Nyári pihenőmről visszatérve elsőként egy olyan regényről szeretnék írni nektek, ami első ránézésre bevallom nem ígért túl sokat, elolvasva mégis kellemes csalódást jelentett. Dmitry Glukhovsky Metró 2033 néven kiadott könyvéről lesz tehát szó, ami az író szülőföldjén is igen hamar népszerű lett, majd átlépve az orosz határt a könyv a nemzetközi porondon is jelentős sikereket ért el, olyannyira, hogy a történetet később pc játékra is adaptálták. Mindez egyébként nem a véletlen műve, a Metró 2033 ugyanis egy izgalmas könyv, amit valóban érdemes elolvasni, feltéve, hogy lázba hoznak minket a posztapokaliptikus történetek, a föld alatti sötét, szűkös helyek, és nincs ellenünkre egy kis feszültség sem.
A nem is túl távoli jövőben a kirobbanó atomháború a modern emberi civilizációt végérvényesen elsöpri, Oroszország fővárosából, Moszkvából pedig csak sugárzó romok maradnak. A kataklizma rövid idő alatt embermilliók életét követeli, a városokat, országokat összekötő távközlési infrastruktúra összeomlik, az utcák – vagy inkább ami megmaradt belőlük – elnéptelenednek. Az emberiség egyetlen reménye a föld alatt rejtőzik, a kis számú túlélő a moszkvai metróhálózat sugárbiztos alagútjaiban lel menedékre. Ez a menedék azonban korántsem biztonságos, és a szerencsés túlélőknek is hamar rá kell jönniük hogy a katasztrófa nyomaitól sosem fogják tudni teljesen elszigetelni önmagukat, a metró visszhangzó sötétjében ugyanis mindenkinek szembe kell néznie a múlt árnyaival… és azokkal az árnyakkal is, amik nem csak az emberi képzelet szülöttei.
Ismerős helyen
Mivel jópár évig éltem Budapesten, és ez idő alatt sokat utaztam a rendszerváltás óta változatlan, autentikus szovjet metrókocsikon zötyögve, a könyv helyszínei és témája kezdettől fogva ismerős hangulatot árasztott. Nem titok egyébként, hogy a hazai vonalakon nem csak a kékdoboz metrószerelvények származnak Oroszországból, de anno a teljes metróvonal is szovjet mintára épült, így az alagutak építésekor kifejezett szempont volt az is, hogy az alkalmas legyen civil óvóhelyként funkcionálni egy esetleges atomtámadás esetére – éppen úgy, mint Moszkva szövevényes földalatti hálózata esetében. Ezért aki járt már a Pest alatti metrókban, azoknak azonnal ismerős lesz a Glukhovsky könyve által megteremtett metróvilág is, elég csak a hármas metró vonalát egy kicsit lepukkantabbnak, összetettebbnek, sötétebbnek és zsúfoltabbnak elképzelnünk… bár igaz az is, hogy amíg a hazai vonalon leginkább a jegyellenőrök okozhatnak némi stresszt, a Metró 2033 mindent megtesz azért, hogy a metrót egy veszélyes helynek tartsuk.
A regényben a moszkvai metróállomásokon az atomháborút túlélők megpróbálnak berendezkedni, a metróállomásokból, szűkös sarkokból, használt sátrakból lakható otthont varázsolni, miközben a felszínről származó kincsek, mint pl. a teafű, élőjószág vagy éppen a lőszer, óriási értéket képviselnek. Glukhovsky ebből a felütésből simán összehozhatott volna valamiféle társadalomkritikát, csinálhatott volna realisztikus utópiát is, de nem ezt tette, a Metró 2033 története ugyanis a valós környezet ellenére cseppet sem törekszik a realizmusra, és az ilyen túlélőhelyzetben kérdésként felmerülő problémák helyett az író inkább a metró sötétjében meglóduló fantáziájára bízta a sztorit.
A könyv főhőse Artyom, aki a VDNH névre hallgató kis állomás lakosaként hamar elhagyni kényszerül az otthonát, és a tűz pattogó melegét az alagutak kongó sötétjére kénytelen cserélni. A mintegy 440 oldalon keresztül tartó útja során a főszereplő és vele együtt az olvasó is hamar rájön, hogy a metró minden állomása külön veszélyt jelent az odalátogatók számára, az állomások közötti sötét pedig állandó fenyegetést az óvatlan utazókra nézve. A metró alagútjaiban egymást érik a paranormális, természetfeletti jelenségek, a sugárzástól elgyötört életformák, vagy éppen a veszélyes emberek, az író képzelete ugyanis fantasztikus tárházát vonultatja fel a metrót ellepő rémségeknek. Glukhovsky által lefestett világban minden állomás egy külön kis állam, a föld alatti lakosság pedig tele van fasisztákkal és kommunistákkal, szektásokkal és filozófusokkal és még megannyi más csodabogárral. Mindezt a színes emberi matériát szépen kiegészítik továbbá a metrót ellepő nem emberi tényezők is, hiszen a lámpák fénykörén túl a metró mindig tartogat valami meglepetést, legtöbbször a kellemetlen fajtából.
