egyik gyerek a saját fia, akiről éppen akkor derült ki, hogy velejéig gonosz gyilkos: azért botlott el a szakadék szélén, mert az anyját akarta letaszítani. A másik egy becsületes, segítőkész fiú, ám nem rokona a nőnek. Az anya csak egyiküket képes felhúzni a szakadék peremére, a másik gyereket a biztos halálba kell küldenie…
Nos, ez a jelenet érdekes lélektani kérdést vet föl: vajon válságos helyzetben mi dönti el, hogy kinek nyújtunk segítséget, és kinek nem?
Kétségtelen, hogy a felelősség kérdése igen lényeges; sokszorosan bizonyított tény, hogy nagyobb valószínűséggel segítünk olyasvalakinek, aki önhibáján kívül került bajba, mint az olyannak, aki maga felelős a helyzetéért.
Evolúciós örökségünk viszont felvet egy másik fontos szempontot is: arra vagyunk „programozva”, hogy saját génjeink túlélésének érdekében cselekedjünk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a saját életünket kell védenünk, hanem azt is, hogy rokonainkat szintén segítenünk kell, hiszen a bennünk meglevő gének egy részét ők is hordozzák – minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a közös gének aránya.
És mi történik, ha a két szempont ellentmond egymásnak, mint például A jófiúban?
Erre a kérdésre keresett választ Tobias Greitmeyer és két munkatársa egy pszichológiai kísérlettel. A kutatók két történetet írtak, a főhős mindkettőben bajba kerül, segítségre szorul. A történetek azonban két változatban készültek el: az egyikben a bajba jutott személy maga volt felelős a vele történtekért, a másik verzióban viszont önhibáján kívül került nehéz helyzetbe.
Az egyik történet hétköznapi volt: valaki felhív téged, hogy elhagyta a párja, vigasztald már egy kicsit. Miért hagyta el? Az egyik változat szerint azért, mert az, aki most segítséget kér tőled, annyiszor megcsalta, hogy a másik már nem bírta tovább. A másik változat szerint viszont azért szakított, mert beleszeretett valakibe.
Az „élet-halál” történet sokkal vérfagyasztóbb volt: autót vezetsz, és azt látod, hogy az előtted haladó kocsi megcsúszik, felborul és kigyullad. Bármelyik pillanatban felrobbanhat! Az egyik változat szerint tudod, hogy a balesetet szenvedett sofőr részegen ült a volán mögé és túl gyorsan hajtott, a másik változat szerint egyértelmű, hogy semmilyen szabálytalanságot nem követett el.
Kinek sietnél a segítségére?
Ja, és még valami: a kutatók az esetek felében azt mondták, képzeld el, hogy a segítségre szoruló személy az ismerősöd, a többi esetben viszont azt, hogy aki bajba került, a testvéred.
649-en olvasták el valamelyik történet valamelyik változatát, és a válaszokból kiderült, hogy az emberek hétköznapi helyzetben inkább segítenének egy „ártatlan” ismerősnek, mint egy „vétkes” testvérnek. Ám ha élet-halál a tét, a morális megfontolások háttérbe szorulnak, és a testvér – felelősségétől függetlenül – sokkal nagyobb segítségre számíthat, mint a genetikailag idegen személy.
A jófiú című amerikai közönségfilm végén természetesen a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig jutalmát. Hát, lehet, hogy az élet nem így működik, de Hollywood igen.
