A Manchester United egykoron legendásan megbukó edzője nem nagyon találta magát az elmúlt években. Korábban az Evertonnál fantasztikus munkát végző skót jelenleg a West Ham United kispadjára ült le, s persze azonnal beindult a mémgyár, rámutatva többek között a Championshipre, ahová a Kalapácsosok kerülhetnek, amennyiben Moyes-t engedik ténykedni a London Stadiumban. Nem ennyire egyértelmű ugyanakkor, hogy az egykori Ferguson-utódnak beletörik a kalapácsa ebbe a feladatba.
Magam is azon az állásponton voltam rendkívül sokáig, hogy David Moyes-nál alkalmatlanabb szakembert nem választhatott volna Sir Alex a United irányítására. Tényleg ilyen Pintér Attila-szintű homlokon csapással járt mindez a futballban járatos szurkolók körében, hát még a skót azt követő ténykedése. Moyes tulajdonképpen tönkrevágta a Manchester United fejlődésének lehetőségét az elkövetkező évekre. Hogy igazságos legyek: nem ellehetetlenítette a megújulással egybekötött tradíció-hordozást – sokkal inkább elkezdte kiásni azt a gödröt, ahová a Vörös Ördögök figyelmetlenül belezuhantak, s amelyet Louis van Gaal - mint egy jó sírásó – be is temetett. De rá lehet-e fogni Moyes-ra, hogy ő minden problémának az origója? Lehet-e azt mondani, hogy a vörös hajú skót mindenhol alkalmatlan menedzsernek? Megbukott a Real Sociedadnál, a Sunderlandnél, és most megkapta ezt a rémesen gyenge WHU-t, hogy rázza össze a társaságot. Az az ember kellene lelket öntsön a többiekbe, akinek talán saját önbizalma is valahol a béka feneke alatt lehet. Gondoljunk bele, miként hathat ez egy bizonytalan közegre. Milyen üzenettel jár az, ha David Moyes megérkezik egy csapathoz, kvázi "tűzoltóként"? Mindazonáltal ennyi kérdést inkább divat lett mostanság a Moyes-jelenséghez kötni, hiszen voltak idők (nem is oly régen), mikor az Evertonnál jóformán csodát csodára halmozott az egykori Preston-legenda. Azt hiszem, mostanra David Moyes megjárta a maga Canossáját, elsírta minden bánatát a sajtónak, a kelleténél talán jobban is belemerült az önsajnálatba: de most itt az idő, hogy mindent a háta mögött hagyjon. A sikertelen „spanyol kirándulás” egy csalódott ember hitehagyott története volt, míg a sunderlandi kaland csak rátett erre egy lapáttal: sokáig nem volt senki, aki emlékezett volna arra, hogy Moyes tulajdonképpen az egyik legjobb lehetőség egy középcsapat élére, ahol az átlagnál ügyesebb játékosokkal van megtömve a keret. Nem hodgsoni bukásra kell egyből asszociálni. Ez a skót fickó majdhogynem mindent tud az angol futballról, ám tény és való: a gondolkodása, a játékról alkotott saját víziója nem mindig összeegyeztethető a valósággal.
Elismerem, talán túl romantikus elképzelés, hogy Moyes munkásságát még a mai napig össze lehet kötni az Evertonnal, s egyben erős érvként lehet használni emberünk védelmére. Ez olcsó húzásnak tűnik elsőre. Ennek dacára viszont azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy megfelelő elvárásokkal, izgalmas kerettel, egészséges – nem United-szintű - nyomás alatt a skót igenis képes felmutatni valamifajta, már-már liverpooli időszakára emlékeztető lejsztungot. Ez persze spekuláció, de ne legyünk igazságtalanok: Marco Silvát sem a Hull City eredményei miatt nevezték ki a Watford menedzseri posztjára, hanem bíztak abban a fajta mentalitásban, amit a portugál képvisel. A Lódarazsak vezetősége megelőlegzett némi bizalmat a múltban mutatott koncepciók, futball-fogalmak láttán, amelyet Silva képviselt – vagy képvisel mind a mai napig. Ennyi rizikót minden tulajdonosnak fel kell vállalnia, hiába nincs már „betanuló idő” sem a Premier League-ben, sem úgy nagy általánosságban a menedzseri közegben.
