Egyre több film választja központi témájának a gyászt. Legtöbbjük többet árt, mint használ, vagy szimplán nem sikerül elkapnia az a bizonyos fonalat, átadnia azt az üzenetet, amit szeretne. Az ellentábort képviselő filmek közül Larraín Jackie-je a legfrissebb, ami nemcsak az életrajzi film műfajában, hanem a gyász témakörében is eredetit és maradandót alkotott. Szintén az utóbbiak közé sorolható Valleé Darabokban című filmje, amit sokan mégsem szeretnek: kész kínszenvedés végignézni, giccsesnek, kiszámíthatónak tartják (feltételezem, az utóbbi véleményezők nem nézték végig a filmet), sőt egy néző meglepődött a rendezőn, mivel egy elsőfilmes dirigáló művének hitte.

Pedig a Demolition egy nagyon is szerethető film. Akinek közeli ismerőse a gyász, az véletlenül sem fogja azt hinni az első fél órában, hogy egy túlmagyarázott, elvont művészfilmmel van dolga – ugyanis így vélik. Davis (Jake Gyllenhaal) a felesége, Julia halálát követően M&M’s –et szeretne a kórház intenzív osztályán lévő automatából vásárolni, de a kis csomag elakad, így panaszlevelet ír az üzemeltető cégnek. Teszi ezt mind a felesége temetése után, a halotti toron. De a panaszlevélben nemcsak a csokis drazsék elakadása okozta problémáról esik szó; magáról, az életéről kezd el beszámolni. Az, hogy a felesége halála és a meg nem kapott M&M’s egy kalap alá eső tragédiának minősül, sokak számára bicskanyitogató, polgárpukkasztó lehet.  Pedig nem az. Egyáltalán nem. Épp’ ebben rejlik a film zsenialitása: szembe mer szállni a társadalmi elvárásokkal, meg meri mutatni a gyász kevésbé etikus oldalát, megspékelve Davis öniróniájával és a fekete humorral, ami miatt bátran nevezethető a film dramedy-nek is.

A Demolition üdítően frissen, könnyedén, és szórakoztatóan dolgozza fel a gyászt. Alátámasztja azt, amit minden veszteséget elszenvedő ember tud: a gyász nem lehet etikus. Mindenki máshogy kezeli, mégis a legtöbb ember megmagyarázhatatlan módon kisírt szemeket, világvége hangulatot és tehetetlen dühöt vár, vegetálással, fekete ruhával és egyéb formaiságokkal ellátva, mintha ez egy produkció vagy protokoll lenne. Az ember nem papírforma szerint gyászol, és ennek elvárása számomra a társadalom egyik újabb elkorcsosult, undorító kreálmánya.

Ahány ember, annyiféle gyász. Nem mindenki megy át mind az 5 fázison, ahogy a főszereplő sem. Az ügyfélszolgálat számára írt levelek nagyon jó terápiának bizonyulnak, ugyanis Davis felébred, elkezdi megélni a gyászát, amit eleinte rezzenéstelen arccal visel.  A film első perceiben Julia sokadszorra arra kéri férjét, hogy szerelje meg a hűtőt, aminek a férfi egyik este eleget is tesz. Mivel, ahogy azt a levélben is megfogalmazza, ő nem az a „bütykölős típus, a műszaki analfabéta jobb megfogalmazás”, eszébe jutnak apósa szavai: „Ha meg akarsz valamit javítani, szét kell szedned apró darabokra és meg kell találnod hol a hiba, amitől te csak erősebb leszel. Az emberi szívet meggyógyítani olyan, mint egy autót megjavítani: alaposan meg kell vizsgálni, aztán szépen összerakni”. Ő pedig megfogadja a tanácsot: mindent szétszed az életében, ami hibás, beleértve saját magát is.

Ezt követően új fordulatot vesz az élete: egyrészt ekkor kezd el megismerkedni Karennel (Naomi Watts), az ügyfélszolgálatossal, aki felfedezi a sorokban rejlő segélykiáltást; másrészt elengedi gátlásait, lebontja az eddigi szürke személyiségét, majd minden tárgyat- végül a házasságát szimbolizáló házat is. A férfi környezete nem tudja kezelni annak abszurd viselkedését, még apósa is - aki egy közös vacsorán megjegyzi, hogy míg vannak, akiket kínoz a gyász, az ő felesége főz – pszichológushoz akarja küldeni. Karen és fia ekkor lép be Davis életébe, ugyanolyan szabadsággal és spontán módon, ahogyan ő hátrahagyja régi életét és minden sablontól mentesen, sodródva az árral, a nőnek és annak fiának köszönhetően újraépíti önmagát; az ő kötöttségektől mentes életük csak olaj a tűzre az eddig külső- és belső formalitások szerint élő bankárnak. Szerencsére a film elkerüli azt a klisét, amire a néző számít; nincs szerelmi szál, az alkotók nem „a megtalálja a másik szerelmet és továbblép” verziót választották, annál egy sokkal intelligensebbet és érdekesebbet.

A film eleje a vágásnak köszönhetően zaklatott, kissé klausztrofób hatást kelt, de a gyász kezdetével ez megváltozik. Az özvegy kiszámíthatatlan viselkedése, a szinte őrületbe csapó szabadság és spontaneitás (tökéletes példa a golyóállómellényt viselő Davis, aki arra buzdítja Karen 15 éves fiát, hogy pisztollyal lőjön rá a móka kedvéért), az új személyiség, a szintén különcnek számító ügyfélszolgálatos és a fiú triásza izgalmassá és szerethetővé teszi a filmet és a karaktereket egyaránt.

Davisnek nemcsak a jelenlegi élete, a múltja is szétesik, amikor megtudja, hogy házassága, ahogy ő is érezte, sosem volt igazi. Ekkor jön el a fordulópont, és a film csúcspontja is, a cselekmények felgyorsulnak, a jelen is összedőlni látszik, és végre először, igazán előtör belőle a fájdalom, a keserűség, a csalódottság, és a düh. Minden, amije volt, sosem volt igaz, sosem volt igazán az övé; a balesettel nemcsak a feleségét vesztette el, hanem az egész addig felépített életét. Ez a felismerés töri át a gátat: elengedi a gyászt, a feleségét, és végre elkezd élni.

A Demolition nem egyszerű, és mégis pihekönnyű alkotás. Nagyon fontos mondanivalót csomagol egy hiánypótló, friss, humoros, kiszámíthatatlan és őrült filmbe, amiben a hiteles karakterek miatt nem erőltetett bölcsességek sorát kapjuk, mégis tökéletesen érvényesül a film üzenete. A gyász magánügy, mindenki maga választja meg annak a módját; senkinek nem szabad, és nincs is joga beleszólni, megszólni valakit a választása miatt pedig a legkevésbé sem, mert sosem tudhatjuk, hogy mi zajlik le a másik emberben. Habár a gyász a központi téma, mégis boldog a befejezés; a film az életet ünnepli és élteti. Juliának meg kellett halnia ahhoz, hogy Davis élhessen. Végre igazán élhessen.

8,5/10