Emlékszem, amikor Gyuszi elhozott a menhelyről, az első gondolatom az volt, milyen csúnya kutya vagy. Fókafejű, hordótestű, pipaszár lábú kis korcs, bocibarna, bamba szempárral. Kislány voltam és a szép dolgokat szerettem, a hagyományosan szép dolgokat. Emlékszem, volt hogy felemeltem a füled, és belekiáltottam: BORCSAAA!!! – ne haragudj érte, csak 6 éves voltam. Te is gyerek voltál még, ezért bennem láttad az ideális játszótársat. Te jó ég, mennyire idegesítettél eleinte! Mindenhova követtél, feldöntöttél, lehúztad rólam a kesztyűt, rángattad a ruhám ujját – nem tudtam még értékelni a gyengéd szereteted, ahogy vigyázol a kezem épségére mindeközben.

Idővel mégis beloptad magad a szívembe – cinkosok lettünk mi, akiket a felnőtt társadalomból kirekesztettek. Felfedeztük a kert titkait, bőszen vadásztuk a szöcskéket, s te bátran elkergetted az engem fenyegető darazsakat. Együtt töltöttünk minden hétvégét, minden iskolai szünetet, tüdőgyulladásom hosszú 1 hónapját. Emlékszem, amikor jött a telefon egy este, hogy eltűntél – 3 napig csak sírtam, mert nem mehettem, hogy megkeresselek. De következő hétvégére visszatértél hozzám - kimerülten, éhesen, rémülten.

Nem akartalak újra elveszíteni, de nem tehettem mást – a felnőttek döntöttek helyettem. Mikor Mama elköltözött onnan és csak Gyuszi maradt ott – mi már nem mentünk többet látogatni téged. Közel 4 évig nem láttalak, de mindennap gondoltam rád és közös kalandjainkra.

Egy nap Gyuszi nem ébredt fel többé, te pedig hozzánk kerültél. Nagy szerencséd volt, mert épp akkoriban költöztünk kertes házba. Hamar megszoktad az új környezetet. Higgadtabb, idősebb voltál már, nem pörögtél a saját farkad körül, én pedig már Anyánál is magasabbra nőttem.

Kalandjaink tehát folytatódtak – együtt aludtunk, együtt ettünk, együtt sétáltunk. (Megismerkedtél a villanypásztorral, jól meg is sértődtél miatta, pedig nem az én hibám volt, esküszöm.) Végigkísérted gimnáziumi éveim viszontagságait és sokszor voltál fültanúja az azzal járó hangulatkitöréseknek. Igazán megértő voltál velem, habár egy mukkot sem értettél a reménytelen szerelemról előadott monológjaimból.

Nem fogom elfelejteni, ahogy azon a csütörtöki napon rám néztél. Csendes este volt, épp el akartam vonulni magányom erődjébe, amikor összetalálkozott a tekintetünk: ”Ne menj el, én ma meg fogok halni.” – mondtad volna, ha tudsz beszélni. Aztán jött az első roham. Alig tudtam elkapni a fejed, nehogy a kőlapnak koccanjon.

Az elsőn gyorsan túl voltunk, már-már azt hittem ennyi volt, rosszul értelmeztem a tekinteted. Aztán újabb görcs, vele együtt heves rángatózás. Majd még egy. Félelem és pánik volt a szemedben. Késő éjjel volt már, az állatorvost alig lehetett elérni, Eszter ugrott el érte kocsival. Csak fogtam a fejed és minden rángásnál próbáltam a kezemet a fejed és a padló között tartani. Néztelek, de te már nem láttál engem, távolba révedt a tekinteted, az az idióta, bocibarna szempár, amit úgy utáltam az első napon.Nem jött több roham. Az oldaladra szegeztem a tekintetem és feszülten figyeltem, számolva minden lélegzetvételed után, mennyi idő telik el. 

Aztán a mellkasod nem emelkedett meg többé.

