Mint oly sokan, én is a Tomb Raider sorozattal nőttem fel. Volt persze sok más játékom, de Lara Croft története azért nőtt különösen a szívemhez, mert megmutatta, hogy egy lány is lehet tökös és okos. Sokáig készültem régésznek, aztán persze rájöttem, hogy az a meló nem arról szól, hogy az ember lánya egzotikus kultúrákat kutat ősi sírkamrákban. 
Amikor meghallottam, hogy érkezik az előzménytrilógia nem volt kérdés, hogy rohanok a boltba. Nem is csalódtam, az első rész vérfrissítése nagyon kellett már a franchise-nak.  Idén pedig elérkeztünk a sorozat záró darabjához, ami már a promók alapján is sokkal grandiózusabb elemekkel kecsegtetett. 

A játék helyszíne ezúttal Dél-Amerika, ami szerintem szuper választás mert az ősi inka, maja, azték és egyéb furcsa nevű ősi kultúrák kiapadhatatlan forrásai a kalandoknak.

Maga a játéktér gyönyörű, a dzsungel élettel teli, én percekig néztem a levelek mozgását, a lombokon átszűrődő fényeket és a csörgedező vízfolyásokat. A sírkamrák sötétjében néha a hideg is kirázott, pedig Amnesián és Outlaston nevelődtem. Szóval a környezet eszméletlen hangulatos lett, egyetlen hibája, hogy a pályák kicsit egyformák. Nyilván a helyszínválasztás komoly korlátja az alkotói kreativitásnak, az egyenlítői éghajlaton rendkívül furcsa lenne mondjuk havas tájba és pingvinekbe belefutni. A környezet monotonitását tehát nem fair kritikaként felhozni. 

Ugyanakkor örültem volna, ha egy kicsit szabadabban lehet felfedezni. Az egyes bejárható részek nagyon határozottan terelik a játékost, egyedül a sírkamrák adnak egy kis teret a kalandozásnak, de ezek is csak kisebb leágazások a fő sztorivonalról. Persze a TR játékokra mindig is a lineáris játékmenet volt a jellemző, de nekem sokkal jobban bejött a God of War féllineáris megoldása, ahol a nyughatatlan játékos egy kicsit szabadjára van engedve a teremtett világban. 
Abszolút nem hiányoztak volna azok a részek, amik Lara kiskorába repítettek mindet. Mármint cuki a kicsi Lara, meg addig sem a dzsungelben voltunk, amíg vele kellett játszani, de ez a szál nekem teljesen érdektelen volt. Sokkal szívesebben voltam a felnőtt Larával, aki szerencsére nem lett sem vérmes feminista ikon, sem a dzsungel szexi femme fatale-ja. Lara azért különösen szimpatikus, mert lehetne a vagány csaj a szomszédból, akivel mindig együtt akarnak lógni a srácok.

A játék nehézségével sem volt gondom, már csak azért sem mert az egyes elemek nehézségét külön is lehet állítani, így aki inkább a fejtörőket preferálja, viszont nem szeret harcolni, eltérő nehézségi fokokat határozhat meg. Én rögtön jól le is vettem harcok erősségét. Utóbb kiderült, hogy nem igazán kellett volna, mert feltűnően kevés olyan helyzet van, amelyben a Trinity katonáival, vagy törzsi harcosokkal kelünk birokra. Ha kell is harcolni, az MI nem túl okos, én lopakodva egész területeket pucoltam ki, úgy hogy egyik katonának sem tűnt fel, hogy vészesen fogynak mellőle a bajtársak. De említhetnék egy kikötői csatajelenetet is, ahol módszeresen a vízbe húztam mindenkit, de még a negyedik ellenfél is volt olyan botor, hogy a mólónak pont arra a pontjára jött körbenézni, ahol már három társa vízbe fúlt. 
A játék amúgy azzal hirdette magát, hogy mindenből lehet fegyver. Nos, ez biztos így van, de nekem speciel eszembe sem jutott azzal bonyolítani az életemet, hogy üvegeket és köveket hajigálok, amikor az alap íjjal kényelmesen és csendesen le lehet szedni mindent és mindenkit. Apropó még mindig utálok gamepaddal célozni, szerintem ez már nem is fog megváltozni.

Mondjuk én egy kalandjátékban mindig jobban szeretem az ügyességi és a logikai feladatokat, engem nem zavart, hogy kicsit fapados az akció, de megértem, akit mondjuk pont ez zavar. A fejtörőket nagyon jól eltalálták, változatosak voltak, elgondolkodtatóak, de nem megoldhatatlanul nehezek, ráadásul nagyon tetszett, hogy sokszor hatalmas ősi szerkezeteket kellett megmozgatni. A grandiózus terek, épületek és szobrok egyébként az egész játékot jellemzik és én imádtam, hogy a legtöbbjükre fel is lehet mászni. 