A fojtogató hangulatot a szerző a változatos ötletek mellett kiváló stílussal támogatja meg, amiben a fény általános hiánya dominál, a főhősnek – és vele együtt az olvasónak is - gyakran kell a hangokra, zajokra, visszhangokra, vagy éppen a tapintásra és a szagokra hagyatkoznia. Az író a regényben hamar klausztrofóbiás hangulatot teremt, ami egyre csak szívja magába az olvasót, a fordulatos történet pedig elég változatos ahhoz, hogy ne tudjuk letenni a könyvet.
A főhős útja tehát sötét és veszélyes, de ritkán magányos, a veszélyek mellett ugyanis több útitársa, segítője is akad, akik – ellenpontozandó a kegyetlen környezetet - mind szívesen segítenek és szívesen beszélgetnek, így a feszült pillanatokat az író az orosz stílusra jellemző terjengős és kicsit néha nagyotmondó metróbeli „mesékkel” és szerethető mellékszereplőkkel kompenzálja, teszi mindezt meglepően jól eltalált arányban.
A sötétség csak a fény hiánya
Vitathatatlan tehát, hogy a Metró 2033 egy izgalmas sci-fi regény, amit a valóságos helyszín ellenére egy percig sem érzünk realisztikusnak, bár nem is akarjuk annak érezni. Minden állomás egy új titok, minden alagút egy új veszély, és mi tudni akarjuk, mi bújik meg a sötétségben.
Sajnos a könyv legnagyobb hibája is ebben rejlik, a titkok ugyanis legtöbbször homályban is maradnak, és csak ritkán kapunk magyarázatot arra, hogy egy egyébként nagyon jól felvezetett, rejtélyes eseménynek, jelenségnek mi is a valódi magyarázata, mert a legtöbbnek egyszerűen nincsen. A karakteres mellékszereplők mellett ráadásul Artyom maga egy igen esetlen embernek tűnik, aki hol nagy szívű bátor hős, hol egy hibát hibára halmozó tökkelütött benyomását kelti, akiről hisszük is meg nem is, hogy valóban nagy dolgokra hivatott.
A könyv elején egyébként megismerjük a metró legfőbb ellenségét, a „feketéknek” nevezett lényeket, akik Artyom állomását is fenyegetik, a főhős utazása is éppen emiatt kezdődik. Ahogy a történet azonban halad előre, a feketéket lassan hátrahagyjuk, és a veszélyek olyan gazdag és változatos panoptikumát ismerjük meg utunk során, hogy mikor a feketék újra szóba kerülnek, az olvasó már teljesen immúnissá válik erre a - kezdetben még nagynak tűnő - sokadik fenyegetésre. Egyszerűen nem hittem el, hogy a feketék jelentenék a legnagyobb problémát a metró számára, annyi baj van egyébként is minden sarkon, hogy ezek tükrében utóbb a kezdeti főellenségek csak pehelysúlyú bajkeverőknek tűntek. Olvasás közben úgy éreztem, mintha az író elfelejtette volna, hogy honnan is kezdődött a történet, és csak kapjuk az újabb és újabb kalandokat, miközben a történetet beindító eredeti veszély szépen elsikkad, és ezen egyébként a befejezés sem segített sokat.
Végállomás
A könyv tehát nem több egy izgalmas kalandregénynél, de ha ez a zsánerünk, akkor jó helyen járunk. Az író ha meg is próbálkozik valamiféle társadalomkritikával vagy mélyebb mondanivalóval, a regény hangsúlyos része akkor is a földalatti feszültségkeltés marad, a Metró 2033 tehát nem segít jobban megérteni a világot, inkább csak kellemesen szórakoztat. Ne ettől a regénytől várjuk tehát a világ megváltását, de nem tagadható az sem, hogy az utóbbi idők egyik legjobb sci-fi történetéről van szó, ami még kellemes mértékben tartalmaz thriller elemeket, és bőven találunk benne nagyszerű ötleteket is, mindezt pedig a saját metrónkból is ismerős helyszín fogja közre, ami miatt a regény kellemes olvasási élményt jelent... és közben valahol mélyen majdnem el is hisszük, hogy a metró sötétjében több van, mint amit elsőre látni lehet.