Egy test, amiben nincs élet szürreális látvány a szűz szemnek. Mintha nem ugyanaz lett volna ott, mint egy perccel azelőtt. A test idegen lesz, fénytelen, jelentését elveszti. Csak egy torz, szőrős valami a padlón.

.

Úristen! Hogy én mit műveltem az elmúlt napokban...

Eltelt a Húsvét. Nem volt egy tiszta pillanatom, de a sok száraz rosé és cenzúrázott élvezetek mellett lelkem a konyhában kezdett igazán szárnyalni. Házias Azile főnixként támadt fel poraiból és a "rendeljünk inkább pizzát" hozzáállást kútba hajította. 

Csak, hogy szemléltessem, ez voltam én előző héten:

55 centiméteres kicsike a Don Pepéből. Hát nem volt egyszerű menet elfogyasztani, kétéjszakás kaland lett belőle.

Ehhez képest tegnap, mikor elgyötörten sírdogáltam egy rossz pillanatban:

Miért nem lehet menni sehová? Randizni sem lehet menni étterembe, szép ruhában.. Miért kell egész nap a kinyúlt macinaciban ülni és kihűlt pizzát rágni, amitől 5 órán belül elkap a hígfosás? Brühühü, stb...
Mégiscsak ünnep van, több, mint egy hónapja nem láttam a kutyáim, anyát...

Kellett valami, ami feldobja kicsit a hangulatot, valami, amitől viszünk egy kis ünnepiességet a Húsvétba, még akkor is, ha feje tetejére fordult a világ.

Végül az a bizonyos villamoskörte, mármint vilmoskörte, na... villanykörte kigyulladt a fejem felett és tündökölt itt Terézvárosban. 

Hát itthon is lehet éttermest játszani!
Ki is raktam a fagyasztóból egy kis halat meg spenótot, ami a nagymamám kertjében nőtt, és megnéztem, mi az, amit már nagyon el kéne használni. A menü pedig:

Előétel

Sárgarépa és zellercsíkok, gyulai kolbászkarikák, hasábokra vágott trappista sajt, hozzá tzatziki mártogatós

Főétel

Fokhagymás, petrezselymes alaszkai tőkehalfilé, petrezselymes, sült céklával, édesburgonyával, répával, hagymával, vajon megabált spenótlevelekkel, zöldbabbal, nyomokban petrezselymet tartalmazhat
(igen, vettünk friss petrezselymet és fonnyadni kezdett)

Desszert

Nápolyi a Lidl-ből

Szépen tálaltam is, rég adtuk meg így a módját. Kellő mennyiségű fröccsöt is fogyasztottam hozzá, majd kidőltem.

Ma pedig, hajaj, most jön csak a dolog krémje!
Délelőtt nekiálltam répatortát csinálni, életemben először. A tetejére citromos mascarpone-hab került, csak erről sajnos nem csináltam még fotót, most pedig már lusta vagyok. 
Délután, miután megittam két fröccsöt és még mindig unatkoztam, kitaláltam, hogyan kéne elhasználni a fonnyadó medvehagymánkat: medvehagymás-sajtos pogácsa! Még sosem csináltam pogácsát, élesztőm pedig nincs, mert furcsamód óriási hiánycikk lett, hiszen az apokalipszis mindenkiből péket csinált. Úgyhogy életem első pogácsája reformdarab lett.

Ez ilyen jóféle, joghurtos-tejfölös alapú, egész könnyed, medvehagymás finomság lett, de mégis jól felszívta a bort, úgyhogy most már almalevet iszom, hogy tudjak írni.

Szerintem holnap leírom a recepteket is, mert voltak bennük variációk a hagyományos NagyKönyvhöz képest, szóval mégiscsak meg kéne örökíteni, meg közben hátha véletlenül én leszek az új Nigella Lawson, csak engem nem fog fojtogatni a férjem. (Milyen férjem?)

Szóval ma kétféle "ételszüzességem" is elvesztettem, úgyhogy végülis eredményesnek ítélem ezt a napot. Ami mellesleg a huszonkilencedik napja az önkéntes karanténnak.