Ha elkezdenénk a pro és kontra érveket felsorakoztatni David Moyes mellett, minden bizonnyal azt kapnánk verdiktként, hogy egy amúgy is vesztes – de minimum szorult helyzetben lévő csapat élére, instant sikert várva, nem a legjobb ómen az ő harcba állítása. Tetejébe mondhatnám azt is: a West Ham következő meccsein kisebb csoda kellene ahhoz, hogy ne induljanak meg menthetetlen módon a lejtőn (Watford, Leicester, Everton, City, Chelsea). Voltaképpen Moyes elkövetkezendő tevékenységéről nem karácsony után kell ítéletet hozni. Lehetne, de akkor a skót már feltehetően a munkanélküli edzők számát gyarapítaná, s ennél jómagam többet látok ebben a londoni kiruccanásában. Amennyiben megkapja az időt az építkezésre, az alapok lefektetésére - úgy mindegy, hogy a Championshipben vagy épp bent maradva a PL-ben, de a WHU stabil lábakon fog állni. Nagyszerű érzéke van az akadémisták kiválasztásához, valahogy meglátja a lehetőséget azokban a srácokban, akik hosszú távon meghatározó szereplői lesznek a Premier League-nek. Ennek ellenére egy ilyen játékosokból álló keretnek kutyakötelesség lenne megúsznia a kiesést, s egyúttal megelőzni Moyes hajhullását is: ha egy osztállyal lejjebb kerülnek a Kalapácsosok, a legjobb emberek mindenképpen távozni fognak, ezáltal a skót építkezése is veszélybe kerülhet. A Champóban persze van idő az alapozgatásra, vélhetően Moyes ott is összerakna egy minimum play-off szintű alakulatot, de lényegesen könnyebb dolga lenne, ha a PL-ben kellene stabilizálni a meglévő keretet.
Azért, ha végigtekintünk a West Ham keretén, látni fogjuk, hogy bizakodásra lehet oka a skót szakvezetőnek: Joe Hart, Kouyaté, Lanzini, Obiang, Chicharito, Antonio, Ayew viszonylag magasan jegyzett játékosok az angol ligában, s Mark Noble vezetői képességei is megcsillanhatnak a szoros - vagy kevésbé szoros mérkőzéseken. Hiába a top six brutális dominanciája, mindig van olyan váratlan fordulat, amely megnyithatja az utat a jobb pozícióig, elég az idei Everton vesszőfutására gondolnunk. A WHU egyáltalán nem kiesést érdemlő csapat, de tény: színtelen és szagtalan, ha a játékukat figyelni kezdjük. A Moyes-csapatok általában nem lesznek szépségdíjasok az aktuális szezon végén, például a United taktikája kvázi megfejthetetlen volt a Ferguson-éra támadó dominanciája után, elég a Fulham ellen bepróbált 81 beívelésre fájó mód visszaemlékezni, amiből nagyjából 10 eredményezett tényleges gólhelyzetet. Jóllehet, Moyes taktikájában nagy szerepe van a szélsőknek és a beíveléseknek: míg ez kivételesen jól működött az Evertonban (lásd Mirallas-Fellaini duót), addig sem a Unitednél, sem a Sunderlandnél nem működött – nagy kedvencével, Januzajjal sem. Az is nagyjából kikristályosodik a skót taktikáiban, hogy óriási szerepe van a pálya közepén, de még a védelem előtt elhelyezkedő szűrőnek: sokáig ilyen volt Leon Osman, Marouane Fellaini és Jack Rodwell is a Stolverkosoknál. A labda megszerzése, majd gyors megjátszása lényeges szempont Moyes-nak, Michael Carrick feladata például ugyanez volt (eléggé offenzív felfogásban), míg a skót dirigálta a csapatot.
Moyes: "A célom, hogy bizonyítsak. Néha meg kell javítanod dolgokat, most pedig van egy kis dolgom."
Nem kell viszont erre felépíteni a WHU taktikáját, holott az alapanyag erre engedne következtetést: Noble, mint fáradhatatlan passzer, Arnautovic és Lanzini bonthatná a széleket, s a hórihorgas Andy Carroll várhatná bólintásra a bogyót. Hatalmas újdonságot nem mondok azzal, hogy idejét múlt már ez a felfogás, a kiscsapatok is merészebb elképzeléseket valósítanak mag taktikai szinten (pl. Burnley, Bournemouth). Ha Moyes ezt fogja erőltetni, szerintem a közönség 80%-ka lebegtetni fogja a „DM out” transzparenseket, hozzáteszem: teljes joggal. Moyes-nak nem megújulni kell, hanem józan ésszel gondolkodni: ennek a csapatnak a legnagyobb félelme a kiesés gondolata, valahogy el kell mozdítani őket onnan, a borzalmasan nehéz sorsolás ellenére is. Lelket kell önteni ezekbe a srácokba, mert hazai pályán nagyon is képes ellenfelet szorongatni a West Ham. Nem állítom, hogy erre alkalmas David Moyes, de nála biztosan van egy extra-extra motiváció: ha itt is bukik, érdemben befejezheti a menedzseri pályafutását, s kulloghat vissza egy alsóházi skót csapathoz. De rendelkezik-e olyan karizmával, hogy saját motivációját képes legyen átalakítani brutálisan erős csoportdinamikává?
A legnagyobb problémám még mindig az, hogy az előző egy költői kérdés volt.