Az irányításon, a skilleken és a fejlesztéseken nem sokat variáltak az előző játékokhoz képest. A skillfa kicsit áttekinthetetlen lett, sőt engem a képességek rendszere annyira nem izgatott, hogy még arra se nagyon vettem a fáradtságot, hogy elolvassam melyik skillre rakok, pláne nem arra, hogy logika mentén osztogassam a pontokat.  Pedig vannak hasznos skillek, például tök jó, na hosszabb ideig kapsz levegőt a víz alatt, meg kevesebbet sebződsz, ha magasról esel le. Csak épp nem motivált arra semmi, hogy vesződjek az olvasgatással.
Apropó olvasgatás. A játékban nagyon sok tárgyat, szobrot, kéziratot találunk, amiket megéri összegyűjteni, mert nagyon érdekes dolgokat tudhatunk meg az ősi dél-amerikai kultúrákról. Ráadásul valahol olvastam, hogy történészekkel is dolgoztak együtt, hogy az ábrázolások és a mondák minél valósághűbbek legyenek. Ezért pedig jár a pacsi, mert hogy egy játék még a népműveléssel is törődjön az ritkaság. Mondjuk kérdés, hogy mennyire fogok emlékezni a narrációkból később.

Nem bírom ki viszont, hogy ne írjak kritikusan a játékbeli divatról. Bocs, nő vagyok, a ruha-cipő-táska háromszög nekem még egy játékban is érdekes. Szóval: nagyon megörültem, amikor a craftolásnál láttam, hogy többféle ruház is lehet Larának gyártani. Sőt, a Croft editionben még a régi igencsak elnagyolt Larákkal is játszhatunk, ami poén. A Rejtett Városban azonban Lara kap egy álruhát, amivel könnyen elvegyülhet az őslakosok között és onnantól kezdve alig lehet ruhát váltani a játékban. A Rejtett Városban kapott ruci mondjuk csinos, de ha már megvettem drága pénzen egy csomót másikat szeretném is hordani őket. (Mármint Lara.) Plusz nem hiszem, hogy a teljes térdet és lábszárat szabadon hagyó outfit egy pár szandállal a legmegfelelőbb szett sziklamászáshoz. Ahogy az arannyal díszített choker nyaklánc is szép-szép, de íjászkodni nem mennék benne. 

A legjobban talán úgy lehetne jellemezni a trilógia záró részét, hogy korrekt darab lett. Mindenki döntse el, hogy ez dicséret vagy, sem. Zárórésztől azért egy picivel többet vártam és nem írja be magát a rész a kedvenc játékaim listájára. Ugyanakkor jól szórakoztam és csak úgy repültek a játékórák, ami főleg a fantasztikus és nagyon jól eltalált környezetnek köszönhető.

Ja és külön achievement jár lámasimogatásért... 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Miss Cherry (@geekcherry) által megosztott bejegyzés, Szept 14., 2018, időpont: 7:26 (PDT időzóna szerint)

Ha itt az ősz, akkor számomra is kezdődik a moziba járós szezon. A Balaton-part ilyenkor már nem csábít annyira - de valljuk be, több város már kezd egy szellemvárosra hasonlítani ilyenkor - és a nyári uborkaszezon után elkezdenek ismét megjelenni a mozikban a közönségcsábító filmek. Már régóta szemezek a Démonok között univerzum új filmjével "Az apácával" mivel a franchise eddigi részeit alapvetően kellemesen borzongatónak és hangulatosnak találtam. Főleg a tavalyi Annabelle előzményfilm tetszett, így nem volt kérdés, hogy ha egyszer Valaknak, a démonapácának is lesz saját filmje, azt megnézem. Nos, megnéztem. 

Vigyázat az ajánló spoileres!

Egészen biztosan nem ez lesz az a film, ami után rémálmaim lesznek, hiszen nincs benne semmi olyan, amit nem láttunk már az elmúlt években minimum negyvenszer. Az apáca ettől függetlenül nem rossz film, sőt kifejezetten hangulatos és szórakoztató, az egyetlen nagyobb baja, hogy nem túl eredeti. A történet a jól ismert és jól bevált receptre épül: van valamilyen természetfeletti gonosz, néhány ember pedig szembeszáll ezzel a gonosszal, miközben felszínre kerülnek saját bűneik és saját gyarlóságuk. A történet- és karakterépítésben sajnos elkövettek a film készítői olyan hibákat, amik erősen rontottak az élményen. Az egyik ilyen hiba az, hogy az előzménytörténetet nem illesztették bele rendesen a Démonok között franchise-ba. Noha a Démonok között jelentei adnak keretet a filmnek, hiányzik az igazi átívelés és a néző azzal a kérdéssel áll fel a székéből, hogy "oké, de ha most legyőzték, akkor hogy kerül a démonapáca évekkel később az Egyesült Államokba?" Nyilván ez már a második részből fog kiderülni. Mert lesz második rész, a zárójelent után, akár hatalmas betűkkel ki is írhatták volna, hogy "To be continued..."