Holnap folyt. köv.
Azile

Fogalmam sincs, hogy hányadik nap van.
Tegnap voltunk Lidlben és vettünk 6 üveg pestót. 
Mi innentől kezdve már megleszünk.

Megmutattam Dávidnak a blogot, úgy megörültem, hogy a Koronás mindennapok és szeparációs szorongás címlapra került. Enyhe késztetést érzek most arra, hogy elkezdjem cenzúrázni magam, hiszen így már valaki ehhez a személyes, eldugott, titkos kis bloghoz tud arcot és nevet társítani. De nem ülök fel erre a lóra, törekednem kell az őszinte énközlésekre, csak úgy fogom tudni megőrizni a mentális épségem ilyen ínséges időkben.

Cifraság nélküli hitelesség magam felé.

Mostanában azon gondolkozom, merre tovább, ha a mi cégünknél is beüt a krach. Érdekes, hogy többnyire nem nyomasztó tényezőként, hanem lehetőségként sikerül rá tekintenem.
Persze, először biztos megijednék. Nem tudjuk, meddig tart még a járvány és meddig szükséges alkalmazkodnunk a korlátozásokhoz, de az biztos, hogy ahogy telik az idő, úgy fogják lehúzni a rolót egyre többen. Hallottam olyasmit, hogy van, ahol 70%-os fizetés van, van ahol ideiglenesen semennyi és ugye közben, ha szükséges, leépítések. Most elsősorban olyan kkv-at nézek, amilyen a miénk is, bele sem merek gondolni a vendéglátással már most mi a helyzet.
Szóval, nálunk az ügyvezető küld rendszeres helyzetjelentéseket a cégünkről - azt kell tudni, hogy autóipar és digitális marketing. Felemásan állunk jelenleg, mert a szolgáltatásaink egy részére (honlap pl.) nagy szükségük van, most főleg, hiszen egyre inkább digitális térre korlátozódnak eladás tekintetében, de közben kevesebb a marketing megrendelés, csúszások vannak a nekünk való kifizetésekben... Tehát az utolsó nekünk szánt üzenet lényege: Várunk.

Igazából ha repülni kell, akkor én is repülni fogok, nem vagyok esszenciális. Ami nem probléma, sőt, pont az a jó, hogy el tudom ismerni. Ideje megtanulnom egypár új dolgot magamról, ideje lenne terjeszkedni és megkeresni azt a nagybetűs UTAT. Valamit kitalálni, amit derűvel tudok csinálni, amitől feléled bennem a hivatástudat. Az ilyen jellegű mélyvízbe dobás nagyszerű lehetőség is egyben, kimozdít a komfortzónából.
De erre majd visszatérünk, ha aktuális lesz a dolog.

Persze máskor nehezebb, ma például hajnali 4-kor felébredtem és pont ezen kezdtem el rágódni. Egy olyan jövőn, ami még el sem jött. meg sem történt, de én már feszengek rajta. Kié így a jelen?
Szóval az ágyban pánikoltam egy jó 10-15 percet: pénz, albérlet, szégyen, kudarc, rezsi, hajfesték.... De végül eldobtam magamtól a gondolatokat, inkább aludtam rájuk még egy picit.

Segített.
Aztán most azon gondolkoztam, hányan pörögnek most ezen a létbizonytalanságon, nemcsak országszerte, hanem világszerte. Hogy kihúzták a lábunk alól a talajt egyik napról a másikra!
Dávid szokta mondani, hogy ha egy éve valaki azt mondja neked: 2020-ban járvány lesz, nem lesznek mozik, kocsmák, bezárnak az iskolák és nem lehet az utcára lépni - elhitted volna?
Én tuti nem.

