A múltkorában posztoltam a bors növényről és annak megannyi módon szüretelt, előkészített terméséről. (link)

És bár akkor csak a valódi borsok legismertebbikéről írtam, most mégsem a borsok taglalásával folytatom, hanem az álborsokról írok röviden.

A bors évezredek óta fontos fűszernövényként volt jelen az emberiség történetében, mint alapvető, de csak távolról beszerezhető árú, nem csak értékes volt, hanem gyakorta hiánycikk is. Ami egyfelől azt eredményezte, hogy fizető eszközként is használták, például az ókori római birodalomban használható volt az adó megfizetésére, de ugyanakkor gondoskodni kellett a helyettesítéséről is, elvégre ha a császár “APEH-osa” volt olyan kegyetlen és elvitte a levesbe valót, akkor másik növény után kellett nézni. Ha ilyen növényeket kerestek eleink, akkor egyrészt nem ártott ha hasonlított az íze a borséra, másrészt az sem, ha tömegében és olcsón elérhető volt.

Európában és a kárpát medencében így találtak rá a Borsikafűre másik nevén csomborra. Ez a vadon is termő zöldfűszer kellemes enyhe borsos ízével mára önálló jogot vívott ki magának a gasztronómiában, az erdélyi konyha például elképzelhetetlen nélküle.

Bors utáni vágyat csillapít, más típusút élénkít.

Közép-Amerikában a szegfűbors volt egy kézenfekvő válasz, hiszen úton útfélen megterem. Ez a mirtusz féle növény ízében magában hordoz a bors jegyei mellett a szegfűszeg jellegéből is, így mára desszertek, likőrök és húspácok elengedhetetlen tartozéka. Elterjedését a világ legnagyobb felfedezőjének és egyben a legnagyobbakat tévedő hajósának köszönheti. Kolumbusz megérkezve Közép-Amerikába, azt hitte Indiában van, és borsot talált. Majdnem stimmelt minden…

A nagy felfedező mellé lőtt, mégis telitalálat lett a vége.

Kicsit délebbre Peru és Brazília vidékén egy hatalmasra növő fa, a szömörce félék közé tartozó Borsfa termése helyettesítette a hagyományos borsokat. A rózsabors bár csak enyhén borsos, mégis igen kedvelt, hiszen látványos színével feldobja ételeinket. Manapság a méregdrága piros bors helyett ezt teszik a négybors keverékekbe, piros színű bors gyanánt.

Látványos külsőbe zárt visszafogott csípősség. Igazi nő a bors társadalomban.

Afrika is megtalálta a maga bors helyettesítő növényét. A selim bors több más néven is ismert: arab bors, "kili", "guineai" vagy "szenegáli" bors. A pézsmaszagú fűszert gyakran teszik levesekbe vagy füstölt formájában hal bedörzsölésére alkalmazzák. Az egész hüvely használata aromás, szerecsendiós, és enyhén gyantás ízt ad.

Mesebeli Afrika selim borsok otthona...is.

Kína és Japán bár közel voltak a bors őshazájához mégis inkább egy másik náluk is megtermő növényhez folyamodtak, a szecsuáni borshoz, amelynek a csak a héját használjuk. Nagyon különleges csípős kissé citromos íze nem meglepő, hiszen rendszertanilag, közeli rokona a citrus féléknek. Nagyon elterjedt és manapság már nem helyettesíthető fűszer, hanem az egyik alap fűszere a távol-keleti konyháknak.

Egy harcos nép nem kevésbé intenzív borsa.

A magasabban fekvő nepáli területeken a szecsáni bors egyik közeli rokona a timur bors terjedt el, ami nagyon hasonló ízjegyeket hordoz magán, de mivel enyhébb gyümölcsösebb ízű, így fehér húsok, halak, gyümölcsök társa lehet konyhánkban.

Ausztrália a tasmán borsban (más néven, hegyi bors) találta meg a helyettesítő fűszerét. Könnyed, virágos, üdesége szinte észrevétlenül vált át erős csípős karakteres ízbe, így kiváló fűszere a báránynak, vadnak.

Az ausztrál konyha tasmán ördöge.

Lám egy kis leleménnyel, minden konyha elégedett lehet a csípős eredménnyel.