A másik hiba, hogy az alkotók sokkal többet törődtek az ijesztgetéssel, mint a karakterépítéssel. Pedig, ha nincs olyan szereplő a filmben, akiért lehetne igazán izgulni, akkor nem sok értelme van a horrornak. A háttértörténetek megmaradtak lazán felskiccelt sztoriknak, amikre nem sikerült igazán komoly jellemrajzokat felhúzni. Burke atyát (Demián Bichir) a bűntudat gyötri egy balul sikerült ördögűzés miatt, ami jó lehetőséget teremt a démon számára, hogy megkínozza a papot. A terhes múlt motivációt azonban nem igazán ad a karakternek, a legtöbben egy ilyen élmény után soha többé nem akarnának démonok közelébe kerülni, nemhogy elutazni a világ végétől ezer kilométerre lévő kolostorba természetfeletti rejtélyeket megoldani. A másik két (három) szereplőről még kevesebbet tudunk meg: Irene nővér (Taissa Farmiga) a látomásai miatt lett kiválasztva a feladatra. Amúgy soha nem járt Romániában, így biztosan ő a világ egyetlen olyan apácája, akinek látomásai vannak. Ezek a látomások egyébként nem voltak túl hasznosak a cselekmény szempontjából. Frenchie (Jonas Bloquet) pedig egy francia-kanadai kalandor, aki úgy kapcsolódik be a történetbe, hogy ő találja meg az öngyilkos apáca holttestét. Annak ellenére, hogy legalább ötször kijelenti, hogy a kolostor elátkozott hely, még a ló se akar odamenni annyira para, önként és dalolva jelentkezik a kísérő és megmentő szerepekre is. Soha nem tudjuk meg miért. Pedig a romantikus vonalon elindulva mehetne azért, mert beleszeret a fiatal apácába. De novíciával a két pasi közül egy se akar kikezdeni, ami valahol ijesztőbb, mint a film főgonosza. Nos, ha már említettem a főgonoszt illik pár szót szólni a címszereplőről Valakról is, végtére is az ő eredetét ismerhetjük meg. Ami nem nagy szám egyébként: valamikor réges-régen fekete mágiát űztek a kolostor területén és megnyitottak egy átjárót a pokolba. Az átjárót sikeresen bezárták és az egyház úgy gondolta, hogy a legjobban úgy lehet megakadályozni, hogy újból kinyíljon - a gonosz pedig átjöjjön a világunkba, - hogy a tetejére telepítenek egy rendnyi apácát. A csajok majd imádkoznak és megoldják, ahogy tudják. 

Valak amúgy nem lett túl félelmetes. Vagy csak az ezredik démonos-szellemes horror után már túlságosan jól tudom mire számítsak. Pedig az egész film láthatóan az ijesztgetésre volt kihegyezve, de engem mint veterán horrorfilmest már nem sok húzás hatott meg. Az ember ebben a műfajban, már előre tudja, hogy valami történni fog.

 Amire viszont semmi panasz nem lehet, az a film atmoszférája. Hangulatteremtésben mindig is erős volt az univerzum és ezúttal is sikerült eltalálni azt a sötét nyomasztó hangulatot, ami a nézőt már a film kezdetétől kezdve nyugtalanítja. Nem tudom ki hogy van vele, de engem a régi várak, kolostorok eleve nyomasztanak, úgyhogy horrorfilm helyszínnek tökéletes volt a hegyek között található zárda. Néha talán csak az zavart, hogy egy-egy jelenet annyira sötét volt, hogy komolyan meresztenem kellett a szemem, hogy lássak valamit. Nem tudom, hogy az otthoni tévén mennyit láttunk volna belőle, ha vásznon is feltűnt, hogy sok jelenet mennyire alul-világított.  A sejtelmes fények, az erdőben a fák levelein átsütő nap, a kolostorban a metszett üveg ablakokon beszűrődő fény és a gyertyák lángja azonban mind-mind előnyére válnak a filmnek. 

Az apáca tehát nem került fel a kedvenc horrorfilmjeim listájára. A nézhetetlentől szerencsére távol van, de sajnos még bőven az "egynek jó" kategóriába tartozik. Kár érte, mert az atmoszférát nagyon eltalálták a készítők és ha ehhez sikerül jobb karaktereket és hangsúlyosabb történetet írni, akkor sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ilyen az, amikor a külcsínra nagyobb hangsúly kerül, mint a belbecsre. 

Ennek a blognak az elindítása valójában nem volt friss ötlet a részemről. Annyira nem, hogy ez a blog ugyanezen a néven már létezett korábban, szerettem is írni bele. Aztán az élet közbeszólt, és volt egy annyira hajtós időszakom, hogy a blogolás már abszolút nem fért bele az időmbe. 

Most azonban egy ideje nyugi van én pedig ismét kedvet kaptam újraindítani a régi, elfedett blogot. Az újrakezdéshez természetesen dukál az új domain és az új felhasználónév.

Sőt, hogy haladjak a korral létrehoztam a személyes Instám mellett egy tematikus, csak a blognak szentel fiókot. Jobb oldalt meg is nézhetitek. 

A blog a fantasy és a sci-fi műfajba tartozó filmekkel,  sorozatokkal videójátékokkal és könyvekkel foglalkozik, mindezt - remélhetőleg - igazán csajosan. Mert mi csajok is lehetünk is kockák.