Ez is elég tanulságos. Biztosnak hiszünk valamit, mert mindig úgy volt, pedig garanciát sosem kaptunk arra, hogy minden úgy is marad. Telnek a hetek, dolgozunk, heti egyszer iszunk, néha picit veszekszünk otthon, szidjuk a kormányt, szidjuk a kollégákat, drámázunk, mert a mekis elviteles pakkból kihagyták a sült krumplit, az ideget esetleg a gyereken vezetjük le: maradj csöndben, ne oda rakd, hülye vagy, mint apád.

Aztán történik egy ilyen.

Nem tudod, mi az igazi tragédia, amíg nem érint téged közvetlenül. Én még most sem tudom. Van munkám, egészséges a családom. Az lesz az igazi létbizonytalanság, ha két hónap múlva anyám a János kórház kertjében hal meg, segítség nélkül.

A mai napom eddig tömény rémületben telt.

Dávid levágta a szakállát.

És akkor most egy kis kitérő: én nem vagyok szakállpárti, nekem mindig a babapofik jöttek be, esetleg enyhe borosta, körvonalazódó, homályos szakáll. Szidtam én, hajj, de sokszor, sziszegtem, hogy szúr, hattyú halálát játszottam, ha zuhanyzás után, vizes szakállal közeledett.
De azért x hónap alatt csak megszokja az ember, sőt, lassacskán aranyosnak kezdi látni a szakállban megülő morzsazsemeket. Tegnap már odáig jutottunk, hogy puszit is kapott, pedig láttam, hogy ketchupos a bajsza.

Erre ma... mit sem sejtve telefonálok anyukámmal a kanapén, miközben fél szemem a szobában kóborgó szerelmemen. Ollót keres. Útbaigazítás.
Bal fülemben a legfrissebb budakalászi pletykák anya jóvoltából, jobb fülemben Dávid: "Levágok a szakállamból."

Jelenetváltás, megyek pisilni, szívem választottja az előszobai tükör előtt, a földön kuporog és a tegnapi pizzásdobozba vágja a körömvágó ollóval a szakállát.
Nyugtázom, visszaülök a kanapéra, elmerülök Paris Hilton munkásságában a youtube-on. 
Sok idő eltelik, mert rendkívül érdekes asszony.
Borzasztóan kell pisilni, ennyi időről van szó, mindenki saccolhat. Dávid a fürdőben ügyködik, nem zavarom meg.
Visszatérek Parishez:

 Tovább kullog az óra mutatója, feszülten várom, hogy eljöjjön az én időm. Bár ne sürgettem volna ennyire.

A fürdőből egy idegen, simaképű-sápadtarcú alak lépett ki.
Egy szellem. Ez nem lehet Dávid, sokkal kisebb a feje,

Pedig ő volt az. Már vagy 11 órája próbálok adaptálódni, de még mindig megijedek, ha hirtelen mozdulatot tesz.

Van ám a korábbi agymenésnek folytatása is!

Szeretem magamról azt gondolni, hogy verset is tudok írni, hát íme:

megkérdeztem végül fürdői lidércem,
mi a legszomorúbb dolog manapság.
„valaki jár a fák hegyén”
kezdte dúdolni a nótát:

Ha jól számolom, mi most tartunk az önkéntes karantén 23. napján.
A hajam 3 napig két copfba fonva hagytam, ma kibontottam, ezért egész nap bárányfejjel ülök a kanapén. Hiba volt. 

Dolgozgatok, telnek a hétköznapok, illetve nem is ez a jó kifejezés - teljesen összefolynak. Érzem magamon, hogy a napokban volt egy mentális váltásom és kissé nyűgösebb vagyok magammal, támadóbb Dáviddal.

Amikor ebéd után híreket pörgettem, amikor ez jött szembe:

https://divany.hu/eletem/2020/04/06/parkapcsolat-karantenban/?utm_source=index.hu&utm_medium=doboz&utm_campaign=link

Megfogott benne egy rész, most pont aktuálisnak éreztem:

Ne vetíts ki rá dolgokat! Amikor emberek nagyon sok időt töltenek egymással, könnyen megeshet, hogy az egyéni nehézségekből is elkezdenek párkapcsolati problémákat gyártani. Orna Guralnik párterapeuta erre például azt mondja, hogy ilyenkor a belső konfliktusokat interperszonalizáljuk, azaz a személyközi viszonyok szintjére toljuk át. Vegyük azt az esetet, hogy az önkéntes karantén 23. napja van, hihetetlenül unatkozom, nem találom a helyem, üresnek érzem magam. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy mérlegeljem az okokat, vagy egyszerűen tanácstalan vagyok, viszont ott van a környezetemben egy kiugró inger, a partnerem, így elkezdhetem azt gondolni, hogy ő milyen unalmas, úgy tűri a monotonitást, mint egy robot. Ha ennek megfelelően kezdek el viszonyulni hozzá, az nem sok jót ígér a kapcsolatra nézve. 

Na, pont 23. nap van a példában is, én pedig pont erre kezdek hajlamos lenni, Beszűkült a világom, hiányolom a rutinokat, szokásokat, van egy alap bizonytalanság és félelem a levegőben, szorongást ébreszt bennem, feszültséget, amitől szabadulni szeretnék, ezért dobnám is a másikra - miközben elhiszem a saját, szubjektív igazságom és kétely nélkül elfogadom azt a tévhitem, hogy nekem ehhez jogom van.

Pedig önmagával szemben igényes ember ilyet nem csinál. Legalábbis szándékosan nem. Mindenki szokott fáradt, türelmetlen, míszes lenni, de mégis, abban a pillanatban, amikor elkezdesz kimondani valamit, amiről tudod, hogy hiba - van egy furcsa érzés az agyad hátuljában, ami azt sugallja, enyhe nyomással az öreglyuk közelében, hogy ezt azért mégsem kéne. Mintha pislákolna a józan tudatod, de nem figyelsz rá, eldobod, lehalkítod. Enyhén fémes íz önti el a szádat, egy tizedmásodpercre meg is állsz, megnedvesíted az ajkaid - és kimondod. Közben elkezd felfele szaladni a pulzusod, és már nyoma sincs annak a kéjes örömnek, amit képzeltél, hogy lesz - "amikor majd jól megmondod neki"-  és végül csak két szomorú ember és a csend marad.

Jobbik esetben. Rosszabbikban nem a csend jön, hanem a riposzt, majd a másik hosszas bűnlajstromának felsorolása növekvő hangerővel, míg végül mérgesen fekszel le aludni.

Hát kinek kell ez amúgy, most meg főleg mi értelme?

Ezért most nyomatékosítom is magamban, hogy amikor energiaszintem engedi, jobban oda fogok figyelni a tudatosságom megőrzésére. Meg fogom fogni a gondolatokat, amik engem zavarnak, nem pedig transzformálom, hogy a másikat sarazzam be velük. 

Ennyi a kis emészteni-valóm mára.

Sziasztok,

micsoda nap, máris akadt valami érdekes, amiről írhatnék!

Összedobtam ma egy ebédet, ami annyira bejött, hogy gondoltam leírom a receptjét, egyrészt így nem is felejtem el, másrészt hátha mások is szívesen kipróbálnák. :)

Szóval így készült a vegetáriánus hamis ramen leves - tojásfoszlányokkal:

1. Felmértem a terepet itthoni készlet terén:

szárzeller (4-5 nagyobb szár)
sárgarépa (3-4 db)
vöröshagyma (1 giganagy vagy 2 kisebb)

tojás (4 db)

1 csomag mie tészta (1 csomagban 4 lap van)
2 db leveskocka

2. Oké, ez alapnak megfelelt, felkockáztam a hagymát, kissé meg is könnyeztem, majd vékonyabb karikákra aprítottam a répát és a zellert. 

3. A hagymát kevés olajon megdínszteltem, sóztam, borsoztam, kis chilipor is került rá, majd hozzáadtam egy fél pohárka vízzel a répát és a zellert párolódni.

4. Kevergettem, 3-4 evőkanál szójaszószt hozzáadtam, vártam, míg kicsit megpuhulnak a zöldségek és felöntöttem vízzel.

5. Ezután leveskocka ment bele, 2 db, mert szeretem, ha valami jó fűszeres, pluszban chilipor és még egy kis feketebors. Alacsony lángon, fedővel felforraltam, majd időnként kóstolgattam, elég puha-e már a répa.

6. Amikor úgy éreztem, készen áll a leves, elővettem 4 tojást. Egyenként egy kisebb tálba törtem őket, majd belehuppantottam a levesbe - de mint kiderült, nem így kell tojást főzni a levessel együtt, ezért lett tojásfoszlányos hamis ramen.

7. Ezt így kavargattam egy darabig, alacsony lángon, majd felvettem közepesre, hogy forráshoz közeli állapotban legyen és beletettem a mie tésztát. (Én az Aldiban szoktam venni, tök finom.)
6 percig hagytam főni a levesben, időnként megkevertem, majd elzártam a gázt és fohászkodtam.

8. Leültem, megettem egy tányérral, és igencsak ízlett. A mie tiszta finoman magába szippantott egy kis tojássárgáját, így nagyon jó állagot kapott. :)

10/10, magamtól magamnak. :D

Remélem akad majd, aki kipróbálja! :)

Szóval első bejegyzés, 17. napja az önkéntes karanténnak. Rengeteg gondolatom gyűlt össze már mostanra, vezettem is papíron naplót, olyan hagyományos, századfordulós kisasszonyos stílusban:

"03.28. - 13. nap, szombat

Rájöttem, hogy a Cry me a river klipje Justin Timberlake-től szexuálisan felizgat."

Hát igen, arra a szép szombati napra bizony ez az egyetlen mondat jutott. Ezért nem mellékesen ilyen önző célból is indítom a blogot, hogy szellemileg ne épüljek le teljesen, és szinten tartsak egy 60-70 %-os mentális funkcionalitást.

Ennél szebben nem is lehet indítani egy bemutatkozást, de azért nekifutok újra. 27 éves pénzügyi és adminisztrációs asszisztens vagyok Budapest belvárosában. Lelkes fiókíró, egyszerű ember, egyszerű igényekkel: csak bor legyen és mérsékelt napfény!

De térjünk vissza a tárgyhoz, a karanténhoz. Sokan már hetek óta ülünk önkéntesen otthonainkban, és mi vagyunk a szerencsésebb helyzetben, hogy ezt megtehetjük. Mindenki számára szorongásokkal és feszültséggel teli ez az időszak, harapni lehet a villámokat a levegőben. Kell egy kis figyelemelterelés, hogy a felszabadult időt ne ezekre harapva töltsük el, görcsösen rángatózva.

(Hjaj, ahogy ezt írom, a youtube lejátszási listám pont berakta a Cry me a river-t.)

Szóval, kellemes időtöltés. Gondolom a mindenféle "10 tuti tipp karantén idejére" szörnyen tuti tippjein már mind túl vagyunk - szortíroztunk, nagytakarítottunk, csempét pucoltunk, izgalmas recepteket próbáltunk ki, olvastunk, tornáztunk, meditáltunk, átültettük a fikuszt, én speciel tegnap este jutottam arra a szintre, hogy két pohár bor után átgondoljam az ágyban az összes létező hibát, amit valaha elkövettem, majd kellemetlen szégyenérzettel kísérve merültem felületes rémálmok és sima álmok háborgó tengerébe.

Hú, hát nem szeretnék több ilyen éjszakát, ehhez még túl törékeny az énem, ezért most igyekszem mentalitást váltani. Fókuszba helyezni, azt ami épít és érdekel, vagy pusztán szórakoztat, majd leírni a gondolataimat. :)

Ami mostanában különösen érdekel, az a Fortnite, a gangon hesszelés és a válogatott módszerekkel való önkínzás, szóval holnapra illene előállnom valami értelmessel, mi?